„Nagyapám 1895. április 7-én, a Kos havában született Szentpéterváron, arisztokrata családban. Felmenői közt bátor katonák voltak, egyik őse Kutuzov segédtisztje volt…” – kezdi életrajzi vázlatát a méltatlanul elfeledett Vaszilij Bogdanov (1895–1982) unokája, Tatyjana Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztika tanára, aki sajtó alá rendezte és magyarázó jegyzetekkel látta el nagyapja sokáig lappangó költői hagyatékát, s a sors iróniája folytán a lengyel kötet a Nobel-díjas Czeslaw Milosz átültetésében és terjedelmes utószavával, valamint az angol Robert Lowell fordításában és bevezető esszéjével jóval megelőzte a késleltetett orosz kiadást. (Mondanunk sem kell, Bogdanovot, mint életében már néhányszor, újra felfedezték.) Tatyjana Bogdanova nagyapja verseinek orosz kiadását, vallomása szerint, két kötetre tervezi, az elsőben a költő kiadatlan versei jelentek meg, ez a hagyatékban fennmaradt füzetek anyaga. Több füzet létezik, az irodalomtörténész szentpétervári, szibériai és amerikai füzetekről beszél, jegyzeteiben igyekszik rekonstruálni a versek születésének időpontját, megírásuk körülményeit is. A tervezett, megjelenés előtt álló második könyv Bogdanov életében megjelent négy verseskönyvének anyagát tartalmazza. Az emlegetett jegyzetek sokat elárulnak a korról és a változó irodalomfelfogásról, valamint arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről most nem is beszél-ve. A veszélyhelyzetekről, a végzetes s végletes kiszolgáltatottságról szól a versek zöme, amint a két, mutatóban közölt Bogdanov-vers általunk fordított szövegei is példásan tanúsítják. De még mielőtt érintenénk a verseket s azt, hogy miben és mennyiben hasonlítanak és mennyiben térnek el kortársai és barátai, Gumiljov, Kuzmin, Bagrickij, Paszternak, Mandelstam, Ahmatova, Cvetajeva, Asztrov vagy éppen Majakovszkij verseitől, a teljesebb megértés kedvéért szólnunk kell, ha röviden is, korunk skizofrén távirati stílusában, a költő életéről. Mert életrajza és sorsa elválaszthatatlan verseitől. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik részletes biográfiáján, és ki szeretné adni leveleit is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917; Árnyak délutánja, 1919). Ekkor leginkább a futuristákhoz, Hlebnyikovhoz és Majakovszkijhoz állt közel. 1916-ban vette feleségül Lena Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzér tábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édes-anyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le Szentpéterváron, nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg. „A család körül – a jó barát, Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara...”), Bogdanov és felesége a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése ellenére úgy döntöttek, hazatelepszenek. Minderről megdöbbentően nyílt őszinteséggel vall, valamikor a negyvenes években, szibériai önkéntes száműzetésében íródó Normandiai sziklák című versciklusában. Hazatérésük után szülővárosukban, Szentpéterváron telepednek le, 1924-ben még megjelenik egy verseskönyve (Orosz ábrándok), a klasszicizálódás határozott jegyeit mutatva, a biografista versalakítás leginkább Mandelstam költészetéhez közelíti. Néhány kritikus már-már rajongva üdvözli a könyvet, Bogdanov az életrajz tényeinek versbe emelésével – írják – mintegy tükröt tart korának, és a szabad versformákkal kísérletezik. Miért, miért nem, hamarosan gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe kerül, dekadenciával, a burzsoázia imádatával, az arisztokrácia életvitele iránti nosztalgiával vádolják, életidegennek, destruktívnak nevezik. Az éles, személyeskedő támadások egyenes következményeként Bogdanov lassan, de feltartóztathatatlanul sodródik az irodalom peremére. Mit jelentett ez a húszas-harmincas-negyvenes-ötvenes évek Szovjetuniójában? A párialétet, a kiközösítést, a teljes számkivetettséget. Szentpétervári füzeteinek versei szerint üldözési mániája is ekkor súlyosbodott, mentségére csak annyit mondhatnánk, őt tényleg üldözték, zaklatták, megfigyelték, vegzálták a váltakozó nevű belügyi szervek (Cseka, NKDV, KGB etc.) ügynökei. Állandóan várja letartóztatását, végül 1939 tavaszán feleségével és akkor kilencéves kislányával, Tányával meglepetésszerűen távozik Szentpétervárról. Szibériába mennek egy vogul műfordítónő meghívására, és egészen 1946 őszéig maradnak a tajgában, egy manysi törzzsel vándorolnak Szibéria végtelen erdőségeiben. Bogdanov itt is ír, szibériai füzeteinek az anyaga bizonyítja, hogy érik és kiteljesedik vallomásos költészete. A tajgában kezdi el Arcok a forradalmi menetoszlopból címmel nagy, kortársaira emlékező versciklusának írását is. (Amelyből már néhány jellemző darabot lefordítottam, a Látó júniusi számában jelentek meg.) Ezt valamikor a hetvenes évek végén, két évvel halála előtt fejezi be, ötven költeményt tartalmaz. Tatyjana Bogdanova megbontva a füzetekre alapozó könyv szerkezetét, ezeket az író-költő portréknak is felfogható, az orosz élet árnyoldalaira koncentráló, az alkotók tragédiáira fókuszáló ciklust a kötet epilógusaként közli. Közben telik-múlik az idő, zajlik a második világháború, Bogdanovot és családját Leningrádban már eltűntnek nyilvánítják, halottnak hiszik őket. Megmentőjükkel, a vogul műfordítónővel különben még Moszkvában ismerkedett meg, számkivetettsége éveiben fordításból élnek, feleségével közösen fordítják Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott mérföldhosszúságú regényeit. Ahogy megismerkedik a vándor életmódot folytató törzs különös, szabad életvitelével és a vogul népköltészettel, fordítani is kezdi az esti tábortüzeknél elhangzó medveénekeket, sámándalokat. A hatvanas évek elején épp egy hatalmas, a szibériai népek költészetét bemutató, A vízi fejedelem idézése című gyűjteményes kötettel kezdődik visszatérése az irodalomba. Ugyanis helyzete a háborút követően, Leningrádba való hazatelepedése után sem változik, s következő, eredeti verseket tartalmazó könyve, A szuzdáli harangok csaknem negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhet meg, alaposan kiherélve, ami el is veszi a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak magának ír, s irkáit, a második sorozat szentpétervári füzeteit mániákusan rejtegeti.

Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazás. Imádott leánya, Tánya még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmeit következetesen visszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, és néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeley-ben, megismerkedett Milosszal és Robert Lowell-lel. Mindketten kiálltak versei mellett, és ahogyan említettük, az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások fordítását és utószavait is elvállalták… Milosz nagy empátiával viszonyul Bogdanovhoz – számára ismerős a diktatúrában vegetáló költő helyzete és ezt tükröző verseinek alapszituációja, a „csapdába esett egér” állapot, hiszen ő maga is megtapasztalja ezt, és ez elől távozik szerencsésen és időben a szocialista Lengyelországból. Ő Bogdanov verseinek realizmusát méltányolja, azt a törekvést, hogy egy eszelős korról és áldozatairól, hóhérairól megpróbál a francia felvilágosodás szellemében, racionálisan írni. „Döbbenetes, amikor valaki élve boncolja magát a boncasztalon, és elveszik a villanyt” – írja metaforikusan világítva meg a Bogdanov-versek alaphelyzetét. Robert Lowell a sztálinizmus általa orwellinek nevezett világát fedezi fel a versekben, de méltányolja az oly pompásan angolra átültetettekben, mint A szovjet aranyhal, Az óriás vargánya vagy a Buharin meggyilkolása után írt A forradalom Hamletje, a szarkazmust és az iróniát, ami érdekesen színezi az alapvetően melankolikus, mélakóros hangulatokra rájátszó, az életrajz tényeit makacsul versbe emelő Bogdanov világát, de szót ejt a költő Ahmatovára vagy Paszternakra emlékeztető formakultúrájáról, kidomborítva ama megrendítő tényt, hogy élete legválságosabb pillanataiban is hű marad eszményeihez, nem veszíti el a reményt, viszont karrierje érdekében sem köt megalázó kompromisszumokat. Megpróbál kívül maradni a körön, úgy, hogy nézőpontja mégsem a kívülállóé... Amerikai tartózkodása alatt ismerkedik meg az agg költő Ted Hughes őt megejtő és elbűvölő verseivel és a Varjú-ciklus egy mintadarabját lefordítva számtalan átiratot és variációt ír Hughes verseire, melyek az Amerikai füzetben olvashatók, Amerikában írt verseivel együtt. Ezek nagyobb részben Whitmanra emlékeztető, áradó szabad versek, méltó befejezései az asszociációk sötét mezőin bolyongó költő nagy ívű, próteuszi alakváltozásokra is képes lírájának. Egyelőre ennyi, amit a Bogdanov-versekről mondhatunk, alább, mutatóban közöljük két jellemző költeményét is, unokája oly bájos és jellemző jegyzeteivel, de szándékunkban áll a teljes Bogdanov-opust a jegyzetekkel együtt lefordítani, s természetesen a készülő biográfiát is, az oly zaklatott sorsú költő életének minél teljesebb megismertetése érdekében.

Vaszilij Bogdanov verseiből

1938 december

                        Marina Cvetajevának

A költő Oroszhonban oly sokáig

marad magára. Lázadozhat.

Mondhatja, mindig tavaszra vágyik,

hány napja lehet még az árulásig?

Mert itt mindenkit vegzálnak, besúgnak.

Boriszt se láttam e nincs-tavaszon,

mikor a terror uszult és dühöngött.

Oszip éhen halt egy szemétdombon

Vlagyivosztokban. Túl a horizonton

a zsarnokot dicsőítik a költők.

„Én megátkozom – mondja Marina,

Bolsevóból jött, lopva, álruhában –,

nem segíthet párt, csekkisták, ima,

remegjen szíve, rezegjen ina,

nyugta ne legyen az árnyékvilágban.”

Ezerkilencszázharmincnyolc telén

úgy tűnt, kivérzik Oroszország,

Anna töviskoszorúval a fején

ődöngött. „Remény a költemény?” –

nézte a közömbös Európát.

„De mit tehet a költő?!” – Marinát

faggattam, így talált reánk Léna.

„Nem hiszitek el, Babelt is lefogták,

senki el nem kerülheti a fogdát!

És a golyót!” „Minden vers vádirat ma!”

Amint a címe is mutatja, a vers 1938 baljós decembere után, 1939 januárjában–februárjában íródhatott, akkor járhatott titokban a megkeseredett, reményt vesztett, Bolsevóban nyomorgó Marina Cvetajeva Szentpéterváron. Hamarosan letartóztatják, kivégzik férjét, ő lányával és kisfiával Jelabugába kerül, a Csisztopol melletti faluba. A Káma parti tatár kisvárosba, ahová a moszkvai írókat evakuálják, nem engedik be. Már bánja, hogy hazatért, értelmetlennek látja életét, nemsokára imádott lányát, Adriana Efront is letartóztatják és lágerbe hurcolják, mosogatóasszonyként dolgozik, elképzelhetet-len nyomorban. Két évvel lánya elhurcolása után, 1941. augusztus 27-én nem bírja tovább, öngyilkos lesz. Szobájában ott az a kötél, amellyel még Moszkvából való távozásukkor barátja, Borisz Paszter-nak kötötte át a bőröndjét, s tréfálkozott. „Erős ez, akár egy akasztott embert is elbír…” A tréfa végzetesen beteljesedett. Ahányszor szóba került Marina Cvetajeva neve, vagy a verseit olvasták, nagyanya és nagyapa mindég komoran néztek egymásra, de cinkosan is. Ezt sokáig nem értettem, a mama szerint megismerkedésük, szerelmük és házasságuk előtt mindkettőjüknek szerelmi kapcsolata lehetett Cvetajevával lázas ifjúságuk idején Párizsban. Erre, mama szerint, a csípős nyelvű Anna Ahmatova is célzott, aki rajongott Cvetajeva verseiért, de az embert nem kedvelte túlságosan, szertelennek, rajongónak tartotta… (Tatyjana Bogdanova)

A forradalom Hamletje

És főbe lőtték Buharint is,

a forradalom Hamletjét.

Egy pillanatra néma csend lett

és elsetétedett az ég.

A Gazda zsíros ujja nyoma

rajta maradt a papíron,

mikor kivégzését szignálta

egy vérbe borult hajnalon.

A Halálra Ítéltek Klubja

már türelmetlenül várta,

felajánlották, felveszik a

másvilági bolsevik pártba.

De Buharin nem kért belőle,

törülgetve szemüvegét,

udvariasan köszönte

volt eszmetársai kegyét.

Iljics is ott volt, félrefordult,

a kondért nézte komoran.

„Elvtársak, baj van!” – kiáltotta,

és egyetértettek sokan.

Dzerzsinszkijt nézték. – „A csekkisták

túllépnek már minden határt.

Valahol utat tévesztettünk,

önmagát zúzza szét a párt!…”

A jó Félix sandán vigyorgott.

„Sor kerül majd mindenkire.

A végtelen erőnk mutatja,

hogy elhull mind a férgese…”

„Ennél is rosszabb – szólott Hamlet –,

hisz csak a férgese marad,

egy negatív szelekció

irtja ki az elvtársakat!

Ha így megy, mind együtt lehetünk

november hetedikén,

a pokolban gyülekezhetünk,

forradalmunk ünnepén.”

„Hiányoznak azért néhányan,

például Trockijjal mi lett?” –

„Mexikóban ír elárult

forradalmunkról könyveket.

De jövőre ő is itt lehet,

hosszú Gazdánk mocskos keze,

bármikor elérheti ott is

a bolsevikok végzete.”

„És a költők?! – kérdezte Iljics. –

Furcsa, egy sem került közénk!”

„Ők a paradicsomban lehetnek,

bámulják a mennyei fényt.

Vagy a purgatóriumban

ücsörögnek, sorukra várva,

Hogy beteljesedik-e ismét

sorsuk tragédiája?!

Majakovszkij öngyilkos lett,

fejbe lőtték Gumiljovot,

Babelt, Pilnyakot. Lágerbe

küldték Oszip Mandelstamot!

Egy szemétdombon végezte,

éhen halt, kezében kenyérrel,

Sztálin-ellenes verséért

fizetett életével.”

„Bizarr ország, hol versekért

ítélnek valakit halálra –

sóhajtott Iljics. – S Jeszenyin?”

„Öngyilkos lett! Az angyalt várta.

Akár Cvetajeva Taskentben.

Éhezett. Nem bírta tovább.”

„Nem értem! – képedt el Lenin. –

Hol volt ezalatt a párt!?”

„Szovjet hazánkban rettegés

lett úrrá hulló lelkeken,

mindenki félt, biztonságban

nem lehetett már senki sem.”

„Kémkedésért lőttek főbe,

tábornokaim kivégezték! –

így Tuhacsevszkij. – A vörös

hadsereget lefejezték.”

„Az ukrajnai éhínségben,

amit mi idéztünk elő,

milliók haltak éhen,

már nem volt elég temető…”

Döbbenten meredt egymásra

a központi bizottság,

csak a kondérban elevenen

fövők jajszavát hallották.

„De mért nem rúgtátok fenéken?

Hol késett a bírálat?”

„Csak az önbírálat maradt,

őrült kultusza támadt.

Mindenki, még ő is elhitte,

hogy a Vezér tévedhetetlen.

Az élesedő osztályharcban

nem válogatunk eszközökben.”

„De hát az elgondolás jó volt! –

sziszegett Iljics. – A gyakorlat

torzította el az eszmét,

fogalmunk nincs, mit hoz a holnap!”

Mogorván ültek, sorukra várva,

a kondérok gőzölögtek,

„Csak ön után!” – szólt Kamenyev,

fejével intve Iljicsnek.

Ez a bizarr, abszurd vers Léna nagymama emlékezete szerint 1938-ban keletkezett valamikor Buharin tragikus halála után. Több variáns is szerepel az ötödik füzetben. Végül is az itt olvasható mellett döntöttünk, mert az angol és a lengyel kiadás számára is ezt a kijavított variánst adta át nagyapa. Léna nagymama elmesélte nekünk, teáját kortyolva, hogy ha ezt a verset egy házkutatás alkalmával akkoriban megtalálják, akár nagyapa életébe is kerülhetett volna, sokáig le se merték írni, csak azokban a napokban jegyezték le a variációkat (mindketten másképp emlékeztek, ezért a sok eltérés!), amikor eldöntötték, hogy a dácsájuk melletti kertben ássák el a főzeteket. „Emlékül jobb koroknak!” – tette hozzá nagymama. (Tatyjana Bogdanova)