A kultúrák közötti távolság ténye többféle viszonyulásmódot feltételezhet, és e viszonyulásmódoknak megvan a maguk történetisége. Egy olyan világban, amelyben a vándorlás, a lakosságkeveredés korábban nem tapasztalható méretet öltött, azok a stratégiák is újragondolandók, amelyek korábbi évtizedekben és évszázadokban egyértelműbb vagy legalábbis egyszerűbb válaszokat kínáltak a kérdésekre.

A keveredés, a lakosság térbeli mozgása világjelenség, de Európában van még egy sajátos összetevője: az intézményesülési formáit mindmáig kereső Európai Unió „hagyományosan európai” kultúráinak találkoztatása egy közösnek tekinthető európai identitásban önmagában is problematikus, de ezt a folyamatot ráadásul ugyanúgy átszövi a posztkoloniális világ lakóinak helykereső igyekezete, mint a világ bármelyik más területén.

A műfordítás – sokan leírták már ezt – nem egyszerűen nyelvek, hanem kultúrák közötti kommunikáció is. A fordítás célja sohasem két kultúra közötti távolság megszüntetése, csupán egy nyelv keresése, amelynek segítségével egyáltalán beszélgethetnek a kultúrák. Amelynek segítségével megszólaltatható a különbség és az azonosság.

A kultúrák átalakítása, átalakulása rendszerint olyan elemek beillesztése révén következik be, amelyek korábban a peremen helyezkedtek el, és amelyek szükségképpen más logikának engedelmeskedtek, mint a „fősodor”. Ezért izgalmas az a (mindenkori) kultúra, amelyet Gilles Deleuze és Félix Guattari „minor” vagy „kisebbségi” kultúrának nevez. Ezért jelent akkora kihívást mindmáig a gyarmatosító logikájú „nagy” kultúrák számára a posztkoloniális kultúra feltörekvése. Éppen ezért nem egyszerűen műfordítás-lapszámot kínálunk, hanem a peremterületek energiáit és tapasztalatait hasznosító összeállítást. Svájci-örmény és galego költő, szenegáli származású írónő, hindi-karibi író egyaránt felbukkan a lap hasábjain, miközben az antikvitás távolsága is kihívásként működteti Kovács András Ferenc vagy Térey János és Karsai György szövegeit. És hogy a kulturális távolságokkal akár több évszázados távlatban is együtt lehet élni, azt többek között Norman Manea közép-európai irodalmakról szóló eszmefuttatásában érzékelhetjük újra. Ahhoz a tapasztalathoz, amely a világ számos részén új, és korábban lényegében ismeretlen volt, Közép-Európa népei releváns adalékokkal szolgálhatnak. Ehhez pedig az emlékezet működtetésére ugyanúgy szükség van, mint a kortárs világ figyelmes analízisére.