Az irodalomtörténet-írás módszertani megújulásának egyik, a többinél nem alacsonyabb rendű lehetőségét a történetírás kulturális fordulatához való kapcsolódás adhatja.1 A kultúratudományként való újraértelmezés többféle dimenziója közül ez látszik jelenleg a hazai kutatások egyik legtöbbet ígérő ágának – nem utolsósorban persze azért, mert sem lehetőségeit, sem tudományszervezési pozícióját tekintve nem mérhető még a medialitás vizsgálatának felfutásához. Éppen ezért minden olyan vállalkozásnak, amely az irodalom társadalmi használatának kutatási lehetőségei mellett érvel, némileg defenzív pozícióból kell megszólalnia, és talán nem is elsősorban elméleti érvelésre van szüksége, hanem az elemzés távlatainak érzékeltetésére. Azt kell demonstrálnia, hogy – ha már valamiféle köztes helyzetet jelöl ki a maga számára – interpretációs javaslatai nem csupán az egyik oldal előnyére szolgálnak a másik eszköztára segítségével, hanem az irodalmi szövegek megformáltságához szabott elemzési ötletei mind az irodalomtörténet, mind a történetírás számára képesek új rétegeket felfedezni az elemzendő textusokban. Ehhez az alábbiakban egy sajátos, jól ismert, mégis kevéssé elemzett szöveget választottam, Kazinczy Ferenc Fogságom naplója című művét. Azaz egy szándéka szerint nem fikciós karakterű szöveget, mindazonáltal olyat, amelyet egy tudatos és tudós írói felkészülést maga mögött tudó, professzionális irodalmár hozott létre. Ennyiben a vizsgálat szinte hagyományhű, hiszen számos kiaknázatlan lehetőséget rejtenének az egykorú és későbbi irodalmi kánonokból rendre kimaradó, személyes irathagyatékok elemzései.2 Annál is inkább, mert az irodalomtörténet-írás egyik nagy s az utóbbi időben egyre feltűnőbbé váló mulasztása, hogy annak ellenére sem fordít kellő figyelmet a 19. századi naplók, memoárok, privát feljegyzések értelmezésére, hogy a kora újkorra vonatkozóan az íráshasználat kulturális antropológiai ihletettségű vizsgálata már túl van az első jelentős eredményeken.3

A Fogságom naplója sajátos kiadástörténeti hagyományának4 egyik érdekes eleme, ahogyan Benda Kálmán forráskiadása5 kettéválasztotta a szöveget: az első felét a magyar jakobinusok pere kapcsán forrásként értékelve beiktatta a nagy forráskiadásába – hozzátenném, mindmáig a legjobb és leginformatívabb jegyzetekkel látván el a részletet –, a másik részét azonban, nyilván mivel az már nem a perről és ítéletről informált, kihagyta onnan. Ennek a forráskiadványnak a logikája számára nem működött erős megfontolásként a mű integritásának az elve: a Fogságom naplója eszerint nem egészben olvasandó, világos és zárt kontúrú prózai szöveg volt, hanem történeti információk kinyerésére alkalmas forrás, amelyet a forráskritika szabályai szerint más, egykorú források közegében kell elhelyezni. Ezt a feladatot Benda Kálmán mintaszerűen végezte el: mindenki, aki Kazinczy szövegének értelmezésére kísérletet tesz, az ő munkáját használhatja stabil kiindulópontnak. Éppen a továbbgondolás érdekében kell azonban arra is rákérdeznünk: mire is tekinthető tehát forrásnak Kazinczy szövege? Ez csak látszólag együgyű kérdés, hiszen erre nézvést a Fogságom naplója értelmezéstörténete meglehetősen egysíkú választ ad: leszámítva a természetesen folyamatosan jelen lévő irodalomtörténeti kiindulású, esztétikai szempontokat is érvényesítő értelmezéseket,6 Kazinczy művét nemigen értelmezték másként, mint fontos köztörténeti forrást, olyan szövegként, amely a Martinovics és társai ellen folytatott per megismeréséhez vihet közelebb bennünket.

Csakhogy a szöveg – Benda óta egyébként nem is vizsgált – forrásértékének a kérdései sem érthetők meg anélkül, hogy eltekintenénk annak retorikai céltételezésétől s esztétikai megformáltságától.7 Irodalmi értékelés és a történeti hitelesség ezért erősen összefügg: egyik sem mellőzhető a szöveg elemzésekor. Sőt már a Kazinczy-szöveg textológiai feldolgozása sem nélkülözheti ezeket a belátásokat.8 Ez a kettős mérce pedig a szövegkiadás készítésekor fokozott nehézségeket jelent majd: a Benda Kálmántól készített kommentárok egyrészt igencsak magas követelményeket szabnak a történeti kontextusba való beágyazás mikéntjére, hiszen a Bendától ki nem adott második rész majdan elkészítendő jegyzeteinek úgy kell megteremteniük a forrásként való értékelés alapjait, hogy ehhez alig állnak rendelkezésre előzetes történeti feldolgozások; másrészt viszont ezenközben a sajtó alá rendező nem tekinthet el a forrásérték doktrinér szem előtt tartása miatt a szöveg retorikusságától és az ezáltal megvalósított céltételezéstől. Azaz nem elegendő feltárni azokat a kontrollforrásokat, amelyekkel szembesíthetők Kazinczy állításai, s az eltérések precíz regisztrálása is kevés önmagában: tudatában kell lennünk annak is, hogy a részleteiben eltérő információk egyike sem az igazság státuszában lévőként értelmezendő – ami persze magában foglalná az ezzel nem egyező kijelentések tévedésként vagy hazugságként való értékelését is –, hanem komoly erőfeszítéseket kell tennünk a divergáló szöveghelyek esetleges retorikai vagy esztétikai indokoltságának a megértésére is.

Ennek a bonyolultságnak az érzékeltetésére kiválóan alkalmas a Fogságom naplója Martinovicsék kivégzéséről szóló passzusa. Viszonylag rövid szövegegységről van ugyan itt szó, ám magának az eseménynek a jelentősége miatt is kiemelten fontos és igen gyakran idézett részlet ez a néhány bekezdés. Kazinczy szövege annak ellenére is a kivégzés bemutatásakor tán legtöbbször felhasznált dokumentum,9 hogy a kivégzésről egyébként több beszámoló is ránk maradt. Ismerjük a hivatalos iratokat: Németh János jogügyi igazgató utasítását a kivégzés elrendeléséről, valamint a Pest vármegyei főszolgabíró jelentését a lezajlott eseményről.10 Rendelkezésünkre állnak az egykorú sajtótudósítások is, amelyeket természetesen utólag maga Kazinczy is elolvashatott: a kivégzésről tudósítást közölt a bécsi Magyar Hírmondó 1795. május 26-i száma, ehhez a június 2-i számban kiegészítés is járult; megemlékezett róla a Bétsi Magyar Merkurius 1795. május 26-án és a Pressburger Zeitung is ugyanezen a napon.11 Másrészt vannak levélbéli magántudósítások is. Ezek esetében egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a Benda számára ismert anyag a teljes, szóba jöhető forrásanyagot lefedi. Ezek a szövegek természetesen aligha voltak általánosan ismertek, s a bennük rögzített nézőpont is nagyban függött az információkhoz való hozzáférés speciális körülményeitől, valamint a levélíró és a címzett egyedi viszonyaitól is. Fönnmaradt egy gróf Illésházy Istvánnak szóló levélbeli beszámoló, Sághy Ferenc Kresznerics Ferenchez írott, május 21-i levele,12 Getse Dániel Teleki Józsefhez szóló levele, egy, a Mednyánszky-gyűjteményben lévő anonim levél, valamint Kardos János jurátus följegyzése.13 Egykorú tudósításként ismerjük még Alexovics Vazul Eszterházy Károly püspökhöz intézett, 1795. május 21-i, Pesten kelt levelét,14 Aigner Károly 1795. május 22-én, Pestről gróf Forgách Lászlóhoz írott levelét, Kavanagh tábornagynak május 24-én a Hofkriegsrathoz küldött jelentését, valamint Torkos Kristóf naplóföljegyzéseit s egy ismeretlen írását.15 Láthatólag meglehetősen sok és sokszínű forrásanyaggal van módunk tehát ütköztetni Kazinczy leírását. Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy helyesbíteni tudnánk a szöveg leírásait, illetve hogy helyesen járnánk el, ha helyesbíteni akarnók.

Kazinczy szövegének összetettségét mutatja az, hogy miközben az egység nem teszi kétségtelenné és explicitté: alapvetően másoktól származó információkra épül, ennek nyomait sem rejti el. A Fogságom naplója egészének kontextusából is nyilvánvaló lenne ugyan,16 de itt még külön hangsúlyt is kap az a tény, hogy Kazinczy szemtanúként csak igen korlátozott ismeretekkel rendelkezhetne, s éppen a kivégzésen nem lehetett jelen nézőként. Ebben a szövegegységben a határozott perspektívaváltást világosan jelzi a következő mondat: „De minekelőtte elbeszélném, mint vesztek el, elő kell adnom, mit mívele Hajnóczi, visszavitetvén szobájába.”17 Ezelőtt a narrátor a számára belátható tér eseményeit rögzíti: a cellájába belépő tót katonát, illetve a hozzá intézett kérdésben azt, amit az ablakából láthat, hogy tudniillik „az ablakommal általellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala össze”.18 A mondat belső összefüggéséből valószínűsíthető egyébként, hogy Kazinczy ezt a két észleletet egymással összefüggőnek szánta, s ilyenformán aligha arról van szó, hogy – miként Benda vélte – „a cserép leszedése nyilván biztonsági okokból történt: a padlásra lőfegyvereket állíthattak”.19 A kivégzésről készített, egykorú vízfestményen szintén ábrázolt jelenség, amennyire ez a fekete-fehér reprodukción kivehető,20 sem erősíti meg Benda feltételezését. Ott csak a padláson álló emberi alakokat láthatunk, s ilyenformán a mondat értelmét inkább a szöveg kontextuális jelentésében kell keresnünk: Kazinczy itt a kivégzést megtekinteni akaró embereket észlelhette az ablakából, s ezzel az összetett mondattal ezt jelezte. Persze úgy, hogy maga a látvány itt és ekkor még értelmezetlen maradt a narrátor számára: a kivégzés megtörténtét a tót katona közlése erősíti meg. Ebben az értelemben ez a szövegegység előreutaló funkciót is kap, hiszen eszerint a kivégzés leírása már utólagos konstrukció, időbeliségét tekintve is. S éppen ezt a konstrukció jelleget tárja fel a két egységet átkötő, már idézett mondat, amely után Kazinczy olyan eseményekről számol be, amelyeknek szemtanúja bizonyosan nem lehetett. Mindezt azonban úgy teszi meg, hogy erre a bizonytalanságra vagy az értesülések mástól (másoktól) származó módjára nem hívja fel a figyelmet, azaz novellisztikusan komponál. A töretlen, panorámaszerű szerkesztés, amely a narrátort – ha omnipotensnek nem is, de – minden lényeges eseményt nyomon követőnek mutatja, éppen ezért nem egyszerűen a dokumentálást végzi el, hanem megjelenít egy víziót is: a halálra, ráadásul a méltatlan, erőszakos halálra való morális reagálás különböző változatait. Kazinczynak a kivégzésről adott leírását ennek a figyelembevétele nélkül csak korlátozott érvényességgel értelmezhetjük. A halálos ítéletek kihirdetéséről adott leírás és a kivégzés megjelenítése ebben az értelemben egységet alkot, egymás mellé kerülésük nem kizárólag a logikai és időrendi összefüggésekkel indokolható: mindkét eseménynek a morális következményei lesznek hangsúlyosak. Ezt Kazinczy szövegének alakulása jól mutatja. Sághy Ferenc levelében például a következőkről értesülünk a kivégzés menete kapcsán: „A két utolsó [ti. halálraítélt, azaz Hajnóczy József és Martinovics Ignác – Sz. M.] megköszönte szépen a causarum regalium director úrnak, hogy halálra ítéltettek, mert ők, úgymond, szívesebben halnak meg, mintsem csak egy esztendei börtönt szenvednének.” Ehhez Benda Kálmán azt a jegyzetet fűzte hozzá, hogy „Kazinczy szerint ezt Hajnóczy mondotta volna az ítélet kihirdetése után”.21 Valóban, Kazinczynál a következő formában találjuk meg: „Levétetvén, a szokás szerint, rólok a lánc, Hajnóczy felfogta azt s megcsörtetvén ajtajában, ezt kiáltá: Amici, malo mori, quam hoc vel tribus annis gestare.”22 Egyfelől persze nem lehet eldönteni, melyik állítás tekinthető a történeti valósággal megegyezőnek, másfelől természetesen az sem valószínű, hogy bármelyik beállítás a másik ismeretében keletkezett volna. Ilyenformán az sem állítható, hogy Kazinczy saját koncepciójának megfelelően alakította volna át az események menetét. Ám az bizonyos, hogy amennyiben Kazinczynak a foglyok celláinak elhelyezkedéséről készített vázlatait is megtekintjük, Kazinczy ezt saját maga nem hallhatta és láthatta, hiszen nem egy helyen őrizték Hajnóczyval. Ettől persze ez a kijelentés még rendelkezhetne információs értékkel, hiszen demonstrálhatja azt, milyen volt a híráramlás a fogság viszonyai között – a Fogságom naplója bizonyos passzusaiban, elsősorban a munkácsi időszakra vonatkozó bejegyzésekben jó példákat lehetne találni ennek szemléltetésére is. Ezúttal azonban mégsem állíthatnánk teljes meggyőződéssel, hogy Kazinczy mondatának biztosan ilyen referenciája van. A leginkább azért, mert ennek a megjegyzésnek olyannyira erőteljes kapcsolata van a szöveg egészének morális céltételezésével, hogy egyáltalán nem tűnik egy dokumentatív szándék megnyilvánulásának a megjegyzés Hajnóczyhoz kötése. Érdemes tehát Kazinczy változatának retorikai státuszára is rákérdezni. Azzal ugyanis, hogy ezt a mondatot a szerző Hajnóczy szájába adja, fölerősíti a halálra szántság elfogadásának példaképszerű elemeit: Hajnóczy annak lesz a mintája, miképpen képes a szellem embere nyugodtan fogadni a halált. Kazinczy ezt a magatartást az antik előképekre való nyílt utalással fogalmazza meg. Már a Szirmay munkájára tett megjegyzéseiben felbukkan a hasonlítás: „…mert Hajnóczy socratesi nyugalommal [ti. halt meg – Sz. M.]!”23 Ez a beállítás határozza meg aztán a Fogságom naplója egész Hajnóczy-képét: a február 4-i bejegyzésben Kazinczy saját, írásbeli vallomását is úgy összegzi, hogy „Hajnóczyt úgy festettem, mint egy újabb idők Socratesét”.24 Majd Hajnóczynak a kegyelmi kérvény elutasításakor tanúsított magatartását is így jellemzi (ismét megjegyezném, Kazinczy ennek sem lehetett tanúja, mert ő ezen az eseményen biztosan nem volt jelen): „Hajnóczy sokratesi nyugalomban hallgatá felolvastatni a parancsot. – Possum abire? – kérdé. Potest – felele a direktor, elrémülvén nyugalmán.”25 Megjegyzendő egyébként, hogy Kazinczy korábban, a Szirmay-műre tett jegyzéseiben hasonló elemekkel írta ugyan le az esetet, ám a „szókratészi” jelző akkor még nem bukkant fel;26 talán annak is jelentőség tulajdonítható, hogy ez a melléknév a Fogságom naplója kontextusában kerül majd elő, egy következetes belső utalásrendszer elemeként, a gondos retorikai szerkesztés példájaként. Ebbe a sorba illik bele következő elemként a méltatlan fogság helyett örömmel vállalt halál kijelentése, s ezzel Hajnóczy szókratészi karakterének teljessé tétele: Kazinczy ilyen módon teremti meg az eszményi fogoly ideálképét – szemben például a negatív pólusként ábrázolt, rettegő és gyáva Verseghyvel –, s ez a beállítás nem is elsősorban Hajnóczyról akar szólni, hanem arról az antik előképekhez igazodó viselkedési morálról, amelyet Kazinczy saját magára tekint érvényesnek. Erősen önarcképszerű ideálteremtésről van tehát itt szó, amelyet a narrátor azzal is elmélyít, hogy Hajnóczy és saját maga között a párhuzamosságokat hangsúlyozza: „kevélykedik” vele, hogy Hajnóczy őt kérte meg egy üzenetében mátkája feleségül vételére,27 valamint beszámol arról, hogy Hajnóczy egykori cellájában megcsókolja a falon azt a foltot, amelyet Hajnóczy kék gubája hagyott, s elfoglalja Hajnóczy egykori ágyát is.28 Mindkét mozzanatban a narrátor Hajnóczy helyettesítőjeként, örököseként mutatkozha-tik meg. A Fogságom naplója belső, morális értékhierarchiájában tehát világosan kijelölhető helye van Hajnóczynak – s ez a retorikai pozíció legalábbis óvatosságra kell hogy intsen a Hajnóczyra vonatkozó említések dokumentatív hitele kapcsán.

A Hajnóczyval kapcsolatos említéseknek van egy olyan, rejtettebben előbányászható eleme is, amely a Fogságom naplója szövegének alakulástörténetét nyomon követve tűnhet a szemünkbe. Ez már a kivégzés leírásába illeszkedik bele, s ezen a ponton érdemes számot vetnünk azzal is, hogy itt találjuk a szövegegység egyetlen olyan elemét, amely explicit módon utal egy informátorra: „A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítanak kapitány Plecz mellé (így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájulva dőlt el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson.”29 Nem tudjuk, Kazinczy mikor szerezte be az információkat Plecztől,30 de egyfelől tudjuk, hogy ők ketten a fogságból való kiszabadulás után is találkoztak,31 másfelől pedig Kazinczy utólag, már szabadulása után tudatosan igyekezett pontosítani saját emlékeit más szemtanúk ismereteivel. Ez a kapcsolat tehát feltehetőleg beleillik abba a sorba, amely Kazinczy tudatos adatgyűjtéseiből összeállítható.32 Persze ebből az egyetlen utalásból nem lehet megítélni, az információk mindegyike ugyanattól az egyetlen szemtanútól származik-e, vagy a megjegyzést kizárólag erre az egyetlen mozzanatra kell-e értenünk. A kivégzés leírásának azonban van egy olyan apró részlete, amely jelentős eltéréssel szerepel a Szirmay-jegyzetekben. Ott ugyanis azt olvashatjuk Kazinczytól: „Az úttzára érvén meg látta [ti. Hajnóczy – Sz. M.] Bükkesy Károlyt, ki Révainak a’ munkácsi districtusban commissariusi secreta-riusa vólt, ’s-akkor még Heimbucher nevet viselt, ’s-butsut (vale) kiálta néki. Ez nagy gorombasággal megvetvén őtet, el fordult tőle, mellyre Hajnóczy: ’Lám! ez az ember még szégyelli, hogy ismér engem!’ –”33 Ez a megjegyzés Szirmay azon, Kratucsek Antal exjezsuita páter levelére alapozott leírására kíván reagálni, amely a megjegyzést Laczkovicsnak tulajdonította, mi több, a megszólított személyt is másban látta: „Viso primo cataphracto ait ad me: »Ez az én eskadronomba vólt.« Postea: »amott van Latinovich, servus Latinovich!«”34 A Fogságom naplójában a jelenet szüzséje változatlan marad ugyan, de két döntő eleme megváltozik: „Elnyelte [ti. Laczkovics János a pirulákat – Sz. M.], ment, felült a szekérre, maga erejével, bátran, de nem csendesen. – Servus Latinovics! Kiálta erre, meglátván a sokaságban. Latinovics elfordult. – Nézzétek, ez még szégyenli, hogy ismert engem!”35 A két változat léte meglehetősen zavarba ejtő. Nem tudunk arról, mi indokolta a változtatást. Mezei Márta ezen a ponton úgy vélte, hogy Kazinczyt a különböző forrásai közötti szelektálás vezethette: „Jegyzéseiben ugyanis (valószínűleg Novák tudósítása szerint) az áll, hogy Hajnóczy köszöntötte Bükkesy Károlyt, aki elfordult, s ezt vette tudomásul keserűen. Kazinczy azonban a Fogságom naplójában Szirmay közlését vette át – úgy látszik, inkább Laczkovicshoz illőnek tartotta az epizódot, mint a »socratesi nyugalmú« Hajnóczyhoz.”36 Ezzel a vélekedéssel azonban aligha oldottuk meg a kérdést. A Fogságom naplójának a kivégzésre vonatkozó részletéből nem tudjuk kielemezni az esetleg Nováktól származó információkat – ha valamit egyáltalán, akkor legföljebb, ahogyan már idéztük, a Pleczre vonatkozó utalást vehetnők alapul –, ilyenformán pedig aligha lehet egyszerűen Kazinczytól származó forráskritikai mérlegelésként értelmezni a módosítást. Annál is inkább, mert hiszen Kazinczy az első variációt, a Hajnóczyt és Bükkesyt emlegetőt, éppen Szirmayt pontosítva, azaz az ő szövegét kétségtelenül ismerve hozta föl – majd pedig a Fogságom naplójában úgy tér vissza a Szirmaynál olvasható verzióhoz, hogy semmiféle bizonytalanságot nem érzékeltet, hanem azt a hézagtalan novellisztikus szerkesztést alkalmazza, amely az egész részlet megkomponálásában megfigyelhető. Ennek a részletnek tehát nem igazságértéke van, hiszen természetesen nem dönthető el, valójában ki kit is látott meg 1795. május 20-án. Mindkét személy, Bükkesy és Latinovics is létező és azonosítható személy,37 mindkettejükről elképzelhető – kapcsolatrendszerük alapján – egy ilyesféle eset, hiszen nevük felbukkant a vizsgálat során, bár perbe nem fogták őket, bármelyikükre ráköszönhetett volna Hajnóczy éppúgy, mint Laczkovics. A jelenetnek a Fogságom naplója egészében azonban van egy világos retorikai státusza: azzal, hogy nem Hajnóczyhoz van hozzákötve az eset, töretlenül érvényesülhet a szókratészi magatartás Hajnóczyn keresztüli szemléltetése, s ezzel párhuzamosan a halálból gúnyt űző Laczkovics viselkedésének egyik novellisztikus elemévé avatódhat a vonakodó ismerős köszöntésének jelenete. Mezei Márta idézett mondatainak ezen a ponton komoly igazsága van – csupán azt érdemes hozzátenni, hogy mindez aligha a hitelességre törekvő jellemrajz egységesítő szándékából következik, azaz nem arról van szó: Kazinczy ezt így tartotta autentikusabbnak. Inkább a Fogságom naplója retorikai-esztétikai céltételezésének tudatos, eszközként alkalmazott eleméről beszélhetünk: részben ez által a módosítás által jöhet létre az a belső viszonyrend, amely a morális tartás módozatait akarja rögzíteni. Hiszen igencsak feltűnő, hogy Kazinczy általában is mennyire nem az összeesküvés történetét akarta dokumentálni, hanem a fogság embertelen körülményei elviselésének példázatszerű felmutatására törekedett. Ez a szándék azonban – talán nem árt erre sem felhívni a figyelmet – nem a manipuláció szándékát hordozta: a szubjektív és a saját nézőpontot érvényesítő memoár ezen a ponton az antik, plutarkhoszi portréhagyománnyal vegyült össze, s ebből adódott különös karaktere.

Kazinczy Fogságom naplója című műve tehát igencsak óvatosan kezelhető történeti forrásként. Nem azért, mintha hiteltelen lenne, hanem inkább azért, mert sajátos hitelesség jellemzi, s nem egyszerűen a reflektálatlan dokumentálás szándéka. Azzal a gesztussal, hogy Kazinczy évtizedek távolából, egykori feljegyzéseinek fölhasználásával és utólagosan beszerzett információk birtokában, memoárként fogalmaz meg egy formailag naplószerű szöveget, eleve a többszörös reflektáltság pozícióját teremti meg. Ha ettől a nem egyszerűen formai, hanem mélyen szemléleti jellegű sajátosságtól eltekintünk, s csupán adatok tárházának tekintjük a szöveget, óhatatlanul leegyszerűsítjük hatásmechanizmusát. Kazinczy már a Szirmay Antal könyvére tett megjegyzéseit is a személyes érintettség és az efelől szubjektíve belátható nézőpont oldaláról indokolta meg. Igaz, ezt a pozíciót nem egyszerűen az emlékezés és felejtés természetes folyamatára alapozta, hanem igyekezett ebbe beleépíteni számos egyéb információt is. Az események leírásának így létrejövő perspektívája tehát egyszerre bizonyulhat hitelesnek és egy tudatosan megteremtett stilizálás eredményének. Ennek a kétarcúságnak a tanulságai pedig arra figyelmeztethetnek, hogy a nemfikcionális karakterű 19. századi szövegek vizsgálatánál az irodalomtörténet interpretációs lehetőségeit feltétlenül bővítenünk kell a mikrotörténet elméleti-módszertani javaslatai alapján, hiszen egyrészt a vizsgálat léptékváltása révén jóval gazdagabban kiaknázhatóvá válik a szöveg, mintha csak egy politikai per makrotörténeti folyamatainak adalékaként fognánk fel, másrészt pedig ilyenformán tárulhatnak föl a szöveg belső értékvilágának azok a rejtett tényezői is, amelyek a retorikai felépítésben megragadhatók.

JEGYZETEK

1. Ez utóbbiról l. Peter Burke: Was ist Kulturgeschichte? Aus dem Englischen von Michael Bischoff, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2005.

2. Egy ilyen, rendkívül érdekes irategyüttes kiadására az utóbbi időben történt kísérlet: „Vedd szívesen csekély iratomat…” Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. A kötetet szerkesztette, a kéziratokat gondozta, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a kísérőszövegeket írta Margócsy István. Nyíregyháza, 2004. (A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár kiadványai). 

3. Tóth Zsombor: Műfaj vs. íráshasználat? Történeti antropológiai megjegyzések a XVII. századi emlékirat-irodalomhoz. Cserei Mihály kalendáriumai. Esettanulmány. In: Uő: A történelmem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez. Komp-Press, Kvár, 2006. 333–405.

4. Erről a hagyományozódási és kiadástörténeti folyamatról l. Fried István: A „Fogságom naplója” regénye. ItK 1986. 683–694. Kötetben: Fried István: Az érzékeny neoklasszicista. Vizsgálódások Kazinczy Ferenc körül. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely – Szeged, 1996. 129–145.

5. Benda Kálmán (kiad.): A magyar jakobinusok iratai. I–III. Akadémiai, Bp., 1952–1957 (a továbbiakban: Benda [kiad.]).

6. Mint például Barta János: Jegyzetek a Fogságom Naplójáról. In: Uő: Költők és írók. Irodalmi tanulmányok. Akadémiai, Bp., 1966. 42–60; Mezei Márta: „Magamat ragyogtatom”. Közelítések a Fogságom naplójához. ItK 2000. 416–439.

7. Korábban történeti forrásoknak tekintett szövegek retorikai értelmezésére az utóbbi időben több tanulmány is vállalkozott, s ezek a műveket új fénybe is állították: Szörényi László: Neolatin Dózsa-eposz – homéroszi paródia és lucanusi irónia. In: Uő: Philologica hungarolatina. Tanulmányok a magyarországi neolatin irodalomról. Kortárs, Bp., 2002. 51–64; Tóth Zsombor: The Making of … hogyan készült Mohács? Avagy a hám nélkül született király élete, halála és feltámadása – megjegyzések irodalomtörténet-írásunk Mohács-képéhez. In: Uő: A történelem terhe. 2006. 9–52.   

8. A Debreceni Egyetem sikeres MTA TKI pályázatának keretében folyik a Fogságom naplója kritikai kiadásának előkészítése; a munkát Hegedűs Béla és Szilágyi Márton végzi.

9. Erre csupán apró, de sokatmondó példa, hogy a Martinovics-összeesküvésről írott, legutóbbi színvonalas népszerűsítő összefoglalás is a kivégzés leírását Kazinczy művének parafrazeálásával oldotta meg: Barta János: Hét koporsó. A magyar jakobinusok mozgalma. Móra, Bp., 1981. 5–15.

10. A jogügyi igazgató rendelkezése a kivégzés menetéről: Benda (kiad.) II. 784–785. Szabó János főszolgabíró jelentése Pest megye alispánjához a kivégzésről: uo. 785–787.

11. Ezeket összefoglalja Benda (kiad.) II. 790–791.

12. Márki Sándor: Kresznerics Ferenc leveleskönyve. Bp., 1914 (Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasásai). 18–20.

13. Szőllősy Károly: Martinovics és társainak bűnpöre. Arad és Vidéke, II. (1882). 170. szám.

14. Lőkös István: Alexovics Vazul Verseghyről és a Martinovics-perről. Itk 1968. 213–218.

15. Ezekről a forrásokról összefoglalóan, idézetekkel Benda (kiad.) II. 791–794. Benda Kálmán az Elek Judit irodalmi forgatókönyvéhez írott dokumentumválogatásban ezekből a forrásokból több részletet is közölt, a latin  szövegeket immáron magyar fordításban; itt olvasható Szabó János főszolgabíró Pest vármegye alispánjához intézett levele, W. E. gróf Illésházy Istvánhoz írott levelének részlete, egy ismeretlen levele ismeretlenhez (részlet), Gecse Dániel gróf Teleki Józsefhez intézett levele (részlet), Sághy Ferenc Kresznerics Ferenchez írott levele (részlet), valamint a Magyar Hírmondó tudósítása: Benda Kálmán – Elek Judit: Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében. Filmforgatókönyv – Eredeti iratok. Magvető, Bp., 1983. 401–415.

16. Ezt persze a történeti szakirodalom is magától értetődőnek tartja; a már idézett népszerű összefoglalás például így rögzíti: „A fogva tartott Kazinczy nem lehetett jelen a kivégzéseknél. Környezetétől azonban igyekezett minden lényeges dolgot megtudni, s évtizedekkel később – jóval szabadulása után – Fogságom naplója című művében számolt be értesüléseiről.” Barta János: i. m. 6–7. 

17. Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója. Az utószót írta Fenyő István, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Szilágyi Márton. Osiris, Bp., 2000. (Millenniumi Könyvtár 29). (a továbbiakban: Fogságom naplója)

18. Fogságom naplója 28.

19. Benda (kiad.) III. 314.

20. A képet közölte Benda (kiad.) II. a 792. és 793. lapok közötti képtábla.

21. Márki Sándor: i. m.; az idézetet és a jegyzetet hozzá l. Benda (kiad.) II. 793.

22. Fogságom naplója 29.

23. Benda (kiad.) III. 410.

24. Fogságom naplója 17.

25. Fogságom naplója 25.

26. Vö. Benda (kiad.) III. 407.

27. „Felejthetetlen nap vala a tegnapi, mert hogy engem Hajnóczy óhajta mátkájának férjül, annak becsét egész mértékében érzem, s kevélykedem vele…” Fogságom naplója 33.

28. Fogságom naplója 39–40.

29. Fogságom naplója 30–31.

30. Plecz életrajzáról a következőket sikerült kiderítenem: Josef Plecz 1786-ban hadnagy a 34. gyalogezredben, 1787. december 16-án áttéve a szekerészkarhoz. 1793-ban főhadnagy, 1800. január 15-én áthelyezik a cremonai tábori kórházhoz. Valamikor nyugállományba helyezik, 1805. november 1-jén reaktiválják, 1806-ban százados az 52. gyalogezredben. 1816. március 31-én nyugdíjazzák. A pályafutás adatait l. Österreichische Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Offizierskartei (20. századi cédulakatalógus a cs. kir. tisztekről) (Bécs) (a továbbiakban: ÖStA KA Offizierskartei). Az adatok összegyűjtésében Hermann Róbert levéltári delegátus volt a segítségemre. 

31. Kazinczy 1803. május 17-i naplófeljegyzésében rögzítette, hogy találkozott Pleczcel egy pesti útja során: „Ezekben a napokban kapitány Pleczet, ki engem Szlávy Györggyel egy kocsin vive Brünnig, meglátám egy kalmárbolt ajtajából. Mely változás! Nyolc esztendő alatt úgy elfonnyadt az ember, mint húsz alatt kelle volna.” Plecz ekkor egy fiatal nővel volt, akivel – saját bevallása szerint – együtt élt. „Meglátogattam Pleczet, s egy pár butella tokajit s ménesit vittem neki. Elbeszélte, hogy ezt a leányt egy kisebb leánytestvérével ellopta szüléjitől. Megborzadtam. Mindkettőt sokat kínzotta, de kivált a kisebbiket, kinek valóságos tirannja volt.” Kazinczy Ferenc: Az én életem. Összegyűjtötte, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Szilágyi Ferenc. Magvető, Bp., 1987. (Nemzet és emlékezet, 276).   

32. Az 1811-ben, tehát a Fogságom naplója véglegesítésénél jó egy évtizeddel korábban keletkezett jegyzetekben, amelyeket Kazinczy Szirmay Antal Jacobinorum Hungaricorum Historia című művéhez készített, több utalást is találhatunk ilyesféle, egykorú vagy utólagos adatgyűjtésre. Így utal például Rosty Jánosra: „Sigrayt soha nem láttam, de Rosti János Brünnbe vitetésünk alatt s Budán már, hol szomszédom volt a’ garda kazermjében, annyit beszélt felőle, hogy neki itt tökéletes képét festhetem.” Benda (kiad.) III. 375. Novák kapitányról: „Így beszélte ezt nékem maga a kapitány.” Uo. 376. „…így írá hozzám Novák kapitány, jó barátom.” Uo. 412. Azaz az információszerzésben egyaránt támaszkodott fogolytársára, Rostyra (1748?–1807) – életrajzát l. Biographisches Lexikon zur Geschichte der demokratischen und liberalen Bewegung in Mitteleuropa. Bd. 1: 1770–1800. Hrsg. von Helmut Reinalter, Axel Kuhn, Alain Ruiz, Peter Lang. Frankfurt am Main – Bern – New York – Paris, 1992, (Schriftenreihe der Internationalen Forschungsstelle „Demokratische Bewegungen in Mitteleuropa 1770–1850. Hrsg. von Helmut Reinalter. Bd. 7), 186. A szócikk szerzője Ring Éva. – és az őrzésével megbízott tisztre. Novák Ignácról ugyanis a következő adatokat sikerült eddig összegyűjtenünk: zászlós volt a 21. gyalogezredben, 1783. március 31-től a 32. gyalogezredben szolgált, itt érte el a kapitányi rangfokozatot. A Budán őrzött vádlottak őrségének a parancsnoka: vö. Benda (kiad.) II. 250. 1795. február 4-én – feltehetőleg századosként – áthelyezve az 51. gyalogezredbe. 1807. március 31-én áthelyezték ezredesként a vezérkarhoz. Még ebben az évben Grazban meghalt. A pályafutás adatait l. ÖStA KA Offizierskartei. A jogügyi igazgató 1795. augusztus 8-án a Budán őrzött foglyok ellátása körüli érdemeiért őrnagyi előléptetésre javasolta: vö. Benda (kiad.) III. 292. Nem egyértelmű, hogy erre sor került-e. A Pleczre és Novákra való utalásokra már felhívta a figyelmet Mezei Márta: i. m. 425.  

33. Benda (kiad.) III. 413.

34. Benda (kiad.) III. 410.

35. Fogságom naplója 30.

36. Mezei Márta: i. m. 426.

37. Bükkesy (Heimbucher) Andrásra helytartótanácsi fogalmazóra l. Ember Győző: A m. kir. Helytartótanács ügyintézésének története 1724–1848. Bp., 1940. 211, 213; Bükkesy 1794. augusztus 19-én a katonai főparancsnokságon feljelentést nyújtott be Szentmarjay Ferencről: Benda (kiad.) II. 62–68. Latinovics Jánosra, aki korábban Bács megye alispánja volt, l. Ember Győző: i.m. 203, 216. Őt 1794. augusztus 13-i vallomásában Martinovics emlegette ismerőseként, s erről a kapcsolatról Laczkovics is említést tett augusztus 25-i vallomásában: Benda (kiad.) II. 47, 87.

*A dolgozat az MTA – DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport (2006 TKI207, témavezető: Bitskey István) keretében és támogatásával készült. A tanulmány anyaggyûjtéséhez szükséges bécsi kutatásokat a MÖB Klebelsberg Kunó Ösztöndíja tette lehetővé.