Az életmű beszéljen önmagáért. Emelkedjék talmi esetlegességei, az idő mulandósága, a divat, a kor szeszélyei fölé. Ha szobrászat, hát legyen örök, mint az anyag, amelyben testet öltött, amelyből vétetett. Sokan, sokszor tették ezt a követelményt egy lehető elbírálás, értékítélet kiindulópontjává. De bármennyire is tetszetős ez a szemlélet, és dicséretes az irányába való törekvés, rádöbbenünk, hogy a maga teljességében tulajdonképpen követhetetlen.

Gergely István egyik, évekkel ezelőtt a Korunk Galériában is bemutatott plakettsorozatának címe Jelek az idő témára. Mekkora mélységét tárja fel ez a megjelölés mindannak, amit ember keze s hatványozottan, amit művész keze teremthet! Pantha rhei – mondhatjuk Hérakleitosszal – azaz a világon minden örök mozgásban van. Nem csupán gyermekei, de foglyai is vagyunk az időnek. Szabadságunk pedig e tény felismerésében leledzik.

Gergely István művészetének megjelölésére hatványozottan érvényes a „mulandóságból vétetett jelek időtlenségnek szóló üzenete”. A korra, amelynek gyermeke volt, s amely végső soron életművének forrásvidéke, manapság divatos oly módon visszatekinteni, hogy csupán árnyoldalait lássuk. De ez a kor – minden ellentmondásossága, társadalmi-politikai visszásságai ellenére – kitermelte magából művészeit, tudósait. Köztük Gergely Istvánt is, aki vállalta korának ellentmondásait. Nem tudott és nem is akart kibújni önmagából. Tette mindig és minden időben, amit emberileg és művészileg lehetségesnek, helyesnek és előremutatónak tartott. Gerincessége, egyenes tartása magyarázza azt a szeretetet, amely személyét övezte, és amelyet ő maga is sugárzott embertársai, kollégái felé.

Életének színhelyei – a szülőfalu, Csíkkozmás, amely Kristó János naiv szobrász személyében már megtette az első lépéseket a művészet felé, majd a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola s végül a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola – mind-mind fontos mozzanatai a leendő művészi pályának. S hogy milyen társaságban indult el Marosvásárhelyen a művészi kiteljesedés felé, arról elegendő osztálytársai közül csupán Plugor Sándort, Kákonyi Csillát, Márton Árpádot, Csutak Leventét, Lenk Ilonát említenem, akikkel aztán később, a kolozsvári főiskolán is együtt folytatja tanulmányait. Mesterei pedig Izsák Márton, Vetró Artúr és Kós András.

Amint Banner Zoltán is megjegyzi a művészről írott kismonográfiájában, „a második világháború utáni években »lámpással keresték« a népi tehetségeket” – akik később már lámpa nélkül is megtalálták az utat a művészet felé. Gergely István Nagy Pál felfedezettjeként kerül a megannyi tehetséget kitermelő rangos marosvásárhelyi művészképzőbe, és teszi meg az első lépéseket egyenesen felfelé ívelő művészpályáján.

Nehéz korban született, de jó kezekbe került. Kiváló tanároktól sajátíthatta el a mesterség alapjait, a mintázást, öntést, faragást, anyagismeretet. „Gergely mindenképpen, mindenkitől – családi és tájegységi környezetétől, mestereitől, Izsákon és Vetrón kívül a tanszékvezető tanár Kós Andrástól (életművének elemi erejű tömbössége máig egyik eszményképe maradt) – a rend (majdhogynem kozmikus értelemben: a REND), az élet és a formák férfiasan tiszta és kemény tiszteletére kapott »megbízatást« és önigazolást. Szakmai felszabadulásának első percétől a szobrászatot olyan lovagi tornának tekinti, ami sohasem öncélú erőfitogtatás (amiből senkinek semmi haszna), hanem becsületbeli ügy. Sem fegyelmezetlen lázadók, sem megalkuvó szökevények csapatába nem keveredik. „Ő úgy egyike »csupán« a lenyűgözőn sokrétű erdélyi magyar kortárs szobrászat képviselőinek, hogy nélküle az Egész hitele halványulna” – írja róla Banner Zoltán.

Szobrai és plakettjei erdélyi mindennapjaink elengedhetetlen tartozékai. A térszobrászati adottságokkal gazdagon megáldott művész számos alkotása található az országban Csernátontól Galacig és Nagyváradig. Tehetsége kibontakozását az egykori sanyarú társadalmi-politikai körülmények, a szocreál béklyói sem tudták megfékezni, a rendszerváltás pedig újabb lendületet adott a művésznek. Egyre-másra születtek történelmünk nagyjainak, erdélyi múltunk jeles személyiségeinek emléket állító alkotásai. Kolozsváron többek között az Apáczai Csere János Líceum és a Báthory István Elméleti Líceum dicsekedhet névadóik Gergely István készítette szobraival, Nagyváradon, a Körös-parti sétányon pedig Lorántffy Zsuzsanna egész alakos bronzszobra alakítja maga körül a teret. Nemes egyszerűségével, tömbszerűségével mintapéldánya lehet a nézőre erőteljes hatást gyakoroló, sikeres köztéri szobornak.

De a múltunkat következetes tudatossággal a jelenbe áttelepítő szobrász keze nyomát őrzik a Bod Péter, Végh Antal és Gábor Áron alakjait megelevenítő szobrok is, valamint számos más, a művész különleges formaérzékéről árulkodó munka.

Arcképplakettjei szintén a rá jellemző műgonddal, a konkrét arcvonásokon messze túlmutató művészi igényességgel készültek. Gergely István nemcsak az embert, történelmünk, művelődéstörténetünk jeles személyiségeit, hanem az általuk képviselt eszmét is igyekezett plasztikailag megjeleníteni. Különleges ráérzéssel és formai bravúrral.

Életművének jelentős részét képezik a grafika és a szobrászat kontaminációjából született, patinázott gipszplakettjei. Mintha a művész éppen ebben a kifejezési formában talált volna leginkább önmagára. Műfajteremtőként és az általa létrehozott művészi megjelenítési forma lehetőségeinek maximális kiaknázójaként is. Gondolok itt elsősorban a kompozíciós plakettekre. Esetükben a szobrász a műfaji határok feloldásával és a különböző megnyilatkozási módozatok sikeres egybeolvasztásával teremtett magának olyan önkifejezési lehetőséget, olyan egyedi, választékos, rendkívül gazdag szókinccsel rendelkező nyelvezetet, amely nem csupán néhány évtizeddel ezelőtt, keletkezésének idején, de napjainkban is az újszerűség varázsával hat. S persze nemcsak azzal. Mert mi sem áll távolabb ettől a nagyon is megfontolt, nagyon is megalapozott, természetesen érzelmi felhangokat sem nélkülöző, de gondolatiságában rendkívül mély művészettől, mint a meghökkentés, az újszerűség varázsával való hazardírozás.

Gergely István úgy újított, úgy teremtett új világot, hogy ebbe a teremtésbe belefoglalta mindazt, amit az emberi kultúra az évszázadok folyamán kiérlelt-kitermelt. Nyomokat hagyott, jeleket közvetített a múltból és jelenünkből az utánunk következőknek. Tette pedig mindezt úgy, hogy a témát előzőleg magában már tökéletesen kiérlelte. A pontos művészi megfogalmazás legalábbis ezt az érzést kelti a szemlélőben. A precizitás azonban korántsem jár együtt az értelmezési lehetőségek korlátozásával, határok közé szorításával. A művész úgy fogalmaz, úgy önti formába, jeleníti meg plasztikusan gondolatait, hogy a néző számára nemcsak vizuális élményt nyújt, hanem a továbbgondolás, az elmélyülés, a sajátos interpretáció korlátlan lehetőségét is megteremti. S talán éppen ebben áll művészetének örökérvényűsége, időkön, korokon túlmutató jellege.

Pedig ha valaki, hát Gergely István nagyon is benne élt abban a kultúrában, amelyet nemzete az évszázadok folyamán teremtett, s ez benne foglaltatik abban a művészi üzenetben, amelyet az alkotó munkáival korának és az utókornak közvetít. Részleteiben olykor már absztraktba hajló szoborképei is csírában ott őrzik, mintegy szublimálják hagyományaink, a népi kultúra sajátos megjelenítési formáinak a jegyeit. Szőttesek, faragványok, a fazekasmesterség díszítőelemei bukkannak fel sajátos átlényegítésben munkáin, és keverednek a mindennapi tárgyakkal, használati eszközökkel vagy a természetből ellesett és általánosított motívumokkal. A kultikus tárgyak, kelyhek, bibliai jelenetek egyaránt velejárói ennek a nagyon átfogó, a konkrétumokból kiinduló, de az általánosítás magasiskoláját kijárt intellektuális művészetnek.

Plasztikai megjelenítésein egyfajta kettősség, a párba állítás tematikai és formai megnyilvánulásai is nyomon követhetők: a párhuzam és az ellentét sajátos látványt nyújtó stílusalakzataira épült a Földi Paradicsom, a meglehetősen világiasan pajzánkodó Ádám és Éva, a Fészkelők, a Szarvasok, a Berbécsek, a Bacchanália. A művészi elvonatkoztatás elmélyültebb fokozatai eredményezték a Jelek az idő témára sorozat darabjait, amelynek látszólag könnyed formajátékai rendkívül tömény művészi mondanivaló hordozói. Mintha alkotójuk 30x40 centiméteres felületekbe akarta volna sűríteni mindazt, amit századára jellemzőnek tartott. A Nyomokkal pedig még tovább megy a jelzésszerű megfogalmazásban. Ugyanakkor ennek a gondolatiságában különösképpen tartalmas életműnek elsődleges érdeme mégiscsak a látvány. Az a visszafogottságában tündöklő és figyelemfelkeltő dekorativitás, amely sajátos vonalhálóival, egymásba hajló körkörös íveivel vagy szögletes idomaival úgy a lehető legkorszerűbb, hogy az ősi kultúrákon keresztül olykor a reneszánsz és a szecesszió motívumkincséből is merít.

Sajátos jelbeszédével a művész a múltból üzent a jelenbe, de közben már a jövőt is megcélozta.

Újabb Gergely István-munka már nem születik. Az életmű időnap előtt lezárult, de így is teljes. Az anyaországi posztumusz kitüntetés, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje méltó elismerése ennek a kimagasló művészi tevékenységnek.