Kerekasztal-beszélgetés

A magyar irodalom történetei munkáról

Március 31-én a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén kerekasztal-beszélgetés formájában bocsátották vitára a tanszék jelen lévő tagjai és doktorandusai a 2007-ben megjelent, háromkötetes irodalomtörténeti kézikönyvet. A beszélgetés résztvevői (ábécésorrendben): Balázs Imre József (a továbbiakban: B. I. J., adjunktus, PhD, 20. századi magyar irodalom tárgyak oktatója), Berszán István (B. I., tanszékvezető egyetemi docens, PhD, irodalomelméleti és összehasonlító irodalom tárgyak oktatója), Biró Annamária (B. A., doktorandus), Gábor Csilla (G. Cs., egyetemi tanár, PhD, régi magyar irodalomhoz kapcsolódó tárgyak oktatója), Horváth Andor (H. A., docens, PhD, összehasonlító irodalom tárgyak oktatója), Keszeg Anna (K. A., az ELTE doktorandusa, a tanszék tudományos munkatársa) Orbán Gyöngyi (O. Gy., egyetemi tanár, PhD, irodalomelméleti és esztétikai tárgyak oktatója), Selyem Zsuzsa (S. Zs., adjunktus, PhD, 20. századi és kortárs irodalmi tárgyak oktatója), T. Szabó Levente (T. Sz. L., adjunktus, PhD, 19. századi és az irodalomtörténet-írás elméletével kapcsolatos tárgyak oktatója). A beszélgetés lejegyzésében részt vettek: Dohi Zsuzsanna, Keszeg Anna, Zabán Márta doktorandusok, valamint T. Szabó Levente. A szerkesztést Balázs Imre József végezte.

B. I. J.: A Korunk szerkesztőségének kezdeményezésére gyűltünk ma este össze, beszélgetésünk tárgya pedig a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes munka. Sokféleképpen meg lehetne közelíteni ezt a „trilógiát”. Lehetne egyszemélyes recenziót írni róla, de azt gondolom, hogy a könyv jellegéhez közel maradunk, ha valamiképpen leképezzük azt a módszert, amit a könyv alkalmaz – így a többszerzős könyv többszerzős kritikája lehet ez a beszélgetés. Nyilván sokan közületek, közülünk – a tanszéki munkaközösség tagjai közül – használtátok már ezt a könyvet akár magánolvasmányként, akár a diákokkal folytatott eszmecserék során, számukra kiadott szakirodalomként. A kérdések, amelyeket én fontosnak tartanék felvetni – ki-ki arra válaszol, amire kedve tartja, vagy számára fontosabb problémának tűnik –, a következők: először is a módszertan. Tehát hogy mit tűz ki ez a könyv maga elé. Szerintetek mennyiben valósítja meg ezt a célt? Lehet kritika tárgya ez a könyv többféleképpen. Úgy is, hogy megpróbáljuk elfogadni a logikáját, azt ahogyan ő elképzeli önmagát, és ehhez képest vizsgálni, hogy mi történik benne. Lehet természetesen úgy is vitatni vagy vizsgálni, hogy nem fogadjuk el a kiindulópontját, mert eleve problematikusnak látunk egy ilyesfajta vállalkozást. Nyitva hagyom a kérdést, ki-ki milyen irányból reflektálna erre. További felmerülő kérdés, hogy mi az, amit jobban tud ez a könyv a korábbi hasonló munkáknál, mi az, amit többletként behoz oly módon, ahogyan eddigi irodalomtörténeti kézikönyvek nem tették meg. Mi az, ami hiányzik? Belső logikája szerint vannak-e hiányosságai vagy megint csak kívülről láthatunk bele olyasvalamiket, amiket figyelmen kívül hagy? További gyakorlati kérdés, hogy mire használtátok eddig ezt a könyvet, használhatónak tűnt-e, vagy használhatónak látjátok-e a további munkátokban.

T. Sz. L.: Onnan kezdenék el kérdezni – illetve hozzászólás is egyben, amit kérdezek –, ahol a magam számára kezdtem el a kötetek elhelyezését. Nyilván a második kötethez jobban, szakszerűbben hozzá tudok szólni, a másik kettőhöz kevésbé. Úgy látom, a megjelenés óta eltelt évben a recepcióban kialakult annak a hagyománya, hogy hogyan „kell”, „szerencsés” elhelyezni ezeket a köteteket, és milyen mércéket kell számukra felállítani. Ezek között vannak igen problematikusak is. Például egyre problematikusabbnak tekintem, hogy ezt a kézikönyvet egy négy évtizeddel korábbi vállalkozáshoz mérik, még akkor is, ha ez a kézikönyv „műfajából” kézenfekvőnek tűnik. Szerintem nem annyira előnyös egy ilyen új vállalkozás számára, hogy egy négy évtizeddel korábbi vállalkozáshoz mérjék, roppant lekezelő is lehet ez a gesztus. Én azt javasolnám, hogy a saját nemzeti vagy nemzetközi kortársaihoz hasonlítsuk ezt a vállalkozást, és a saját kortársainak a környezetében értsük, hiszen ezekhez is méri igazából magát. Egyetértetek-e azzal, hogy ebből a perspektívából nézzük? Ti milyen mércét állítottatok fel számára? Hogyan helyeztétek el a kézikönyv vagy akár valamelyik kötet, tanulmány anyagát, kijelentéseit? Hogyan nyugtáztátok a teljesítményt?

G. Cs.: Kezdetnek Levente egyik utolsó gondolatához kapcsolódnék. Alapvetően egyetértek azzal a felvetéseddel, hogy borzasztó szerencsétlen dolog egy négy évtizeddel korábbi vállalkozáshoz viszonyítani az újonnan megjelent munkát. Ám az előszó az, ami majdhogynem kényszerít bennünket arra, hogy a „Spenót”-hoz hasonlítsuk a könyvet, hiszen az első mondatban azt mondja: „Ez a munka egészen más céllal jött létre, mint A magyar irodalom története című, eredetileg hatkötetes […] áttekintés” (I/11.) stb. Ismétlem tehát: már az első mondat afelé sodor bennünket, hogy az „előzményhez” viszonyítsunk. 1964 óta nem volt ilyen „össznépi” összefogással készült irodalomtörténeti vállalkozás, s talán emiatt is nagy várakozás előzte meg. Tudjuk, hogy folyamatban van egy más szempontok szerinti, „harmadik” irodalomtörténet megírása vagy annak előkészítése azzal együtt, hogy az előjelek alapján megjelenése kilátástalannak tűnik.

T. Sz. L.: Ne haragudj, hogy visszakérdezek. Szerinted hova kapcsolja ezzel a mércét? Hiszen olyan mércét állít a kézikönyv elé már az első mondatban, melyet egyértelmű, hogy számos tekintetben teljesít – s ez nem jelenti azt, hogy nem értékelném messzemenően az egykori Spenót erőfeszítéseit és teljesítményét.

G. Cs.: 1964-ben, a hatkötetes irodalomtörténet megjelenésekor az a könyv igazán nagy teljesítménynek számított, figyelembe véve az akkori tudományos viszonyokat. S hogy a maga rendjén teljesítmény volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma is kénytelenek vagyunk használni, és talán a jövőben is fogjuk használni. Én úgy gondolom, hogy a Spenótot A magyar irodalom történeteinek a megjelenése nem teszi teljesen szükségtelenné, legalábbis nem érvényteleníti teljes mértékben azt, ami a Spenótban megjelent. A régi irodalom kutatásához kapcsolódó filológiai feltárómunkát, az irányok kijelölését úgy „hozta” a Spenót első és második kötete, hogy annak eredményeit és kérdésfelvetéseit ma sem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül. Mármost az új vállalkozásra térve: valamelyes alapossággal A magyar irodalom történetei első kötetét olvastam át, és bevallom, az összkép némiképp ambivalens. Kiválóan használható, gondolatébresztő tanulmányokat olvastam benne, jó néhányat közülük a bibliográfiai tételek közé is fölvettem; ha sorra veszem az itt olvasható írásokat, szerteágazó tematikájuk, módszertanuk és stílusuk mellett mindeniküket egyenként teljesnek, kidolgozottnak, „tökéletesnek” gondolom. Mégis van egyfajta hiányérzetem, mert nem találtam meg valami fontosat ebben a kötetben, amit akár egy többszerzős tanulmánykötettől is elvárok: hogy mondjuk tíz tanulmány együttes elolvasása valamivel többet üzenjen nekem, mint az egyes szövegeknek a matematikai összege. Nem vártam el a nagyelbeszélést ettől a „tanulmánykötettől”, ezektől a kötetektől (mert így nevezem szívesen e munkát, akár idézőjelesen). De szívesen fedeztem volna fel mégis valamiféle kapcsolódást az egyes tanulmányok között.

O. Gy.: Én úgy érzem, ez a könyv nem mérceállító és „meghaladó” szándékkal született meg, vagy nem ez áll ennek a munkának az eredeténél. Hogy a négy évtizeddel korábbi könyvet említi mint előzményt, ez önmagában véve nagyon természetes, hiszen ez egy műfajkijelölés is. De úgy emlékszem, az előszó befejezése arra vonatkozik, hogy milyen használatra szánják ezt a munkát: a szerkesztési koncepció eleve abból indul ki, hogy a négy évtizeddel korábbi munka kánonteremtő módon épült be az irodalmi köztudatba. Számításba kell vennie tehát, hogy az a nagyon erős monologikus beszédmód milyen értelemben hatott az irodalomértésre; őrá nézve ez viszont kirója a feladatot, hogy erre reflektáljon: hogy milyen problémákat vet fel ez a műfaj. Hogy mi adódik például abból, hogy nem egyetlen ember ír meg egy ilyen munkát. Nyilván a Spenótot sem egyetlen ember írta meg, de ott nem vallják be azt, hogy ez milyen problémákkal jár. Tehát neki be kell vallania ezt: hogyha többen írják, akkor nem születhet belőle egy célelvű és folyamatos irodalomtörténet, egy olyan bizonyosságillúziót adó irodalomtörténet, amihez szentírásként lehet viszonyulni irodalomkutatásban, irodalomtanításban. Hogy több szerző írja, azt jelenti, hogy több értékszempont érvényesül.

B. I. J.: Azt gondolom, hogy a Gyöngyi által adott összefoglalás nagyon pontos azzal kapcsolatban, hogy mit deklarál az előszó. De az nagyon is vitatható, hogy megfelel-e ennek a kinyilatkoztatásnak az, ami utána következik három köteten keresztül. Szimptomatikusnak látom, ahogy egy negatív fogalom visszatér az előszóban, a célelvűség. Kérdés számomra, hogy ez az irodalomtörténet, sok szerzővel, de nem mégiscsak egy rejtett célelvűségnek megfelelő konstrukció volna-e mégis. Nagyon sokféle célelvűség lehetséges, nem csupán azok a fajtái, amelyek a korábbi magyar irodalomtörténeteket meghatározták. Ha úgy tetszik, elkerülhetetlennek is látok bizonyos fajta célelvűséget egy ilyen könyvben – úgy érzem, ez a fogalom az előszóban valami más helyett áll. Engem nem győzött meg ez a kézikönyv, hogy annyira egyértelműen plurális értékrendet közvetítene, vagy hogy hiányozna belőle mindenfajta célképzet.

S. Zs.: Azt hiszem, különbséget érdemes tennünk plurális szemléletmód és egymás mellett elbeszélés között. Csilla a „tanulmánykötet” műfajmegjelölést idézőjelesen említette, én viszont a szó szorosabb értelmében is tanulmánykötetnek tartom ezt a munkát, vagyis hiányolom belőle a közös nyelv keresését. Most ne arra a közös fanyelvre gondoljatok, amelyen a Spenót beszélt, ne azokra az elképesztő dinoszaurusz-fogalmakra, melyeknek egy adott ideológiában volt csupán – korlátozott – értelme. Ma a közös nyelv szerintem inkább közös kérdéseket jelent, amiket ezerféleképpen meg lehet beszélni. Tehát nem az a probléma számomra ebben a tanulmánykollekcióban, hogy sokféle a megközelítés, hanem hogy nincsen köszönő viszonyban egyik a másikkal. Ezért azt gondolom, hogy az Imre által említett célelvűség mint negatív fogalom, amitől a kötet szerkesztője elhatárolódni igyekszik, egyfajta megúszás-retorikaként jelenik meg az előszóban, amelynek a nevében a szerkesztő fölmentheti magát a koncepciók hiányának esetleges vádja alól. Problémának látom ugyanis, s most hadd utaljak az általam jobban megnézett harmadik kötetre, hogy nincs kapcsolat a különféle tanulmányok között. Hiányzanak olyan kérdések, mint például az, hogy hogyan viszonyul Pilinszky János nyelvszemlélete Kertész Imre nyelvszemléletéhez (és mindjárt nem volna annyira érthetetlen Kertész Imrének mint magyar írónak a Nobel-díja). De azt, hogy egy tudományos kötet fejezeteiként legyen olvasható ez a mű, az is megakadályozza, hogy a dolgozatok egymás mellett elbeszélő, egymásra még csak nem is fordítható nyelven beszélnek. Két, egymás melletti tanulmányban olyan fogalmakkal találkoztam, amelyek mintha más-más világból jöttek volna: „reszortfelelős” (III. kötet, 520.), az egyikben, a következőben pedig „a létesülő olvashatóság katakretikus köztessége” (III. kötet, 540.). Az biztos, hogy ennek a két tanulmánynak nincsen egymás számára mondanivalója.

T. Sz. L.: Ha jól értem, akkor a toleranciának egy nagyon sajátos értelmezésével nézünk szembe; a tolerancia ebben az esetben azt jelentené, hogy minden megközelítés érvényes? S hogy az értelmezések pluralitása egy ilyen gesztus felől csak annyit és nem többet jelent, hogy az egyes álláspontok megtűrik („tolerálják”) egymást, de nem számítanak kihívásnak egymás számára, nem reflektálnak egymás állításaira, nyelvére, nem tekintik partnernek egymást?

S. Zs.: A toleranciának egy olyan felfogása, amikor nem érdekel, hogy a másik ember mit gondol. Más szóval: közöny. Gyöngyi említette, hogy a bevezető tanulmány végén megtaláljuk ennek a kézikönyvnek a deklarált célját. Hát igen, idézem: „A cél nyilvánvalóan az, hogy a magyar irodalom bizonyos termékei bekerüljenek Európa s a világ örökségébe…” (I/16.) Azt gondolom, hogy a „termék” szó nyers használata pontos tünete a koncepciók, közös kérdések hiányában szerkesztett kötetnek: korábban nem vezette be semmiféle szempontból az irodalomnak egy ilyen gazdasági-társadalmi definícióját, vagyis nem mondja el, hogy szerinte irodalom/művészet és termék/árucikk (?) hogyan viszonyulnak egymáshoz a mai társadalmakban.

B. I.: Azért előtte szó van „egyetlen piac”-ról. Ennyiben be van vezetve a termék-fogalom. (I/15.)

H. A.: Ez egy rejtett utalás Esterházynak a Termelési regényére. (nevetés)

S. Zs.: Azt gondolom, hogy ezt a „termék” kifejezést egy irodalomtörténet előszavában azért lehetne reflektáltabban is használni.

B. I.: Az előszóból kiindulva fűzök néhány megjegyzést a módszertani-szerkesztési kérdésekhez. Nyilvánvaló, hogy egy előzetes koncepció felvázolása helyett a főszerkesztő inkább utólagos magyarázatot ad. Ennek oka talán jobban kiderül, ha kritikai attitűd helyett egy gondolati kísérlet erejéig virtuális szerkesztőként nézek szembe ezzel a rengeteg és ennyire sokféle tanulmánnyal. Ahogy én látom, három viszonyítási pont kínálkozik, melyek között tájékozódnom kellene. Az egyik a monográfia, ami jól illett az 1964-es akadémiai vállalkozás „egyetlen célelvűségéhez”. A második szerintem nem egyszerűen a tanulmánykötet, hanem annak egyik sajátos formája – a konferenciakötet, amely adott problematika vizsgálata közben új kutatások eredményei felől reflektál korábbi kanonikus tézisekre. Végül a harmadik viszonyítási pont a szöveggyűjtemény, amely egy tágabban értelmezett tárgykörbe vagy valamely diszciplínához tartozó munkákat foglal magába.

Ha felvállalom, hogy a megszerkesztett munka kemény kötésben, kézikönyv formában jelenjék meg, azzal a címmel, hogy A magyar irodalom történetei, akkor azt a látszatot keltem, hogy egy arányaiban és kibontakozásában egyaránt koncepciózus látleletet kívánok nyújtani a magyar irodalom általában vett szöveghagyományáról, illetve történeti folyamatairól. Ennek pedig – ahogyan ma látjuk – nem igazán lehet eleget tenni. Sokkal járhatóbbnak tűnik, hogy konferenciakötetet próbáljak szerkeszteni, melyben a szerzők aktuális kutatásaikat mutatják be, és már nem az a tét, hogy átfogó látleletet nyújtsunk egy korpuszról vagy valamilyen célelvűség szerint elgondolt történésről, hanem hogy kiderüljön, milyen irányban kell tovább-, illetve újragondolni, amit eddig elgondoltunk. Ez megint nagyon ígéretes vállalkozás, hiszen új szövegfeltárásokat, izgalmas újraolvasást és kritikai kánonalakítást tesz lehetővé. Csakhogy ennyi tanulmány túl sok ahhoz, hogy egyetlen konferenciakötetet lehessen szerkeszteni belőlük, és attól tartok, hogy ha külön konferenciaköteteknek vagy egy konferenciasorozat kiadványainak tekintjük a három kötetet, még akkor is túl sok mindent kell elrendezni ahhoz, hogy fókuszálni tudjunk, hogy egymással kellő mértékben kapcsolatban álló kérdések szervezzék a tanulmányok párbeszédét. Talán az első kötetben még meg lehetne kísérelni ennek megvalósítását, de a harmadikban – úgy vélem – már sokkal nehezebben. Így hát nagy a kísértés, hogy a szöveggyűjtemény felé tartson a vállalkozás, ahol ki lehet jelölni a magyar irodalom tárgyterületét, illetve az irodalomtörténet-írás egy interdiszciplináris terét, amelyben utólag összegyűjtött (tehát nem egy koncepciózus tervre épülő, nem is egy konferenciafelhívásban körvonalazódó problematikára irányuló) tanulmányok kutatási kísérletei mozoghatnak. De még itt is felmerül a hézagosság problémája. Például akkor, ha Kosztolányi verseiről nem lehet olvasni egy ilyen böhömnagy könyvben, noha ő a harmadik kötet emblémája.

O. Gy.: Én nagyobb bajnak tartom azt, hogy nem lehet olvasni a történetiség, tehát az irodalomtörténet mibenlétéről alkotott felfogásokról. Az a cím, hogy A magyar irodalom történetei, és az előszó meg is fogalmazza, hogy lehetőség van arra, hogy itt a strukturalizmustól a hermeneutikán át a dekonstrukcióig mindenféle szemlélet szót kaphasson, de nincsen reflektálás sehol sem arra, hogy mit tekintenek az egyes szemléletmódokon belül irodalomtörténetnek. Ez lenne az egyik lehetőség arra, hogy párbeszéd történjen.

H. A.: Szó volt arról, hogyan indul az előszó. Tulajdonképpen egy tagadással kezdi a maga identitásának a meghatározását, de egyúttal van ebben állítás is. Az elhatárolódás voltaképpen megszünteti az összevetés logikáját. Ha rosszmájú kívánnék lenni, azt mondanám, van egy olyan halvány érzésem, mintha a Spenót szelleme itt kísértene közöttünk... Visszatérnék a célelvűség kérdéséhez, amelynek itt nem történt meg a meghatározása. Az előszóban előfordul az üdvtörténet kifejezés, amely szerint az irodalom valami felé tartó, kvázi szükségszerű, történelmileg elrendelt, predesztinált stb. Ebben benne van az, hogy a múltból a jövő felé tartó idő: fejlődés (amit az előszó és a koncepció tagad, hiszen azt állítja, hogy az irodalmat legalább annyira a jelenből a múlt felé haladva kell olvasni), és benne van a nemzetinek mint célelvűségnek a gondolata. Az így értett célelvűség feladásával két olyan tagadás valósul meg, amelyet nem lehet másnak nevezni, mint koncepciónak. A szövegben előfordul a töredezettség szó. Azt bárki vitathatja, hogy szabad-e ilyet csinálni, és jó-e ilyet csinálni. Épp erre utaltam az imént: amikor az előszót jegyző főszerkesztő elhatárolja magát az előző irodalomtörténettől, ezzel saját identitást teremt, vindikálja magának a jogot, hogy ne hasonlítsák az előzményhez, vagyis az, aki mégis ezt teszi, besétál egy csapdába, mert elutasítja a fölajánlott konvenciót. Ezért azt hiszem, a szövegek szemléletének és állításainak megítélése, akár elméleti alapvetésük kétségbe vonása is belefér e munka jóhiszemű és ugyanakkor adekvátan szakszerű bírálatának a körébe, de olyasminek az igénylése, amit eleve nem vállalt, szerintem már nem.

Vitatnám a pluralitás gondolatának olyasfajta felvetését a kötet kapcsán, ahogyan az imént Zsuzsa tette. Mintha rejtetten valamiféle egyneműsítés szándékát vélném belőle kihallani. Számomra a plurálisba belefér nemcsak az, hogy sokféle, hanem az is, hogy ellentétes, ellentmondásos, és akkor talán nem is olyan nagy baj, ha a szövegek nem folytatnak egymással párbeszédet a szónak abban az értelmében, hogy ugyanazt mondják, csak másképp. Van-e olyan pozíció, amelyből meghatározható, hogy a párbeszédnek mely technikái, előfeltevései, nyelve, szabályai követendők?

S. Zs.: Valószínű, hogy a pontatlan megfogalmazásom miatt jött létre egy ilyen súlyos félreértés, amelyet nagyon gyorsan szeretnék hárítani, hiszen én semmiféleképpen nem úgy értem a párbeszédet, hogy volna valaki, aki eldönti, előírja, hogy a párbeszédnek miről és hogyan kell szólnia. A koncepciót hiányoltam, a koncepció viszont, szerintem, nem valamiféle egyneműsítő ideológia, hanem közös kérdések és egymásra való reflexió. Egy efféle vállalkozáshoz kevésnek tartom, hogy felkérünk néhány szerzőt arra, hogy úgy, ahogy jólesik, írják meg, mondjuk negyven-ötven flekk terjedelemben a szöveget. Nem tudom, milyen előmunkálatai voltak ennek a kötetnek, de a szövegeket olvasva az az érzésem, hogy nem tudtak egymásról, mondjuk félévenként nem ültek le megbeszélni, ki hol tart, milyen izgalmas dolgot fedezett föl, ilyenek. A harmadik kötetről beszélek: itt esetenként nem ellentét van tanulmányok között, hanem egyszerűen nincs semmi köztük, semmiféle kapcsolódás, mintha más korban, más térben, más fogalomhasználattal élnének, tehát mint akiknek tényleg nincs mit beszélniük egymással. Mondok egy párhuzamot: mintha olyan kötetet olvasna az ember, amelyikben egyik szöveg a szabadesésről szólna, a másik az Abel-féle gyűrűkről, a harmadik a kalotaszegi hímzésmintákról és így tovább. Nem heterogén a fogalomhasználat, hanem egyes tanulmányokon belül belterjes. Vegyük például a „nemzeti” fogalmát: az előszóban, számomra egyébként igen rokonszenvesen, azt olvassuk, hogy ne nemzeti irodalomtörténetre várjunk, hanem a magyar irodalmat egy tágabb, világirodalmi és összművészeti kontextusban gondoljuk el. Oké, de mit ért a „nemzeti” fogalmán? Koronként, ideológiákként változó fogalomról lévén szó, van-e bármiféle értelme a nemzetitől elhatárolódni? Nagyon örültem a szép tanulmánynak Mahler budapesti éveiről, vagy a harmadik kötet első írásának, Romsics Ignác Szekfű Gyula Három nemzedékéről szóló tanulmányának, de sehol nem találtam választ arra a kérdésre, hogy miért pont ezek a témák merültek föl. Az az érzésem, hogy a kötet észre sem veszi, hogy egy sztereotípiát cipel tovább minden átgondolás nélkül: Romsics tanulmányával a harmadik kötet, hiába, hogy másként értelmezi, de továbbra is nagy nemzeti narratívánkba illeszkedik azzal, hogy az 1920-as évet és Trianont korszakhatárként jelöli meg, és ezt tartja a huszadik század egyetlen olyan történelmi-politikai eseményének, amelyről történésztől kér tanulmányt. Miért nem közöl történészi-társadalomtudományi munkát a huszadik század más eseményeiről-jelenségeiről is?

B. I.: Van még egy tanulmány az írók társadalma és a hatalom viszonyáról, de a hasonló fejezetek szórása esetlegesnek tűnik.

S. Zs.: Esetleges.

G. Cs.: Amit a korábbi megjegyzésekhez kapcsolódva fölvetnék, a célelvűség és az irodalomfogalmak jelentéskörének kérdése. A modernitás előtti korszak kutatóiként és oktatóiként már akkor is az írásbeliség teljességét és számtalan kontextuális tényezőt tartalmazó literatúrafogalommal kellett operálnunk, amikor az irodalmár szakma többi részét nem nagyon foglalkoztatták az „irodalmon kívüli” kérdések, amilyen például a társadalomtörténeti kitekintés vagy akár a másod-harmadvonal és a kánonból kiszorult művek. Ehhez képest szűkítésnek, ellentmondásnak érzékelem, hogy éppen az első kötet, amely az 1800 előtti irodalommal foglalkozik, az utókor által kiugrónak minősített teljesítményekre összpontosít elsősorban, miközben nagymértékben hiányzik belőle az a tekintélyes írott halmaz, amit használati irodalomként szoktunk megnevezni. Pedig a használati irodalom a maga változatosságával és nyelvi-esztétikai, mentalitásbeli stb. kutathatóságával a korszak írásbeliségének fontos szegmensét teszi ki… Az első kötetben tehát van három-négy tanulmány Zrínyiről: dicsérendő; Balassiról, Rimayról: remek. Önmagukban ezek a szövegek jók és helyénvalók, de éppen a literatúra fogalmi köre felől hiányolom a korszak egyházi irodalmának szövegtípusaival foglalkozó fejezetet: hol maradtak a nyelvhasználatot és a nyelvhez való viszonyt meghatározó, arról meggondolkodtató reflexiókat megfogalmazó kegyességi műfajok, például a prédikáció vagy a meditáció?…

T. Sz. L.: Előkerült több ízben már, és emiatt tartom fontosnak és javasolom, hogy álljunk meg egy kevéssé annál a kritériumnál, szervezőelvnél, amelyet a főszerkesztő választott, és az egyes szerkesztők, illetve szerzők is maradéktalanul elfogadtak (legalábbis ritka jelzés van arra vonatkozólag, hogy szembemennének, rejtetten vitáznának vele). Azért is fontos az időpontok helyzete, amely struktúrájában szervezi a három kötetet, mivel az évszámok egyfajta semleges vagy áttetsző narratívumként kerülnek elő a programadó szövegben és a tanulmányok nagy részében. Ezért foglalkoztat annyira, hogy milyen az időpontok szerveződésének a helyzete, státusa; valóban működhet-e semlegesen, leíró módon, elkerülve a nagyelbeszélés újabb csapdáit? Épp ezért lapoztam fel újra a kézikönyv számára mintaként emlegetett Denis Hollier-féle irodalomtörténetet (A New History of French Literature, ed. Denis Hollier, Harvard U. P., 1989), s megnéztem ebből a szempontból. (Mellesleg, ugyan egyetlen szerkesztőhöz kapcsoljuk ezt a több mint ezer oldalas kézikönyvet – tehát jóval kevésbé terjedelmeset, mint a magyar –, de egy egész kis munkaközösség dolgozott igazából a szerkesztésén.) Ennek, a magyar kézikönyv számára bevallottan és felvállaltan mintaként szolgáló irodalomtörténetnek a szerkesztői és szerzői lehetségesnek tartják például azt, hogy ugyanabban az időben (és időpontban) nagyon eltérő történések zajlanak a francia irodalomban. Mondok egy példát: ugyanazt az évet, 1759-et három nagyon eltérő narratíva felől olvassák újra. Ezt reflektáltan vagy egymásra figyelve teszik. Vagy pedig ugyanez a munka problematizálja a korszakhatárokat, de nem azt állítja, hogy használhatatlanok, hanem egy módszertani csellel magának az időbeliségnek a kérdését is felveti. Mondok néhány példát arra, hogy hány formája lehet a társadalomtudományokban ennek (hiszen az idő mint narratív képzet hányszor került az utóbbi időszakban a társadalomtudományok homlokterébe): a kisebb időtartamokban való gondolkodás (s ezzel egyben a lépték kérdése is), tehát hogy nem eleve csak években gondolkodjunk (vagy ha igen, akkor ezt ne tekintsük magától értetődőnek). Időbeli kereszteződésekben gondolkodni, egybeesésekben, visszatérésekben, azt nézni meg, hogy véletlenek-e vagy sem, tehát miért ne tenni kérdés vagy vita tárgyává ezáltal a szóban forgó jelenségnek az időbeliségét? Ez számomra egy nagyon érdekes és provokáló perspektíva a tekintetben, hogy magát az időbeliséget, az időpontot ne gondoljuk áttetsző kérdéskörnek – hiszen másként maga is nagyelbeszéléssé válik. A három kötetben látok néhány tanulmányt, amelyik elmozdul ebbe az irányba; például az én szakterületemen Hites Sándornak a munkája. Ő egyébként visszatért a kézikönyvön kívül is erre a kérdésre: hogy 1836 mint regénytörténeti korszakhatár mit is jelent igazából, hogyan jött létre, milyen folyamatos mozgásoknak a függvénye volt. Összességében viszont a tagoló időbeli elvnek a tudatossága viszonylag kevéssé jelenik meg a kötetekben, nagyon gyakran egyfajta ürügy az időpont. Ezt azért is problematikusnak látom, mert – akarjuk vagy sem – a három kötet valahol tagolódik, és ez már önmagában jelentéssé válik. Zsuzsa az előbb fölvetette, hogy például a második kötet 1919-ben ér véget a korábban bevett 1908-as időpont helyett. Ráadásul az utolsó kötet viszont tényleg egy szimbolikus vagy az időpontra rájátszó tanulmánnyal indít, tehát semmiképpen sem mondhatnók, hogy semleges marad az időbeliségnek vagy az időpontoknak ez az elve. Elgondolkodtató, hogy ez javarészt reflexió nélkül marad: mondjuk, legalább egy utószó erejéig a kézikönyv nem néz szembe a nagyelbeszélésnek ezzel a csábító és akaratlanul is működő erejével. Ez onnan nézve is nagyon érdekes, mivel a mintául vállalt francia irodalom angol nyelvű történetének záró fejezetében (amelyet a szerkesztő ír) 1989, a záró időpont reflexióvá válik a kötet egy másik rejtett narratívájára: arról beszél ugyanis 1989 mentén, hogy hogyan lehet franciának lenni. Nem azt teszi tehát, hogy áttekinti vagy zanzásítja a bő ezer oldal anyagát, hanem hogy magára reflektál: az időbeliségre, a megszakítottságra, a történet végére és a francia mivoltra – saját alapvető képzeteire. De ne legyek igazságtalan, merthogy pontosan abban az anyagban, amihez én értek – ti. a 19. százados, egy teljes kötetet kitevő, tehát a századot igen „kinagyító” anyagban –, jóval több olyan szövegrész van, mint a másik két kötet anyagában arról, hogy mit jelent magyarnak lenni, milyen értelemben lehet a magyar irodalmat, illetve az identitásnak ezt a formáját érteni, és hogy történeti képződményként hogyan jön ez létre. Úgy gondolom, hogy a második kötet ebből a szempontból érdekfeszítően kivételes.

K. A.: Én is olvastam azt az irodalomtörténetet, amelyikről Levente beszélt, és nekem a másik problémám az volt efelől, hogy az egy olyan irodalomtörténet, amit „külső szemmel” írtak meg. Benne is van az előszóban, Chateaubriand-ból indul ki a szerző, és elmondja, hogy ez mennyire problematikus, úgy írni meg egy nemzeti irodalomtörténetet, hogy egy teljesen más régióból nézzük azokat a történéseket, amelyek benn léteznek. Nekem tehát kissé furcsa, hogy egy magyarok által írt magyar irodalomtörténetnek mitől jogosult egy ilyen szempontrendszere. Kinek íródott? A közönség fogalmát ez a könyv nem gondolta át, tehát úgy tesz, mintha egy nemzetközi felmutatása történne meg a magyar irodalomtörténetnek, de magyarul íródik. Egy másik szempont pedig, ugyancsak a Hollier-könyv alapján, hogy ott az esemény fogalma másképpen volt végiggondolva: abban a vállalkozásban az eseménytörténetnek egy újfajta visszatérése motiválja az események kiválasztását. Ez a Szegedy-Maszák-féle könyvekből teljesen kimarad. Az előszóban tehát a mintaként használt Hollier-könyv csupán egy alibi, ami mögé el lehet rejtőzni.

H. A.: A Hollier-könyv ösztönzése nyilvánvalóan a felszabadulás irányába mozdult el, nem pedig a mintakövetés irányába, adaptációval vagy újrateremtéssel, azt tehát részben jogos szóvá tenni, hogy az ötletadó műhöz való viszony rendkívül felemás.

Az első irodalomtörténeti kézikönyv-vita, amelyre élénken emlékszem, a Kántor–Láng körüli vita volt. Az egy pozícióbeli toposz, hogy valamely irodalomtörténeti művet, pláne ilyen összegzőt azon az alapon bírálnak, hogy mi nincs benne. Ez egy olyan csapda, amelyiket mindig meg lehet indokolni, olykor nagyon komoly és tudományos érvekkel, de ennek ellenére ez csapda, és különösen egy olyan műnél, amelyik a totalizációt mint tőle idegen, kerülendő fogalmat eleve kizárja.

B. I. J.: Az évszámokkal kapcsolatban volna egy konkrét észrevételem: hogy hol éreztem én azt, hogy egy évszámnak nagyon benne kellene lennie, és nincs benne. A Horváth Andor által mondottakhoz egyébként azt tenném hozzá, hogy én nem tartom eleve elhibázottnak, amikor valaminek a hiányát felrójuk egy könyvnek. Abban az esetben nem tartom elhibázottnak, ha a könyv belső logikája, mert mégiscsak van egy logika még egy ilyen könyv mögött is, megkívánná azt, hogy valami benne legyen. A példám erre az 1986-os év. Az az értelmezői közösség, amelyik meghatározó ebben a kézikönyvben: a Kulcsár Szabó-iskola és Szegedy-Maszák-tanítványok. Számukra az 1986-os év a magyar irodalom történetében, le lehet nyomozni a tanulmányaikban, a prózafordulat éve: az az év, amikor megjelenik Esterházy Péter, Nádas Péter két vaskos regénye, amelyeket mindenki a posztmodern próza paradigmaváltó két műveként ír le. A harmadik kötetben 1985 és 1991 között nincsen semmi. Ez egy olyan pont, ami a belső logika szerint, az értelmező közösség logikája szerint – azt gondolom – benne kellene hogy legyen. Hiszen a meglévő tanulmányok értékrendje nem tér el attól, amelynek alapján 1986-ot a prózafordulat éveként írták le korábban.

S. Zs.: Igen, azt hiszem, ez azzal magyarázható, hogy a cél nyilvánvalóan az – ez az apória egyébként, bár korábban beszéltem róla, csak most tűnik fel nekem: bár elhatárolja magát a célelvű irodalomtörténettől, az utolsó előtti mondatban mégiscsak elmondja, hogy „nyilvánvalóan” a cél micsoda –, hogy tehát a cél az, hogy a magyar irodalmat mint terméket a nemzetközi piacon árusítani lehessen. Nos, a nemzetközi piac felől a ’86-os prózafordulat egyszerűen irreleváns. Látható az az igyekezet, hogy külső szem számára attraktívnak tűnő művek legyenek azok, amelyek értelmezésre méltóak. Amiben semmi rosszat nem látok. Azt viszont problémának látom, hogy mivel általában nincs reflexió az értelmezés nyelvére, az sem derül ki, hogy miféle külső szem számára kínálkozik fel. A provincializmus tünete, amikor a vágyott világpolgári szintet egyneműnek feltételezem. Mi volna az egyetemes fordíthatóság alapja? Csak nem az „eladhatóság”? A „termék” szó erre utal. Alain Badiou, az univerzalizmus fogalmának egyik mai fontos átértelmezője a liberális piacot hamis univerzalizmusnak tartja, mely nem az egyenlőségen, hanem a fölcserélhetőségen alapul. A művészet a kortárs baloldali filozófiákban a társadalom olyan mozgására lehetőség, amely ellenáll a piac fölcserélhetőségen alapuló logikájának... Innen nézve Szegedy-Maszák irodalomtörténet-víziója a múlt század nyolcvanas éveinek posztkommunista, stréber Nyugathoz idomulásának tünete. Deklarálja, hogy univerzalizmusra tart igényt, de nem veszi figyelembe a kortárs univerzalizmus-elméleteket. Ugyanez a helyzet az előszó Belting-utalásával, nézzük meg, mit is ír: „A magyar irodalom történetei néhány, a mai államhatárokon túli irodalommal is foglalkozik. Ennek a területnek a megítélése azért nehéz, mert az erdélyi, felföldi, délvidéki vagy akár nyugati magyar irodalom művelőire is vonatkozik az a szomorú igazság [ezt bizony így mondja, »szomorú igazság«, minden irónia nélkül], amelyet Belting így összegzett: »A szórvány nem a saját területén él, és reménytelenül keresi saját azonosságát.«” Miféle azonosságról beszélünk a 21. században? Hogy lehet a nemzeti identitást mint egyetlen identitást elfogadni? Hans Belting efféle anakronisztikus fogalmakat használna? A „szórványban” tehát művészet tulajdonképpen nem is jöhet létre, mert a művészetet kapcsolja az identitással. És egyszerűen minden problematikus ebben az idézetben: az identitásfogalom, az identitásnak a művészethez való viszonya... Utánanéztem, Levente megszerezte a Szegedy-Maszák által hivatkozott angol fordítást, én időközben megvettem az Atlantisz által 2006-ban kiadott magyar fordítást. Angolul idézem Belting mondatát (dőlt betűkkel), úgy, hogy az eredeti kontextust is érzékeltessem: „Today’s world is a diaspora, as we read in the first moving Diaspora Manifesto written in 1989 by the Jewish artist Ronald B. Kitaj, who was born of immigrant parents in America and today lives mostly in England. A diaspora means extraterritorial living and the fruitless search for one’s identity. […] Today the diaspora is no longer a Jewish fate, as Kitaj assures us, but applies to all, who do not »feel at home in the world« and who therefore seek to join a group with common conviction.” Magyarul ez így hangzik: „A világ ma diaszpóra – fogalmazott az 1989-es First Diaspora Manifestóban [az Első diaszporista kiáltványban] Ronald B. Kitaj, az Amerikában emigráns család gyermekeként született zsidó művész, aki mostanában Angliában él. Olyan diaszpóráról van szó, amelyben az ember mindig idegenben él, és keresnie kell az identitást, minthogy az nem valami adottság, és nem szerezhető meg a globális művészeti életben sem, ahol legfeljebb asszimilálódni lehet. […] Kitaj kifejti, hogy napjainkra a szórványlét már nem csak a zsidók sorsa: mindenkire érvényes, aki »nem érzi magát otthon« a világban, és szeretne hasonló szellemiségű csoport tagjává válni.” (A világművészet és a kisebbségek. A művészettörténet új földrajza. In: Hans Belting: A művészettörténet vége. Fordította Teller Katalin. Atlantisz, Bp., 2006. 104.) Nézzük meg: itt a diaszpóra jelentése ki van tágítva, olyan szórványról van szó, amely az emberi lét általános helyzetét jellemzi, az ember, mondja Belting Kitajra hivatkozva, mindig idegenben él, és keresnie kell az identitást, minthogy az nem valami adott dolog. Ezt a nyugati, erdélyi, felföldi magyarságra vonatkoztatni és arra használni, hogy botorság volna onnan igazán érdemleges művészetet várni – hát, rendkívül kétséges szellemi művelet. A Belting hivatkozta Kitaj ennek éppen az ellenkezőjét mondja: hogy a diaszpórában válik először lehetségessé a művészet (mert ott, ő történelmi kontextusban beszél a kérdésről, nem annyira szigorú a képtilalom). Szó nincsen arról, hogy én az értelmezést valamiféle kompenzatív irányba kívánnám erőltetni, csupán arról beszélek, hogy Szegedy-Maszák mondata anakronisztikus a mai, igen sokrétű kommunikációs térben, ahol a regionalizmusok teljesen átértékelődtek, a földrajzi távolságok jelentősége csökkent, egyéb távolságoké természetesen nőtt stb.

H. A.: Szeretnék valamit én is hozzátenni az előbb elhangzottakhoz. 1986 a magyar irodalom prózafordulata. Ha valaki ezt mondja, az olyan látszatot kelt, mintha csak egy magyar irodalomról tudna, és azt a magyar irodalmat csakis célelvűként látná. Az irodalom átlép egy határt, véghezvisz egy fordulatot, amely létének, történetének meghatározó eseménye, ezért megkerülhetetlen. Úgy gondolom, hogy a nagy európai irodalmakban, például az angolban vagy a franciában egy ilyen kifejezés nem működik. Nem szokás fordulatokról beszélni. Ha egy magyar irodalom van, akkor lennie kell célelvűségnek is, ha viszont nincs célelvűség, abból az következik, hogy több magyar irodalom van. Ezek a magyar irodalmak nem egyidejűek, lehetnek eltérő értékorientáltságúak satöbbi, nagyon sokféle dolog mondható el róluk, de egy dolog nem mondható el, hogy az egyik „inkább” és a másik „kevésbé”. Ha mi amahhoz ragaszkodunk, annak megvan a logikája. Ez nem jelenti azt, hogy én a ’86 kapcsán elhangzott kifogást ne tudnám értelmezni...

B. I. j.: Ne felejtsük el azért, hogy az előbb onnan indultunk: mire jók ebben az irodalomtörténetben az évszámok. Honnan kerülnek bele egyáltalán az évszámok, és hogy valamiért mégiscsak belekerültek. 

B. i.: Azért kerültek bele, hogy a kitüntetett események kronologikus sorozata lehetővé tegyen valamilyen tájékozódást. Az ugyanis, hogy miként jutunk el egyiktől a másikig, legalább olyan fontos kérdés, mint az, hogy mit jelölünk ki a kronologikus sor valamelyik pontján.

B. I. J.: Annál jobb logikát azért nem tudok én ahhoz, hogy egy irodalomtörténeti munkába évszámok kerüljenek, mintsem hogy irodalmi eseményekhez kapcsoljuk ezeket. Most már, hogy azok fordulatok vagy nem fordulatok, természetesen különböző nézőpontok felől más- és másképpen látszik, de mégiscsak azt tartom szerencsésnek, ha irodalmi események nyomán kerülnek be, és nem teljesen esetlegesen.

B. i.: A célelvűség kérdése nemcsak úgy merül fel, hogy merre tart az irodalom története, hanem úgy is, hogy milyen a kötetekben szereplő tanulmányok (kritikai) irányultsága. Amikor az Előszó arról beszél, hogy többféle célelvűség egyeztetésével kellett szembenézni, ez nem független a szerzők kutatási stratégiáitól. Mégis, ha számba veszem ezeket, például a III. kötetben, nem olyan sokfélék. Az sokszor elhangzik, hogy a jelentőnek jelentésteremtő és nem egyszerűen közvetítő szerepe van, vagyis hogy diszkurzív működéseket kell látnunk ott, ahol korábban különféle közvetített tartalmakat tételeztek. Gyakori, mondhatni általános a tanulmányok kontextuális irányultsága is, ami társadalomtörténeti és/vagy médiatörténeti összefüggésekbe állítja az irodalmi jelenségeket. De itt újra felvetődik a célközönség kérdése. Szerb Antal vagy Babits Mihály nem csak szakolvasóknak írta az irodalomtörténetét. Nem feltétlenül a szakmailag képzetlen olvasókra gondolok, hanem a szakemberek „otthoni” olvasási gyakorlatára is. A mai beszélgetés tárgyát képező kötetekben a magyar irodalomnak egy „hivatali” olvasatával találkozunk, amely elfedi az olvasás mozgásterének „privát” dimenzióját. Legalábbis nem találtam (pedig kerestem) az általam elolvasott tanulmányokban azt a lévinasi értelemben vett etikai közelséget, amely nemcsak érdeklődővé, hanem érintetté is tesz olvasás közben. A kritikai distancia, illetve a különféle kritikai paradigmák érvényesülése természetes egy tudományos vállalkozásban, mégis kíváncsi lennék, hogy ha most születne angol, német vagy francia nyelvterületen egy hasonló munka, kiderülne-e, hogy az olvasás aktualitása nem csak a „hivatali olvasatok” történése. A sokféle ritmus között irodalomolvasóként egy etikai (nem moralizáló!) olvasásgyakorlat ritmusát is igénylem, melyet a lévinasi „imhol vagyok” nyitottságával lehetne megjelölni. Annak a készségnek a nyitottságával, mely az olvasás közben eltanult figyelemgesztusok révén kimozdíthat kritikai stratégiáimból.

B. I. j.: Felvetettem az elején a kérdést, hogy mi az, amit jobban tud ez az irodalomtörténet, mint más hasonló könyvek. Vagy miben éreztétek a leghasznosabbnak. Számomra voltak ilyen mozzanatok, amelyeket esetleg elmondanék. De kíváncsi lennék, hogy nektek mi a tapasztalatotok ezzel kapcsolatban.

B. A.: Én még egy picit visszatérnék erre az évszámos dologra, a Zsuzsa érvelésére, hogy az ő véleménye szerint miért nem került be 1986. Ha úgy gondolták el ezt az irodalomtörténetet, mint egy Európa felé eladható történetet, ha jól értettem, akkor ’86 nem releváns az európai kontextusban. Akkor viszont feltenném a kérdést, hogy miért kerül be 1772, amikor a felvilágosodáskutatás húsz éve azzal küszködik, hogy ezt a nagyon éles határt lebontsa. Hogyha mondjuk egyetemi olvasókat tételezünk e könyv mintaolvasóiként (ismét a „kinek íródott” kérdést vetném fel), akkor a mintaolvasó ebben is azzal szembesül, hogy 1772-ben Bessenyei György a magyar felvilágosodás úttörője. Tehát ugyanaz a sablon köszön vissza, amelyet megpróbálnak lebontani a mai kutatások.

T. Sz. L.: Volt egy másik tájékozódási pontom is azok között a szövegek között, amelyek engem különösképpen érdekeltek, vagy amelyekhez értettem valamelyest. Ahhoz mértem őket, hogy a szakmám hol áll adott kérdésekben, és innen viszont látszik néhány nagyon érdekes dilemma, amelyekkel a vállalkozás néhol sikeresen küszködik. Ezek közül a legfontosabb arra vonatkozik, amit fölemlítettetek: hogy ez a vállalkozás mit is tűzött ki céljául igazából? A szakma állásának összefoglalását-e, egyfajta szakmai konszenzus közvetítését-e adott kérdésben (nyilván az eltérő álláspontok, árnyalatok feltüntetésével)? Úgy tűnik az előszóból, hogy ezt vagy ezt is. De ugyanabban az előszóban és jó néhány tanulmány szerint is újat állító, esetleg még távolról sem szakmai konszenzusnak örvendő álláspontok kifejtéséről is szó van – akár annak a kockázatát is fölvállalva, hogy tévedések, tarthatatlan, esetleg eretnekebb álláspontok is bekerülnek, becsúsznak akár a szerkesztői kontroll ellenére is. Mindkét álláspont nagyon fontos lehet, noha eltérő munkát eredményezhet. Úgy tűnik, hogy ebben nincsen konszenzus: ez néhol kevésbé szerencsés, néhol éppenséggel szerencsés. Például a Madách tragédiájáról szóló fejezet számomra iskolapéldája lehetne annak, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen nagyon kényes helyzetben. A szerzője, aki mellesleg az utóbbi időszak egyik legfontosabb monográfiáját írta a kérdésről, nemcsak a szakirodalom főbb tendenciáit tekinti át, hanem ezeket be is ágyazza egy meggyőző és nagyon provokatív műelemzésbe, ráadásul a saját könyvének ellentmondó véleményeknek is kitüntetett szerepet szán mindeközben, épp azért, hogy jól kirajzolódjanak az eltérő karakterisztikus álláspontok, ezek eltérő indítékai s ugyancsak eltérő interpretatív hozadékai. Tehát egy kicsit úgy működik, mint például a kiadvány modelljeként szolgáló francia irodalomtörténetben az a szerencsés formai megoldás, ami a párbeszédszerűséget hangsúlyozza: hogy minden fejezet végén van egy vagy több kiemelt utalás, ami átutal a szakmai teljesítményekre a köteten belül, illetve a köteten kívülre is. Ebben a kötetben van néhány ilyen tanulmány, amelyik a korábban említett dilemmával küszködve termékenyen vagy átgondolva oldja meg a kérdést. Ilyenek például a színházi, illetve színháztörténeti fejezetek, amelyeken – úgy gondolom – nagyon látszik is, hogy tapasztalt szerző írta őket; néhány sajtótörténeti fejezet, ahol szintén tapasztalt szerzőkről van szó. És ebből viszont azt látom, hogy legalábbis az én szakterületemhez tartozó kötetekben mekkora nagy szerepe van generációsan is annak, hogy valaki részt vett-e egy kézikönyv kimunkálásában már, vagy írt-e nagymonográfiát. Lehet, hogy tévedek, de van egyfajta finom generációs különbség néha abban, néha meg nyilvánvalóan ízlés- és felkészültségbeli különbségekre következtetek a tekintetben, hogy a szabadságnak ezt a helyzetét, amit fölkínált a szerkesztő, hogyan lakják be. Van néhány szerző, aki nagyon elegánsan, nagyon meggyőzően oldja meg, és jó példát mutat arra, hogy azt a dilemmát, amit felvetettem, jó értelemben vagy sikeresen is meg lehet oldani.

O. Gy: Azzal kapcsolatban, amit „jobban tud” ez a vállalkozás: ha végignézi az ember a tartalomjegyzéket, feltűnik, hogy sok az olyan tanulmány, amelyben műértelmezés van, illetve kiderül az, hogy a Spenóthoz viszonyítva, ahol az irodalomtörténet elmesélésének rendelődtek alá a művek bemutatásai, tehát illusztrációs szerepet töltöttek be, itt nagyon sok esetben másként, tehát a mű szövege felől világítódnak meg az irodalmi jelenségek. Ha ezt egy elméleti paradigmában akarnánk megvilágítani, azt mondhatnánk, hogy a pozitivista elmélettől eltolódik egy újabb, inkább műközpontú, strukturalista irányba. De visszatérve az előszó ítéletéhez, abban felvetődik, hogy a „műalkotás azonossága sem magától értetődő”. Ez nyilván a posztmodern kultúrára is vonatkozik, és aztán arra, hogy ebből adódóan kell kitekinteni más művészeti ágak felé, más irodalmi jelenségek felé és így tovább. Ehhez képest az, hogy mondjuk a szóbeliséggel keveset foglalkozik (és ezt az előszó be is jelenti), újabb fogalmi tisztázatlanságra vall.

T. Sz. L.: Csak azért állnék itt meg, mivel az előszó szinte biztat erre, azt mondja ugyanis, hogy a kézikönyv a mai magyar irodalomtudomány állását képezi le. Az irodalomtudományos spektrumból való hiánnyal kapcsolatban a legátütőbb példám a kultusztörténet-írás lehetne. Ha van olyan módszertan, amely élénk és legitim kapcsolatban áll a társművészeteket kutató tudományokkal, akkor ez az: a társadalomtörténet, a művészettörténet és a kulturális antropológia felől kutatott és ezek felé a diszciplínák felé átjárhatóságot biztosító módszertanról van szó. Ráadásul sikertörténet, még ha mostanság néha kifulladóban levőnek is látszik: az egyetlen olyan módszertan, amelyet sikeresen „exportált” a magyar irodalomtudomány nyugatra. Egy dolog, hogy e módszertan vezető képviselői, az azt történettudományi előzményeihez képest kimunkáló Dávidházi Péter vagy számos tekintetben továbbgondoló Margócsy István és Takáts József hiányoznak, az viszont más dolog, hogy a rájuk tett utalások is hiányoznak ebből a szempontból. S még komolyabb probléma lehet, hogy munkájuk eredményei sem irodalomtörténeti, sem pedig művészettörténeti szempontból nincsenek jelen, főként ha az előszónak azt a kitételét tekintjük, hogy ez a vállalkozás a nyugatiak számára kívánja mintegy látleletét nyújtani mindannak, amit elengedhetetlen tudni a magyar irodalomtudomány jelenlegi állásáról.

G. Cs.: A hiányok rendjén engedtessék meg nekem is egy kis pontosítás. Nem a kimaradások lajstromozása kedvéért, hanem amiatt tettem szóvá ezeket az imént, minthogy itt eredményesen kutatott témák és kutatási irányok kimaradásáról van szó – és ennek okain azért el kell gondolkodnom.

B. I. J.: Meg szeretném erősíteni, amit Levente is mondott: vannak olyan jellegű fejezetek, jó fejezetek a könyvben, amelyek összefoglalnak egy tudást egy adott témával kapcsolatban, vannak olyan jellegű fejezetek, amelyek viszont olyan aprólékosan mennek bele dolgokba – egyébként szintén jó írások természetesen –, amelyeknek nem biztos, hogy egy ilyen jellegű munkában volna a helyük. Például a Krúdyról írott, a Szindbád ifjúságával kapcsolatos fejezetet említeném, amely egy jól megírt fejezet, viszont olyan apró, filológiai jellegű problémákat tár fel, amelyek egy részének inkább egy ItK-közleményben lenne a helye. Nagyon pozitív volt számomra és a diákok számára is hasznos Szegedy-Maszák Mihálynak a Nyugatról szóló, a Nyugat indulását és világirodalmi tájékozódását tárgyaló cikke. Ez valóban közel áll ahhoz, amilyenek ezek a fejezetek, cikkek lehettek volna, ha az előszó ígéretét, ígéreteit inkább beváltják.

Vannak a többihez képest egészen más beszédmóddal, egészen más szerkezettel megírt fejezetek. Mondjuk, a Kaffka Margit Színek és évekjének tárgyalását ígérő fejezet teljesen váratlanul átmegy a korabeli nőírók miniatűr portréinak tárgyalásába. Azt gondolom, hogy ilyen módon az a fejezet csak megerősíti azt, aminek látszólag az ellenében lép fel. Tehát azáltal, hogy tíz sorban ír egy nőíróról, egy fejezeten belül egyáltalán nem oldja meg azt a problémát, amit a női irodalomnak a kevéssé tárgyalt volta jelent a modernség magyar irodalmában.

Pozitívnak tekintem a művek befogadástörténetére való figyelést. Például a Rejtő Jenő-fejezet, amelyet Veres András írt, egy „kellemesen” és ugyanakkor átfogó módon megírt fejezet arról, hogy miként lehet felvetni ilyen problémákat, mint a populáris irodalmi művek befogadása. Nagyon sok hasonlóan pozitív rész-dolgot említhetnék még magam is, mint ahogyan bizonyára mindannyian, persze kérdés, hogy melyik irányba billen el végül is az álláspontunk olvasóként és szakemberként a könyv olvasása kapcsán.

H. A.: Bizonyára számolni kell azzal – ez nem dicséret és nem is kritika –, hogy bizonyos irodalomtudományi műhelyek kutatási programja, érdeklődési területe, sőt klientúrája határozza meg azt a kört, amely egy ilyen munkának a szerzőgárdáját adja – ennek időnként briliáns, máskor mérsékelt, olykor pedig gyenge teljesítményeivel. Hogy ez intézményesen hogyan értékelendő, azt nem hiszem, hogy a munka immanens kritikájának kell elvégeznie, ez egy tudománypolitikai, tudományfinanszírozási kérdés. Ezt azért teszem csak szóvá, mert részben válasz arra, hogy a mű miért olyan, amilyen, miért nem jobb, miért találunk benne egyrészt szerkesztettséget és tervezettséget, másrészt meg a vártnál több véletlenszerűséget és esetlegességet. Arra a kérdésre, hogy mit tud jobban, én két rövid pontban válaszolnék. Az egyik ahhoz kapcsolódik, amit Orbán Gyöngyi mondott. Ez a művek nyelvközpontú, tehát nyelvi univerzumként való szemléletét érinti, és nagyon sok írásban nemcsak kijelentésekben, hanem elemzésekben is megjelenik: az elemzéseknek ha nem is a legfontosabb, de nagyon fontos működő elve és eljárása.

A másik, amit kiemelnék, mert figyeltem erre egy idő után: a modern és a modern előtti, a modern és premodern, a modern és akár az ősi viszonyának a kérdése. Mivel annyi szó van posztmodernről, ez a viszony mintha háttérbe szorult volna, holott ez legalább annyira érdekes. Gondolok például Jeney Évának a Bartók Cantata profanajáról szóló írására, amely nagyon érdekesen veti föl a magyar szöveg és az eredeti román kolinda, a magyar és a román népköltészet ősiségének, a fordításnak-átírásnak a kérdését Kriza Vadrózsákjától és a jóval későbbi „tiszta forrás”-képzetig. A modern, premodern, antimodern viszonyának kérdése más dolgozatok kapcsán is felvetődik, erről külön is érdemes volna beszélni.

Szeretnék egy indítvánnyal zárni. Fogadjuk el, bírálatokon innen és túl, hogy mostantól kezdve bevett fogalomnak számít, hogy a magyar irodalomnak történetei vannak. Javaslom, hogy tanszékünk vegye fontolóra egy hasonló vállalkozás ötletét. Nem úgy természetesen, hogy jó, akkor jövőre meglesz, hanem egy hosszú távra tervezett munka folyamán. Amit javasolok, annak az lehetne a címe, hogy A magyar irodalom helyszínei.

G. Cs.: Nagyon sok mindent elmondtak már előttem abból, amivel én is összegeztem volna. Amit ez az „irodalomtörténet” jól tud, az a szöveggel való munkálkodás. Én az első kötetben ezt a nyelvi érzékenységet értékeltem kiváltképpen, megfogott, ahogyan a szerzők a nyelvet kezelik. És ha már a nyelvprobléma felvetődött: igazán helyénvalónak tartom, hogy bekerült egy fejezet a latin szentírásmagyarázatról, van egy fejezet a magyarországi német írásbeliségről. Nagyon rendben van ez, hiszen abban a korban és abban a kontextusban ezt így kell fölvetni. Hogy Janusról és más latinul író humanistákról is olvashatunk fejezeteket ebben a kötetben, az a napi elvárásaink jegyében is természetes. Talán éppen ezért megérdemelt volna a téma az előszóban egy reflexív mondatot a magyar irodalom és a nyelviség kapcsolatáról.

B. I.: Talán szükség lenne mindegyik kötetben egy-egy külön előszóra.

B. A.: Az egyes kötetek közötti eltéréshez kapcsolódva mondanám: úgy gondolom, hogy történetekként fog a vállalkozás tovább élni, mert vannak olyan tanulmányok benne, amelyeket az egyes kutatók fel fognak használni belőle, amelyek megkerülhetetlenné válnak. De valószínűleg nem egy műként fog a három kötet a továbbiakban működni.

T. Sz. L.: Van egy nagyon sajátos időbelisége ennek a beszélgetésnek, amit folytatunk most. A kötet ugyanis egy éve jelent meg, és az ekkor bejelentett egyik ígéret szerint a kiadó két – azaz most már egy – év után a bírálatok, észrevételek, javaslatok folytán egy újabb, átgondolt, revideált formáját készíti majd el ennek a kötetnek. Remélem, hogy nem tévedek, pontosan idézem fel a szerkesztők és a kiadó korabeli nyilatkozatait. És ott van természetesen a megígért és nagy lehetőséget jelentő, kibővített online változat is, amely sokkal bővebb formában és az egymásra utalást, egymásba ékelődést is lehetővé tevő eszközök sorával nemcsak megismételné, hanem újra is gondolná ezt a vállalkozást. Nos, ennek az időszaknak valahol a felezőidejében beszélgetünk az új irodalomtörténetről. Ilyen értelemben is fontosnak, konstruktívnak, a munka újragondolására, jobbítására irányulónak és nem öncélúnak tartom ezt a beszélgetést.

S. Zs.: Igen, ez valóban biztató kilátás. Mert ebben a formájában elszalasztott lehetőségnek érzékelem ezt az irodalomtörténetet. Azt gondolom, hogy az irodalom kontextuális vizsgálata érvényes erre a projektre is: a magyar társadalom elérkezettnek látta az időt, hogy egy reprezentatív, nagyon sok pénzbe kerülő irodalomtörténeti kézikönyvet kiadjon. Hozzátartozik a munka komolyságához, hogy akik részt vesznek benne, ösztöndíjat kapjanak, hogy rendesen elvégezhessék ezt a munkát, hozzátartozik, hogy megfizessék a szerkesztőket, hogy méltó formában nyomtassák ki, hogy a terjesztésre gondot fordítsanak, hogy könyvtáraknak, oktatási intézményeknek eljuttassák stb. Tehát azt gondolom, nagyon szép és kedves játék, hogy ha igen komoly kételyeket vet fel ez a munka, írjunk egy másikat, de erősen kétséges, hogy a magyar irodalommal még egyszer egy ekkora infrastruktúrát meg lehet mozgatni.