Valószínűleg a román az egyedüli modern kultúra, amelyben a nemzeti költő életműve olyannyira kutatott terület, hogy a hozzá kapcsolható értelmezői szövegek önálló tudományterületet képeznek, a lefordíthatatlan „eminescológiát”. Ez természetesen kényelmes megoldás azok számára, akik a tanulmányaik tárgyával és nem azok tudományos minőségével legitimálják önmagukat. El kell ismernem, hogy én is a Ioana Em. Petrescu által oly sokszor megfogalmazott mondatot érzem inkább magaménak: „nem eminescológus vagyok, hanem költészetkutató” (poetician). A tudományterület „lefordíthatatlansága” összefügg Eminescunak az aktuális európai kultúra felé való exportálásában megmutatkozó román kulturális stratégiák nehézségeivel.

És mégis, az Eminescunak szentelt tanulmányok legfőbb problémája egy évszázad után is alapirányultságuk marad; a programadóknak egy szókapcsolatával élve (vállalva a metaforizáció kockázatát) azt lehet mondani, hogy az „eminescológiai” bibliográfia nagy része, ahogyan Maiorescu vagy Gherea idején, napjainkban is „tárgyi irányultságú” maradt, és nem vált, mint kellett volna, „fogalmi irányultságúvá”. Vagyis sok tanulmányt írnak Eminescuról, amelyek végső legitimációs próbája a „monográfia”. Közelebbről ez a helyzet Caius Dobrescu Mihai Eminescu című monográfiájával is,1 amely nagyon érdekes koncepció felől beszél Eminescu műveinek ideológiai modernségéről, intelligensen alkalmazza Virgil Nemoia-nunak az Eminescu romantikájával kapcsolatos értelmezői perspektíváját, de a monográfia műfajához nem rendelkezik eléggé átfogó ívű felépítéssel. Hozzáteszem, nem is kell rendelkeznie, mert a valóban érvényes irodalomtörténeti kérdések önmagukban is megállnak, és nem Eminescu a tétjük, hanem a román irodalmi modernitás paradoxonai. A monográfia műfajának használata (a kiadó? az egyetemi karrier szorításában?) itt feleslegesen terheli a kritikai szöveget.

Igaz, megtörténhet az is, hogy egy téma monográfiája új, lebilincselő értelmezői perspektívát generáljon; itt nem a módszer újszerűségéről van szó, hanem az értelmezés és a komparatív gyakorlat minőségéről. Az Eminescu melankóliájával kapcsolatos egyik leglényegesebb kutatásra utalnék,2 amely az álláspontommal szemben ellenérvként szolgálhatna, de itt a kritikai érvelés tulajdonképpen a modernitás egy alapvető dimenziójának a „portréját” konstruálja meg, az istenség leáldozását és a gondolat alkonyát...

Nagyon ritkán jelennek meg viszont olyan román tanulmányok, amelyek az irodalom általános elméleti fogalmainak tárgyalását vagy megalkotását tűznék ki célul, és ezeket Eminescu életművén (vagy Eminescu vélt identitásképén) „tesztelnék”. Az is igaz, hogy sok esetben az ilyenszerű eljárásokat érvényesítő szövegeket szintén „Eminescuról szóló” tanulmányokként érzékelik. Visszatérek azokhoz a példákhoz, amelyek szerkesztőként ismerősek számomra, hogy feltegyem magamnak a kérdést, vajon mennyire nyilvánvaló az „eminescológiában”, hogy a Ioana Em. Petrescu olyan, immár klasszikussá vált köteteinek, mint az Eminescu. Modele cosmologice şi viziune poetică3 (Eminescu. Kozmológiai modellek és poétikai látásmód), valamint Eminescu şi mutaþiile poeziei româneşti4 (Eminescu és a román vers változásai) a valódi tétjei a „kozmológiai modell” és a „változás” fogalmainak és nem Eminescu műveinek (a maguk autotelikus exkluzivitásában való) értelmezése. Számos, a Ioana Em. Petrescu Studii de literatură română şi comparată5 (Román és világirodalmi tanulmányok) című, posztumusz kötetében napvilágot látott „eminescológiai” tanulmányban a szerző értelmezése hasonlóképpen Eminescu prózájára koncentrál, arra figyelve elsősorban, ahogyan ebben a prózában a diszkurzív formák deromantizálódása utat nyit a modernitás alapvető paradigmái felé. Az Eminescu kritikájának szentelt értelmező szövegek (melyeknek a polemikus dinamikáját követni valódi élvezet) alapját képezhetik a 20. század utolsó évtizedei Eminescuból kiinduló, eddig még meg nem írt román irodalmi fogalomtörténetének.

E megállapítások szellemében, válaszolva a Korunk szerkesztőinek „a román irodalomkritika aktuális tendenciái”-val kapcsolatos kérdésére, az előzőekben körülírt mezőn belül fogom megfogalmazni az én személyes (és egyben szakmai) véleményemet a kérdésről. Én sem „eminescológusnak” tekintem magam, hanem költészetkutatónak...

Egy folyamatban lévő kutatásról van szó, amely az Eminescu művei tanulmányozásának és tanításának szentelt utóbbi húsz év nyomán született, és azon meggyőződésemből nyerte kiindulópontját, hogy az Eminescu-szövegek az „elméletet” a legcsendesebb, látszólag legfelismerhetőbb területein hozzák helyzetbe.

Ezért az elmélet felkavaró örömét érzem, amikor – hogy közelebb kerüljek az allegóriának mint a modernizmus egy paradigmatikus jelének a kibontásához – olyan Eminescu-szövegek szoros olvasására támaszkodom, amelyek látszólag a „legnyugodtabbak”, az óvatos, magasztaló és „lusta” (vagy vattimiánus értelemben „gyenge”) tematikus kritika kedvencei, amely kritika nem talál semmi mást Eminescu műveiben, mint amit eleve szeretett volna: az elődök kultuszát, az inkább a szerelembe, mint a szerelmébe szerelmes költőt, az orfikus vers tematikájának romantikus kódban való újraaktiválását stb. Az életmű „első felfedezői” által jó egy évszázada feltérképezett utat követve, az óvatos olvasatok lusta reflexióiból születnek és folyamatosan táplálkoznak a terület „diehard” közhelyei: az „utolsó nagy európai romantikus”-ról, az „abszolút szerelem” költőjéről, „költői nyelvének harmonikusságá”-ról és – jaj! – megannyi másról. Egy fogalmi tisztázást célzó gondolatmenetnek mindezeket újra kritikailag számba kell vennie, mert Eminescu szövegeiben a romantikus témák (amelyeket néhány híressé vált előfordulásuk már a költő életében szentesített) tulajdonképpen próbára vannak téve, használatuk – néhol az „idézés”, az intertextuális hivatkozás diszkrét (és értelemszerűen ironikus, szubverzív) jeleivel – egy új paradigma, új mentalitás allegorikus kifejezésének szolgálatában áll, amelyet – leltározási szándékkal is – „posztromantikusnak” neveznék, habár – ebben a váratlan és cseppet sem látványos előfordulásában – szerintem ez maga a modernizmus nagy európai paradigmája.

Úgy vélem tehát, hogy Eminescu műveinek tanulmányozásával láthatóvá válik a 19. század végének román irodalmában születő posztromantika allegorikus iróniája az iróniának abban az értelmében, ahogyan azt Paul de Man Az olvasás allegóriái című könyvében kifejtette. Nem szándékom itt utalni a dekonstrukció román híveinek végeláthatatlan érdeklődésére a nevezett elméletíró szövegei iránt, sem pedig Ioana Em. Petrescu nyolcvanas évekbeli. De Man elméletei melletti állásfoglalására, sem pedig arra, ahogy Paul de Man szövegei az utóbbi évek nyugati elméleteiben újból divatba jöttek, a Derrida hatása alól való felszabadulás után. De Man az évszázad második felében az európai romantika paradigmájával – és annak ideológiai következményeivel – foglalkozó teoretikusok egyik legérdekesebbike. A yale-i iskolához való erős kapcsolódása másodlagos ebben a kontextusban (még akkor is, ha az euroatlanti „posztstrukturalista” eszmetörténet szempontjából nagyon érdekes lehet). Paul de Man teóriái annyiban fontosak itt számomra, hogy igyekszem átlátni, mi újat hoz az elmélet számára az irodalmi szövegeknek a romantikától való eltávolodása, és a modernizmus paradigmájába való betagozódása, ahogyan az az Eminescu műveiben is történik. Paul de Man az említett átmenet gerince szempontjából alapvető fogalmat teoretizál – az allegória fogalmáról van itt szó, amelyet dekonstruál és újraalkot, hogy fenntartsa törekvését „kidolgozni és lebontani [általa] egy tropologikus transzformációkból álló rendszert”,6 aminek eredményeképpen az olvasás folyamatként értelmeződjék, „melyben a retorika trópus és meggyőzés vagy [...] kognitív és performatív nyelv bomlasztó összefonódása”.7 Abból kiindulva, hogy minden nyelv figuratív (ez elméletének egyik posztulátuma), Paul de Man az olvasás fogalmának újradefiniálása révén számos fontos következtetést von le a jelentés megragadhatatlanságára vonatkozóan. Ugyanakkor „a retorikusság értelmének határait kiterjeszti a szöveg szó szerinti és figuratív jelentése közötti eldönthetetlenségre is, [...] hangsúlyozva a nyelv jelentésen és kogníción túli dimenzióit”.8 Következésképp, állapítja meg Paul de Man, sohasem beszélhetünk egy adott szöveg jelentésének közvetlen, olvasás általi megismeréséről. Minden szöveg, a maga (megbonthatatlan) természete okán, olvashatatlan. Úgy gondolom, hogy például ez az, ami indokolhatja az „eminescui őrület” (mondá Călinescu és utána mindenki) kéziratainak metrikus gyakorlatok általi szemantikai újraértelmezését, kritikai újragondolását az olvashatatlanság megjelenítéseinek az Óda (antik mértékben) című versnek a kiadók által „értelmetlennek” ítélt szövegében.

Azonban most mégis egy már nagyon sokat értelmezett Eminescu-szöveget említenék, az Epigonok címűt. Valóban az elődöket magasztaló költemény lenne ez, amint azt a fiatal költő írja? A váradi Familia című lapban frissen debütált fiatal költő számos, látszólag az elődök dicshimnuszát zengő korábbi költeménye a pastiche-t súrolta, és ez a fajta intertextuális dialógus a természetéből adódóan aláássa a látszólagos dicshimnuszt. Vagy az Epigonok megfelelhet-e vajon egyúttal egy olyan típusú olvasatnak is, amely az elődöktől eltérő, modern, játékos, ironikus, nem transzcendens, ismétlő és töredékességében interpretatív poétika programnyilatkozata? Vagy ami még érdekesebb, a szöveg nagyon láthatóan helyezi előtérbe az elődök méltatását (az első rész „ódájában”), hogy emellett szubverzív módon építse fel a saját választását, mégpedig egy másik poétika mellett (a második rész „szatírájában”), és a két megjelenített paradigmát kibékíthetetlen viszonyban hagyja az olvasó számára, így az őket összebékíteni kívánó értelmezés természetéből adódóan akadályozza az értelmezést, mindezt vajon azért, hogy az „olvashatatlanba” dobjon bennünket? Az érett Eminescu költészetének legjelentősebb alakzatai, amelyeket D. Popovici a szatírában és ódában látott azonosíthatóknak, nem csupán egy ellentétpár tagjaiként foghatóak fel, mert paradigmájuk – De Man-i terminusokkal élve – „egy alakzatból (vagy alakzatok rendszeréből) és annak dekonst-rukciójából áll. Mivel azonban ez a modell nem zárható le egy végső olvasattal, maga is létrehoz egy szupplementáris figurális rátétet vagy rárakódást, amely az előző narráció olvashatatlanságát beszéli el. [...] az ilyen másodfokú (vagy harmadfokú) narratívákat allegóriáknak nevezhetjük.”9 Az olvasás De Man-i allegória-értelme visszás módon – mint bármely trópus – bármely olyan szöveg „olvasásának” lehetetlenségét állítja, amely egyszerre konstruálja is és dekonstruálja is önmagát (és Paul de Man fenntartja, hogy végső fokon minden szöveg ezt teszi: „egy tropologikus narrációnak be kell bizonyítania önnön denominációja dekonst-rukcióját. Úgyhogy minden tropologikus narráció allegorikus, és minden narráció saját mesélőképességének a kudarcáról mesél”10).

Ez történik Eminescu posztumusz,  Odin és a költő című költeményében, amely a költészet tökéletesen harmonikus modelljének tudását megjelenítő „narrációként” strukturálódik: a költő leszáll az istenekhez, visszautasítja a valóságot, amelyben nem érzi otthon magát, felajánlja az isteneknek sorban a szatirikus, messianikus, leleplező és orfikus énekét, és azok visszautasítják, de cserében megkapja tőlük a tökéletes vers ajándékát, az „igazi szépségét”. Nincs semmi hősromantikusabb, mint egy ilyen történet, amelyben az alkalmazkodni nem tudó, szerelmes, örökké boldogtalan, zárkózott, álcázott és kárhozatra ítélt lírai én utazásakor magát a költészetet hódítja meg. Megkockáztatom a kijelentést, hogy Eminescu „túlterheli” a szöveget a romantikus költészet jeleivel, mintha az olvasás csapdájába próbálna csalni bennünket a jelentés megkötésének „ügyetlen” (a pastiche-író Eminescunál ilyen stilisztikai ügyetlenségek legalábbis gyanúsak) igyekezetével. Az értelmezők itt általában a romantikus megismerés „tipikus” megnyilvánulását vélik felfedezni, a túlvilágba való leereszkedésével, mindennel együtt... De a valódi, az istenek által megmutatott vers, amelyet mind a költemény szerkezeti crescendója, mind pedig, retorikus szinten, a jól megrendezett drámai hatásszünet utáni pozíciója előkészíteni látszik... a „valódi” vers, mint végső kinyilatkoztatás, egyáltalán nem mondódik ki, a szöveg hallgatással végződik – és nem hiszem, hogy itt, ahogy mondani szokták, egy befejezetlen művel, töredékkel van dolgunk, hanem egy hallgatással (a nyelv modern kritikájának reflexe) és az eldönthetetlennel végződő művel. A valódi vers, mivel hallgatás, olvashatatlan. Az olvashatatlansága, ahogyan Paul de Man azt körülírja Prousttal kapcsolatban, „nem az olvasóban, hanem magában a szövegben található, azzal együtt, hogy az, hogy a szöveg nem képes uralni önmagát, az olvasó esetében hasonló módon a szöveg uralása válik képtelenné, [és] az az eléggé érdekes név, amit Paul de Man ennek a »szupplimentáris figurális rátét«-nek ad, az az allegória”.11 A szöveg olvashatatlansága onnan származik, hogy „nem azt teszi, amit prédikál”.12

A posztstrukturalista poétikában ennek az olvasást illető apóriának az egyik leghíresebb bemutatását Paul de Man végezte el Az eltűnt idő nyomában egy részletének elemzésével, ahol a metafora felsőbbrendűségéről szóló védőbeszéd mint figurális módszer metonímiára épülő szövegben ölt testet.13

De... az Ikrek című Eminescu-szövegben ugyanez történik Sarmis idilljének jelenetei-ben, amelyek a pár tökéletes, in praesentia kommunikációjának romantikus toposzára épülnek. Ezekben a kéziratban maradt idillekben, a mű teljes „felfüggesztett” tervével együtt, mindkét szerelmes jelen van, egyedül, izoláltan (a csónakban! az ősi napnyugta vizein, mint a paradicsomi pár stb. stb.), beszélgetnek, és... megvallják a szerelmüket!? Mondhatni, mert – az értelmezés apoe-tikus logikájában – mi mást tehetnének? Az idill egy közeli és kevésbé lusta olvasata azonban felfedi számunkra, hogy itt, a kommunikáció toposzának kellős közepén a két fiatal között nincs kommunikáció, nem hallgatja meg egyik a másikat, és valójában nem is egymáshoz beszélnek: Sarmis elmeséli Tomirisnak, hogy milyennek látta máskor, valamikor, és most már nem olyannak látja (ám az, hogy láthatta Tomirist, nem a szerelmét lobbantotta fel, hanem hozzáférhetővé tette számára a kozmikus transzcendenciát), Tomiris pedig a halált idézi meg. Az idill megkonstruálódása és dekonstruálódása egyszerre történik a versben a két párhuzamos monológ egymást ellenpontozó menetében. Ezzel egyszerre konstruálja meg a kommunikáció romantikus toposzát, valamint az abszolút elidegenedés modern metaforáját. A szöveg nem nyújtja számunkra a pozíciók összebékülésének vagy valamiféle konszenzusának a jelét. Tematikus olvasata lassú, arra ítéltetett, hogy épp az alapját képező allegóriát ne lássák. Sokkal adekvátabb lenne ellenben egy olyan, a De Man-i értelemben vett retorikus olvasat, amelyet „a beszéd figuralitásának következményeire való figyelés”-ként14 értelmezhetünk. Azonban ha – Paul de Man nyomán – minden nyelv tropologikus, ugyanúgy, ahogyan minden szöveg tartalmazza önnön olvashatatlanságát, végeredményben oda jutunk, hogy az olvasás allegóriája általánosítható lesz (mint egyetlen lehetséges olvasat), mert „egy narratíva bármely olvasata nem csupán azt teremti meg, amit a narratíva nem mond, hanem azt is, amit az olvasó nem akar mondani. Ilyen módon a narratíva értelmezése (ténylegesen – a jelentése) másra vonatkozik, mint önmagára. Mivel a narratíva olvasaton kívüli megismerése lehetetlen, és ez az olvasat mindig egy szükségszerű félreértés, a narratíva (a mi olvasatunkban) mindig másra fog utalni, mint önmagára.”15

Amennyiben ez az egyetlen, a retorikus olvasat, amelyet a De Man-i elmélet az olvasás allegóriájának nevez, egyszersmind egy mindig tökéletlen olvasat is, amely a szöveg „valódi értelmé”-hez nem képes eljutni. Joseph Hillis Miller, De Man egyik legélesszeműbb magyarázója (aki szintén figyelmeztet a fogalom meghatározásának nehézségeire) felhívja a figyelmet az olvasás allegóriájának ellentmondásosságára, mert az allegória egyszerre felfed, és, ellenkezőleg, nem fed fel: „Ha rendelkezésedre áll az allegória kulcsa, akkor az ezoterikus bölcsesség (másként) volt kifejezve, de ebben az esetben nincs szükséged rá, hogy elmondd másként. Ha nem áll rendelkezésedre a kulcs, akkor az allegória homályos marad. Megvan minden esélyed rá, hogy szó szerint értelmezd, hogy azt hidd, hogy csak azt jelenti, amit mond. Ha megérted, nincs szükséged rá. Ha nem érted, sosem fogod tudni megkülönböztetni a látszatoktól. Az allegória fogalmába tehát kezdettől fogva bele van építve az olvashatatlanság paradoxona.”16 De „nincs egyetlenegy olyan természetű megismerés sem, amely valaha is megállíthatja ezt az őrületet, mert az maga a szavak őrülete”.17 Eminescu poétikájának „őrült mestere”, akiért „összetört a hangszer”, és akiért a költői nyelvet tönkre kell tenni, igazolja ebben az elméletben az európai posztromantikus modernség paradigmatikus fogalmainak létét.

Zabán Márta fordítása

JEGYZETEK

1. Caius Dobrescu: Mihai Eminescu. Aula, Braşov, 2004.

2. George Gană: Melancolia lui Eminescu. FCR, Bucureşti, 2002.

3. Minerva, Bucureşti, 1978; II. Junimea, Iaşi, 1994.

4. Ed. Dacia, Cluj-Napoca, 1989.

5. Casa Cărþii de ªtiinþă, Cluj-Napoca, 2005.

6. Paul de Man: Az olvasás allegóriái. Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1999. 7.

7. I. m. 8.

8. Timothi Bahti: Paul de Man. In: E. Craig (ed.): Routledge Encyclopaedia of Philosophy. II Routledge, London & New York, 1998. 810–813, itt: 811.

9. Paul de Man: i. m. 276–277.

10. Martin McQuillan: Paul de Man. Routledge, London & New York, 2001. 38.

11. Joseph Hillis Miller: “Reading” part of a paragraph in “Allegories of Reading”. In: Theory Now and Then. Duke University Press, 1991. 341–357, itt: 345.

12. Paul de Man: i. m. 29.

13. Paul de Man: i. m. 27–29.

14. Jonathan Culler: On Deconstruction. Theory and Criticism after Structuralism. Cornell University Press, Ithaca, New York, 1982. 243.

15. Martin McQuillan: i. m. 34.

16. Joseph Hillis Miller: i. m. 348.

17. Paul de Man: i. m. 68.