„Bodor Ádám novellái mellett […] ebben a regényben [a Kő hull…-ban – D. P. megjegyzése] találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van. A nyelvhez képest a cselekmény másodlagos jelentőségűvé válik, és a téma közvetlenül a nyelvi viszonyokban mint a viszonyok következménye jelentkezik. A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója, hanem közvetlen nyelvi megnyilvánulásaiban maga a tartalom, amely mindenekelőtt nyelvi forma.”

Első alkalommal is hátborzongató volt számomra ezzel a bekezdéssel találkozni, s az újraolvasások sem változtatnak az élményen. Ha meggondolom, hogy 1976-ban íródott, frenetikusan zokogni és hurrásan ünnepelni egyaránt és egy időben van kedvem. S ha hozzágondolom, hogy az utókor éppen ennek a két írónak a műveit tartotta érdemesnek a további értelmezésre, akkor még inkább.

Eredj, ha tudsz, ahogy lehet, kisebbségi sors, maroknyi székely, súly alatt a pálma, kagylóban a gyöngy – ilyen szellemi hangulat lehetett 1976 Erdélyében. „Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.” A lócsiszár…-nak ez a nagelschmidti replikája csikorította az agyunkat, s képzeltette velünk, hogy hősök vagyunk.

De ha van, aki ebben a gondolatkörben él, magát szenvedőnek, tehát különbnek tartva s a mondatok mögött mindig ugyanazt a valamit kutatva, annál rosszabb olvasó nehezen képzelhető el. Mert hiába hivatkoznak a sorok közötti olvasás nosztalgikusai a régi szép időkre, ennek a módszernek a feszültségét nem a ki-tudja-mit-fogok-találni izgalma adta, hanem az ugye-hogy-az-lesz-ott összekacsintása.

Bretter ki tudott látni ebből, s ez már önmagában is olyan teljesítmény, ami nemcsak érthetővé: egyenesen természetessé teszi mindazt, ami körülötte történt. Ő nem kacsingatott minduntalan: megvárta, amíg valami felépül, s amikor felépült, nem a „mondanivalóját” kereste, mintha az valami bűvészmutatvány tartozéka lenne, hanem szemügyre vette, ami megjelent előtte, s úgy próbált beszélni róla, ahogy a művészetről mindig illene: entitásként, amely formájában hordja tartalmát, és amelynek tartalma kizárólag abban a formában jelenhet meg, amelyben megjelent. Formalom és tartorma, mint Parti Nagy Lajos mondja.

S nem véletlenül idézem itt a kortárs magyar irodalom egyik leghumorosabb alkotóját. Mert íme, mit ír Egyed Péter a Bretter György filozófiája1 11. oldalán: „Szókratészi iróniával jellemezhető alapmagatartása kiindulópontként is tartalmazza az adottság kritikáját.” Az adottság – a körülmények, s nem véletlen, hogy Bretter egyik legszebb esszéje Ikaroszról szól, aki: „tettével elvetette az erkölcsi mércét, a kor etikai normáit, és maga vált mércévé.” (13.) Bizonyos értelemben túlzásnak hathat, amit mondani fogok, de gondolom, senki előtt nem újdonság, hogy az írók szereplőik sorsában a magukét ismerik fel, bizonyos értelemben tehát a kolozsvári filozófus is egy Ikarosz volt. Szilágyi könyvét elemző tanulmányában más nyelvet teremtett, mint a körülmények nyelve. Fel lehetne hozni persze, hogy már maga a könyv sem a körülmények nyelvén íródott, de tudjuk, milyen misztikus a kapcsolat a megfigyelő és a megfigyelt között, mennyire csak azt vesszük észre, amit amúgy is észre kell vennünk. Bretter azt látta meg, amit meg kellett látnia, azt találta meg, amit amúgy is keresett, ami ott motozott a mitológiai esszékben s a Temetés Zsögödönben.

Nem szeretnék valamiféle ellen-Nagelschmidtet faragni Bretter Györgyből, hiszen azt gondolom, a legkevésbé erre van szüksége neki is, nekünk is, s a körülményeket sem akarom letagadni, amelyek felsötétlenek mögötte és időnként (ne féljünk a szótól) benne. Azt akarom mondani csupán, hogy alakulásának iránya a körülményektől elfele vitt, valahogy úgy, mint Ikaroszé, aki csak egy ideig volt Daidalosz fia. Iróniája, nyitottsága, provokációi (melyek közül néhányat Kántor Lajos idéz fel Jegyzőkönyvek hiányában című visszaemlékezésében) mind másfelé vitték őt, mint ahonnan indult, s ahonnan egyáltalán indulhatott. Ma, amikor a Sinistra körzet és a Hollóidő méltán vannak jelen a magyar irodalmi köztudatban, ahhoz a megállapításhoz, miszerint Bretter György kortársunk, még csak bátorság sem kell, belátásához mégis nagyvonalúság szükségeltetik. Nem azért kortársunk, mert könyvet írunk róla (amivel nem a kötet érdemeit szeretném lebecsülni), sem pedig azért, mert rendezvényeket szervezünk a tiszteletére (és ez sem a rendezvényeket minősíti), hanem mondhatni önnön értéke által. Önnön értéke viszont, mint mindig, másban is rejlik.

A tanítványaiban. A névsor impozáns. Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós. A holdudvarában, amely ki tudja, honnan meddig terjed. Az értelmezőiben, Egyed Pétertől Mester Béláig. Az esszéiben, vagyis Laokoónban és Berzsenyiben, Apollónban és Madáchban. Bodor és Szilágyi szövegeiben. És abban az olvasóban, aki tudta olvasni őket. Aki úgy tudta olvasni őket. Ez pedig nem volt más, mint akinek a székelyföldi templomokról Jackson Pollock jutott az eszébe. Akinek nemcsak a látásmód adatott meg, hanem a látásmód bátorsága is. Vagy tán a látásmód a bátorságot is meghozza magával. Hiszen másképp nem is látásmód.

JEGYZET

1. Bretter György filozófiája. Értelmezések, dokumentumok, visszaemlékezések. A kötetet összeállította és a monografikus fejezeteket írta Egyed Péter. A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai 10. Pro Philosophia, Kvár, 2007.