Takáts József köteteiről

Az 1989-es fordulatok után a magyar szakmai érdeklődésnek is tájékozódnia kellett a különböző, egymásnak ellentmondó elméleti irányzatok között. A tájékozódás problematikusságára, egyoldalúságára Takáts József hívta fel a figyelmet akkor, amikor egy tanulmánya bevezetőjében szóvá tette például, hogy az átvett elméleti irányzatokat kitermelő vitahelyzetek eltűntek, vagy a konfrontálódó elméletek álláspontjainak csak egyikére figyelt a hazai befogadó közönség. Nem szerencsés kontextus és referenciák nélkül egyéni stratégiákat vizsgálni, mégsem hiábavaló e szerző (írói) gyakorlatának vizsgálata,1 hiszen sajátos figurája a 18–19. századdal foglalkozó irodalomtörténészek körének. Takáts József előadásaiból és írásaiból nem csak az tudható meg, milyen kérdések érdeklik a szerzőt, milyen kutatásokkal foglalkozik, hanem az is, ahogyan előadandónak, megírandónak gondolja kutatási témáit. Ennélfogva nem csupán irodalomtörténészi érdeklődéssel érdemes a szerzőre figyelni, hanem a szövegek másodlagos jelzéseire, módszertani keretére is fogékonynak kell lenni, mert sajátos módon önref-lexívek ezek a szövegek.

Takáts József legújabb önálló kötetei: az Ismerős idegen terep. Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok. Kijárat, Bp., 2007. és a Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, Bp., 2007. A Modern magyar politikai eszmetörténet az Osiris-Tankönyvek sorozatban jelent meg, és a Budapesti Média Intézetben tartott előadássorozatok sűrített változata, tematikus egység. Azért is indítom a tankönyvvel e Takátscsal foglalkozó írást, mivel az irodalomtörténettől elkülönülő tudományág alapkönyve, de a felvetett szempontjaim keretezhetik későbbi megjegyzéseimet.

Az Előszóban elhatárolódik a szerző a tankönyv műfajától, hiszen szerinte épp ez képezi a vállalkozás legnagyobb nehézségét: hiányzik a szakmai kutatási hagyomány, a megállapodott tudás és konszenzus, „amely egyértelművé tenné, hogy mi kerüljön be e tantárgy körébe” (7.), sőt nem is létezik önálló tudományágként a modern magyar politikai eszmetörténet. „Különböző tudományágak (történetírás, irodalomtörténet, művelődéstörténet, szociológiatörténet, politológia stb.) eltérő kérdésfelvetésű és módszertani hagyományokat követő hagyományaira fogok támaszkodni tehát e tankönyv megírásakor” (7.) – szögezi le a szerző.

Ez talán legfontosabb kijelentése, amely-lyel létre is bocsátja az önálló tudományág alapozó szövegegyüttesét. Politikai eszmetörténetként kívánja kanonizálni saját tudományközi kutatásait. Eszerint a tudományok találkozása közös, új tudás vagy esetleg új tudományág elméleti alapismereteinek termelésére is hasznos lehet, de az is nyilvánvaló ebből az érvelésből, hogy a fent felsorolt tudományágak határai rugalmasakként kezelendők. Például az irodalomtörténetnek köze van a politikai gondolkodáshoz, a modern politikai eszmetörténet kutatási eredményei pedig az irodalomtörténeti diskurzust befolyásolják, tehát oda-vissza mozgásról van szó.

A primer szövegek, források (a néprajzból, antropológiából és imagológiából ismert élettörténet, imázsformálás) alapján is épül az új tudományág. Az egyes fejezetek végén nem egyszerű bibliográfiai tételsor áll, hanem a hivatkozott szakirodalomhoz fűzött szerzői reflexiók helyezik el azokat a tankönyv terébe és további szöveg közötti térbe.

Széchenyi István életművének értelmezésekor különválasztja Takáts a politikus kortársi recepcióját és a későbbi politikai értelmezőkét: „a művek kanonikus helyének rögzítésére a kései tudósok kisebb hatással vannak, mint a korábbi politikai értelmezők.” (33.) Kulcsfontosságú mondatról van szó. Ha semlegesítem a megfogalmazást és elhagyom a „politikai” jelzőt, akkor akár magam is hatásosan kanonizálok jelen írásommal, de Takáts, bár Széchenyit nem kanonizálja (újra), hiszen az Kosáry Domokosnak sem sikerült, kutatásait, értelmezéseit, saját olvasatait annál inkább felfoghatjuk egy tájékozódásra vonatkozó kanonizációs javaslatként.

Jelen (tan)könyve részfejezetének korábbi változatát, a 19. század elejének politikai beszédmódjaival foglalkozót, a Csetri Lajos hetvenéves születésnapjára készült ünnepi kötetben közölte A keret alcímmel. Pontatlan lenne újraközlésnek nevezni ezt, hiszen egy ünnepi kötet, amely a Mesterek és tanítványok címet viseli, mégsem egyszerű, szokványos tanulmánykötet, hanem emlékkönyv, a Mester előtti tisztelgés, ilyenként egyben presztízskérdés is egy ilyen közlés. Miért a többes szám (mesterek), kik a felkért szerzők, írásaik témaválasztásában hogyan köthetők e mester–tanítvány viszonyhoz stb. – az emlékkönyvben való szereplés alapkérdései. Ha Takáts nem írta volna újra fejezetét, a változó megjelenési közeg amúgy is átértelmezi azt funkciójában (már nem alkalmi, tisztelgő), használatában (nem ünnepi, hanem hétköznapi, didaktikai), és tudományos paradigmát kanonizálóvá teszi. Ezzel a közegváltással jól illusztrálja mindazt, amit Martinkó-díjas2 tanulmányában érvelve felhozott az elsődleges kontextus fontossága mellett:3 a szövegeket abban a világban kell vizsgálni, amelyben eseményjellegűen működnek; a szövegek vitaszituációk részei; perspektíváinkat hozzá kell igazítani a vizsgált szereplőkéhez, azok önleírásaihoz; a szöveget – amely interpretáció, de hozzátartozik az a kultúra is, amelyet interpretál – konvenciók működtetik; közösségileg, társasnyelvészetileg beágyazott; továbbá meg kell tanulni azt a lexikont, a miénktől eltérő taxonómiát, amelynek megértése feltétele az elsődleges kontextus megértésének, amely a maga során feltétele a mű megértésének, és forgatókönyveket, fogalmakat kell megérteni.4

Ha Takáts szövegeihez keresünk kontextust, akkor írásaihoz értelmiségi, társadalmi cselekvéseinek közegét sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A Pécsi Tudományegyetem irodalomtörténészeként a közéleti mozgásokra is érzékeny Takáts írta meg a nyertes kulturális főváros pályázatot, ugyanis 2010-ben egy német város mellett Pécs lehet Európa kulturális fővárosa. Nem mellékes röviden felidézni e projekt körül kibontakozó vitát5 s benne Takáts állásfoglalásait. Amint látjuk, egyetemi tanárok, a pécsi szellemi elit érdeme a projekt, amelynek szakmai megvalósítását a városvezetés gátolta leginkább, a politikum és az operatív szakmai szint egyre távolabb került egymástól. A vitában a vidéki kulturális főváros és Budapest mint főváros közötti ellentét is hangsúlyossá vált, amikor Takáts a kulturális várostervezés tudományába beleásva magát, az új kulturális térszerkezet mellett érvelt az egyközpontú, centralizált helyzettel szemben.6 Az új intézmények, kiállítóterek létrehozása is ebbe az ellentétbe illeszthető, hozzátéve azt, hogy Takáts nem a semmiből, hanem a meglévő intézményekre – képzőművészeti (magán)gyűjtemények, egyetem, szakmai környezet – alapozva képzelte el.

Összefoglalva és ezzel leegyszerűsítve legfontosabb érveit, a projekt a centrum– periféria, a régi–új, kulturális képzelet – politikum, vagyis hatalmi viszonyok által veszélyeztetett. Gyakorlati társadalmi és aktív kulturális szerepvállalását szakmai ambíciói táplálták, amelyek a hatalmi játszmák miatt kevésbé érvényesülhettek. Ezek a konfliktusos kérdések részint e konkrét esetben is megmutatkoznak, másrészt hangsúlyos kérdései Takáts elméleti írásainak is. A társadalomtörténet, kulturális antropológia, társasnyelvészet kérdései szövegeiben megtermékenyítőleg hatnak saját irodalomtörténet-írására. Érveit nemcsak az irodalomtörténet-írásra vonatkozó elméleti szövegeiben (amelyeket módszertani fejtegetéseknek tekint), hanem esettanulmányokban, sőt az azokat bevezető „módszertani kommentár”-okban is meg- és újrafogalmazza. Eljárására a legjobb példa a Finnországban, 2006. november 18-án megvédett, majd kötetben is megjelentetett doktori disszertációja: a Módszertani berek. Írások az irodalomtörténet-írásról.7 A társadalomtörténet iránti nyitottság, de a Szilágyi Márton Kritikai berek kötetcímének átírása is (ami a maga során „a modern irodalomtörténet-írás atyja”, Toldy Ferenc, 1874-es kötetcímének átírása) kontextust teremt a doktori dolgozatnak, olyat, amely legitimáló erejű, az irodalomtörténeti hagyományhoz való viszonyt is átértelmezi.

A disszertáció résztanulmányai korábban önállóan is olvashatóak voltak folyóiratokban, kötetekben, ezek referenciáit Takáts kötete végén közli, és hozzáteszi: „kisebb változtatásokat minden esetben végrehajtottam a szövegeken, néhány esetben pedig jelentősen átalakítottam őket”.8 Az átírás gesztusa meg a kötetbe szervezés egyrészt elfedi a disszertáció végén jelzett elsődleges megjelenési közeget, esetenként épp a vitaszituációban létet, másrészt felmutatja azokat a korábbi kontextusokat, amelyek meghatározták a tanulmányokat, például: Budapesti Könyvszemle, Holmi, Irodalomtörténeti Közlemények, tematikus tudományos konferenciák (a narratív identitásról, a magyar irodalmi kánonról) előadásai, majd megírt szövegei, Takáts által szerkesztett kötetek. De ugyanilyen korábbi kontextusok a hozzászólások, reagálások a szerző szövegeire, amelyekre maga is reflektál tanulmányai jegyzeteiben, bár e jegyzetek arról győznek meg, hogy Takáts szerzői pozíciói, meggyőződései nehezen mozdíthatók ki.9

A Módszertani berek kettős felosztása (Bevezetés két kitérővel, Interdiszciplináris találkozások: elméleti dilemmák és esettanulmányok, no meg a befejezésként közölt Az elsődleges kontextus fontossága) hasonló módon kerül elő a legújabb tanulmánykötetben (Saját hitek, Interdiszciplináris találkozások, Kultuszkutatás, 19. század, Bírálatok, Beszéd a Martinkó-díj átvételekor). Már nem meglepő írásom olvasói számára e hasonlóság vagy az a megállapításom, hogy a disszertáció tanulmányai – néhol átírt változatban – e kötetben is megtalálhatóak. Jogosan maradnak ki vitairatai, hisz azok publikálása a szituációval együtt volna szerencsés, és csak akkor felelne meg szerzői gyakorlata elméleti érveinek. Következetes szerzővel találkozom, amikor ismerős idegen terepen járok. Nem tévedek, ha azt állítom, hogy ez a címadás is (ön)reflexív. A kötet nominális címváltozata10 (szép)irodalmiasíthatja előfeltevéseimet, de a „terep” néprajzosok, antropológusok ismert fogalma. A terep hagyományos módon nem az irodalomtörténészek kimozdulási, vizsgálódási, megfigyelési közege. Takáts számára „jelzőzött”, ismerős és mégis idegen e terep, vagy ő az az ismerős, aki idegen terepre merészkedik? Meghagyom e többértelműséget. „Aki például – mint én – a 19. század második fele magyar irodalmával foglalkozik, nem semleges, értelmezetlen és rendezetlen terepen dolgozik, hanem nagyon is rendezett, értelmezett, érzelmekkel zsúfolt területen. E terep alapvetően befolyásolja azt, ahogyan olvasom az ezen időszakban készített alkotásokat, s amilyen értelmezéseket előállítok róluk. [...] Így vagy úgy, mindenképpen jó tudnom, hogyan rendezték el a teret, az időt, a szereplőket, az előteret, a hátteret stb. azon a terepen, amit tanulmányozok” – írja disszertációjában és e kötetében is.11 A könyvet záró Beszéd a Martinkó-díj átvételekor az érdemeket szegedi, pécsi, pesti kollégái, tanítványai, valamint irodalomtörténészek és a Vetésforgó (19. századdal foglalkozó kutatók változó) közössége között osztja szét, és csupán 10 százalékot tart saját érdemnek, s ez nem más, mint a kapcsolatba hozás, vagyis az elrendezés.

Ha már kontextualizálásról írtam, akkor nem mulaszthatom el jelezni, hogy könyve hátoldalán az irodalomtörténet-írással kapcsolatban egy skandináv etnológus saját tudományágáról tett megállapításait idézi. Bár Takáts szövegeiben több helyen ellenzi a fogalmi definíciókat, itt általánosságban mégis megteszi, az etnológia öt erényét az irodalomtörténet-írásra is érvényesnek tartja: „történeti, a mindennapok iránt érdeklődő, esettanulmány-központú, kontextua-lista s az elméletekhez való viszony terén barkácsoló jellegű.”

Ez az a saját hit, amely irodalomtörténeti tanulmányai mellett eszmetörténeti tankönyvét, de talán a tanulmánykötet műfaját gyakorló szerző, szerkesztő meggyőződéseit, sőt a rádiós beszélgetéseit is táplálja. Hiszen a Talált tárgy címet viselő, rádiós beszélgetéseket tartalmazó kötete sorozatai a „Talált tárgy”, „Az irodalmi kánonok”, „A kultúra kultuszai”, „A nyolcvanas évek magyar művészete”. A beszélgetések alanyai különböző tudományágakat reprezentáló rangos értelmiségiek, kiválasztásukat talán Takáts interdiszciplináris érdeklődése befolyásolta, de a sorozat jellegét, témáit mindenképp. Kérdései mindennapi irodalomtörténészi gyakorlatából táplálkoznak, a szóbeli beszélgetésekből sem maradnak el.

A politikai eszmetörténet és az ismerős idegen terep elrendezése jutalmat nyert. „Február 22-én adták át az idei Palládium-díjakat. Szépirodalmi kategóriában Háy János és Szijj Ferenc, társadalomtudományi kategóriában Takáts József, képzőművészeti kategóriában El Kazovszkij kapta idén a Palládium Alapítvány elismerését, a különdíjat Bojtár Endrének ítélték.”12 Takáts kategóriába sorolása tudományalapozó munkája és 1995-től 2004-ig megírt és átdolgozott írásai révén így értelmeződik – a „szerzői szándék és olvasói akarat”13-nak köszönhetően– társadalomtudományivá.

JEGYZETEK

1. Eddig megjelent szerkesztett és önálló kötetei: A magyar irodalmi kánon a 19. században. Kijárat, Bp., 2000; Vörösmarty és a romantika. OSZMI-Művészetek Háza, Bp.–Pécs, 2001; Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Kijárat, Bp., 2003; Kultusz, mű, identitás (társszerkesztés Kalla Zsuzsával, Tverdota Györggyel). PIM, Bp., 2005. és Talált tárgy. Beszélgetések. Alexandra, Pécs, 2004; A határtalan város/Borderless City. Európa kulturális fővárosa – Pécs, 2010. Pécs, 2005; Módszertani berek. Írások az irodalomtörténet-írásról. Jyv�äskyl�ä, 2006.

2. „Az 1996-ban az MTA Irodalomtudományi Intézete által létrehozott Martinkó-díj odaítélése nem életmű és nem könyv értékelését jelenti, hanem az előző év legjobb tanulmányát jutalmazza a 19. századi irodalom anyagában, a tudományos színvonal méltó elismerése lehet az e korszak irodalomtörténetével foglalkozók számára. A kuratórium az MTA Irodalomtudományi Intézetének 19. Századi Osztályából és a már jutalmazottakból áll” – olvasható az Intézet honlapján. (http://www.iti.mta.hu/dijak.html – utolsó látogatás: 2008. március 21.)

3. Takáts József: Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett. ItK 2001/3–4. 316–324.

4. „Amikor az irodalomtörténész igyekszik fölépíteni az elsődleges kontextust a szövegek köré, arra tesz kísérletet, hogy újra hallhatóvá tegye »az implikációk döngicsélését«, legalább egy keveset belőlük,  sokféle szándék, hit, tevékenység és érzelem zaját, amely valaha a szöveget körbevette és érthetővé tette.” Takáts József: i. m. 323.

5. Bővebben erről Ember Zoltán: Határhelyzetek Pécsett. Élet és Irodalom, 2006. július 21/29. (http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=RIPORT0629&article=2006-0724-0006-26GDYH – utolsó látogatás: 2008. március 21.)

6. „Mindenekelőtt el kell dönteni egy egyszerű kérdést: úgy képzeljük-e el az ország kulturális térszerkezetét, hogy csak a fővárosban működnek újonnan létrehozott, központi költségvetésből részesülő művészeti, kulturális intézmények, vagy pedig más városban is lehetségesek ilyenek? Európa országainak döntő többségében ez nem kérdés. Ahhoz, hogy Pécs kulturális fővárosként sikeres legyen, s később fenn tudja tartani az új intézményeket, szükség lesz a magyar kulturális politika megváltoztatására. Nem elegendő, hogy most egy decentralizációs döntés született.” Takáts József-interjú = http://hvg.hu/kultura/20060627muerto_takatsinterju.aspx (utolsó látogatás: 2008. március 21.)

7. Takáts József: Módszertani berek. Írások az irodalomtörténet-írásról. Jyv�äskyl�ä, 2006.

8. Takáts József: i. m. 147.

9. Például a Gyulai, emlékbeszéd, kanonizáció című szövegének első jegyzete: „E változathoz Kisbali László hosszas, alapos bírálatot fűzött, melyért köszönettel tartozom, s melynek hatására a szöveget több ponton kiegészítettem vagy éppen lerövidítettem, még ha koncepcióján – bírálóm intése ellenére – nem is nagyon változtattam.” Vö. Takáts: i. m. 115.

10. Takáts József: Ismerős idegen terep. Kijárat, Bp., 2007.

11. Takáts József: Az irodalomtörténet-írás retorikus elemzése. In: Takáts 2006. 68. és Takáts József: Megfigyelt megfigyelők. In: Takáts 2007. 95. – Amint látható, egyazon probléma kevés módosítással mennyire eltérő paratextusba és ezáltal kontextusba írható!

12. Lásd erről bővebben: www.palladiumalapitvany.hu és http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0809&article=2008-0302-2047-30QSOG.

13. Utalás Szilasi László Jókai Mór önkanonizációs stratégiáit elemző tanulmányára. Vö. Szilasi László: Jókai Jókait olvas. (Szerzői szándék és olvasói akarat a Jókai-regényeket kísérő Jókai-szövegekben). In: Sz.L.: A selyemgubó és a „bonczoló kés”. Osiris–Pompeji, Bp., 2000. 134–191.