Teljesen egyetértek azokkal, akik szerint a Történelem nem kínál precedenst a jelenlegi európai helyzetre. Az 1997-es év fontossága kétségbevonhatatlan, elsősorban a közép-európai országok számára. Hogy az év a vége felé közeledik, a régió állampolgárai, kormányai és államai elkészítik az utóbbi nyolc év rövid, ám annál mozgalmasabb történetének mérlegét.
Közép-Európa 1989 és 1996 közötti fejlődését elemezte Jeffrey Simon, a Pentagon szakértője négy geostratégiai szakaszt különböztetett meg: az első 1989 és 1990 között zajlott, és a forradalmak talajából szárba szökkenő közép-európai eufória, illetve a "Vissza Európába!" optimista szlogenje jellemezte. A második szakasz a két Németország egyesülésétől 1991 végéig tartott: ez idő alatt darabjaira hullt a Varsói Szerződés, a szovjet csapatok kivonultak Magyarország és Csehszlovákia területéről, és kudarcba fulladt egy szovjet államcsíny. A harmadik szakasz (19921993) az államok felbomlása jegyében zajlott. A negyedik szakasz a NATO 1994. januári brüsszeli csúcstalálkozójával vette kezdetét, amelynek során elfogadták a Combined Joint Task Force-t és a Békepartnerséget, ugyanakkor megszületett a Szövetség bővítésére vonatkozó döntés. Simon fejlődési szakaszaihoz egy ötödik is csatolható: az 1997. júliusi madridi, illetve a '97. decemberi luxemburgi csúcstalálkozók által fémjelzett. Mindkét találkozó során egyértelmű döntések hangzottak el egyes közép-európai országok jövőjével kapcsolatosan.
Az amerikai kormány nyilatkozata szerint Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság NATO-csatlakozása számos következménnyel jár: 1. az európai háborúmentes övezet kiterjesztése által növeli az USA és a Nyugat biztonságát; 2. a csatlakozó közép-európai nemzetek gazdasági és biztonsági helyzete javul; 3. egy több tagországgal rendelkező NATO javíthatja a közép- és kelet-európai problémák megoldásának esélyeit; 4. a három közép-európai ország csatlakozására vonatkozó döntés azt bizonyítja, hogy a NATO-nak ugyanaz a szerepe Kelet-Európában, mint a II. világháború után volt Nyugat-Európában; 5. a három csatlakozó ország meggyőződése, hogy a NATO-tagság szebb jövőt biztosít számukra (nem látnak ellentmondást biztonság és jólét között); 6. az USA és a NATO hozzáállása alapján a bővítés eredményeképpen minden új európai demokrácia előtt nyitva állnak a kapuk; a bővítés hiányában az új európai demokráciák kívül rekednének. Meggyőződésem, hogy a kérdésnek a közép-európai övezetre vonatkozó egyéb vetületei is vannak: elég, ha a szubregionális biztonsági és fejlesztési koncepciók kidolgozására vagy az európai integrációs stratégiák problematikájára gondolunk.
Nem bocsátkozom az említett három közép-európai ország csatlakozási feltételeinek, illetve a kiválasztási mechanizmusok elemzésébe. Megtörtént, Zbignyew Brzezynski kijelentette, hogy Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság megfelel a "NATO-standardoknak". 1997. október 21-én Madelaine Albright külügyminiszter kijelentette, hogy "nem a háború pusztításait kiheverő romállamokról van szó. Ha az ember Budapestre, Prágába vagy Varsóba látogat, Európa legmozgalmasabb gazdasági központjaival találja magát szemben. Az utóbbi három év során ezek a gazdaságok átlag 4%-kal növekedtek évente, és úgy tűnik, ez lesz a követendő irányvonal a közeljövőben is. Az említett országok mindegyike tagja az OECD-nek, amely csak a legfejlettebb gazdasággal rendelkező nemzetek előtt nyitja meg kapuit. Mindegyikük részesült a SEED-segélyprogram támogatásában, és ezt azért mondom múlt időben, mert egyiküknek sincs többé szüksége rá." A hivatalos amerikai magyarázatokat taglalva, hadd idézzek egy nemrég megjelent Fehér Ház-beli sajtódokumentumból: "A régió államai megértik, hogy a meghívott és a nem meghívott országok közötti különbség objektív tényezőkön alapszik, mint például az adott állam azon képessége, hogy hozzájáruljon a NATO katonai és stratégiai céljaihoz, vagy a demokratikus és katonai reformok alapossága és tartóssága. A nem meghívottak megértik, hogy az elsők sikeres csatlakozása nem ütközik saját érdekeikkel, hiszen az első hullám a teljes folyamat sikerének szükséges feltétele." A legérdekesebb probléma nem is annyira a "meghívottak", mint a "nem meghívottak" kiléte. Kikről van itt szó? És merre haladnak?
A Nyugat politikai-diplomáciai nyelvezete, már ami a volt kommunista országok európai integrációját illeti, meglehetősen zavarosnak tűnik. Az USA, a NATO és a brüsszeli eurobürokraták "Közép- és Kelet-Európáról" beszélnek, amikor a NATO-csatlakozásra meghívott és nem meghívott országokat említik. A különböző nyugat-európai hivatalosságok "Közép-Európán" a már említett három országot értik (lásd Robin Cook külügyminiszter úr budapesti, prágai és varsói látogatását). A németek általában "Kelet-Közép-Európáról" beszélnek, bár amikor nemrégiben a NATO első bővítési hullámát elemezték, a "Közép-Európa" kifejezést használták a három csatlakozó ország esetében. Ugyanakkor Brzezynski hangsúlyozza, hogy Ukrajna és Románia "közép-európai" országok. A szolipszisztikus földrajzi nominalizmus számos hasonló esetével találkozhatunk. Mindezen elnevezések azt jelentik, hogy a "Közép-Európa" kifejezés, amint Lonnie R. Johnson találóan megjegyzi, különböző összefüggésekben jelenik meg, és általában az európai status quóban beálló drámai változást jelölik vele, ismerve a keletnyugati határok múltbeli éles elkülönülését (ezt a helyzetet nevezte H. W. Brands "a II. hidegháború"-nak az 1980-as évek közepén).
Nem szeretném feleleveníteni a Közép-Európára vonatkozó nézetek hosszú históriáját. Csak annyit szeretnék kiemelni, hogy 1990 és 1991 között gyakran lehetett találkozni a "Közép-Európa" elnevezéssel mint az ún. "Visegrádi Csoport"-ot jelölő kifejezéssel. A következő évek során számos szakértő bizonyította (sőt a politikai szaknyelvbe is bekerült), hogy sok más ország is ehhez a régióhoz tartozik. Paolo Moravski írta: "In realta esisterebbero oggi [1996 a szerző] uno Nuova Europa centrale e una Nouva Europa orientale, distincte par tagli longitudinali. La Nuova Europa centrale va del Baltica al Mar Nero fermandosi ai confini della vecchia URSS. La Nouva Europa orientale sono quei territori le repubbliche baltiche, la Bielorussia, l'Ucraina, la Moldavia che si trovano tra I vecchi confini europei dell'URSS e I nuovi (provisori?) confini della Russia, dal Golfo di Finlandia al Mare d'Azov." Moravski felvillantja ezen "Új Közép-Európa" politikai földrajzának részleteit: "...questa Nuova Europa del Centro e gia divisa in due: c'e un Centro-Nord ricco (dalla Polonia alla Cechia all'Ungheria alla Slovenia) e un Centro-Sud povero, dall'Adriatico al Mar Nero". E koncepció sok közös vonást mutat az 1994-es Holbrook-féle Közép-Európa-elmélettel.
Jacques Le Ridert idézve kijelenthetjük, hogy Közép-Európa "változó geometriai tér". 1994-ben Paul Marer (Bloomington Indiana University) "köztes területek"-ként határozta meg Közép-Európát, és Fernand Braudelhez hasonlóan úgy értelmezi a régiót, mint "azt a területet, ahova a nyugati politikai és gazdasági fejlődés később érkezett, és nehezebben terjedt el, mint Nyugat-Európában, de kétségtelenül korábban és gyorsabban, mint Kelet-Európában". Földrajzilag a balti országok, Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia, Ausztria, Magyarország, Szlovénia, valamint Horvátország tartozik ide. Közép-Európa jelentése című munkájában Claire E. Nolte professzor hangsúlyozta Oskar Halecki terminológiájának fontosságát. Masaryk nem német jellegű Közép-Európa-koncepciójából kiindulva Halecki kifejti, hogy Közép-Európát a Németországból és Ausztriából álló "Nyugat-Közép-Európára", illetve a Habsburg Monarchia nem német utódállamait, Lengyelországot, a balti államokat, Finnországot és feltételesen a "fehérorosz" és ukrán területeket magában foglaló "Kelet-Közép-Európára" kellene felosztani. Halecki kijelenti, hogy "Kelet-Közép-Európa" és "Közép-Európa" egymástól különálló területek (állítását a Nyugattal való történelmi kapcsolatokra vonatkozó érvekkel támasztja alá), hozzátéve, hogy nevezett régió valójában az "európai civilizáció keleti bástyája", nem pedig Kelet nyugati előretolt helyőrsége. Halecki tétele volt a kérdéses régióra vonatkozó egyik legjelentősebb koncepció az 1980-as évekig.
Mit jelent a "Közép-Európa" elnevezés 1997-ben? Lonnie R. Johnson úgy tekinti, mint "a Visegrádi Hármak és a közép-európai kezdeményezés tagjai közötti regionális együttműködés egy módozatát, valamint a sokoldalú kapcsolatok javulását, amely növeli az európai integráció esélyeit". Mai szemmel nézve érthető, hogy Ausztria és Németország az Európai Közösség legkeletibb képviselőiként közép-európai országoknak tekintik magukat, szoros történelmi szálakkal kötődnek keleti szomszédaikhoz, ezért kötelességüknek érzik az illető országok támogatását. Az öt közép-európai országra vonatkozó madridi NATO-, valamint az előre látható luxemburgi EU-döntést figyelembe véve tételezhető, hogy az EU keleti határai (Horvátország kivételével) lényegében egybeesnek a katolikus Nyugat-Európa és az ortodox Kelet-Európa között húzódó régi határvonallal. Ebben az esetben "Kelet-Közép-Európa" a Nyugat részévé válik, és a NATO-, illetve EU-bővítés eredményeképpen ezek az országok végül oda kerülnek majd, ahova történelmileg és kulturálisan mindig is tartozónak érezték magukat. Feltevődik a kérdés: egy új Nyugat-Közép-Európa-koncepcióval állunk szemben? Mi lesz ezen folyamat eredménye: egy új határvonal, az ún. "Eurofüggöny"? Vagy a régióra vonatkozó új koncepciónak lehetünk tanúi?
A lehetséges válaszokat keresve szeretném felhívni a figyelmet a már említett Fehér Ház-beli dokumentumra. A szöveg hangsúlyozza, hogy a NATO-bővítés elősegíti az európai stabilitást, és növeli az összes európai demokrácia biztonságát, tehát nemcsak az első hullám során bekerülőkét. A Szövetség primus inter pares tagjának érvei a következők:
"A NATO bővítése nem egyszeri esemény; egy olyan folyamatról van szó, amely az első hullám után folytatódik. A madridi közlemény szerint «a NATO a jövőben is nyitva tartja kapuit, új tagok felvételére készen». A Szövetség odafigyel a NATO-ba való felvétel hitelt érdemlő jelöltjeinek biztonságára." "A NATO egy sor közvetlen intézkedést tesz azon országok biztonságának javítása érdekében, amelyek nem kerültek be az első hullám során, a Békepartnerség programban való részvétel megkönnyítésétől az Euroatlanti Békepartnerség Tanácsa és a NATO-Ukrajna-szerződés létrehozásáig." "A NATO a jövőben is támogatja a tagállamainak határain túli együttműködést és stabilitást, ahogy mindig is tette. A bővítés kilátásai már eleve jelentős haladást eredményeztek a közép- és kelet-európai konfliktusok megoldása ügyében, arra sarkallva a térség új demokráciáit, hogy hozzájáruljanak a hosszú távú biztonság szavatolásához."
Mit is jelentenek ezek a kijelentések? 1997. október 21-én Cohen védelmi miniszter a Serate Appropriations Bizottság ülésén kijelentette, hogy "történelmi pillanat előtt állunk", és hogy "a következő néhány év alatt örökre megváltoztathatjuk Európa arculatát". Hogyan lehetséges ez? Cohen miniszter úgy érvelt, hogy "egy kibővített NATO egyensúlyt teremt a 21. század Közép-Európájában". Amikor Cohen úr "Közép-Európáról" beszélt, "Közép- és Kelet-Európára" gondolt, hiszen hangsúlyozta az USA és a NATO abbeli érdekeltségét, hogy "elősegítse Európa középső és keleti részének integrációját, konszolidációját és stabilizációját".
1854-ben Bruno Bauer úgy határozta meg Közép-Európát, mint "a megválaszolatlan kérdések és megoldatlan ellentmondások területét". Manapság azonban "a megválaszolatlan kérdések és megoldatlan ellentmondások területe" földrajzilag az új európai biztonsági övezet keleti részén található, az új határ és Oroszország között húzódó sávon, és még mindig reménykedik abban, hogy az európaizálódó Európa részévé válhat. A terület országai: a balti államok, Románia, Ukrajna, Moldova, valamint Szlovákia. "Ütközőállamoknak", "köztes országoknak", "senki földjének" tekinthetők ezek az országok? Hogyan válhatnak a fejlődés új minőségeinek hordozójává? Közép- vagy Kelet-Európához tartoznak? Hogyan tudják érvényesíteni az átvett nyugati értékrendet, amikor az orosz vezetők úgy értelmezik a NATO-bővítést, mint a nyugati érdekszféra "Közép- és Kelet-Európára" való kiterjesztését, és megpróbálják ellenőrzésük alá hajtani a NATO-n kívüli területeket?
Hogy választ kaphassunk ezekre és más hasonlóan fontos kérdésekre, tanulmányoznunk kell a nyugati és az imént említett országok stratégiáit. 1997 második felében Lengyelország, Ukrajna, Románia és Moldova Köztársaság különböző kétoldalú egyezmények (szerződések, nyilatkozatok stb.) alapján működő diplomáciai kapcsolatrendszert hozott létre, mintegy két "háromszöget" építve ki (LengyelországUkrajnaRománia, valamint UkrajnaRomániaMoldova Köztársaság). Ez a két szubregionális egyezménykeret elsősorban biztonsági és kereskedelmi együttműködési problémákat tartalmaz. Ezen új "háromszögek" hosszú távú célja az európai és euroatlanti integráció. Az egyik legrangosabb román hírlap Románia azon kétségbeesett próbálkozását látja ezekben a diplomáciai húzásokban, hogy kikerüljön a Madrid utáni "senkiföldjéről", remélve, hogy a négy főváros (Varsóról, Kijevről, Bukarestről és Kisinyovról van szó) végül Európa egyik stabil területévé válik. 1997 novemberének végén Lengyelország, Ukrajna és Románia államelnökei annak érdekében érveltek, hogy országaikat elfogadják, mint a Nyugat keleti határvidékét.
Jelen pillanatban kevés megfigyelés áll rendelkezésünkre az említett két "háromszöggel" kapcsolatban: Szubregionális intézményrendszerük sok hasonlóságot mutat a Visegrádi Csoportéval; a "háromszögek" országai elsősorban az egymás közötti széles skálán való együttműködésben érdekeltek, ugyanakkor nyitott módon közelednek az európai integrációs folyamat felé; a "háromszögek" tagjainak célja a demokratikus értékek meghonosítása, a piacgazdaság fejlesztése, a szomszédos országokkal való konfliktusok békés megoldása, a nemzetközi közösségek szabályainak betartása, valamint egy olyan nyugati típusú biztonsági övezet kiépítése, amely szervesen bekapcsolódhat az euroatlanti biztonsági rendszerbe.
Az említett országok között számos különbség észlelhető: Lengyelország a legfejlettebb, ennek értelmében felkérték a NATO-csatlakozásra, és hamarosan megkezdi tárgyalásait az EU-val; Románia reméli, hogy 1999-ben csatlakozhat a NATO-hoz, konkrét lépéseket tett a gazdaság és az intézmények modernizálása érdekében, ugyanakkor megpróbálta bebizonyítani Nyugat-orientált bel- és külpolitikájának valóságát; Ukrajna sok belső gonddal küzd, de kétségbeesetten keresi a Nyugat támogatását, hogy független állammá válhasson, amely kész az európai intézményekkel való együttműködésre; Moldova Köztársaság ugyanolyan természetű a Szovjetunióhoz való tartozásból származó gondokkal küzd, de úgy tűnik, belátta, hogy az egyetlen lehetséges út az Európába való integráció. Ezen különbségek ellenére az említett országok a közreműködést választották, hogy saját kezűleg oldják meg a szubregionális problémák egy részét, saját és az egész Európa érdekében.
Az új "háromszögek" jelentős stratégiai területeket képviselnek az Északi- és a Fekete-tenger között, amelyek fontos kapcsolatot jelenthetnek a két fő európai tengely között; a természeti és emberi erőforrásokat is beszámítva feltételezhető, hogy ez az új "keleti határvidék" megerősíti az európai közösséget a jelen és a jövő század versenye során.
Figyelembe véve az említett országok földrajzi elhelyezkedését, illetve európai és nemzetközi viszonyaikat, tételezhető, hogy ezek a "háromszögek" nem Oroszország ellen irányulnak; hasznos közvetítő szerepet tölthetnének be a keletnyugati kapcsolatok terén. Ezen stratégia sikere nem annyira a "háromszögeken", mint inkább a kapcsolattartó feleken múlik, azaz a Nyugaton és a Keleten.
Ezek a szubregionális "háromszögek" a "közép-európai standardok" követői (anélkül hogy lemásolnák a Visegrádi Hármak példáját), belátva Németország szerepét mint az európai integráció vezető alakulatáét; ilyen értelemben nincs szó tehát egy "Új Közép-Európa" megteremtéséről; helyesebb lenne az a megfogalmazás, hogy ezek a szubregionális "háromszögek" egy Közép-Európa (vagy Kelet-Közép-Európa) nevű nagyobb szubregionális terület nyúlványai. Ebben az értelemben a Madrid utáni Közép-Európa több volt "keleti országot" fog magába foglalni, mint például Ukrajna és Moldova Köztársaság, ezáltal megpróbálva kiterjeszteni az "europaizálódó Európa" folyamatát.
Szántai János fordítása