Száz évvel születése és több mint harminc évvel korai halála után nem kegyeletsértő, nagyon is kézenfekvő kérdés, mi maradt fenn Sinkó Ervin életművéből, mert impozáns életművet hagyott ránk, és a mi, sohasem eléggé értő utódoké a számvetés feladata. Korai, Adyt követő költészete, majd a felnőtt író lírája maradt ránk, elbeszélései, nagyregényei, az Optimisták és ennek a regénynek a regénye, politika- és moráltörténeti, esztétikai és irodalmi tanulmányai, az időszerűségnek áldozó tételdrámái, naplóinak több sorozata, nevezetes Krleza-tanulmányai, a sorsdöntő levelek és nem utoljára, bár az életút végéről, magyar irodalomtörténeti monográfiái és tanulmányai. Életművével párhuzamosan életrajzát is építette. Az apatini "meleg, lágy és exkluzív" családi hangulatból a szabadkai gimnáziumba kerül, de nem az iskolába, hanem a munkásotthonba jár, ahol "egész a világháború kitöréséig egyetlen boldog mámorban" él, majd a lövészárokba kerül, aztán a háború végi forradalom viharába, és itt lesz ahogyan Bretter György írta nagyon pontosan "érzelmi forradalmárrá", bármit is jelentsen a szó. Ezután az emigráció következik, Bécs, majd Európa más nagyvárosai, Zürich, Párizs; Moszkva a harmincas évek második felében, amikor a nagy abszurd politikai perek zajlanak, de közben néhány év Bácskában, Prigrevicán, először, majd másodszor Szarajevó, aztán a soron levő világháború, internálás és végül Zágráb, ahol otthonra talál Miroslav Krleza mellett, majd az életút végén az újvidéki hónapok, a Magyar Tanszék alapítása és vezetése, előadások a magyar irodalom történetéből. Amott az életmű, emitt a biográfia, két párhuzamos történet, amit persze csak az utókor választhat így el egymástól, a jobb áttekinthetőség kedvéért; aki írta az életművet és élte az életét, egyetlen történetként élte meg a kettőt, számára az életrajz a mű fedezete és a mű az életrajz dokumentuma. Hogy a műnek alkotójától függetlenül is van életrajza, utólagos bölcsesség, holott semmiképpen sem felesleges teória. Ezt Sinkó Ervin akkor látta be, amikor magyar irodalomtörténeti dolgozatait írta Csokonairól, Kazinczyról, Batsányiról... Amott az ember esendő mindennapisága, szenvedései és árulásai, tettek és következmények, választások és alkuk sora. Emitt a mű, amely átlépte, ha átlépte az idő küszöbét, és valahonnan a múlt, a történelem, az emlékek mélyéről szólít meg bennünket, ha megvan benne a képesség és erő a megszólításra és bennünk a fogékonyság az életmű versek, prózák, gondolatok szavára...
Az életrajz nem minden, de az életmű sem minden az életrajz nélkül, gondoljuk most, száz évvel Sinkó Ervin születése után. Hangsúlyozom, hogy most, mert talán még nem jött el az ideje a biográfiától elvonatkoztatott mű szemlélésének, hiszen vagyunk még sokan, akik emlékezünk Sinkó Ervinre, függetlenül attól, hogy "másikként" tiszteltük, de hiszen ő is "másikként" tisztelt bennünket. Az emlékezet lebénítja az értelem akárhogyan is felfegyverzett műveleteit. Az emlékezet igenlés, az értelem kételkedés. Mit is mondhatunk akkor a százéves Sinkó Ervinről?
Ha nagyon következetesen gondoljuk végig, akkor beláthatjuk, bármennyire fájó tapasztalat, hogy Sinkó Ervin életrajza csődélmények sorozata. Az apatini sváb kölykök, akikkel oly szívesen vállalna közösséget, csúnyán megcsúfolják, a szabadkai szociáldemokrata munkásotthonból ijedten tuszkolják ki, mert azt kiabálta, hogy "le a háborúval", prófétikusan merész álmai omlanak össze már jóval a tanácsköztársaság bukása előtt, krisztianizmusra épülő megváltáseszméi szenvednek vereséget napról napra a húszas, harmincas évek fasizmusainak árnyékában, a csodálatos, az élet és az eszme menhelyének remélt Moszkvából (talán) az utolsó pillanatban menekül meg, aztán a második háború után a hosszú hontalanságból mint hazaérkező sem lel igazi hazára, pedig mindent latba vetve, eltúlozva bizonygatja másoknak, de legfőképpen magának az ellenkezőjét... Annak a nagy, világraszóló robajnak, amivel a szabadkai munkásotthontól kezdődően Sinkó Ervin (és mások) hitéből és reménységeiből, nemzedékek illúziójából felhúzott építmény, a világforradalom és a szocializmus építménye a századvégre összeomlott, Sinkó már nem lehetett tanúja, pedig a csődök ebben az összeomlásban tetőztek.
És az irodalomban is. Az Optimisták két évtizedig tartó kálváriája, Prigrevicáról, majd Szarajevóból a Nyugatban a magyar irodalomban való helykeresés, a hazai a vajdasági publicisztikában és irodalmi életben való tájékozódási kísérletek, a német és francia nyelvű publikációk, a kolozsvári Korunkkal kialakított szoros munkatársi kapcsolat, azután a magyar irodalomtörténettel való szembenállás az ötvenes évek végén és a hatvanas években, mind sorra csőddel végződő erőfeszítések, még akkor is, ha időnként, óráról órára a beérkezés és megdicsőülés illúzióját keltik. Sinkó az irodalomban is mindig valamin "kívül" volt, pedig mindenre "közelről" figyelt. Kassákra, az avantgárdra is, folyóiratot írt és adott ki, vitát kezdeményezett és vitákba bonyolódott, de otthonra főként olvasóra nem lelt, olyan értő közösségre meg végképp nem, amilyen a szabadkai munkásotthon közönsége volt, amely a tizenhat éves költősuhanc verseit tapssal jutalmazta. Legfeljebb öregkorára a Magyar Tanszék hallgatósága figyelt rá tisztelettel és értőn.
Mondom a két párhuzamos történetet, az életmű és az életrajz történetét, és egyre követelőbben merül fel a kérdés, hogyan lehetett egy hányatott és kalandos életrajz és egy impozánsan gazdag életmű egészében megélt és megírt csődélmény-tömeget túlélni, mégpedig úgy túlélni, hogy a sok csalódás után újabb és megint újabb hitek és remények eljövetelét várni. Két forrása lehet a túlélés és megújulás képességének Sinkó mindkét fontos történetében. Az egyik az a nagyon korai élmény, "bátorító megismerés", amiről a Szemben a bíróval című vallomásában beszél, hogy "objektive sose vagyok, sose voltam egyedül a problémáimmal". Mások is megküzdöttek a forradalom bukásának élményével, és "nemzetközi rangú szaktudóssá lettek" mondja róluk Sükösd Mihály, név szerint is: "Mannheim Károly, Hauser Arnold, Tolnay Károly, Antal Frigyes. Egyetemes filozófussá: Lukács György. Magyar filozófussá: Fülep Lajos. Szépíróvá: Balázs Béla, Lengyel József. Ideológussá: a fiatalabb évjáratú Révai József." Nem említi Sükösd Koestler Arthur nevét, pedig a Sötétség délben és az Egy regény regénye különbözésük ellenére is közös gyökerű mű. Sükösd szerint Sinkó "nemcsak világlátásával" mert nem akart "szaktudós" lenni , "írói tehetségével is különálló". Mint Koestler. De ez a különállás annyira mélyen gyökerezik Sinkónak mind "világlátásában", mind "írói tehetségében", hogy "objektive" ellentmond Sinkó azon reményének, hogy sosem volt egyedül a problémáival. Az lehetséges, hogy "a legkülönbözőbb körülmények között, egymásról nem tudva, százan és ezren ugyanazokkal a kérdésekkel küszködnek, s mind bűnös individualizmussal vádolják magányukért magukat, s csak utóbb derül ki, hogy legnagyobb elhagyatottságukban egy láthatatlan közösségnek tagjaként egy láthatatlan egyházban élnek". Különállása az életrajz és az életmű "történetei" ezt bizonyítják "bűnös individualizmus", és nincs az a "láthatatlan egyház", amelyről Sinkó álmodik. Más szóval a csődök utáni megújulás újabb légvárak építése csupán, semmiképpen sem a csődért fizetett elhagyatottság felszámolása. Sinkó korai, tizenhat évesen megélt elmagányosodása sohasem oldódott fel, pedig a mű és az élet története egyaránt az oldódásért vívott keserves küzdelemről szól.
A Sinkó-történetekkel szimbolizált különállás a túlélés és megújulás képessége másik forrása az 1926-ban készült Aegidius útra kelése című kisregényben lelhető meg. Ezt mondja az elbeszélő Aegidiusról: "Ég a ház! ezt kiabálja fülébe minden, és ő csak töpreng és néz. Azok közé, akik a ház pusztulására esküdtek, kik a tüzet szítják, nem állhat be, hiszen az egyházon kívül nincs élet, nincs ház, nincs levegő, nincs üdv, csak százféle hazátlanság." A töprengő Aegidius, a minduntalan "csak" néző, azt az egyházat vállalja, amelyen "kívül nincs élet"; ugyanazt az "egyházat", amelyben Sinkó egész életén át, csődök és bukások, a hontalanság és az elmagányosodás fojtogató légkörében, mindenek ellenére reménykedett. Rajongó alkat lett volna? Mindenképpen volt benne valami a világi, nem vallási értelemben vett "rajongásból". Holott ez nem a töprengés, nem is a "néző" sajátossága. Sokkal inkább a prófétáé. A prófétaságra pedig nem vállalkozhatott, hiszen nem volt hozzá közege, nem kísérték tömegek, nem voltak hívei. A magányos próféta meg önellentmondás, a szomorú bohóc "története". Gondoljuk meg, Sinkó Ervin úgy volt krisztiánus, hogy közben töprengett, hívő így nem lehetett, úgy volt forradalmár, hogy a forradalmi igazságszolgáltatás helyett "nézett", nézte a kecskeméti parasztokat, a ludovikásokat, a második világháború megannyi "szerepét". Miféle "egyházat" remélhetett volna? "Kívül" maradt, és ez a kívülállás mindkét történetének a biográfiának és az életműnek is megkülönböztető vonása.
Mi maradt fenn tehát a század- és ezredvégre Sinkó Ervin életművéből? Látható, nem (vagy nemcsak) ún. "esztétikai", esetleg "irodalmi" értékek után kutatok. E kutatások nyomán könnyű volna a válaszadás. Végül is kéznél vannak az esztétikai és irodalmi kritériumok, ítélni lehet versekről, regényekről, drámákról. Ám nem ezen fordul a kocka. Arról sem kell azonban megfeledkezni, azon sem fordul a kocka, hogy Sinkó Ervin reményeinek "egyháza" mostanára hogyan került a történelem lomtárába. Ha jól meggondolom, azon múlik Sinkó Ervin életművének (és életrajzának) megértése, hogy a művel való beszélgetéseink, a megértés párbeszédei során kiszabadulhat-e a mű az Optimisták, az Áron szerelme, az Aegidius, a versek, a magyar irodalmi tanulmányok, sőt a naplók is az időszerűsítő életrajz szorításából. Attól mindenképpen tartani kell, hogy ha továbbra is a csődök sorozatából épülő életrajz felől olvassuk a művet, akkor magunk is, kései olvasók, töprengő és néző olvasók, az életrajz az "időszerűség" csapdájába esünk, és a mű beláthatatlan lesz számunkra. Nem a történelem fordulatai folytán, hanem az életrajznak kiszolgáltatott megértés hiányosságai miatt.
Sinkó Ervin regényes életrajza nem rántotta magával a múlt dokumentumai közé Sinkó Ervin kalandos sorsú regényeit (se elbeszéléseit, se verseit, se tanulmányait). Születésének századik évfordulóján ennek az egyszerű ténynek a megértése vezethet el művének igazi megértéséhez. Ami aligha kell megismételni nem igenlése és nem tagadása a műnek, nem emlékezet és nem spekuláció, hanem olyan párbeszéd, amelynek a hagyományértéssel együtt az önmegértés az igazi tétje. Más szóval Sinkó Ervin életműve nem zárkózott be sem az elveszett múltba, sem az életrajz történetébe, hanem nyitva áll az olvasás és (ön)megértés műveletei előtt.
A Nyugat 1928-ban közli Sinkó Ervinnek Téma és tartalom a költészetben című hétrészes, hosszú tanulmányát, amelyben a költészet forrásait keresi az ember és a természet viszonylataiban, mert szerinte "az ember benne áll a természetben, és egyben ugyanez az ember, mint öntörvényű egész, akarhat és tud szemben állni a természettel". A tanulmány a "költészet előtti költészet" paradoxonából indul ki, és onnan jut el a téma és tartalom kettéválásának periódusait követve a modern költészetig, melynek Sinkó gondolatmenetében Ady a letéteményese. Három és fél évtizeddel később újra összefoglaló jellegű tanulmányt publikál Széljegyzetek a költészetről, a költészet és a történelem viszonyáról és az irodalomtörténet problematikájáról címmel. Az 1928-as tanulmány a költészet és a természet, az 1962-ben írt, majd az irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó 1963-ban kiadott Magyar irodalom című kötet végére sorolt Széljegyzetek... a költészet és a történelem összefüggéseit írja le. A két tanulmány egymástól távoli időpontokban született, és merőben más alkotói körülmények és feltételek között. Az elsőt 1926 és 1932 közé eső jugoszláviai tartózkodása alatt írja a Sükösd Mihály szerint "megrendelés nélküli író", minden bizonnyal nem függetlenül az 1927-ben a Korunkban zajló vitától Déry Tiborral és másokkal a "homokóra madarairól", míg a másikat az újvidéki Magyar Tanszék professzoraként, irodalomtörténeti stúdiumainak, magyar irodalmi tanulmányainak és előadásainak mintegy összefoglalásaképpen. A két tanulmány hangnemében is eltér egymástól. Az elsőt a tudományos frazeológia majdhogynem nehézkessé teszi, míg a második oldottabb fogalmazásmódjával az esszéírás klasszikus hagyományait követi.
Mindezen szemléleti és retorikai különbségek, a két írás közötti nagy időbeli távolság és az eltérő írói, alkotói pozíció ellenére a Téma és tartalom..., valamint a Széljegyzetek... összevetése hasonlóságaik folytán is indokolt. Mindkét tanulmány történetfilozófiai, és ezt Sinkó hangsúlyozza is. "A témához való viszony történetfilozófiai jelentőségének belátásáról" beszél Schiller esztétikájában a Téma és tartalom..., míg a Széljegyzetekben a történelem fogalmának tisztázása közben jegyzi meg, hogy a "történetfilozófia" fogalma a 18. században született, és nem tartja véletlennek, "hogy épp a Candide szerzőjének veszedelmes tolla írta le először a szót: «philosophie de l'histoire»". Különös azonban, hogy bár mindkét tanulmány gondolatmenetének középpontjában a "történetfilozófia" áll sem az egyik, sem a másik nem tekinthető történetfilozófiai esszének vagy tanulmánynak. A fogalom jelenléte és a fogalom tartalmának működése csak arra hívja fel a figyelmet, hogy Sinkó korai és kései irodalmi tanulmányait mindig a történelemszemlélet, a történelem megértésének funkciójába állította, mégpedig abból a mindkét tanulmányban felismerhető meggondolásból kiindulva, hogy a múlt (a történelem, az örökség) "megértése" egyúttal a jelen megértése, valamint a jövő feltárásának is feltétele. Így fogalmazza meg ezt a Széljegyzetekben: "S mint ahogy az élőszó mögött ott vibrál nemzedékek hosszú során ránk szállt képzettársításoknak és emócióknak óriási pozitív és negatív öröksége, minden költői mű és minden korszak költészete, a legegyénibb és a leggyökeresebben új is, sőt épp a legegyénibb és legújszerűbb létrejöttét messzemenően a történelmi kulturális örökség határozza meg." "Ez az örökség Sinkó szerint előfeltétele minden szervesen élő kultúrának, tehát annak is, amit élő irodalomnak vagy az irodalom életének nevezünk."
A múlt "megértésének", az örökséggel való állandó párbeszédnek a gondolata a Téma és tartalom... lapjain is végigvonul, de minthogy ott nem az irodalom (a költészet) történetének kérdéseire keresi a választ, hanem az ember és a természet viszonylataiban gondolkodik, Sinkó az örökség (a tradíció) "megértését" és a vele való állandó párbeszédet magában a költészetben, a költészetnek a világban betöltött szerepében ismeri fel. Valójában abban a történetben, amelynek során a költészet elszakadt a "költészet előtti költészettől", mert a történelem alakulásának racionális tényezői rákényszerítették erre az elszakadásra, és további története során csak nosztalgiával gondolhat a "költészet előtti költészet" korára, amikor még téma és tartalom egyet jelentett, és az ember "objektum létére szubjektumként is" élt, mert az emberi szellem még nem döbbent rá "kettős létezéséből fakadó konfliktusaira".
Sinkó ezt így fogalmazza meg: "...a mi számunkra az alkotó költőnek és külső témájának kettősségéből, a két ellentét vagy objektive külön valóság szintéziséből születik meg a költészet, a mitikus kor szemlélete szerint a témában magában benne élt a «költő», maga a téma volt a maga költője, és az ember, maga is a nagy költeménynek csak egyik része, csak azt érezhette, hogy kilesi, leolvassa a titkos, húsból, vérből, fából, vízből, kőből felépített hatalmas költemény szövegét." Ezt a "hatalmas költeményt" teremtette a "költészet előtti költészet", és minden későbbi költészet erről a költeményről álmodik mint a létezés és a költészet egybeesésének csúcsáról. Csakhogy a "mitikus kor", a "költészet előtti költészet" kora számára a költészet későbbi értelmében nem lehetséges, hiszen mondja Sinkó "az emberi beszéd éppúgy objektív mítoszként jelenik meg neki (a mitikus kornak), mint a természet minden többi jelensége". Sinkó ezt ki is fejti: "A nap nem nyelvtani értelemben főnév, szó, mellyel bizonyos égitestet jelöl meg a mítosz embere, hanem élő valakinek, Héliosznak vagy Apollónnak neve, személy a nap, mely csakugyan fölkel, s a föld, az anyaföld, Déméter, Gaia, Cérész csakugyan eleven anya: a nevük nem azért kell, hogy róluk lehessen szólni, hanem azért, mert a nevükön csakugyan szólítani lehet őket." A "költészet előtti költészet" korából a szó ilyen mágikus erejébe vetett hit hagyományozódott ránk. A költészet forrásai, a művészet eredete után kutatva és Athéné jelzőit értelmezve Martin Heidegger is a "mítosz emberének" nyelvéről beszél. Arról a nyelvről, amely még nem szorul megértésre. Ha a "nap" nem "nyelvtani értelemben főnév", miként Sinkó mondja, akkor "a nap" szó nem szorul rá a megértésre, mert a mítosz embere nem a napról beszél, hanem a napot szólítja meg. A hermeneutika gadameri értelemben vett "művészetének" is hasonló a kiindulópontja, amikor több interpretációban arról szól, hogy a megértés a megértő megszólítása a szó által, vagy még pontosabban, a megértő képessége arra, hogy a szó a költészet nem nyelvtani értelemben vett szava megszólítsa őt.
Amikor a "mítosz embere" Sinkó szavával élve és Heidegger metaforikus beszédmódját idézve "ki-kihajol" a megértés nélküli meghatározottságból: Heidegger szerint felteszi azt a gyermeki kérdést, hogy "mi ez?", akkor kezdődik a "mítoszt termő korszak" halála, kezdődik a grammatika, a nap főnév lesz, szó, amely megértésre szorul, és ezzel együtt mint örökség, Gadamer nyomán mondhatjuk, ápolásra is. A világ "témává válik", téma lesz a nap, amiről szólni lehet, de az égitestet ahogy az isteneket sem nem lehet többé megszólítani.
Amikor a világ témává válik, különválik egymástól a téma és a tartalom. "A titok érzése villámlik be a hajdani homéroszi világba", mondja Sinkó és az elbeszélő "már nem tudhat elbeszélni az elbeszélésben való gyönyörűség kedvéért", mert "a történet már csak közegül szolgál, majdnem csak ürügynek arra, hogy rajta keresztül valami mást kifejezzen". Ez az a nagy fordulat a költészet történetében, amikor a költészet elszakadt a költészet előtti költészettől és a homéroszi világ "példázattá válik, hősei szimbólumokká, történeteik allegóriává". Az ember ezáltal "a hajléktalanságnak boldogtalan szabadságát" szerzi meg, minek következtében "az olvasás szimbólumfejtést, értelmezést, a megfoghatóban a megfoghatatlan tükröződésének keresését" jelenti. A témává vált világ mint "allegorikus érték mint csak allegorikus érték" teljesedik be. Sinkó szerint már Arisztotelésznél is így van, a középkorban pedig hatványozottan, amikor "mindent magába szív a centrum: a Krisztus", és "a látható világ, az élet, az évszakok, az állatok, kövek, színek, szél, víz, tűz, minden csak Krisztussal vonatkozásában élő, Krisztusért élő példázat".
Az allegória és a példázatosság gondolata a Széljegyzetekben is előjön. Már nem a homérosziból a nem homérosziba való fordulat eredményeként, hanem a tanulmány A költő és témája című fejezetében, mint a mindenkori költészet alapkérdése. Sinkó szerint ugyanis "ahol és ahányszor költő szólal meg, a szó és vele a világ újjászületve, új jelentéssel gazdagodik. Minden, amit szóba foglal, önmagával azonos marad, és ugyanakkor valami egészen más is lesz." Majd néhány bekezdéssel később ugyanezt a gondolatot másik oldaláról is kifejti: "minden költői mű mennél nagyobb, annál inkább úgy születik, hogy nem a költő az, aki meghatározza, hogy mivé lesz keze alatt a téma. Minden adott külső, tárgyi téma csak keret, alkalmas anyag, hogy általa, belőle kifejtse és megformálja az ő, saját személyétől, személyes életétől, korától elválaszthatatlan, de egyéni, szubjektív belső problematikáját, a saját élményeit, a saját értékrendszerét, illetve a saját viszonyát az általános, érvényben levő értékrendszerekhez."
Itt kerül egymáshoz legközelebbre a két tanulmány. A téma és a tartalom véglegesen elvált egymástól, többé nincs esély a kettő egybeesésére. Innen kezdődően minden költői szóhoz hozzátartozik a megértés, hiszen amit a költői szó mond (a téma), nem azonos azzal, amit a költői szó jelent (a tartalommal). És ha nincs meg ez az azonosság, akkor a költői szó létezését nem a rajta kívüli világgal való azonosság, hanem a megértés biztosítja. Eddig azonban Sinkó nem jut el. Csak konstatálja a példázatosságot, az allegorikus értéket, azt, hogy a tartalom szempontjából áll az 1928-as tanulmányban "a téma úgyis csak látszat, a téma mindegy". Az olvasásról is csak annyit mond, hogy "jelképfejtés". És ez azért van így, mert Sinkót mindenekelőtt a költő érdekli, a költő, aki megszólal, aki "saját élményeit" közli, még akkor is, ha Sinkó, aki az örökség, az irodalmi tradíció ismerője, azt is tudja, hogy a nagy költő kezén nemcsak a költői individualitás folytán lesz a téma valamivé, hanem többek között "az érvényben lévő értékrendszerek" folytán is. Maga a tradíció folytán, a szó történetének következtében. Mindehhez valóban csak azt kellett volna hozzátennie, hogy a megértés történeteiben. Ám túlzás ezt is elvárni az 1928-ban készült tanulmány szerzőjétől, aki az 1962-es Széljegyzetekben azért sem juthatott el a hermeneutika az olvasás mint jelképfejtés gondolatának kifejtéséig, mert fogva tartotta őt a marxi történetszemlélet. A marxi történetszemléletet Sinkó minden dogmától mentesnek képzeli el, valójában demisztifikálja a tételek felmondásából álló felépítményelméleteket és a költészet meg a művészeti fejlődésnek ezekre épülő sematizmusait, mondván, hogy a költészetnek is van történelme, ám az egy egészen más történet, semmiben sem azonos a "termelési-társadalmi formációk" történelmével. Sinkó a Széljegyzetek... tanulsága szerint "az emberi szubjektív elem" "örök varázsáról" beszél, mint szerinte "tiszteletreméltó következetességgel" Marx is. Ez a "szubjektív elem" meg nem más, mint "a vágy, a félelem, a csodálkozás, az izgalom, a sírás, a mámor, [az], ami minden társadalom és minden kor számára a történelmi momentumhoz kötött művet történelemfölöttivé, lenyűgözően beszédessé, mindig újjá és megújhodóvá teszi". Az 1928-as tanulmány ugyanezt még keményebben fogalmazza meg, amikor arról beszél, hogy a költészet "örök költészetté" a későbbi szóhasználatban: "történelemfölöttivé" "csak akkor lehet, ha egy konkrét kor öntudatát konkrétan jeleníti meg, szabadítja ki". Sőt a korai költészettanulmány, nyilván a "homokóra madarai" vita tapasztalatai alapján azt is kimondja, hogy "az a költészet, mely a mi nagyszerű korunkra váró feladat, nemcsak kötött témájú, hanem egyben épp kötött témája által összekötő erejű is". A tanulmány végén arra mutat rá, hogy "Ady A halottak élénjének szerelmes verseiben is jelen van a világháború". Ady költészete és a költészet éppen ezzel "kötött témájú". Enélkül Sinkó szerint "a költészet csak belletrisztika".
Amit a Széljegyzetek... úgy fejez ki, hogy "nem a költő az, aki meghatározza, hogy mivé lesz keze alatt a téma", a Nyugatban közölt tanulmány pedig úgy, hogy az "örök költészet" "kötött témájú", Sinkó szerint nem más, "mint a mű esztétikai kvalitása" (S.E. kiemelése). Az "esztétikai kvalitást" pedig így írja körül: "az alkotó képzeletnek, az érzékelésnek és a szubjektív emberinek és megformálásának szuggesztíven intenzív módja, vagyis a megformált, a megvalósult, vitathatatlan és közvetlen művészi valóság az, mely túléli ...[az] állandóan változó, mulandóságnak alávetett vallási és mitológiai, pusztán korszerű általános ideológiai elemeket." Sinkó rendhagyó fogalmazásában ez mégis a tükrözéselmélet egyik változata.
Sinkó érezhette ennek az elméletnek a hiányosságait. De se 1928-ban, se 1962-ben nem tudott ezzel az érzéssel mit kezdeni. Valószínűleg azért nem, mert figyelmét mindenkor a költőre, a költői szubjektivitásra, a költői szó megismételhetetlenségére és egyszeriségére összpontosította, aminek 1928-ban és 1962-ben is felszabadító hatása volt, 1962-ben, akár azt is mondhatnám, kanonizáló szerepe, de egyben a költészetértés egy korábbi állapotának stabilizálása.
Ha Sinkó költészetszemlélete nem marad meg a költői szubjektivitás alapos és körültekintő leírásánál, hanem azt a gondolatot is kifejti, hogy a költői szó megértésre szorul, hiszen példázattá vált, akkor elindulhatott volna a megértésnek mint költészetkonstituáló tényezőnek megértése felé, más szóval a költői szubjektivitás zártságából a megértés és a művel való párbeszéd nyitottsága felé. Hiszen ahogyan Sinkó gondolatai a "költészet előtti költészet" nyelvéről Martin Heidegger nyelvfilozófiájával rokonok, ugyanúgy a témának mint allegóriának az értelmezése Paul de Man gondolataival rokonítható, akinek számára miként Jacques Derrida mondja "az allegória nem pusztán a nyelvi alakzatok egyik formája". A példázatosságot Sinkó sem tekinti retorikai alakzatnak, láthattuk. Sőt Sinkó allegóriaértelmezése mindkét tanulmányában Paul de Manéhoz hasonlítható, legalábbis Derrida interpretációja szerint. Az allegória "a nyelv egyik alapvető lehetőségét képviseli: lehetővé teszi, hogy a másikról szóljon, és önmagáról beszéljen, miközben valami másról beszél, hogy mindig valami másról szóljon, mint ami kiolvasható belőle, beleértve magának az olvasásnak a színterét". Sinkó is hasonló módon értette az allegóriát, csakhogy ő ezt a költészet veszteségének vette, a "költészet előtti költészet" teljessége és harmóniája elvesztésének, míg Paul de Man a nyelv "alapvető lehetőségét" ismerte fel benne.
Talán Sinkó életművét is jobban értenénk, ha regényeit és elbeszéléseit, mégpedig nemcsak az Aegidius útra kelését, hanem az Áron szerelmét, sőt az Optimistákat is a nyelv eme "alapvető lehetőségének" nyomvonalán és nem egyszerűen az "emberi szubjektív elem" leképezhetőségének eseteként olvasnánk. Lehet, hogy ezen az úton találkozhatnánk Sinkó Ervin irodalmának "örök varázsával". Költészetszemléletének e két itt ismertetett megfogalmazása ezen az úton akár irányjelzőnek is vehető.