Komoly témákról tanácskozunk, s én a világért sem szeretném, ha a hozzászólásom azt a látszatot keltené, hogy nem veszem komolyan az itt elhangzott előadások és korreferátumok problémafölvetéseit, hogy netalán felelőtlen, nyegle vagy blaszfémikus vagyok. Bűntetőjogi felelősségem tudatában jelentem ki, tudom, hogy a Tokaji Írótábor tanácskozásán veszek részt, és nem a humorfesztiválon. Ennek előrebocsátásával kérem Önöket, hogy amit mondandó leszek, ne tekintsék felszínes humorizálásának vagy szellemeskedésnek, mert nem annak szánom. Idestova tíz éve, hogy térségünk megszabadult a nagy Birodalom atyai gyámkodásától, mely atyai kezek acélos simogatásában épp harminc éve, 1968 augusztusában volt oly felejthetetlen részünk az akkori Csehszlovákiában. A kérdésem az: e kétségtelen föl- és megszabadulást követően miért nem működik valami úgy, ahogy működhetne? Hiszen a forradalmak győztek, a határok átjárhatók.
Páldául azért nem, mert Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke nem jön el ide inkognitóban, hogy meghallgassa, ugyan miről is tanácskoznak ezek a fránya magyar írók. Pedig lehet, hogy jól érezné magát. Olyan jól, hogy hazatérve megalapítaná a SzlovákMagyar Baráti Társaságot, és Kossuth Lajost in memoriam Zsolna város díszpolgárává avatná.
Aztán például azért sem, mert a román nacionalisták egyik napról a másikra a multikulturalizmus lelkes híveivé lényegültek át. Ehhez nem kellett sok, elég volt egy önálló erdélyi magyar egyetem megalapításának lehetősége.
De azért sem, mert Csurka István, például, nem kukkant be legalább hetente egyszer valamelyik zsinagógába.
És azért sem, mert miközben a kisebbségi magyaroknak négyévenként hol eggyel több, hol eggyel kevesebb miniszterelnökük van, a helyzetük ettől függetlenül fokozatosan romlik, s egyre inkább a mások hatalmi harcának a túszai lesznek.
Ezekkel a példákkal csak azt szerettem volna illusztrálni, hogy a térség irodalmai közötti kapcsolatok többek között azért fagytak be, mert sok minden más is befagyott. Hiába bukott meg a diktatúra, hiába veszítette el maradék hitelét is az ún. reális szocializmus ideológiája, mi továbbra is történelmünk foglyai vagyunk. Vagy még inkább: az egymással összebékíthetetlen történelemértelmezéseké. Ezeknek a tükrében válik el, ki a jó magyar és ki a rossz magyar, ki a jó szlovák és ki a rossz szlovák, ki a jó román és ki a rossz. A tapasztalat azt mutatja, hogy a rossz magyarok, a rossz szlovákok, a rossz románok elég jól megférnek egymással, míg a jó szlovákokat és a jó magyarokat Le Pennek egyelőre nem sikerült egy asztalhoz ültetnie. Ha most azt mondom, hogy az a jó szlovák, aki azt szeretné, ha minél több rossz szlovák venné körül (a szlovák behelyettesíthető magyarral és románnal is), megintcsak nem szellemeskedni akarok, nem felelőtlenül szójátékokba bocsátkozni, hanem arra szeretnék rámutatni, mennyire nem megbízhatóak, mennyire üresek a szavaink. Minél nagyobbak, annál üresebbek.
Az 1989-es forradalmak sok régi sztereotípiát szabadítottak föl, avult ideológiákat, ásatag gondolkodásmódot, a patetikus beszéd bacilusait. Mindenütt, de nem mindenütt egyforma mértékben. Ahol kevésbé, ott több a remény az Európa civilizáltabb feléhez való fölzárkózáshoz. Ahol nagy mértékben, nos, ebbe belegondolni sem jó... A vasfüggöny lebontása óta a határok nem annyira országok vagy régiók között húzódnak, hanem közöttünk. Ján és János, Julka és Juliska, Kovác úr és Kovács úr között. S ne higgyük azt, hogy ez kevésbé veszélyes. Mert hiába légiesítjük az országhatárokat, ha azokat Julka vagy Juliska nem hajlandó átlépni. Mert akkor csupán annyi változott, hogy a szögesdrót vasfüggöny helyébe egy légies vasfüggöny került.