A kommunista rendszer felbomlása és a szovjet birodalom széthullása 44 évvel a III. Birodalom legyőzése után sokféle történelmi ellentmondáshoz vezetett. Az etnikai-nemzeti konfliktusokat és területi vitákat, melyek az első világháborút megelőzően és a két háború között megfertőzték ezt a sok-nyelvű térséget, a szovjet éra alatt a "proletár internacionalizmus" dicsőítésével fojtották el. A kommunista rendszer felbomlása után ezek a konf-liktusok olyan erővel elevenedtek fel, hogy sok kutató arra a következtetésre jutott, miszerint a kelet-közép-európai események 1989 utáni fejlődése a múlthoz való visszatérést és a liberális demokrácia kudarcát jelenti. A térség politikai fejlődésének ezt a visszaesését súlyosbították a társadalmi ellentétek, melyek a posztkommunista rendszerek által indítványozott viszonylag gyors privatizációs programok következményei.
Az azonnali gazdasági fejlődésre tett kísérlet csődje kedvező politikai alkalom volt a liberalizmussal és alkotmányos demokráciával szemben álló elemeknek. Ezek a nacionalisták, akik között számos "hivatásos történész" is van, olyan politikai-ideológiai kam-pánynak kötelezték el magukat, mely tetszésük szerinti tekintélyelvű jövőt teremt és kimutathatóan érdekeltek egy ideológiailag meghatározott politikai program keresztülvitelében. Ez magában foglalja az országuk által a náci időszakban elkövetett bűnök "fehérre mosását", különös tekintettel a Végső Megoldás programban való részvéte-lükre.
Felismerve a Holokauszt jelentőségét, ezek a "történelmi revizionisták" nem elégszenek meg azzal, hogy felmentik vezetőiket a zsidók ellen elkövetett gyilkosság vádja alól, hanem megmásítják a történelmi feljegyzéseket és arra késztetik a világot, hogy elfeledkezzenek a nácik zsidók elleni háborújában való részvételükről, annak következményeiről. Bár célja és erőssége ezeknek a kampányoknak országonként változik, a xenofób értelmiségiek látszólag előre megbeszélt forgatókönyv szerint igyekeznek felmenteni országukat a háborúban elkövetett bűnök vádja alól. A történelemtisztító folyamat különös-képpen érzékelhető Horvátországban és Romániában, ahol sajátos módon próbálták megoldani a zsidókérdést, jóval azelőtt, hogy a nácik beindították volna a Végső Megoldás programot.
Romániában az ultranacionalista értelmiség annak szentelte magát, hogy megmásítva a történelmi feljegyzéseket és Antonescu marsall zsidóellenes politikáját, meggyőzze a román népet és a világot , hogy országukban nem volt Holokauszt. Kihang-súlyozva a marsall posztsztálingrádi politikáját, amikor is rájött, hogy a tengelyhatalmak nem fognak győzni és kezdett úgy tekinteni a zsidókra, mint jövedelemforrásra és potenciális alku tárgyára, figyelmen kívül hagyták azt a nyíltságot, ahogyan az Antonescu-rezsim a szovjetellenes háború eufórikus szakaszában megpróbálta megoldani a zsidókérdést.
Ennek a tanulmánykötetnek, mely a tizennyolcadik a Holokausztot Tanulmányozó Sorozatban, alapvető célkitűzése a Holokausztról szóló történelmi feljegyzések integritásának védelme. Megkísérli leleplezni a "történelmi revizionisták" és soviniszta nacionalisták különféle törekvéseit a múlt újrarendezésére. A tanulmány kimondottan azokat a csalásokat célozza megvilágítani, melyek az Antonescu- rezsim dicsőítésére irányulnak és meghamisítják vagy egyenesen tagadják a romániai zsidóságot ért tragédiát. Ezt körüljárva kritikus áttekintést nyújt a revizionisták propagandisztikus történelmi alapállásáról, akik hajlanak Antonescu marsall rehabilitációjára. Rámutat arra, hogy a rehabilitációt alátámasztó legfőbb bizonyítékuk a zsidók csoportos átmenekítése a magyarromán határon alapvetően hamis, és azokra a grandiózus mentési történeteken alapszik, melyeket 1985-ben terjesztett elő két egyéni érdekektől vezérelt magánszemély.
A kötet 8 fejezetéből az első szűkszavúan tárgyalja a román rend-szerek 1937 előtti zsidóellenes politikáját és az Antonescu-rezsim idején elkövetett zsidógyilkosságokat. Áttekintést nyújt ugyanakkor az antiszemitizmus szerepéről az ország politikai és társadalmi kultúrájában, valamint a Vasgárda és az Antonescu-rendszer által kezdeményezett zsidóellenes irányzatról.
A 2. és 3. fejezet a Holokausztra való reagálásról szól a háború utáni időszakban, majd a kommunista érában. Bebizonyítja, hogy a Holokauszt "revizionista bemutatása Ceauescu nacionalista-szocialista rendszere alatt kezdődött, aki az 1970-es évek elején kezdeményezte a történelemtisztító kampányt. A Ceauescu-féle verzió nemcsak Románia helyzetének meg-szilárdítását célozza Magyarországgal szemben, kihangsúlyozva az ország háború alatti "humanitarizmusát" és Magyarország "barbárságát", hanem Antonescu marsall fokozatos rehabilitációját is. A 3. fejezet kiemeli Iosif Constantin Drãgan vasgárdista szerepét ezeknek a célkitűzéseknek az előterjesztésében és azt a módot, ahogyan a xenofób nacionalisták kihasználták és továbbra is felhasználják a meg nem erősített mentési elbeszéléseket. Végezetül bemutatja, hogyan kap lendületet a történelemtisztító kampány Ceauescu bukása után. A magyarromán határon zajló meg nem erősített mentési történeteket tárgyalja a 4. fejezet. Részletes adatokat szolgáltat azokról a túldimenzionált zsidómentés-történetekről, melyeket állítólag Weinberger,a kolozsvári neológ főrabbi és Raoul Sorban festő, a bukaresti egyetem művészettörténésze vitt végbe. Az 5. fejezet a Sorbán egykori menyasz- szonyának, Semlyén Évának családját ért tragédiára összpontosít. Részletesen tárgyalja egy antifasiszta román csoport sikertelen kísérletét a család megmentésére, valamint Sorban letartóztatását a szovjetromán csapatok bevonulása után Észak-Erdélybe. Áttekintést nyújt ugyanakkor a Sorban-ellenes ügy érdemi részéről és annak politikai felhangjairól, melyek nagymértékben arra az állításra alapoztak, hogy elárulta a Semlyén-családot.
A 6. fejezet azokanak a személyes érdekeire összpontosít, akik kísérletet tettek, hogy Sorbant a Nemzetek Közti Igazságtevőként tüntessék fel. Felülvizsgálja a Yad Vashem ellentmondásos döntését, bebizonyítva, hogy eltér a más esetekben alkalmazott standar-doktól.
A 7. fejezet a két főszereplő stratégiáját jöveti, hogy véghezvigyék különböző, mégis egybefonódó személyes célkitűzéseiket. Kitér a nacionalisták váratlan politikai szeren-cséjére, hogy Sorbant a Nemzetek Közti Igazságtevőnek ismerték el.
A 8. fejezet tömör áttekintést nyújt arról a veszélyről, melyet a különféle "történelemtisztítók" jelentenek és kommentárokat fűz a jelenlegi helyzethez, különös tekintettel a történelmi emlékezet és történelmi igazság meg-őrzésére.
Columbia University Press. 1998.
Függelék
Braham könyvének függelékében olvasható Tibori Szabó Zoltán interjúja Pamfilné Semlyén Évával. Kolozsvárról Tordára, Romániába való menekülésük és visszatoloncoltatásuk történetéből idézünk:
A gettő létesítése előtt, olyan április közepén voltunk Socolnál, s rá egy-két napra már mentünk. Taxin mentünk el Crisanig a Monostorra, odáig elkísért Sorban is. Már besötétedés után volt. Elindultunk, s Crisan nemsokára eltűnt a koromsötétben, s ott hagyott. Nem mondott semmit, s egyszer csak eltűnt. Találtunk azonban egy cigányforma embert ott az erdőben, s végül az vezetett át Romániába. Ha úgy ismertem volna a Bükki erdőt, mint ma, akkor egyedül át tudtam volna sétálni. El kellett érnünk egy házat, ezt mondta Socol nekünk, egy Gligor nevű parasztnak a házát, aki minket majd Tordára vezetett volna. Én bíztam a Socol teljes jóhiszeműségében, de visszanézve, azt kell mondanom, felületesen szervezték meg a menekülést. Gligor vonakodott. Azt mondta, hogy ő nem vihet tovább, mert elrekvirálták a lovát, nincs szekere. Ez már a román határ mellett volt. De akkor már tudtuk, merre kell mennünk, s elindultunk. Meg is érkeztünk Erdőfelekre, a faluba, román területre. Elkövettünk egy hibát: bementünk egy parasztházba. Ki voltam merülve, féltem, hogy útközben igazolnak minket és baj lesz, s akkor Moldovan Vaszit elküldtük Tordára, hogy onnan egy autóval jöjjön utánunk. Mi Eszterrel bementünk egy parasztházba. Akkor még eléggé rosszul beszéltem románul, s öltözetemen is látszott, hogy nem vagyok román parasztlány. A paraszt nemsokára elment, és egy idő múlva jött a grenicserrel utánunk.
Bevitték önöket az őrházba?
Igen, ott is aludtunk egy éjszakát. Úgy látszik, hogy várták az utasításokat. Moldovan visszajött utánunk autóval, de már nem talált meg. Aztán a románok bevittek Tordára, ott először a rendőrségen tartottak egy éjszakán át, kihallgattak, ordítottak ránk, hogy internálni fognak Jilavára. Gondoltuk, rendben van, csak vissza ne küldjenek. Talán meg is úsztuk volna internálással, de közben megérkezett egy másik, jóval nagyobb csoport, amelyikben benne voltak a szüleim, a nővérem, rengeteg ismerős és jó barát. Olyan negyvenen lehettek, ők is lebuktak. Őket szintén Feleken fogták el. [...]
Az ő útjukat szintén Socol szervezte?
Igen, Sorbanon keresztül Socol szervezte.
Socol mennyit kért egy ilyen menekítésért?
Én nem fizettem semmit, de természetesen fizetni kellett Crisannak, Socol meg is írta, hogy mennyit. Természetes volt, hogy fizetni kell, senki sem várta el ingyen. Hallottam róla, hogy olyan megegyezések voltak, hogy egy cédulát kellett visszaküldeni, s az itteniek csak akkor fizették ki a díjat, de pontosat nem tudok róla.
Mi történt Tordán?
A rendőrség után átkerültem a parancsnokságra, ahol egy nagyon rendes tiszt foglalkozott az ügyünkkel. Meg kell jegyeznem, hogy rendkívül tapasztalatlan és ostoba voltam. Nem mertem ezen a szökésen kívül önálló határozatokat hozni. Ez a tiszt kiküldött egyik éjszakára egy házhoz, hogy aludjunk ott, és reggel jelentkezzünk. Ott el kellett volna tűnni. De nem volt nálam sem pénz, sem semmi, úgy mentem át.
Önök akkor tudtak Horsch Áriék tevékenységéről?
Akkor nem tudtam semmit. Sorban aztán átjött, mert úgy egyeztünk meg, hogy ha két napon belül nem kap tőlem üzenetet, akkor átjön. Ő hivatalosan jött, útlevéllel, talán két-három napra rá. Akkor kapcsolatba lépett városházi ismerősével, s talán a zsidó hitközséggel is, s az volt a remény s az ígéret, hogy minket Szebenbe küldenek, s ott majd a hadbíróság tilott határátlépésért elítél. Mert addig az volt az uzus. De valami közben megváltozott. Talán Antonescunak volt egy olyan rendelkezése, hogy az akkori határt illegálisan átlépő idegen állampolgárokat le kell lőni a határon, vagy vissza kell toloncolni őket.
Tehát másnap reggel visszamentek a rendőrségre...
Igen, onnan másnap átvittek a csendőrségre, ott már találkoztam a családdal. [...]
Mit mondtak a csendőrségen?
Hogy én hogyan mertem bemenni Craioveanu ezredeshez, ma sem tudom. De bementem, hogy megkérdezzem, mi lesz velünk. Éreztem a megvetését, nem ültetett le, nem nézett a szemembe, s azt mondta, Szebenbe küldenek. Ezt akartam tudni. Persze, hazudott, mert másnap hajnalban, öt órakor, Eszterrel és Klein Bandival beültettek az ezredes kocsijába, s egy adjutánssal és a sofőrrel elindultunk. Az adjutáns gúnyosan beszélgetni kezdett velünk, jiddisül is tudott, mert szegény moldvai sorból származott, s Moldovában, ahol sok zsidó volt, gyermekkorában jiddisül is megtanult. Én nem tudtam vele jiddisül beszélni. Azt mondta, elvisznek minket az erdőbe, ott kiszállunk, s szabadon mehetünk, ahova akarunk. Ez persze nem volt igaz. Visszavittek Felek falu közelébe, ahol bezártak egy nagy ka-szárnyaterembe. Őr vigyázott ránk, s ott töltöttünk három-négy órát rettenetes feszültségben, hiszen nem tudtuk, mi történik velünk. Klein Bandi, emlékszem, lefeküdt, szemére húzta a kalapot és aludt. Úgy éreztem, elárul engem, de ő, mint a férfiak általában, igyekezett nyugodtabban átvészelni a dolgokat. Aztán kitereltek egy idő múlva, s akkor ott találtam a másik csoportot is, a családomat, akiket kamionnal hoztak ki. Akkor átvett az SS. Ez volt az első találkozásunk az SS-szel. Ordítás, felsorakozás. Ez Ajton mellett volt, valahol az országút mentén. Volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, a- gyonlőnek bennünket, mert azt mondták, dobjunk ki mindent a zsebünkből. Fegyvereiket felénk fordították, de nem lőttek ránk. Közben megérkezett egy másik kamion is Kolozsvár felől, azt leállították, és miután a ponyvát felemelték, onnan is egy csoport zsidó szállt ki, sárga csillaggal rajtuk, köztük az egyik unokabátyám, Semlyén And-rás.
Azok honnan jöttek?
ők is menekülni akartak egy német Wermacht-sofőrrel, akit úgy tudom, a németek később kivégeztek. De akkor már figyelték az utakat, és sok feljelentés is érkezett. Ebben a csoportban is elég sokan voltak, de én csak két embert ismertem meg közülük, az unokabátyámat és egy Kro nevű embert. Végül beszálltunk kamionokba, s behoztak a Péter-Pál villák pincéjébe, az SD-hez. Akkor még szénnel fűtöttek, s volt az alagsorban egy nagyon kicsi elkerített hely, ahova bezártak. Rengetegen voltunk, csak állva fértünk el, az egyik felállt, hogy a másik leülhessen, s pihenjen egy kicsit. Az SS katonái őriztek gépfegyverekkel. Egy napig tartottak ott körülbelül, míg az SS nagy alapossággal és gyorsan rendbe hozta a másik villa pincéjét, priccseket készítettek, s oda átvittek. A németek sorban felvittek kihallgatásra. Egy primitív őrmester hallgatott ki, hogy miért mentem át a határon. Mondtam, hogy azért, mert itt már nem volt hol laknom, s Romániában él egy nagynéném. Ő azt állította, hogy át akartunk szökni a szovjetekhez. A fronton keresztül? kérdeztem. De úgyis azt írta be, amit akart, s ők talán már tudták, hogy mi vár ránk. Két napig voltunk ott, s aztán elvittek minket a gettóba, ahol "telt ház" volt.
Tordán találkoztak Sorbannal?
Igen, átjött Romániába, és megkeresett a csendőrségen. Beszélt Craioveanuval, aki ugyanazt mondta neki is, amit nekem, hogy Szebenbe küldenek. Sorban azt mondta, hogy felvette a kapcsolatot a tordai hitközség bizonyos tagjaival is. Ott azt az információt kapta amit Craioveanu ól is , hogy szebenbe szállítanak, és ott valószínűleg tiltott határátlépés vádjával majd elítélnek bennünket. Tehát próbált valamit rendezni, ismert egy tisztviselőt is a tordai prefektúrán. Menekülésünkkor attól kellett volna segítséget kapnunk, akit aztán Moldovan meg is talált. A szökésemet megelőző években Sorban festészettel foglalkozott és művészettörténettel, majd a Tribuna Ardealului című napilapnál volt szerkesztő, és néhány kiállítást is rendezett. Tudtommal, abban a periódusban nem kapcsolódott be politikai aktivitásokba. 1940 előtt igen, hiszen a királyi helytartóságon, Coriolan Tãtaru mellett dolgozott, mi viszont azután kerültünk össze.
Sokat említik mostanában azt, hogy Sorban részt vett mentési akciókban...
Én csak a mi csoportunkról tudok konkrétan beszélni. De az bizonyos, hogy az évek elteltével erősen el lett túlozva ez a mentési akció, és sok az ellentmondás benne. Ezt érintettként mondom, hiszen egy kívülálló talán semmit sem ért az egészből. Megmondom magának, de... Ez az, amiről nem akarok beszélni. Erről a mentésről nem tudok.
De az tény, hogy Önt próbálta megmenteni?
Ez tény. S nem csak ez, hanem az ő magatartása azokban az időkben... Vannak, akik semmit nem csináltak, ő valamit próbált tenni. Járkált nyilvánosan velünk, akiken sárga csillag volt. Voltak, akik kerültek. Braham professzor is azt írta, akkor még nem volt törvényesen büntetendő, hogy zsidókat szállásol el valaki, de mégsem vették szívesen, és a legtöbben elkerülték, hogy zsidókat befogadjanak. S nem utolsósorban, ő volt az összekötő Socollal.
De, hogy Sorban részt vett volna Weinberger rabbival mentési akciókban...?
Én erről nem tudok semmit, erről nekem sosem beszélt. Amikor később szóvá tettem, azt válaszola, én nem tudhattam mindenről. Később erről Yad Vashem is megkérdezett, de nekik is csak annyit válaszolhattam, hogy Raoul Sorban segített nekem át-szökni a határon, ő beszélt Socollal és ő kérte meg Moldovan Vaszit, hogy átkísérjen.
Lehetett volna az Ön tudtán kívül ilyen tevékenysége?
Látta Ön erről a filmet a tévében?
Igen.
Azt mondták ott Sorban és Weinberger, hogy volt a Feleken egy parasztház, a Moldovan Vaszi apjáé, ahol meg volt szervezve a zsidóknak az átsegítése, akik ott meg is pihenhettek. Hallotta ezt? Akkor annak a Moldovannak a fia miért kellett engem reszketve átvigyen? Hiszen úgy reszketett, mint én. S minket egy idegen házhoz vitt, s nem pedig az apjához...
Sosem volt szó arról, hogy Önt Sorban személyesen kísérje át a határon?
Nem. Én nem tettem fel neki a kérdést. Ő annyira igyekezett engem meggyőzni arról, hogy ha nem sikerül az átszökés, akkor neki hivatalosan kell átmennie, hogy engem kiszabadítson, hogy én ezt elhittem. Nem volt egy hős. Vannak emberek, akik bizonyos helyzetekben egyszerűen hősökké válnak, mások azonban... Nem mondtam, mert bizonyos helyzetekben eléggé bezárkózott és félénk voltam, de volt bennem egy nagy szomorúság, éreztem magamban egy visszafojtott szemrehányásfélét, amit azonban nem nyilvánítottam ki. Főképp amikor elvitt taxival a Monostorra Crisanhoz, s aztán ő visszafordult.