Kevesen ismerték a nevét. Közvetlen környezetén kívül senki nem hallotta beszélni. Senki sem tudja, mi történt vele egy órával azután, hogy megjelent a világ nappali szobáiban. De az az ember, aki 1989. június 5-én egy tankoszlop elé állt a Tienanmen tér közelében, sokkal erőteljesebben bevéshette alakját a világ emlékezetébe, mint azt Szun Jat-szen tette. Bizonyára több emberi szem kísérte figyelemmel ezt az embert, mint Winston Churchillt, Albert Einsteint és James Joyce-ot együttvéve.
Ennek az egyetlen pillanatnak a jelentése azonnal megfejthető lett bármely nyelv, bármely korosztály számára: még azok a milliárdok is követni tudták a "tankembert", akik soha nem hallottak Mao Ce-tungról. Egy pantallóba és fehér ingbe öltözött, kis, hétköznapi figura, aki minden jel szerint a bevásárlásból érkezik, beáll egy robogó tank elé, amelyet tizenhét másik követ. A tank jobbra fordul, ő kilép balra, a tank balra kanyarodik, ő jobbra mozdul. Végül ez a névtelen ácsorgó felkapaszkodik a harckocsira, valamit mond a tank vezetőjének, aki lejön közénk, és a következőket mondja: "Miért vagytok itt? Miattatok van káosz a városomban." Egy magányos közember, aki szembeszáll a gépekkel, az erővel, a Népköztársaság egybegyűjtött súlyával (ez a világ legnagyobb nemzete, egymilliárd fölötti lakossal), míg a teljhatalmú vezetők, mint mindig, valahol a Nagy Népgyűlés épületének a belsejében rejtőzködnek.
Az ember, aki szembeszállt a tankkal, az Örök Béke sugárúton állt, egy percnyire a Tiltott Városba vezető Mennyei Béke kaputól. Közel a Tienanmen térhez, a Középső Birodalom szívéhez, ahol 1919-ben a diákok tüntettek, ahol 1949-ben, a "fellázadt" nép nevében Mao kikiáltotta a "Népköztársaságot", és ahol a vezetők a Népi Felszabadító Hadsereg csapatait megszemlélik, áll egy emlékmű, amelyet elvontan a Nép Erejének a tiszteletére emeltek. Ennek nyugati szélét a Nagy Népgyűlés épülete zárja le, míg a nyugati részén a Kínai Forradalom múzeuma áll. Az emlékmű déli részét Mao Ce-tung mauzóleuma takarja.
A forradalmak évében, 1989 késő tavaszán hét héten keresztül a kínai nép ismét birtokába vette a teret. Eleinte csak néhány munkás, diák, tanár, katona, majd egyre többen és többen, míg egymilliónál is több ember összegyűlt. Az ősi nemzet szívében megalkották a saját kis világukat, napilappal, híradási sátorral. Ezt egy harminc láb magas gipszszobor egészítette ki, amit a Demokrácia Istennőjének neveztek el. A tér délkeleti sarkán lévő Kentucky Fried Chicken étterem lett az értekezletek helyszíne, szóvivőjük pedig az a háromezer éhségsztrájkoló, aki elözönlötte a Nép Hőse emlékművet. A magánszemélyek átvették, sőt megváltoztatták a kormány hivatalos felvonulásainak rituáléját: amikor harminc év után az első szovjet vezetőként Kínába látogató Mihail Gorbacsov a Nagy Népgyűlés épületében rendezett fényes állami bankettre érkezett, a hátsó ajtón kellett belopakodnia.
Később, június negyedike hajnalán a kormány visszavágott, tankokat küldött minden irányból a Tienanmen térre, és lemészároltatott több száz munkást, diákot, orvost és gyermeket. Sokat hátulról lőttek le. A tömeggyilkosság utáni természetellenes csendben, a hátborzongatóan üres hatsávos utcákon, ahol csak egy kiégett autóbusz füstölgött, a tankemberre maradt az a feladat, hogy a béke utolsó védelmezőjeként, az emberi jogokért folytatott küzdelem névtelen katonájaként kiálljon a tankok elé.
Amint ez az ember leszállt a tankról, a nyugtalan és aggódó nézők biztoságos helyre húzták, majd újra névtelenség vette körül. Akadt, aki azt mondta, hogy Wang Wei-linnek hívták, és tizenkilenc éves diák volt, mások pedig azt állították, hogy ennyit sem lehet tudni róla. Valakik tudni vélték, hogy egy gyári munkás fia, egyesek szerint viszont vidékinek látszott, aki éppen akkor érkezett vonattal a fővárosba. Amikor egy évvel később az amerikai újságírók megkérdezték Jiang Zemintől, mi történt a kínai szabadság szimbólumával, akit a külföldiek kamerái megmutattak a világnak, nem túl vidáman ezt felelte: "Úgy gondolom, nem ölték meg."
A tank előtt álló ember, ha elferdítve is, annyi komplex igazságot hordozott, amennyit bármely kép. Közismert tény, hogy a tüntetést vezető diákok nem voltak mindig békések, és egymás között civakodtak. Néhány embert a szabadságnál alantasabb szükség vezérelt. Legalább hét lemondott tábornok írt a People's Daily-ben ellenezve a rögtönítélő bíráskodást. Sok katona, akit a tüntetés leverésére vezényeltek ki, bizonyára ugyanolyan fiatal, erőszakellenes és határozatlan volt, mint a diákok közül többen is. Amint azt egy demokráciapárti vezető elmondta, a tankos jelenetnek két hőse volt: egyik az ismeretlen figura, aki az életét kockáztatta azáltal, hogy a könyörtelenül pusztító erő elé állt, a másik pedig a tankot vezető katona, aki morális dilemma elé került, és nem akarta eltaposni honfitársát.
Kilenc évvel a híres június negyedikei események után még mindig tisztázatlan, mit értek el a demokrácia harcosai. Li Peng, aki a megtorlást irányította, ma is közel áll a kínai hierarchia csúcsához. Jiang, aki kimutatta a foga fehérjét, amikor a tüntetőket csúnyán megalázta, most az ország elnöke. És egy ragyogó téli reggelen a Tienanmen tér ismét tömve van madár alakú papírsárkányokat eregető vidéki parasztokkal, akik azért állnak sorban, hogy lefényképeztethessék magukat a Mao-emlékmű előtt.
S minden minősítés helyett... az az ember, aki a tankok előtt állt, mégis eszünkbe juttatta, hogy a fiatalok meggyőződése olyan bátorságot eredményezhet, ami az idősebbek életéből hiányzik. Ő ahogyan a lázadó diákok mindenhol a Történelemelmélet Nagy Embere ellen lépett színre. Kínában, a Mennyei Birodalomban, amely gyakran olyan volt, mintha egy tanács, a nagy közösség szolgálatába állított mennyei rendelet irányította volna, különösképpen érződött, hogy az egyént gyakran csak munkára képes, egyéniség nélküli egységként vették számításba. Csak "néhányat" öltek meg, mondta Mao hetvenezer ember haláláról, és a Nagy Ugrásban legalább még húszmillióan váltak egy vezető elméleteinek áldozataivá. Ebben a kontextusban a tank előtt álló ember majdnem olyan, mint egy ellen-Mao, akit a propaganda tolt előtérbe. Ő az, aki rendreutasít vezetőket s felkelőket.
Több mint negyed évszázaddal ezelőtt, még mielőtt hallottunk volna videókazettáról, Világhálózatról vagy huszonnégy órás hírtelevíziókról, Daniel Boorstin A Képben, ebben a hátborzongatóan előrelátó könyvben leírta, hogy közben egyre előbbre haladunk a Képi Forradalomban a műszaki haladás a mi megsemmisítésünkkel fog együtt járni. A gondolatok, még a példaképek is képekké egyszerűsödnek, érvelt Boorstin, és a sors is leegyszerűsíthető majd hiszékenységre. "Két évszázaddal ezelőtt, mikor megjelent egy nagyszerű ember, az emberek Isten célját keresték benne; ma a sajtóügynökét próbáljuk megtalálni."
A hős így szól Boorstin proféciája felcserélődik a hírnévvel. Ahol egykor a vezetőink nagyobb énünknek látszottak, most úgy néznek ki, mint mi egy óriási képernyőn. Manapság, amikor egy elnök telefonbeszélgetéseinek a tartalmát olvassuk, valamint Anglia jövendőbeli királyának és szeretőjének suttogását hallgatjuk, a műszaki haladás nemcsak elembertelenít, hanem megerősíti azt, amit Boorstin jósolt.
De a tankember a kamerának egy újabb arcát mutatta, és egy olyan pillanatot láthattunk, amikor a kép nem döntötte porba az embert, hanem felemelte, fegyverként használva a demokrácia és az igazság érdekében. Ahelyett hogy a fennköltet jelentéktelenné tette volna, amit gyakran meg szokott tenni, a kép a múlót örökké alakította át, a bearanyozott történelem tanújává vált. Ezt a történelmet a győztesek írják. A technika, ami sokszor képes erőszakot vagy elnyomást szítani, egy senkinek is hangot adhat, és a vertikális hatalmak pusztulását okozhatja azáltal, hogy egy gesztusnak szólásszabadságot biztosít. Tulajdonképpen az egész Tienanmen téri lázadás a gépek szignóját hordozó felfordulás volt: a tüntetők kijátszották a hivatalos korlátokat, külföldi barátaikkal érintkeztek (faxon), s mivel a kínai közszolgálati tévé nem közvetített felvételeket a tüntetésről, saját magukat idegenek műholdvevőiken nézték a Beijing Hotelban. A következő években arra használták az Internetet (és természetesen a nyugati képzésüket), hogy egy olyan kiemelkedő gazdasági szabadságot hoztak létre, amilyent politizálással nem érhettek el.
Századunk második felét egyetlen nyomasztó gondolat homályosította el: egy poszt-Oppenheimer szeszélye a bolygó nagy részét egyetlen szempillantás alatt elpusztíthatná. A tank előtt álló ember a komor igazság másik felét mutatta meg: az egységesülő világban egy egyszerű egyén cselekedetei az egész bolygót szempillantás alatt lázba hozhatják. Az óvilági nagy paloták és kastélyok falait századokon keresztül ünnepélyes és gyakran hízelgő festményekkel rakták tele. Ezek nemeseket és parókás hölgyeket ábrázoltak. Úgy tekintettek az útókorra, mintha reménykedtek volna, hogy az az ő útjukat fogja követni.
Napjainkban azonban a memória videóarchívumaiban sok új ismeretlen arc bukkan fel, és mind-mind arra emlékeztet, hogy a történelmet jelentős mértékben alakítják azok, akik a hivatalos fotókról kimaradnak, azok, akik visszavonultan dolgoznak azért, hogy megalkossák legújabb eszközeinket és gyógymódjainkat. Egy olyan században, amelyre oly sokan próbálták rányomni (sokszor véres) pecsétjüket, a tankember, Wang Wei-lin, vagy nevezzük akárhogy, a meg nem nevezett erők szolgálatában áll: ő az új Képi Köztársaság Ismeretlen Katonája.
Bálint Emese fordítása