Talán eltűnök hirtelen
akár erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
Fodor: Sokan és sokféleképpen értelmezték e költeményt. De akár a "gyorsan rebbenő ifjúság"siratójának, akár végső számadásnak könyvelték el, mint Németh Andor vagy Balogh László, akár Heideggerhez és a kissé előre gyártott egzisztencialista mércéhez igazítják, mint Németh G. Béla teszi, a verset mindmáig hol a költő életének tragikus stációjaként, hol az élettől teljesen elszakítottan elemezték.
Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem adjunktusa vállalkozott rá utóbb, hogy József Attila analitikus módszerével tehát a szavaknak, soroknak vizsgálatával értelmezze ezt a verset, különvéleményt jelentve be azokkal szemben is, akik mint Németh G. Béla a filozófia mondandót "a széltében szokásos életrajzi szembesítés"mellőzésével vizsgálják. "Ahol a líra olyan szerves kapcsolatot épített ki az egyes alkotások között, ahol az élet a költői pokoljárás alapja, mint József Attila művészetében írja Szuro- mi , ott a mű nem állhat szembe az élettel: ott e két tényezővel kötelező a szembesítés."József Attila műveinek és életének szerves egészében a (Talán eltűnök...) "témája"nem az el nem követett bűnök sorjázása; a közelinek érzett pusztulás: "eltűnésének"oka nem a bűntudat, tehát mondja Szuromi a netán létező vétkek ellenére sem lehet ennyire igazságtalan önmagával szemben sem a költő.
A vers hagyományosan villoni felépítésében épp a Villonra emlékeztető közbülső három versszak bizonyító erejű abban, mit jelent a bűn József Attila értelmezésében: mennyire másfajta bűntudat ez, mint a villoni. A Villonra emlékeztető strófákat ugyanis a legutolsó versszak ellenpontozza: értelmezi. A megelőző sorokban annyi hibával és bűnnel terhelt ifjúság itt, az utolsó szakaszban zöld vadonként jelentkezik, ami Szuromi szerint azt bizonyítja, hogy "a fiatalság útja választott út volt, helyesnek vélt saját irány, amely azonban minden áldozat ellenére zsákutcába futott. Vagyis "nem bűnök terhelik ezt az ifjúságot, hanem olyan tévedések, amelyek csak most, a vers írása idején tűnnek kínzó hibának; s hadd tegyük hozzá: az élet szép és igaz céljaiért s a költészetért hozott áldozatok csak a jelenből visszatekintve tűnhetnek hiábavalóknak. [...]
Vas István az Eszmélet című költeményt említette. Műsorunk nyitányaként a (Talán eltűnök hirtelen...) című költemény hangzott el. Mindkét versben, de főleg az Eszméletben többrendbéli Villon-hatást kerestek és fedeztek fel a kutatók. Nemes Nagy Ágnes Villon Apró képek balladájának lélegzetvételét, tehát nem csak a francia balladaformát hangsúlyozza. Idézzük mi is: "Tudom, mi a tejben a légy, / Tudom, ruha teszi az embert, / Tudom, az új tavasz mi szép, / Tudom, mely gyümölcs merre termett" mondja Villon. És József Attila: "Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esőt nevetni. / Láttam, hogy a mult meghasadt / s csak képzetet lehet feledni...
Képzetet lehet feledni, de nem az életet: mondja a vers, az Eszmélet egésze, amelynek füzérvers-jellegéből mind a költőnő, Nemes Nagy Ágnes, mind pedig a kutatók nemcsak Villon Nagy Testamentumának szerkesztésmódját, de a kézzelfogható realitás és transzcendencia villonos-József Attilá-s kettősségét is megérzik, magyarázzák.
Szabolcsi Miklós konkrét párhuzamokat is kimutat: József Attila írja az Eszmélet III. hadd mondjuk így ciklusában:
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szivemhez kisgyerek
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
És ugyanezt idézi Szabolcsi Szabó Lőrincz fordításában; mi Vas István Villon-fordításából idézzük:
Maradtam én, mentek az évek,
tudásom szegényes nagyon,
bús és sötét vagyok, nem érett,
nincs tisztségem, se vagyonom.
A legkisebb is, mondhatom,
meggyaláz engem nagy merészen,
de tudna illemet, bizony,
csak lenne némi fizetésem.
Mondjuk ki jó előre: a két József Attila-vers villoni élményvilágát a későbbi vers, a (Talán eltűnök hirtelen...) című költemény felől érthetjük meg igazán. Így derül fény arra is, mi az "eltűnés"vagy ahogyan Vas István felfogja az áldozatvállalás oka. Hogy mennyiben szükségszerű, törvényszerű ha tetszik sorsszerű ez a pusztulás. Így nyer igazolást a zöld vadon, az erdő, a szarvasmotívum jelentése, jelentősége a költői életmű egészében. Ettől a szarvasléttől vezet az út a (Talán eltűnök hirtelen...) vadonáig, s az Eszmélet villonos, de a villoni élményt egzisztenciális átéltséggel megjelenítő tehát nem csak stiláris kép- és képzetrendszeréig, életrajzi történéseiig:
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szivemhez kisgyerek -
idéztük az előbb is e Villonra emlékeztető sorokat. De hát: milyen lenne az a kisgyerek, aki a költőhöz simulva, vagy az a gyermeki rácsodálkozás a világra, amivel az Eszmélet első képében találkozunk?
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Az Eszmélet amint azt nekem Fejtő Ferenc nemrégiben elmondta eleinte csak két versszakból állott. Az első versszak az előbb hallott strófa volt. Szuromi Lajossal megpróbáltuk megfejteni, melyik lehetett a második és az első változatban egyben utolsó rész. Logikailag, de élményszerűen is ezt a strófát Szuromi Lajos a vázlatokban vélte megtalálni.
Jöjj világra! Anyád, apád
te légy! Ne less tündéri nőre,
a szakállas végzetre, ki rádvigyázzon,
ne légy bölcs, te dőre!
Gondolj a ravasz csecsemőre,
sír-rí, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
Fejtő Ferenc levelében felismerni vélte ebben a strófában az Eszmélet első csíráját; aminthogy felismerte abban a pillanatban, amikor József Attila a verscsírát átnyújtotta neki, hogy a költemény nincs készen: a kezdet és a vég közé versfüzér kívánkozik. Nincs itt most terünk rá, hogy a Fejtővel Párizsban készített interjú ide vonatkozó részletét, illetve levelét ismertessük (megtesszük majd az egész Fejtő-interjú közlésével). Most azt keressük, mennyiben vált vérévé József Attilának a Villon-élmény. Az előbb idézett töredéknek mintegy válaszadó szakasza az Eszmélet X. ciklusrésze. Ebben a versszakban József Attila szó szerint idézi Villon Nagy testamentuma saját maga által is lefordított részletének egy sorát, azt, ahol így magyarítja Villont: "Ha mit adott ugarban adta; Nem uram ő és püspököm se; Hitemnek nincs rá gondolatja; Nem vagyok szarvasa sem őze."Ugyanez a sor az Eszméletben:
Az meglett ember, akinek
szivében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor azért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
Sem "szarvasa sem őze; "nem istene és papja; "szivében nincs se anyja, apja: ez Villon és József Attila közös Testamentumának lényege; ez vezet az eredeti két versszakos költemény vázlatban maradt mondatához: "Anyád, apád te légy!"Így épül be Villon révén is József Attila átváltozásainak, alakváltásainak rendszerébe a sokak által elmarasztalt fordítói "tévedés: ez a költő valóban sem rokona, sem boldog őse, sem szarvasa, sem őze nem volt senkinek.
"Hangjában volt valami gyöngéd és remegő dünnyögés írja Márai Sándor József Attila halála után : mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől és vadászoktól hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, s természetesen valami emberi is, valami sértett és tetemrehívó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, abból az időből, amikor a Pánt írta és a Misztériumokat...
Miért mondtuk el mindezt? Mert a Kettős portréhoz hozzátartozik az is, mire tanít Vas István, a Villont nemcsak fordító, de saját és más költők ihletvilágában oly otthonosan élő (mert átélő) költő. Arra kérem, beszéljen saját Villon-élményéről s arról, miért kezdett épp e középkori francia költő fordításába.
as: Egyrészt azért, hogy megcsináljam én is az "igazi"Villont; és nem csak tíz ballada erejéig mert akkor Szabó Lőrincnek csak tíz balladája volt még meg... De csak ilyen hogy is mondjam filológiai vagy olvasó-pedagógiai hajlam nem vezetett volna rá, hanem valahogy az életem fordult úgy, erről most nehéz beszélni: életem alakult úgy, hogy a villoni témák hirtelen és borzasztóan közelről érintettek. Így a társadalomból való kivetettség is, meg a haláltánc témája, a halál és a haldoklás témája is olyan váratlanul és mélyen érintett, hogy énbennem magamban is egyszerre megfogalmazódott, megfogamzott valami, amire azelőtt nem voltam eléggé fogékony, amire addig nem figyeltem fel, sőt: amihez a formai erőm sem volt még meg a fordítás elkezdésekor. Azt kellene mondanom, amit ilyenkor Arany János is mondott: nagyon fáj, nem megy. Mégis: Villonon át ki tudtam írni sok mindent magamból. Hát ez vezetett Villonhoz.
Fodor: Meggyőződésem: az Ön Villonhoz vezető útja szorosan összefügg azzal az úttal, amely József Attila jó és jobb megértéséig eljuttatta. Azzal tehát, hogy Ön a magyar pikaro, Ludas Matyi eszményétől amely eszményhez József Attilát hasonlította eljutott az igazi Villonhoz, azaz a később "legvillonibb magyar költő-nek mondott József Attilához: az igazi József Attila megismeréséhez, értékeléséhez. Előbb az út első stációjáról kérdezném, ahogyan önéletrajzi írásában, a Félbeszakadt nyomozásban a József Attila-típusú "kisbérest"elképzelte: egy Szegi Pál Illyés Gyula barátja által kért írásában megjelenítette.
Vas: Szegi Pál felkért, írjak róla... és megírtam a recenziót. Azzal fejeztem be, hogy nincs ma költő, akit több érdeklődéssel olvasnék, és akitől nagyobb meglepetéseket várnék, mint József Attila. Ön csakugyan ilyen nagy véleménnyel van róla? kérdezte Szegi, mikor idáig ért az olvasásban. Úgy látszik, egész nemzedékünkben őt tartja legtöbbre. Igen, úgy látszik feleltem magam is meglepődve, mert csak ekkor ébredtem rá, hogy megfogalmazásomban valóban benne foglaltatik ez a vélemény. Kérem, én híve vagyok a kritikai szabadságnak mondta hidegen is, nagylelkűen is. Lehozom. De nem hozta le, mert a lap nem indult meg. Ellenben megmutatta József Attilának, abban a hiszemben, hogy örömöt szerez neki. Sajnos azonban cikkemben, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz, valamint a Külvárosi éj néhány, groteszkül népies verséről beszélve ezt írtam a cikk kézirata régen elveszett, de ez a mondata belém égett: "Ha Illyés parasztforradalmár eszménye Dózsa György, József Attiláé ezekben a versekben Ludas Matyi lehetett."Mentségemre: én Dózsa alakjára mindig nagy tisztelettel, de idegenül néztem. Ludas Matyi azonban legkedvesebb hőseim közé tartozott, és mindmáig az is maradt. És mégis, szégyenletesen balkezes mondat volt, nemcsak azért, mert vissza kellett volna emlékeznem találkozásunkra az Andrássy úton és az aránytalan ingerültségre, amit Illyés neve kiváltott belőle, hanem azért is, mert tudhattam volna: hiába húz az én szívem Ludas Matyihoz, a köztudatban ez az összehasonlítás lefokozást jelent, és komolytalanságot idéz tehát éppen azt, ami a többi kritikából is sértette őt. Amint Szegi bűnbánóan hírül adta: József Attila mélységesen megbántódott én sokáig nem láttam be, miért. Aztán már csak kevés szót váltottunk.
Fodor: Vas István kedves verse mint említette József Attila Bánat című költeménye. Az Erdélyi Helikonnak ezzel a Villon-travesztiákhoz nagyon hasonlatos attitűdöt megjelenítő verssel együtt küldte József Attila ars poeticáját: a maga "kisbéres"mivoltát jellemző hitvallását. Ami egyrészt igazolja, másrészt megvétózza Vas István Ludas Matyi-párhuzamát. "Hiszek a tiszta észben , írja József Attila aminthogy mindenki hinne benne, ha vele élni nem volna fáradságos. A tiszta költészetben, mert ő teremtette meg azt a közösséget, amely a társadalom antagonizmusa fölött derűs erő, valóságos egész és mennyei egészség. A tiszta szellemben, amelynek szabadsága korláttalan, amely a testet is föloldozhatja azáltal, hogy önfegyelemmel mintázódik a történetiség porhanyó plasztikáján... Nyűgös és alázatos kisbérese vagyok az eljövendő társadalmi berendezkedésnek.
Ám e "kisbéresség" mint Vas István találóan megjegyzi a köztudatban lefokozást jelentett, komolytalanságot, a korabeli kritikai konstellációban azzal a lekicsinyléssel lett azonossá, amellyel a Nyugat új felfedezettje "elintézte"a költő harmadik verskötetét: "Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról, s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón. Rotyogó mérget, engem főzz, nagy üst, és fordíts a világra! biztatja a vihart, s ebből is látszik, hogy kár lett volna a bagózásra rászoknia... Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerűtlenségtől.
Az effajta népszerűtlenségtől József Attilának valóban nem kellett félnie, mégis ez jutott osztályrészéül. Talán épp azért, mert Ludas Matyi, ha másban nem is, de forradalmiságában nagyon hasonlatos távoli francia rokonához, Villonhoz. Legalábbis ahhoz a Villonhoz, akiről Vas István A fordító köszönete című költeményében így ír: "S Villon magányos vércsevijjogása / Azt hirdette, hogy én nem alkuszom, akit Villon-kötetének előszavában társadalmilag és költői szempontból is forradalmárnak mond Vas István.
Vas: Ha már a forradalmiságról beszélünk: amikor már nem tudom pontosan, hogy hol? "forradalmit"írok, akkor egy kicsit megnyomtam fordítói tollamat is, mert a rebelle szó valójában csak lázadót jelent, de a Povreté, chagrine et dolente, / Toujours despiteuse et rebelle sorokat én annak idején is így fordítottam: "A szegénység fájdalma metsző, / Oly ingerlékeny, forradalmi."Azt, hogy én a lázadóból forradalmit csináltam, nem érzem hamisításnak, mert Villon költészetét tényleg forradalminak tartom. Forradalmi is volt. Különösen a maga korában.
Fodor: Amikor a múltkor telefonba azt mondtam Önnek, hogy József Attilával együtt a legvillonibb persze másképpen villoni költőnek tartom, Ön mintha meghökkent volna, bár (komolyan-e vagy ironikusan-e?) azt mondta: megtiszteltetésnek tekinti e minősítést. Mielőtt a kettős portré kapcsán e kérdésre rátérnénk, arra kérem, mutassa be nekünk azt a Villont, akinek ismeretében Ön azt írta József Attiláról, hogy a legvillonibb magyar költő volt...
Vas: Igen, ez az, hogy ennek a mélységesen középkori és izgalmasan modern költőnek, Villonnak mi jobbára csak egyik oldalát ragadtuk meg, vagy komolyságát, tragikumát, súlyos zengését vagy jasszosságát, rakoncátlan hetykeségét. József Attila mindezt, akár Villon, egy lírai személyiséggé sűríti a Vastag Margot balladájában. Kényes téma, persze nem Villonnak kényes neki természetes volt. De mai fordítónak aligha lehet természetes, ezért csúszik bele oly könnyen a kabarésanzonba vagy új, tárgyilagos weimari szentimentalizmusba vagy apacs melodrámába vagy egyszerűen papírízű megoldásba. József Attila fordításában nem találunk semmi enyhítést, elkendőzést, de sikamlósságot, tetszelgést, kedélyességet sem. Borzasztó alvilágiság és tragikus felülemelkedés akár az eredetiben. Ez természetes is, hiszen József Attila a legvillonibb magyar költő volt.
Fodor: Hogy lehet, hogy Ön, aki József Attila Villon-fordításaiban felismerte a modernséget, ugyanezt a modern hangot nem ismerte fel akkor költészetében?
Vas: Hát nézze: ez a felismerés, hogy József Attila Villon-fordításai mennyire voltak modernek, ez is utólagos felismerés. Ezt könnyű volt '55-ben felismerni. Azt, hogy nagyszerűek, azt felismertem már '31-ben. Őszintén és nem utólagos "bűntudattal"mondom: nagyon szerettem József Attilát. Nagyon jó költőnek tartottam. Szóval amikor indult is őt szerettem legjobban a nemzedékéből. Amit most József Attila haláláról, a Tépetlen tollazatokban írtam, talán nem értik félre, és akinek van füle hozzá, megérti, hogy amikor meghalt, akkor is nagyon szerettem. De azt, hogy ő olyan nagy költő, akit Adyval és Babitscsal együtt lehet és fognak majd emlegetni, hát erre nem gondoltam. Nagyon furcsa az, hogy az ember kit és hogy és mikor érez olyan nagynak. Azt hiszem, Weöres Sándor írta le nemrég már nem emlékszem, hogy hol, valamelyik folyóiratban , hogy hát igen, azt tudta Radnótiról, hogy jó költő, de amíg a kávéházi asztalnál ült együtt vele, nem tudta, milyen nagy költő. Persze nagyon nehéz az igazán nagy költőt abban felismerni, akivel együtt ülünk a kávéházban és beszélgetünk. Az ember azt hiszi: elég az, hogy a szemközt ülőt jó költőnek tartja, ugye. Én, mondom, eljutottam odáig, hogy amit Szegi Pál már 1934-ben észrevett, és amit én is akkor tudatosítottam, hogy mondjuk: nemzedéke legjobb költőjének tartom őt. De az ember nem gondolhatta azt, hogy ezek, akik hogy úgy mondjam bátyáink: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, József Attila, hogy ezek olyan költők, mint Babits és Ady. Ahhoz nagyon hosszú időnek kellett eltelnie... És az vesse ránk az első követ, aki ezt hamarabb felismerte.
Bár ma úgy látom, ma már nincsen a régi irodalomnak olyan tekintélye, tehát ma megfordult a helyzet, ma nem így van. Mi tekintélytisztelőbbek voltunk. Mi modernnek tudtuk magunkat, legalábbis azok akartunk lenni, de azt nem gondoltuk, hogy a 20. század modern költészete olyan, amelyiket egyszerre a magyar költészet aranykorával, Petőfivel, Arannyal, Vörösmartyval egyenrangúnak lehet tekinteni. Én, őszintén szólva, a szívemben ma sem tudom, hogy így van-e, ugye. Hiába tudom az eszemmel, hogy igen: ez olyan, mint az Ótestamentum és az Újtestamentum; de hát az más volt. Egyedül Kassák volt az, aki azt tartotta magáról, hogy ő a legnagyobb költő. Mi másként vélekedtünk, mi mások voltunk. A mai fiatalok, azok már egészségesebbek: ők szintén magukat tartják a legjobbnak. Ez egészséges.
Na most, ami az első kérdését illeti: említettem már, életem úgy fordult, hogy a villoni témák, a haláltánc témája és a társadalomból való kivetettség témája borzasztóan közel került hozzám. Huszonnyolc éves voltam, de amikor 1939-ben Villon fordításához fogtam, egyszerre öreg, nagyon öreg és nagyon kiábrándult embernek tudtam magam. Az is voltam. József Attilára és Majakovszkijra Villon társadalmi forradalmisága hatott; persze hatott mindkettőjükre a haláltánc motívum meg más is. De a Nagy Testamentumnak nagyon fontos része a balladai rész mellett az úgynevezett oktávák, az elmélkedő, az elbeszélő-elmélkedő rész: abban van benne igazában Villon filozófiája. Mondhatni a másik oldala. Tehát nemcsak ez a hetyke Villon. Bár ez a hetykeség sokszor álhetykeség, hogy milyen keserűséget és szomorúságot takar, ezt ma már nem is kell mondani, mert ezt ma már nálunk ismerik. Amikor fordítottam, természetesen engem is érdekelt az oktávák mély filozófiája, emelkedett, komoly hangja; de ami igazán izgatott akkor Villonban: a társadalmon kívül álló ember forradalmisága, amilyennek én is éreztem magamat. Az is voltam. "A költő fél, hiába futna. / Hetykén rímel, de gyomra reszket" ez volt akkor nemcsak az én, de sokunk közérzete, és okkal. Hasonló ahhoz, amit Budapest Balladája című versemben később megfogalmaztam. Ezt a versemet 1944. március 21-én írtam, egy-két nappal a németek bevonulása után. Anélkül, hogy azon gondolkoztam volna: na most milyen formában is írjam meg, önkéntelenül és mint legtermészetesebb beszéd, a villoni ballada és a villoni hang jött ki belőlem. Most felolvasom ezt a versemet.
Budapest balladája
Egész alacsony szintre szálltak,
Hidak és házak közelébe
A bombázók. "Terrorizáltak.
A város meglapult, szegényke.
Megtelt, majd kiürült az utca.
Az autók tuszokat kerestek.
Vasárnap vették birtokukba
A megalázott Budapestet.
Azóta hó lepi a Várat
S a várost is. Ruhát cserélve
A kikelet is bujdosásnak
Adja fejét. Fut vissza, Délre.
A költő fél, hiába futna.
Hetykén rímel, de gyomra reszket,
Talán csak ő az, aki tudja,
Hogy megalázzák Budapestet.
Szegény vendéglők, kávéházak!
Zuhan a város csúf sötétbe.
A hódítók gót gajdja árad
S a bennszülöttek rettegése.
Nekik szolgál a Vár, a Posta-
Hipnotizőrnek rossz idegzet
S egy gyors, gyakorlott kéz kifosztja
A megalázott Budapestet.
Ajánlás:
Lehetsz herceg vagy kommunista,
De szégyenünket már ne vesdmeg.
Tekintsétek szánva, ne szidva
A megalázott Budapestet.
Fodor: Szó volt már és lesz még szó József Attila kapcsán élet és költészet közös Vas István szavával "csatornarendszeréről. Vagyis arról, hogy Villon élete nem választható el költészetétől: ez a példa Vas István számára és nem a francia költő élete. Mert milyen példát nyújthat ez az élet önmagában? kérdi Vas István, és így felel saját kérdésére: "Villon mint példa? a gyilkos, a rabló? mert tudvalevőleg az volt, ha nem is az a hetyke bandita és fenegyerek, akinek a Villon-divat idején képzelték. Azt hiszem, fölösleges is mondanom, hogy nem a példa, hanem az, amit ebből az életanyagból csinált, ahogy lírájában egy szélsőséges emberi és költői következtetéseit le tudta vonni.
Erről: a lírában megvalósított költői következtetésről szól Vas István József Attiláról írott rapszódiája is, amely lehet, hogy nincs igazam egyfajta "villoni"magatartást közvetít, amely kezdetben lázító, később valamiféle áldozássá, felajánlássá: AJÁNLÁS-sá szelídül. Ám lázítón vagy szelíden: mindenképpen a magafeláldozás törvényszerűségét igazolja.
Vas: Igen, igen. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért van ez így. Azért-e, mert én szelídültem meg, vagy mert ez a vers műfaja, vagy mert végül is és ezt jól látta meg az egészben van valami ilyen, hogy "ez az én testem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre."Tehát van itt egy felajánlás, de mondhatjuk ajánlásnak is, ami lehet villoni ajánlás is. De nemcsak az. Én tartalmilag is rokonságot látok: hogy valami olyasmi is van benne most, hogy ráébresztett, vettem észre , hogy a nagy költészet valami olyasmit visz végbe cselekedetben már amennyire a költészet cselekvés , ami mindnyájunk helyett valamit elvállal, átvállal helyettünk. Mint ahogy helyettünk vállalta el Villon azt, hogy bandita volt, rabló volt, úgylehet gyilkos is volt, és végül a társadalom szélére vetődött. Tudom, ezt ki is kéne fejteni, de egy kicsit úgy érzem, hogy helyettünk gyilkolt, helyettünk volt bandita... Hogy azért nem kell minden költőnek gyilkosnak és banditának lennie, mert ezt már megcsinálta Villon. Mint ahogy Petőfi is: tudom, hogy blaszfémiának hat a hasonlat, Petőfi is helyettünk halt meg a segesvári csatatéren, és József Attila helyettünk őrült meg. És az az igazán nagy költészet, ami valamit az emberiség helyett megcsinál. Szóval: valami megváltó tettnek kell lennie a költészetben.
Fodor: Vas István nemcsak a költészetben, hanem az úgynevezett "mögöttes területeken, az élet történéseiben is valamiféle áthárított, közvetett áldozatról beszél. Pontosan fordítottjáról annak, amiről József Attila a műsorunk elején idézett (Talán eltűnök hirtelen...) című költeményében szól. Értelmezésében: József Attilának akarta, nem akarta vállalnia kellett az áldozatot, és ezt tudta, és ezért vállalta. De szerintünk csak akkor érezte áldozatnak, amikor azt is megtudta, hogy az áldozat elhárításának és nem áthárításának! mindenféle lehetősége összezárult, amikor minden kiút bezárult előtte. Ezért kell, kellene igazat adnunk Szuromi Lajosnak, aki még egy lépéssel továbbmenve azt állítja: emberi, emberibb társadalmi körülmények között erre az áldozatra, a magafeláldozásra nem került volna sor.
Vas István szemléletében, gondolatrendszerében, úgy is mondhatnám: hite szerint az embernek, a költőnek szüksége van egy közvetítőre mintegy az ég és a föld között , aki "elveszi a világ bűneit, egy "gödölyére, aki átvállalja az ember szükségszerű magafeláldozását. Ugyanez történik Vas István költői élményvilágában, alkotómódszerében is. "A líra regénye"alcímet viselő önéletrajzi írásában fiatalon elvesztett felesége, "Eti hozománya"címszó alatt írja: "Akkor még nem ismertem a magam lírájának legrejtettebb csatornarendszerét, azt a legigazibb költői természetemet, amely félig ragadozó, félig élősdi módon a szerelmet nem csupán közvetlenül mint szerelmet használja fel saját céljaira ahogyan a költészet mindig is szokta , hanem azon túl, közvetve, de behatóan, a mögöttes területet is, a másik élet anyagát, pótolni vele azt, amiből nekem nem jutott, vagy kevés jutott. Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel Zrínyinek ezt a mondását alkalmaztam a magam költői módszerére, többek közt így is: ha kevés az életed, toldd meg a máséval, és ezt a másét mindig a szerelem adta.
És hadd tegyük hozzá: az irodalom, a magyar irodalom főleg. És ha "Eti hagyatéka"azt jelenti, hogy mint Vas István írja "Idővel a döntő pontokon Eti életéből vontam le a következtetéseket, nem a magaméból, s mindig is az ő gyerekkorához maradtam hű, nem a magaméhoz, akkor ez egy másfajta hagyatékot is jelent. Azt, amiről Vas István József Attilának szentelt rapszódiájában beszél. "Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal."Ez az a "mögöttes terület" többek közt , a magyar irodalom és a nagy költőelődök, kortársak, akik Vas Istvánra nemcsak gazdag örökséget, de az áldozatvállalás bátorságát is testálták. Ilyen példa Vas István számára József Attila is.
Rapszódia József Attiláról
Évről évre még mindig észreveheted, ha kinyitod: tudott tartalmát bontja a fényre egy-egy titok, ahogy átengedik a szavak, a sorok, és mégis évről évre jelentésekkel sűrűbb lett a mélye. A fájdító, mögöttes áram mit rejt magában, hogy ahol kinyitod, rejtelmes lett a megértés hirtelen és egyszerű a titok? A győzelem vértanúsága.
Mert nem tért ki semmi elől és mindent ő vállalt magára. És felelt minden kihívásra. És minden átokkal megáldatott. És gyógyító párlatot szűrt le Európa mérgeiből. És bölcsesség lett benne a hóbort, és minden, ami botránkoztató volt, természetessé vált benne és csak benne. Mert övé lett a kor könyörtelen kegyelme. Az értelmetleneknek érthetetlen, a handabandáknak halandzsa volt, és aki a felhígult ősigék langyos vizében ült elégedetlen s a kényelmes költőiség közérthető ködéből ki se látott, a lázadt logikában zagyvaságot szimatolt. A kenetlenül csikorgó kenetteljesek, a múmiává merevült modernek világvak dölyfébe dermedt, hályogos szemének ő, akiben tömörült a soselátott lényeg, csupán a megunt régiségek rikító zsibvására lehetett. A botfülűek zenétlennek ítélték, s aki épp hogy megtanulták a leckét s tudták, hány láb a mérték, vállveregetve, bátran, fölényes kioktatásban részesítették őt, akiben a nyelv, a rím, az ütem minden tudása elegyedett. A lecsapolhatatlan mocsarak miazmás fajgőzei alatt hepciáskodó, hetyke gyarmat nem látta eléggé magyarnak, s ő volt az, akit szolgának neveztek a szolgák. Az új istenek ebeinek eretnek volt, akinek nyomába eredtek, és falkában csaholták. Ő volt az, akit gyűlöltek s hiába. S ő volt az, akit hasztalan szerettek.
Mert ő volt az, aki elmaradt, és ő volt az, aki megmaradt. És ő vetette magát a vonat elé helyettünk. Ezért lehettünk elevenek. S mert ő nem bírta ki, ezért nem kellett nekünk a versről lemondani. És ő, a hétszer bátor az ép eszét eldobta magától egy nemzedék helyett. Ezért tarthattuk meg, amit ő elvetett. S mert minden szavának ez az áldozati párlat, ez a megváltó hitel ad fedezetet, verséből ezért nem hullik el soha az, amit ő beletett, sőt új és új jelentést kap a korszakokon át, és az ő jelentése megváltoztatta a nyelv egész anyagát, és aminek érvényt adott az ő mindentmerése, az érvényes volt a tételre is meg az ellentételre, és az ő iszonyatai kérlelhetetlenül és hétféleképp érvényes szavakban tudták kimondani azt, ami kívül-belül kibírhatatlan. És feloldozta szívünket.
És ezért a miénk az ünnep. Mert belőle is élünk. És nemcsak azok, akik tán hajdan ellenségei az ő ütemét kezdték zengeni s utánozni a szavait, a mondatait, de mi is, ha megadni kezdjük azt, ami kelletik, s a kimondhatatlant kimondani, érezzük az ő erejét, elhozza a nagy vezeték, akár Aranyét, Babitsét. Mert ez az ő vére, ez a mi vérünk. És ezt cselekedjük az ő emlékezetére. Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal.
Budapest, 1977.
Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. jan. 13. és 18-án.