„Ó, süh! Pém! Piha!
Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!”
(Kálnoky László)
Takács Arakhné klónja, kedvesem,
szövétnekidben sényem ennakad;
ki perkelendi, dallnék: nem teszem,
mian szotyorgó nyelvem es ragad,
dadogva bár, de hí’tam Kálnokot,
a pax legóment lázas csillagon:
e nonszuális nyelvet megszokod,
míg nő a kanverőce, gyű s a gyom – ,
midőn nem ittam annyit, mint moan,
suhantunk Boszporusz-habok felett,
a lexustandemet nézték sokan,
s én Poe-t szavaltam mongolul neked,
majd léghajóval túl az Alpokon;
megvolt a Montipájt s a Kékes is,
köcsög jetikre nyílt az ablakom,
alattunk János és a Génezis,
szorám, hogy aztán vízbe fúltam;
lebegtem, mint üres marokdoboz,
ám halhatatlanként kinyúltam
magammié az árból: „…lábadozz”,
így berkelék neé de semmi potter
szaláminyálbament reokkupáj
gorenjemélyből éti szűm zokog fel
ragazzaszén volé és borzhomály
m’ő fordulatlik ó süh pém piha
szotykon vatyorgó páhás veckelem-
be mart takács arakhné-kópia
ciánja áthamarl a sebhelyen
és csámcsoland a szoknyás éji vad
körömcipő négy pár ez álnokon
ha páhás veckelem túl nagy falat
ki szője dicsmét versbe kál-no-(kom)
Fenyves Marcell további írásai