Dögkút. Akár a dögkút. Mint a dögkút! Minden
éjszakám az álmok gyötrelem-kútja! Ó, rettenetes
alvás-éjszakáim bomló és büdös, zagyva álmaim gyötrelem-
kútja! Minden egymásból kinőve villámfény-gyökérbozonttá
és minden összekeverve lápvastag puha, lila sivataggá, alak-
jajgatások, fényköd-férgek, füstölgő asszonyi nemiszerv-vágatok,
gyilkos bokorbozontok a combtövi medúza-lüktetés fehér hasbőrén
a hús-húsba befelé süllyedő bőr-csigaház köldökig, s közöttük piheláz
finom fekete szőrvonal, s az egész álom-dögletesség mintha egy
púpos öregasszony meztelenül pipázna a Vénusz-csillagon ülve,
és minden egymásba habarva fehéren, lázasan, feketén, akár
a világüstben a hangtalanul dübörgő mindenség-darabok,
szenvedés-gyász lét-cafatok. És ha fölébredek éjjel, s éjszakai
ablakomon kinézek, félek visszaaludni, mert az álomkútba
visszazuhanni nagyon nehéz, mint létdermedt deres asszonynak a
megfoganás, pedig férfi-szívem fénylik, mint Alighieri Dante
éposz-látomásának Mennyországa, az árnytalan könnypuha
tündérkóborlás angyalvilága, mert öreg szívembe zúdul az Isten
spermája, a Tejút! Nálunk a falu szélén volt a dögkút a kőbánya
alatti selyemláz-hullámosan zöld lobogás-legyezője végén az országút
szélén, egy vén gémeskút, száraz növényrongy oldalú óriás kőkocka-
vödör, titáni bajszos kőgyűszű, fingerhút, ujjkalap, ahogy a svábok
mondják, gyötrelemkút-álom, ahogy én mondom könnyezve
szinte, mint egy rokoni karcsú temetésen. S a kút mély büdös
gégéje alján lódög, borjúdög, birkadög, szakállas, szájból lila
timsórépaként kinövő nyelvű kecskedög, szempillás nyitott halálüveg:
szemekkel, szőrgyűrű-szemüveges dögcsikó egymásba cafatosan
és gyötrelmesen rohadva, meg villanykörte-égés szemű borostyán-
rücsökrög kövér varangyok, pislogva, mint a villámszempillás ég,
és kötőtűvel elhajtott meztelen magzat, mirigypókháló vöröslila placenta.
Egyszer meg egy szőke copfos levágott kislány fejét is láttam abban a kútban,
amely olyan volt, mint egy óriás száraz fa-imádkozó-sáska, kiszáradt
Ájtatos Manó fából, mintha egy földig érő pipájú, csontfésű-sovány öreg
cigány-isten pipázna, oly árva és oly magányos, mint Petőfi Sándor halála
után Arany János, a pipás ősz öregember, a zseniális gyász és megszégyenülés.
S a kútban legyek, legyek, legyek milliói zizegtek, sírtak, sziszegtek és szitásan
rezegtek, zöldalma-szemű, parafa-boxkesztyű-szemű, pudvás fagomba-
szemű, villanyégő-szemű, két tojáshéj-arcba ültetett rózsaszín ikragombóc-
szemű, parázsszivattyú-szemű, kristálykazetta gömbdoboz-szemű legyek
szitásan, pirosan, zölden, kéken, aranyfeketén rezegve egymás fölött, mintha
egymásra rakott eleven sziták, emelet-dobok reszketve, szinte zokogva,
rázkódva, jajgatva nyögve, mintha egy légyszita-emelet-felhőkarcolót pofozna,
verne dobolva a kútban sikítva hömpölygő gigászi gyíksárkány-állatördög,
a kút csöndje száraz dühöngés, s lobogtak vörösen, zölden, aranyzebrává
csíkozott, sakktábla-oldalú drótháló lapokként és dobokként, mintha őrölt piros
paprikát szitálna az udvarsárra őrült asszony, fehér rizsszem-dombot rostálna
a tél, a barna nádashajú boldogtalan elmebeteg nő a megfagyott szerelemre.
Ó, a legyek, a legyek, a legyek! Az álom gyötrelem-
kútjában nincsenek legyek, se aranyrózsa-farúak, se
forró vércsöppalakúak, se áttetszőek, mint a kristály, hogy
gyászpont-szívüket is látni lehet a drótrosta-labdás szem-arc
mögött, a páncélkék nyaktő mögött, a hártyarongy-bárka szőrös
hát körteszagú kocsonyahúsába ültetve, belenyomva, mint
húsvéti fonott kalácsba a mazsolák, a barna aszalék-könnyek,
sem az idegrendszer rostfonadék testhálózsákját, az érzékelés-
áramszobrot, sejtfonadék-szobor finom és szagolni tudó sárga
lánckutyát. Ott nincsenek egymás fölött és egymás alatt laposan
rezgő, sisteregve és szinte füstölögve bozsgó, vonagló, jajongó
légy-szitarácsfödők, szitadoboz-vinnyogás-korongok, szitarács-jajdobozok,
emeletes sírás-toronnyá dagadt, függőlegesen és vízszintesen lüktetve
égő légyszita-szakállak, könyörtelen keringés-bajszok, lesüllyedő és
fölemelkedő színes állati hullám parókák, fehérhegyű, nyálzásba
csomagolt, kútszáj-rózsaszínből kiálló friss csontok, mint a csecsemők
rózsa-ínyéből kinövő első fogak, a tejfogak lassan fogsorrá ébredő
növekedés-jövője, ott csak újszülött sírás van és nyálas bömbölés,
mert fájdalom és kezdet, ott nincsenek zebralegyek, légyzebrák,
pepita-ingű, csíkos-ezüstgatyás szitarezgés korongzászlók, vasrózsa-
farú rezgéspontok, grafitpont-legyező szita-szétnyílások és
üveg-mákszita-szemű, rothadás-mélyig süllyedő zokogás-lepények,
kék, sárga, fekete, zöld, hullaviasz-színű szitahalmaz-rácsok,
ott nincsenek piros legyek, mint a havazás-kertben őrölt piros
paprikát szitáló meztelen örült asszony, akinek arca, emlője,
hasa, barna bokorinda szeméremszőre, keze, combja, hóból kiálló
térdig-hócsizmás lába piros, mintha forró friss marhavérrel
lenne leöntve, mint a mészáros arca, fehér ingköténye, ha a
hentes-udvaron álló gyámoltalan tehén szőr-májfoltos homlokába
háromszögletű vasfejszét vág, s a tehén fölugrik és négylábú
lekváros-palacsintaként a földre zuhan, s a verejték-álarcú
mészáros a tőgyes vastag tarka állat ütőerét átvágja késsel,
s a gejzírként kilövellő vért egy óriás virágos zománcbögrébe feji,
aztán az új halálvért megissza, mint egy habzó krigli málnaszörpöt!
Ott nincsen a konyhaasztalra tett gyúródeszkára kukacos lisztet szitáló
háziasszony, az alkoholista férj rettegő, zokogó felesége. Ott csak
rothadás van, bűz, hullaszag-émelygés-mámor, mint halott ember
boncolásakor a proszektúrán. Ott csak bomlás van és lét-hervadás.
S ebből a gyötrelem-álomkútból száll föl anyám, Mama, a Drága,
mint aki sírkövét félrelökve, mint Jézusét az angyalok, lesöpri testéről
a szemfödő-foszladékhabot, a koporsó farost-szitáját, s úgy nyilall
föl az égbe, az égő kék hihetetlen-egészbe, mint Matthias Grünewald
Jézusa, krisztusi sebbel jobb emlőcskéje alatt Szent Szivárványhártya-Golyóban!
Mert sírjáról, a sziklabarlang szájáról kitört a Jézus-szívű buborék, Isten-belsejű szivárvány-tojás!
Ó, Szent Mennybe-Nyilallás, te Asszony-Jézus, Megváltó
Anyám! Az egyetlen te voltál, aki az Álmok gyötrelem-
kútjából, mint forró aranytrombita forgószél, karcsú végtelen
aranyhegedű-hang az űr csillagkosár-gömbjébe fölmagasodtál
végtelen aranytű, Szentséges hosszú lángcsokor hit-oszlop.
Kiszálltál az álom-mocsár büdös és borzalmas éj-vödréből,
és áldott kis tested körül nem voltak sült fonottkalács-szájú
legyek, fehér cipószájfejű legyek, eltűnt a légy-rezgés korong szita-
födője, a ziháló, sikító légy-harang, aminek könnyes asszonyszíve
te voltál! Dögkút-álom?, vagy végtelen zöld tenger, nem is
tudom. Mert fodros, kagylós, elefántfüles, örvényrugó-pikkelyes,
zölden beborított fülű eres, fehér érhálós, fehér liszt-tejes csönd-
háborgás volt a víz tengere, mint az ecetes salátaleves, s a feszes
hullámok, mint zöld üvegkoporsók, zöldüveg szarvasbogarak, és
mindegyik üvegkoporsóban, mindegyik óriás üvegpotrohban részeg
apám feküdt és szájából lövellt a sűrű, lila tüdővér a kék
égbolt-mennyezetig, és az álomkút dögtengerből sírás, üvöltés,
sikongás, bömbölés, hörgés, csipogás rettenetes szutyka, makogás-
kavaréka szállt föl álom-szívemig, mintha egy létgyűlölő
gazember egy titáni állatkert valamennyi létezőjének szemét
forrasztó-pákával, lángpisztoly sziszegő tűzkésével kiszúrja,
fekete üstgödörré, üszök-kráterré lukasztja, és jajgat a majom,
sír a strucc, hab-szív pecsétvégű cementkő-ormányát kő füstvégű
szuszogás-világgá tekerve lóbálja a levegőben és ordít és trombitál
vakon és hörög és üvölt a tigris, a zebra, a teve, a négylábú mozaik-
pettyemelet zsiráf, és jajong a fóka, a pingvin a pelikán, a
bagoly, a rózsamadár, az oroszlán, a csimpánz, a gorilla, a színes
bohócmajom, az emu, a kenguru, a sas és a csönd-kápolnagólya!
És sírnak a dzsungel-madárházban a trópusi madarak, és sírnak
a lepkeház lobogó vak, cifra színpuderhártya lepkéi vakon keringve.
És sír az égő üveggombostűfej-szemű, és jajong az emberszemű, madárszemű!
Ó, rettenetes vakság-pokol álom-éjszakáim! Ó, Dögkút-éjszakáim,
büdös és rohadt álmaim dögkút-borzadály-magánya, amelyből ribizli
piros szemű hártyás sárkány-denevérek jajongás-oszlopa nő nyitott fekete
esernyőkkel alvó szemgolyómig. Jaj, mikor lesz végső ébredésem
fekete halál-kotyvalék, fekete rothadás-dögkút iszonyomból?
Mikor hagytok el, halottaim, akiket eltemettem, oszlás-büdösség deszka-
ládátok fejénél állva, hisz úgy sorakoztok szívem bizalmán állva, mint
a katonák, feszes halál-vigyázban: Tamási Áron, Marx György, Déry Tibor,
Illés Endre, Bodnár György, Kass János, Rátkai Ferenc, Csernus Tibor, Petrovics
Emil, öcsém: Juhász Gyula, Szűzanya Gondmosolyú anyám, koporsóban
könnyező apám: Juhász Ferenc, ti írók, atomfizikusok, költők, grafikusok,
kőművesek, politikusok?! Mikor lesz vége már? Mikor lesz vége már?
Talán még akkor se, ha önmagamtól végleg megtisztít a halál!
Ha öreg testem sírba eresztve végül hazaér, végleg hazatalál.
Ottlik Emléknapok 2013
Kvízjáték – július–augusztus
A Kortárs és a Hadik Kávéház közös irodalmi kvízjátéka
A játék és az olvasás örömén túl a helyes megfejtők közül havonta egy szerencsés a Hadik Kávéház 5000 forintos kuponjával és egy egyéves Kortárs-előfizetéssel is gazdagodik.Hírek, események
2013. július–augusztus
Bogdán László verseivel Vigadjunk...
Grendel Lajos prózarészlete
Lászlóffy Csaba, Czegő Zoltán versei
Ferenczes István prózája dokumentumokkal
Térey János
Jékely-méltatása
Marsall László pályaképeVasy Géza tollából
Ferdinandy György gondolatai a műfordításról
Tandori Dezső: Egy-kis-tömb emlékmozaik: Weöres
Tanulmányok a ’60-as évek nyugati és erdélyi magyar irodalmáról
Lovasi Andrással Berki Artúr Imre beszélgetett
Potozky László köteteit Pécsi Györgyi recenzálta
Sándor Zoltán kritikája Gion Nándor önvallomásos kötetérőlApokrif Online
Júliusi KorTÁRSunk az apokrifonline.hu!
Kattints át, megéri:
Könyvheti netnapló
Nemzeti: a színpad rendezés alatt
Feketemosó blog
Acsai Roland versei
Veres Roland prózájaKulter.hu
- Dani ÁronMichael Bay filmjeinél ma aligha találunk patriótább és fetisisztább darabokat, [...]
- Harmos NoémiA kossuthkifli immár nem csak édességet, de magyar humorral és életigenléssel fű [...]
- Jassó JuditAz ember felnő, közben az álmai elkopnak, mint a zebra, amelyen túl sokszor kelt [...]
- Fekete AnnaHideg és régimódi Mit mondhatnék a szüleimről? A nyár úgyis megbosszul engem, lá [...]