Egymáshoz hasonlít
Átláthatók a fák, ha arcuk sincs már,
vagyis lehullt, s majd újranő jövőre,
de ott hever most lent szétrothadt bőre,
és csontvázuk csak egy-két varjút himbál
az üres levegőben, s végre minden
egyértelmű és szó szerint: világos,
s egymáshoz hasonlít, nem önmagához
a rózsa vagy a jázmin is, mert nincsen
virág, csak tüskés ág, csak érdes hajlat,
és lassan-lassan én is így akarlak
szeretni, arc nélkül, már szinte holtan,
s amíg a szél kínlódva egybefújja
szétnyitott ujjainkat újra s újra,
tudom, hogy minden jól van úgy, ahogy van.
Feldolgoznak
Pablo Picasso: Guernica,
1937, olaj, vászon, 349×776 cm,
Museo Reina Sofia, Madrid
Van ott egy test alul. Lábak, kezek.
A rémült nyílásokba mélyedt karmok
feldolgoznak, mint egy levágott barmot,
de nem számít, hogy lent mi lesz veled.
Van itt egy fej felül. S frissen kinyitva:
hatalmas száj. Kifúj. Beszív. Kifúj.
Mindjobban hullámzik, majd elsimul.
S az együttlétnek éppen ez a nyitja.
Mint folyton nyüzsgő véres tömkelegben,
ha eltiporják, szinte meg se rebben,
ki-ki vigyáz magára ott elöl,
és elbújik egy végtelen sikolyban,
míg hátul ott heversz még darabokban.
Nem illeszt össze senki. S meg sem öl.
Festékfoltok az éjszakán
Csontváry: A Nagy Tarpatak a Tátrában,
1904–1905, olaj, vászon, 236×400 cm, Pécs
Középre is fest egy kék áramot,
bár tudja jól, hogy elvetélt kísérlet,
és legfennebb a széleken ígérhet,
s inkább kívülről, némi távlatot,
amint a ködből gyúr friss margarétát,
könnyű füvet, virágzó bokrokat,
de csak a festő lesz így boldogabb,
s mind hangosabban zúgva, egyre némább
a föld, a víz, a kő, az ég, az Isten,
mert semmiféle mondandója nincsen
számunkra már, és hogyha volt is, rég volt,
s csak úgy rohan tovább most dübörögve,
hogy mégis itt marad velünk örökre,
és fúj nekünk egy színes buborékot.
Gnóthi szeauton
Aztán már nincsen semmi látható,
tapintható vagy hallható fölöttem,
s úgy távolodnak mind nagyobb körökben
a hullámok, úgy fekszik rám a tó
vagy felhő, mint egy végtelen tenyér,
amely lezár, de végül semmi súlya,
szétnyílik, lüktet, majd eláraszt újra,
s csodák csodája, ismét belefér,
illetve ott hever megint belül
a használt test már érzéketlenül,
akár a kő, és nincsen szenvedés,
mert nincsen kapcsolat, nem is lehet,
s ha mást nem, önmagad megismered:
elült a felszínen a remegés.
Nincsen kötés
Szőnyi István: Akt kertben,
1914, olaj, vászon, 100×80 cm,
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Az élő test nem változik, csupán
még visszaveri itt-ott a napot,
míg körben folyton vibrál s kavarog
a rothadt lomb, hiszen halál után
megnyílik minden, és nincsen kötés
a csontok közt, vagy könnyen elszakad,
s már nincs olyan, hogy éppen nem szabad
gondolni bármit: fojtott küszködés,
majd később vad remény, hogy szétesik,
s hagyod eltávolodni részeid,
mert tűzben ég a piros takaró,
s nem gyúl fel mégsem megdermedt kezed,
bár él ugyan, de semmire se jó,
ha egybefogja az emlékezet