Rónay László
Árnyak és fények
N. Pál József: Magyar
sport – magyar sors
N. Pál József könyvében szerencsésen
találkozik a sportrajongó és a szilárd elveit követő
politizáló hétköznapi ember, akinek megbízható rálátása
van elsősorban a Kádár-korszakra, de azt is pontosan nyomon
követi, ahogy a sportba is behatolt a pénz, s az örömöt
felváltotta az üzlet.
Öröm? Épp ennek magyarázata a
tanulmánygyűjtemény legizgalmasabb része. Ugyanis az öröm
voltaképp szelepként szolgált: a Rákosi-rendszer idején a
politika által irányított sportsikerek feledtették a
hétköznapok keserveit. Az „Aranycsapat” egy-egy
világraszóló diadala egyben a szocialista rendszer
felsőbbrendűségét (is) hirdette, Puskás, Bozsik, Kocsis,
Hidegkuti, Grosics, Czibor és a többiek nemzeti hősökké
kozmetikázva szállították a győzelmeket, melyeket a sok-sok
ezer rajongó a sajátjának érzett, s Szepesi György hangján
mindenhová eljutottak, lángra gyújtva a nemzeti büszkeséget.
Hogy e győzelmek mögött is a rendszer központosító
törekvése rejlett, s a játékosokat megfigyelték,
jelentéseket gyártva róluk? Mindezt feledtették a sikerek,
Puskás mesés góljai és Kocsis fejesei.
Persze azért voltak árnyoldalai is a fényes
fejezeteknek. Nagyjából a fordulat évétől jártam meccsekre
szombaton vagy vasárnap, vidéki pályákra is követtem kedvenc
csapatomat. Ott voltam, ha vízilabdázók szálltak a
medencébe, és rekedtre ordítottam magam a műjégpályán a
hokimeccsekre ideiglenesen felállított lelátókon. Az a
csapat, amelynek hűséges szurkolója voltam, megszenvedte a
diadalok éveit, s a sérelmeket nem feledtették a győzelmek.
Senki sem felejtette el, hogy az Aranycsapatot úgy kovácsolták
össze, hogy szétszedték a mienket, a nevét is elvették, a
klubszínét is megváltoztatták. Szorongva néztük az
ismeretlenségből előbukkanó, majd ugyanoda visszasüllyedő
játékosokat, s rettegve figyeltük a táblázatot, nem
kerülünk-e a másodosztályba. (Ilyesmi a rendszerváltás
után esett meg, mint kiderült, jogtalanul, ezreket bőszítve.)
Nem felejtettük el, hogy a politika erőszakos, terrorisztikus
módszerei a sportba is behatoltak. Sokan épp a sportban
történtek miatt fordultak szembe a politikával, s lettek annak
elszánt ellenfelei. Egy-egy meccs – kimondva, kimondatlanul
– a rendszer elleni kollektív tüntetés alkalmául szolgált.
Tudtuk, elismertük, hogy Puskás a világ egyik legnagyobb, ha
nem a legnagyobb csatára, hogy Bozsik bámulatos jobbfedezet, de
azt is lehetett tudni, hogy Farkas Mihály favoritjai, s a
sötét politikus iránt érzett ellenszenvből nekik is jutott.
Arról nem is szólva, hogy a szövetségi kapitány, a politikai
irányvonalhoz lelkesen igazodó, nagyszerű stratégának
kikiáltott Sebes Gusztáv sem örvendett közszeretetnek, s ez
az érzés gyűlöletté változott az 1954-es világbajnoki
döntő után.
N. Pál József pontosan látja, hogy ez a
balsikerű döntő fordulópontja volt a honi labdarúgás és a
politika viszonyrendszerének, megszűnt a játékosok
kivételezettsége, fejek hullottak, és párthatározatok
születtek. Hiába az újabb és újabb fényes győzelmek, az
összhang megszűnt, valami megpattant a szívekben. Hogy
mennyire így volt, bizonyítja, hogy a vesztes VB-döntő után
tüntetések is kitörtek. Az egyik versikére máig emlékszem:
„Sógor, koma, retyerutya, odalett az aranykupa!” A
szerencsétlen újpesti balszélsőről – akinél a nagy
stratéga által mellőzött Sándor „Csikar” sokkal jobb
játékos volt – azt hitték, Sebes rokona, ő lett volna a
„sógor, koma”.
N. Pál József legendaoszlató szándékkal
veszi számba a németek győzelmének okait. Mert voltak, máig
is élnek legendák, amelyek a nép ajkán születtek, s
enyhíteni szándékoztak a csapás fájdalmát. Barátaimmal
hallgattuk a döntőt, s nemcsak Szepesi, de mi is a könnyeinket
törölgettük, és dühödten szidalmaztuk Sebes Gusztávot az
általunk elhibázottnak vélt összeállítás miatt, s nála is
jobban a bírót, aki valóban „elvezette” a mérkőzést.
Több mint fél század távlatából visszatekintve is az
egykori csalódottságot érzem, valódi magyarázat azonban
nincs, alighanem sok körülmény összjátékában kereshetnénk
a balsiker okát, a tény azonban tény: kikaptunk. Odalett az
aranykupa. (A tanulmány írójával egy helyen vitatkoznék:
Sándor helyett a csepeli jobbszélső benevezése – szerintem
– kapitális baklövés volt.)
Ennek a korszaknak jelképes alakjává nő a
könyvben Puskás „Öcsi”, aki fölötte állt a politika
mesterkedéseinek, s amíg itthon lőtte a gólokat, annak is
példája maradt, hogy a legsötétebb korokban is lehet
romlatlanul élni, fütyülni az elvárásokra. A „száguldó
őrnagy” sok minden volt, csak hatalom alatt álló őrnagy
nem. Független maradt, tehette, zsenialitása és híre óvta.
Amikor az 1956-os forradalom után nem tért vissza, a nevét
legfeljebb szitkok kíséretében írták le, de egy idő után a
külföldi rádiók híradásaiból tudni lehetett, hogy a Real
Madrid kulcsjátékosa, s hogy mit is jelentett a Puskás név,
az is mutatta, hogy pocakosan, idősödve is tízezreket csalt ki
a Népstadionba, akik vörösre tapsolták tenyerüket a „mi
Öcsink” góljai láttán.
A tanulmányok egymásutánjából
érzékletesen bomlik ki az a folyamat, ahogy 1956 után a
politika aláásta a társadalom s vele a sport erkölcseit. A
tehetséges játékosok elfogadhatták a
„játékszabályokat”, s alkalmazkodtak, mint a Puskásék
utáni korszak legnagyobbja, Albert Flórián, a „Császár”,
vagy fellázadtak és elmenekültek, mint Varga Zoltán, vagy
elherdálták kivételes tehetségüket, mint Törőcsik András
és Kocsis Lajos.
Kezdjük a sort Alberttel, a Fradi
„Császárával”, aki a magyar játékosok közül egyedül
nyerte el az Aranylabdát, s akit a labdarúgás
legtekintélyesebb képviselőjéhez Brazíliába is meghívtak.
Tudása a legnagyobbakéhoz volt mérhető, N. Pál József
szerint akár az Aranycsapatban is helye lehetett volna
(szerintem nem, elképzelhetetlen Puskás és Albert egymás
mellett), mi különböztette meg mégis az előző generáció
nagyjaitól? A szerzőnek igaza van: a kor, amely saját
erkölcstelenségéhez formálta a sportolókat, s Albert
belesimult ebbe a közegbe, amely kivetette magából a
keménygerincűeket. A labdarúgás nagy züllése még nem
kezdődött el, részben a benne működő kiváló edzők
jóvoltából. Illovszky Rudolf, Mészáros József, Lakat
Károly és mindenekelőtt Baróti Lajos kora volt ez. Baróti
nagyságára mi sem jellemzőbb, mint hogy öccse, a tüneményes
Baróti Dezső nagydoktori vitáján így kezdtem
opponálásomat: „Baróti Lajos…”, s ezzel sikerült
a bizottságot a legjobb kedélyre hangolnom. Szinte minden adva
volt egy új nagy csapat születéséhez, az igazi sikerek mégis
elmaradtak, a langyos közeg már nem kívánt
erőfeszítéseket. Alberttől sem, aki belekényelmesedett
korába, s ebben máig sem változott, holott csapatát sok
módon segíthetné tekintélyével.
Albert mellett egy tüneményes tehetségű
fiatalember tűnt fel, s lett a zöld-fehérek óriási
reményekre jogosító csatára, Varga Zoltán, kinek sorsában
N. Pál József a korszak romboló hatásával szemben
tanúsított ellenállás egyik szimbólumát láttatja. Puskás
utóda lehetett volna, ha nem éli át fokozott érzékenységgel
a politika által terjesztett fertőző betegségeket. Nem N.
Pál József a legelső, aki az irodalomtudomány berkeiből
felfigyelt Varga és kora feszültségére, megtette ezt már
Kiss Ferenc is az Új Írásban közölt kétrészes írásában,
persze itt és most sokkal plasztikusabban lehet
egyértelműsíteni, hogy az egyéni sorsot megrontó politika
tulajdonképp általános erkölcsi romlást okozott. S hogy ez
mennyire beleivódott a lelkekbe és áttételesen a sportba is,
azt bizonyítja a külföldről hazatérő és itthon edzőként
próbálkozó Varga sorsa. Az itteni közeg kiveti magából
azokat – őt is –, akik megpróbálják fölkavarni az
állóvizet. (Szinte az élet minden területéről lehet
hasonló példákat sorolni, talán elég a zseniális
szívsebész Papp Lajos esetére hivatkozni.) Normálisan
működő társadalom megtalálja a különben nehezen
kezelhető, kivételes tehetségek hasznosításának,
kamatoztatásának lehetőségeit, nálunk meg sem próbálkoznak
ezzel.
Varga szembefordult a közeggel, lázadó lett.
Néhány hozzá hasonló tehetségű játékost viszont
megrontott ez a közeg. Ők lettek a lezüllesztett magyar sors
sportparadigmái. Ki a Balatonba állított cigányzenekar
hangjai, ki a kocsmaasztalok mellett tékozolta el a talentumait,
lázadás helyett a kor szelleméhez igazodva. Elképesztő
történetek keringtek róluk, előadásuk közben beszélők és
hallgatók cinkosan összekacsintottak, hiszen a kacsingatás
kora volt ez, egyfajta közösségteremtő gesztus a bűnökben
és hazugságokban.
A magatartásformák között példaszerűek is
voltak. Hosszan foglalkozik N. Pál József minden idők egyik
legnagyobb sportolójának, Balczó Andrásnak az életútjával,
s mellette megrajzolja Papp László portréját is. Mielőtt
rátérnék ezekre a bensőséges, elhitető erejű részekre,
érdemes elgondolkodni, vajon ezeknek a köztiszteletben álló
sportolóknak nem a hit adta-e a fogódzót és a tartást, mely
a sikereken túl lévő cél tudatával erősítette őket.
Szerintem igen.
Balczó András a magyar sport kivételes
személyisége volt, a kitartás, ernyedetlen küzdeni tudás
mintaképe. N. Pál Józsefnek különleges szerencséje, hogy
baráti közelségbe kerülhetett hozzá, s eloszlathatja
mellőzöttségének, sértettségének legendáit.
Kiegyensúlyozott, boldog, szeretetre hangolt, mélyen érző
embert jelenít meg, aki boldog családban élhet, s akinek
jellemét egyetlen pillanatra sem kezdte ki a világban növekvő
rossz. Annak idején elképedve nyugtáztam, hogy épp az ő
számára nem jutott szerep az öttusa irányításában, e
portré alapján világossá válik, hogy ott sem ilyen
szókimondó, egyenes emberekre van szükség. Az ilyeneket
előbb-utóbb kifúrják, lehetetlenné teszik. Ezt előzte meg
Balczó András (ennek a mentalitásnak lett egyik áldozata
például Dalnoki Jenő vagy némiképp Papp László is).
Balczó légkört teremtő személyiség, s nem vaskerítés
teszi sérthetetlenné, hanem az őt körülvevő és belőle
sugárzó szeretet, és a másik ember iránt tanúsított
nyitottsága. Az ő „országa” sem e világból való, de ott
lebeghet példaképp valamennyiünk szeme előtt. Hazugságokkal
átszőtt világban élő gáncstalan ember, akit tisztasága
tesz sebezhetetlenné.
A háromszoros olimpiai bajnok Papp László
sem tett lakatot a szájára. Őt azonban, mihelyt kicsúszott
volna a sportot is megrontó besúgók hálójából, rögtön
elgáncsolták, és álszent érvekkel nem engedték, hogy a
profi ökölvívásban tovább öregbítse hírnevét. Edzőként
is sikeres volt, s még sikeresebb lehetett volna, ha nem a
hazugságaival és langyos, posványos mentalitásával a
politika trendjeit követő sport közegében kellett volna
működnie. Ellehetetlenítették, de sem nevét, sem emlékét
nem mocskolhatták be. Amíg élt, a nemzet „Lacija” volt.
Halála után a magyar sport talán legfényesebb csillagaként
csüggedten tekint ránk a mennyekből. Emlékeimből ma is
bármikor előhívom az 1948-as londoni olimpiáról tudósító
Képes Sport (akkor volt az utolsó év, hogy elfogulatlan,
manipulálatlan, hiteles sportlapokat lehetett olvasni)
címlapján a négy nevet: Csík, Papp, Pataki, Gerevich. Egy nap
alatt négy magyar olimpiai bajnok! Ma már nagyítóval sem
találhatnánk olyan igazi úriembert a sportban, amilyen a
vívó Gerevich Aladár volt, s kivesztek a Papp Lászlók is,
bár a zuhanást nem látom olyan tragikusnak, amilyennek e
könyv mutatja. A sportok királynője, az atlétika ugyan nem
sok jóval kecsegtet, de ha Egerszegi Krisztina, Kovács Kati
vagy Janics Natasa s a vízilabdázók ismétlődő sikereire
gondolunk, s számot vetünk azzal, hány új ország jelent meg
az olimpiák és a világbajnokságok színpadán, nem kell
szégyenkeznünk.
A lefelé hajló tendencia okait keresve N.
Pál László sok és súlyos tényre világít rá. Tény, hogy
e sport üzletté tételével azonnal hátrányba kerültek azok
az országok, amelyek nem dúskálnak anyagi javakban. A
sportolók mögül itt hiányzik a nagy eredményeket
előkészítő háttér, a korszerű orvostudomány segítsége,
az edzőtermek, pályák, a jó szakemberek és sok minden
egyéb. A szív helyett a pénz a legfontosabb mozgató, maga
alá gyűrte a hazához való hűség eszményét s általában
az eszményeket. A sportban véget ért a romantika kora,
felváltotta az önérdeket előtérbe helyező racionalizmus, a
teljesítmények hajszolása, amelynek mögöttesében folyvást
felsejlik a doppingok komor árnya. A jómódú országokban a
doppingolás egy lépéssel mindig a sportorvoslás előtt jár,
s a befektetéseknek látszó rekordot elérő sportoló hirtelen
visszaesését mindig a doppingolás okozza.
A versengésben nagy szerepe van a feladata
magaslatán álló sportvezetésnek és a közvéleményt
hitelesen tájékoztató médiumoknak is. Több mint hatvan
esztendeje olvasom a sportlapot, s azt tapasztalom, hogy egyre
kevésbé, ám mind elfogultabban tájékoztat bizonyos
sportágak eseményeiről. Szinte vicclapba illő, hogy a
labdarúgó-válogatott gyászos eredményei után néhány napig
sirámok özöne olvasható, majd ismét következnek a
melldöngető optimizmustól dagadozó cikkek, aztán kezdődik
minden elölről.
Talán az eddigiekből is látszik, hogy a
labdarúgásért dobog a szívem. Mándy Ivánnal értek egyet,
folyvást azon huzakodtak Ottlikkal, melyik a fontosabb sportág:
a labdarúgás vagy az atlétika. Mándy elsődleges vonzalmát
kitűnő könyve címe is elárulta: A pálya szélén. Nálunk
ma már nem köröznek a pálya szélén Csempe-Pempék. Viszont
van szövetség, van fegyelmi bizottság és sok más egyéb
szervezet. De miféle szövetség az, amelynek sebtében
leköszönő elnökére bundagyanú árnyéka vetül? Miféle
fegyelmi bizottság az, amely bezáratja a nézőtereket, nehogy
valaki lássa a meccseket, amelyeket aligha huszonkét ember
szórakoztatására találtak ki? Miféle fegyelmi bizottság az,
amely a független bíróság döntése szerint jogellenesen zár
ki egy csapatot az első osztályból, míg a másik egyesület
ugyanazért maradhat a legfelső régióban? Hosszan lehetne
sorolni ezeket a furcsaságokat, amelyek bizalmatlanná teszik az
embereket, hiteltelenné a döntéseket, s elidegenítik a
józanul gondolkodókat, akik cseppet sem lelkesednek a „kéz
kezet mos” ilyetén megnyilvánulásaiért. Valójában ez a
téma még megíratlan, ez is N. Pál József tollára illik, a
magyar sport – magyar politikai környezet és tettek
témakörébe (március közepén írom e sorokat).
„Mi lesz ezután?” – kérdi könyve
sporttörténeti vázlatának vége felé a szerző, s ekként
válaszol: „Nem tudom.” Egyikünk sem tudhatja. És mi lesz
az egyetemes sporttal ezután? Ezt sem tudjuk. Mint ahogy azt
sem, mi lesz a világ sorsa. A kettő – mint ezt a Magyar
sport – magyar sors ékesszólóan bizonyítja – szoros
kölcsönhatásban van. Csak remélni lehet, hogy a gazdasági
világválság kijózanító sokkja után az erkölcs ismét
egyik mozgatója lesz a létnek s benne a sportnak is.
Érdekes, kitűnő, kijózanító könyv.
Szerzője félti a sportot és bennünket is. (Kortárs
Kiadó, 2009)