Kelemen Lajos
Titkokhoz érő út
Kalász Márton összes
verse
Ha az ember a költészetből akarja
megérteni a költészetet, ezerfelé indulhat; minthogy a
költészetnek az igéről szóló igehirdetésnél numerózusabb
ügye kevés akad. „Világ-híres csodákat beszélnek
ős-regék” – kezdi Szász magyar hangján például a Nibelung-ének.
Jobbfajta költő, egyáltalán: aki ad magára, voltaképp ma is
csak, e módi szerint, a világ-híres csodákat fújja
– ha mégsem, annál nagyobb a baj.
Egyébiránt a Nibelung-énekben, a
költészettani kis örökségen túl, akad motívum, amely
ragyogó szimbólumként világít rá az írás természetére.
Legyen szabad csak egy percre Brünhildát a jelkép fényében a
vers megszemélyesítője gyanánt látni. (Utóvégre nem épp
Kalász Márton hozza-e össze egy írása végén –
„legszebb lányod, a vers” – a lányságot a
költészettel?) Amennyiben tehát Brünhilda jelképezi a
verset, szerelme, Gunter pedig a vers után sóvárgó költőt,
aminthogy a Nibelung-énekben is Bründhildáért eped,
már csak a csodatétel (az eredeti műben Szigfrid csele)
hiányzik – és íme, beteljesül az érintkezés, akár a
versköltés valóságában. Ahol ugyancsak ritka, hogy költő
és műve kontaktusába ne dolgozna bele egy harmadik erő; az a
fluidum, talán a Magasságbeli személyesen, de legalább az a
mindenható energia, amely a verset végül is elindítja a
költőben a megformálás felé.
Hogy Kalász Márton költői műhelyének
vezérlése mind a földi nehézkedés, mind a transzcendencia
törvényeire rááll, nem újság, holott első
nekirugaszkodásakor, a múlt század közepe táján, a kezdet
hangjait kibocsátó poétikai üzemet egy nagyon is profán
világba installálta az idő.
Az akkori ma új nemzedéke, némely
passzusokon az 1953-as generációnak titulált
költőszekció (mások mellett Szécsi Margit, Csoóri Sándor,
Tornai József, a verselő mivoltában is számba veendő Kondor
Béla), amilyen önfeledten hű eredetéhez, ősi szándékok
hitéhez s közülük ki-ki a létezés egyszerű minőségéhez,
kezdetben éppoly naiv, bizakodó és családias hangulatban
szövi versek sorát a sötét barlang, a magyar huszadik század
ötvenes éveinek közepén. Hogy együttesük a fénytelen
kőfolyosón mintha térdig járna a rózsában: lelkesült,
minutum-rajongó, romlatlan hangú, otthonosságkereső, s ha
érzi, szabályos, óvatos gondolatok során csak félig-meddig
érzi fájónak, hidegnek és összezavartnak az amúgy
meglehetősen terhelt kort, nem csoda; ez a generáció az akkori
mában: csupa huszonéves fiatalember.
Innen jön Kalász Márton, ugyanefféle út
hozza-viszi, egyelőre mint a látványok poétáját, akinek a
népélet, a természet és tárgyak világából pillanatnyilag
a kolorizmus jelenti a legkívántabb íráscélt. Többnyire
elégikusan fest, amint ezt nemzedéki krédója, a tájhazától
való elszakadást éneklő A szökött ló elégiája
már a címével is elárulja.
De ahogyan a művészféle érésénél lenni
szokott, Kalász formálódó lírája sem azonnal kész
kerekség, s végképp nem egyes-egyedül kívülről kelesztett
képződmény. Ha e költészetnek része az elé vetődött kor,
a tarka ifjúságra fakítólag ható józanodás, a népies
Illyés, Erdélyi által serkentett zsánerek mögötti küzdelem
az önazonosságért, a legjobb darabjaiban, a pálya első
hangulatait hátrahagyva, lassan-lassan megfészkelődik a
gondolatiság, a nagy írókra jellemző bölcseleti
felelősség. Még nem iskola, de tökéletesebbre menendő
szándékában nem rest tanulni – tanulni: elsősorban
önmagát.
Amikorra (nyolc esztendővel az első kötet
után) megjelenik a Rapszódiáink évada, megint
kiderül, hogy csakugyan nincs az a költő, aki ősök nélkül
bukkanhatna elő; a költészetben nincs autogámia, és semmi
sincs magától kínálkozva. A kínai Jünnan táján, jegyzi
meg a tudomány, létezik egy fatönkökön élő orchideafaj,
amely gyakorlatilag önmegtermékenyítéssel szaporodik; ámbár
sem illatot, sem nektárt nem termel. A költészet nemigen
ismeri az ilyesféle önteremtődést. Egyszóval csöppet sem
meglepő, hogy Kalász Márton korai verseiből – az Illyés-
és Erdélyi-hatás mellett – egy-egy árnyalat erejéig
könnyű kiragadni József Attila és Nemes Nagy Ágnes,
Hölderlin és Rilke némely vonásait. És véletlen-e, hogy
Csorba Győző szeretett mesternek titulálva egy egész
kötetnyi ajánlást kap a költőtől? A gyökerekre
kíváncsiaknak mindamellett érdemes odafigyelniük egy
Kalász-interjú részletére, ezek szerint: „Vas István azt
mondta egyszer: Te olyan vagy, mint a spirál. Mindig ugyanazt
mondod, de mindig egy körrel feljebb. Én is így érzem:
ugyanannak a kibontása folyik ma is, amit már kamaszként a
magaménak tudtam.”
Ne értsük félre: szó sincs arról, hogy
Kalász Márton valami egyszeri önmagát kifejező,
stacionárius lírát művelne; a spirál az átfordulási
pontokon mindig följebb és följebb nyújtózik. Emelkedő
csigavonalnak látni az ő növését, a sok közül ez is egy
szempont, ahonnan ki lehet indulni a versek felé, hasonlóképp:
a tanítvány szerep is csak a tudhatók egyszeri leképezése a
tájékozottságért; Kalász senki vonzásában nem él a
kelleténél tovább, s pláne nem a Dante említette módon: Per
te poeta fui, per te cristiano. De hiszen hogyan is válhatna
bárki pusztán minták révén költővé és kereszténnyé?
Arról a mozgásívről, amely az érett
férfikorú lírikus működéséből az érzéki és gondolati
élmények egymásba való átalakulását rajzolja, nehéz nem
észrevenni, hogy (valamennyi erényével és eredményével) a
kiteljesedett életműhöz képest előkészület egy egészen
új turnushoz. E váltás alapjait a Viola d’amour veti
meg – ha a száz versből álló ciklus mindjárt nem maga a
gyarapodás.
Miben áll a hirtelen különbözés? A Viola
d’amourt megelőző korszak költője eleven leírásokban,
szolid pasztellképekben festi a természeti és tárgyi
valóságot. A kíváncsi szem látása az övé, s a nyelvben is
a tiszta tótükör; pontos visszaadás, érdeklődő látás,
ragaszkodás a földhöz, de még távolról sem a fürkésző
szem mindenlátása. Rilke írja egy helyütt, hogy a versek nem
érzések, hanem tapasztalatok. S Kalász mintha Rilkén okulva
kezdené hinni, hogy az ember szemléletébe és mozdulataiba
beivódott tapasztalatoknak és emlékeknek előbb névtelenekké
és megkülönböztethetetlenekké kell válniuk; és „csakis
akkor jöhet el a ritka pillanat – mint fejtegeti tovább Rilke
–, hogy az emlékek köréből felkél a vers első szava”.
A külső anyagszerűség, a térhatású kép,
a testi világ inspirációinak belsővé válása az élmények
olyan esszenciáját és olyan metafizikát feltételez, amely a
kész műben akár a legbonyolultabb gondolatokat is a hangzás
szuggesztivitásával ruházza fel. Talán éppen azért, mert a
költő egyszeriben fogalmakat érez, érzi a fogalmakon való
töprengés lehetőségét, s zeneszerszámán a dal megütött
hangja immár a kiváltó okoktól elszakadt, magában megálló
vallomás az inaktuális, örökkévalónak vélt dolgokról.
A kifejezés érvényét eztán a hangzás, a
ritmus, a plasztikus rajz és az érzékletekből leszűrt,
lényegi szimbólumokká finomodott fogalmak együttese képezi;
ha ezeket mintegy össz-szerűen szívja fel a forma,
létrejön az a feltétel nélküli szépség, amelynek nem egy
példáját adja a Viola d’amour. A mű persze, minthogy
egy szívviszonyra alapozva a személyes lét
határtalanítására tör, külön világ, metafizikai értelmű
és (némi erotikus felhanggal szólva) nagyon is kézzelfogható
világ, a szerelem különös hangulatú világa. Betűre
hangszerelt hegedűszó, amely fölemel, csüggeszt, vigasztal
és elgondolkodtat. „Sejted, ki eszmélete voltál? / műve?
Mily kultúrák / küldik orrcimpád, nyakad, kezed, / csípőd
mozdulatát? (...) S ki vagyok, hogy e nagy-nagy üzenetet: / Magad
– épp nekem adhatod át?” De ebben a vallomásos
szózenében is, mint a nagy érzésekben általában, mindig
benne marad valami rejtelmes. Noha a te–én én–te
egységszomj kielégülése nem akármilyen ígéretes
reménnyel, az abszolútum elérhetőségével kecsegteti az
embert.
Az illúziók és a remény olyannyira
áhított és gyönyörűséges mérkőzése alatt az érzelem
hozzáférhetetlen, irracionális elemei azonban rendszerint
mégis kiderülnek, éspedig egyes értelmi attitűdöknek
köszönhetően. Vagy az embernek egyszerűen be kell vallania,
hogy csak látszatokon csünghet, és látszatokat
érzékeltethet? Az eszmény és a józan ész igazának egymást
mérő játékából fakad az a sajátos tónus, s ehhez járul
az a kimunkált, sűrű dikció, amely az emelkedettség és az
irónia fényével az egész ciklust beragyogja. Íme, micsoda
iróniában él együtt a sóvárgó szellem az irgalmat nem
ismerő valósággal: „Ablak a vénség? Mosolyogva / függök
a peremen. / Csipkedi kezem a halál, míg egy nap / szépen
elengedem. / Csikorgó csontváz hajol ki utánam – / mi bomlik
lent az üde gyepen? / Egy bokor rózsa, egy bokor… Nincs
tovább?! / Helyezkedik már gyökerem.” S helyén a Viola
d’amour is, a poétai nagyság e nyitánya, melynek
szerelemüzenete s szeretetleckéje a szív- és homloktáj
tapasztalatiból gyarapodva: abbahagyhatatlan közölnivaló. A
szerelem (s vele a szeretet) igazán az: együtt a legvéresebb
és a leggyógyítóbb elevenség, szinte egy univerzum. De mihez
is ragaszkodunk benne: magunkhoz? A másikhoz? Ha szállásunk a
másikban van, aki szintén csupa nyughatatlan keresés,
önkutatás, nem egy átellenes mindenség, a tárgyak földi
kozmosza nyújt-e inkább megnyugvást az otthonkereső lélek
számára? Végtére is a tárgyak teljes valójukban a mieink.
Maradók, megragadhatók, s olykor némaságukban is egész
életek szószólói; minthogy történések, emlékek, azaz
sorsok fosszíliáit őrzik.
Az ekképpen átlényegülő és a
személyiség kiegészüléséül szolgáló tárgyakban viszont
(akármily kicsiny mindenség ereklyéi is) mitikus sugárzás
ébred. Lehet, nem is csak poétikus bizarrság, hogy az
érzéki-tárgyi világ archaikus jegyeinek felismerése
posztulálhatta, a Hírek Árgyélusnak című kötet
megjelenése táján, a szerző sajátos versszerkesztését és
szólásmódját? Mindenesetre ez a szűkszavú konstrukció –
neologizmusaival, mesei, bibliai utalásaival,
régiségrajongásával, a költészeti hagyományra való
hivatkozásaival – merőben egyéni forma. S micsoda
hangulatokat és távolságokat köt át a versek különös
szófűzése! Ami e forma felől nézve távolság, gondolatok
és képzetek távja, az lelkileg gyötrelmes mélység. Hány
maró perpetuális kérdést vet föl, mondjuk, a fölfogható
és a fölfoghatatlan, az időbeli és az időtlen viszonya?
A költő hűséges. Mint összes verse
mutatja, az ősökhöz, a gyermekkorhoz, a nyelvhez, a
természethez való vonzódás a beérkezett lírikusnak is
kedves témái – hanem a hangszerelés, a kifejezés belső
komplikáltsága, a tört, közbevetésekkel tűzdelt,
befejezetlen mondatok, egyáltalán, a beszéd érdessége, ahogy
minduntalan előhozza a hit bizonyosságát és nosztalgiáit (a
sértetlen reménytől a kétségbeesésig): ez nem kevesebb,
mint a kvalitás egyre teljesebb kifejlése; ez az a minőség,
amikor egy poézis már egy-egy sorával, egy-egy részletével
is elragadja az olvasót. Aki egyszer odafigyel rá, felejti-e
például a Tundra-kutya találó, jéghideg felütését:
„Ahol mégis hideg van. / Kockára fagynak gondolataim.”
Felejti-e a Fülelés lelkifurdalásból támadt
rémképét: „Jön, amely nyakunk levágja, / jön a fejsze a
lépcsőn fölfelé”? Felejti-e Az elítéltek éjszaka
néma reménytelenségét: „csönd van, a tövig amputált
remény / napja”? S felejti-e A legszebb megoldásra
szétáradó, tökéletes nyugalmát: „s én ácsorogva, itt,
majd elálmosodom, / halljam nyitva felejtett ablakomon át – /
ingája jár, tik-takkol kint az univerzum; / jól van,
sóhajtok; most már pontos is legyen”?
A Viola d’amour és a Hírek
Árgyélusnak különben nemcsak a maradéktalan költői
önmegtalálás prológusai: ezekkel a verssorozatokkal vezeti be
Kalász azt a formát, amelyet azóta mint egyéniségéhez
legilleszkedőbb szerkezetet használ. És hány versciklusa
jelzi, hogy e kompozíciós alakzatnak a sokszori elővét miatt
sem kell feltétlenül belsőleg megalvadnia. Mennyire
különbözik az érzékien ép, lépten-nyomon talajra szálló Az
imádkozó sáska vagy Az utolsó érintés
Celan-féle kép- s fogalomzsugora a Hölderlin szellemétől
ihletett és nyugtalan mondattorzókban újuló Sötét sebtől!
S nem egy merőben más tartomány műveit növeszti-e föl a
„föld harmatos terében” az Időeltolódás-napló? S
mennyire elüt mindegyiküktől A rózsafestő, mely a
szakrális és profán létszemlélet s megannyi lelki,
kulturális, vallási motívum összefűzésére tör!
Észrevesszük-e, a sereg versciklus: ugyanaz a pohár sokszor,
de mennyire nem ugyanaz a bor?
S hozzá mennyire nem romló religio a szóhit.
„Minden egyes szó: mintha szükségtelen szennyfolt lenne a
csend és a semmi birodalmán” – mondja Beckett. A
szájzáras eszme a fékezetlen beszédű poéták számára
bizonnyal megfontolandó idea, és jóllehet a tartózkodóan
megszólaló költő, Kalász Márton is el-elmerészkedik a
létezéssel posszibilis hallgatásig és ürességig („innen
fojtott nyelvem a szárnyam” – írja a Kiváltságban),
csakhogy ő mégis a kimondhatóság mellett tesz újra és újra
konfessziót.
De hát valahára mi is az a szóhit? Talán
annak hivése, hogy a vers valamennyi szavában bujkál valami
önmagánál több, ami a kész műben majd ritmussá, képpé,
valósággá válik. Minthogy a költés gyakorlata során, nem
meglepő módon, a közlendő csakis szavakon (s a közbeiktatott
csendeken) keresztül nyilvánulhat meg, ez az aprócska
törvény azt kívánja, hogy a leírt betűsor minél
kimeríthetetlenebbül megtestesedjék – a szavakból a
jelentésnek, a hallgatásnak és néha a jelentés ironikus
kétségbevonásának egyaránt hallatszania kell, tudva, hogy a
versben semmi sincs, ami ne esztétikát és morált vallana vagy
takarna.
Kalász Márton szavai (gyakran használt
kifejezésével élve) a rög, a föld illatát, az állatok
jelenlétét („Megjön az igazság, akár reggelre a ló”),
növények tulajdonságait viszik be lírájába. E szavaknak
ideges vibrálásuk van, e szavak történeti és irodalmi
hangulatok rekeszei. A háztáji eseményekben éppúgy
varázsát leli a költészetnek, mint a mennyégben. Nála nem
lehet figyelmen kívül hagyni Istent, ám nem lehetséges
figyelmen kívül hagyni Isten apró teremtményeit; egy szem
diót, egy fej hagymát, mert ezek is a vers nyersanyagául
szolgálnak. Egyforma biztonsággal lép Isten elé
(„Hazatérés Istenhez a történelem – / tanítjuk néha
még. Bárki, akár / romlanék benne, helyt is állt s
megigazult, / arcunk visszfénye bíráin egy nap fönt
látható”) és az életerő földi próbáiba („foglalj,
várj életet egybe” – írja összes versei
zárófejezetében). Külön kérdés, vajon a
kelet-közép-európai ember históriai fojtottságának és
szorongásának mekkora a szerepe a költő glorifikált
történelemszemléletében – főképp egy birodalmi múlton
edzett angol-amerikai szemléletéhez mérten. Auden szerint
tudniillik: „Amit Történelemnek hívnak, / azt nem kell
földicsérni, / így, ahogy van, a bennünk / lakozó bűnöző
csinálta.”
Az ítélet szeretetben való oldását se
erőből, se szellemből, se szókinccsel ki nem csúfolni: hogy
ez a magyar költőre nézve társtalan álláspont-e, s mennyi
benne az ízlés, az Istenhez hajlás, a reménykedés –
maradhat a rejtély cégére alatt. Mindenesetre Kalász újabb
írásai, sokszor a verset véve témául, derekasan
szertenéznek: Brodszkijtól Venclováig, a kortárs német líra
egy-egy jelesétől a svéd Tranströmerig, az alkat vagy a
mondandó okán eminens belső unióban él a világköltészet
számos mesterével. Ez is egy szimbólum, hisz végre a
verselés sem egyéb, mint unió, összeszövés; az egybefoglalt
érzések és gondolatok, ellentétek és párhuzamok izgalmas
játéka a nyelvben. Játék, amelynek kimenetelét néha a
sokféleség, néha a mélység szabja meg. „Hova lett, mivé
vált bennünk egy lelki hatalom?” – kérdezi a Honvágyban.
Lám, titkokkal kezdődik és végződik
minden. „…a vers nem oly gondűzés, mi után / bor jár,
háznép előtt zajos dicsekvés, / s próbafogás szakácsné
fenekén / a vers kétes szerzés, lopod haza / ködmön alatt, s
mihelyt mindenki alszik, / kirakod, töprengsz, mi válnék
belőle.” Igen, titkokkal kezdődik és végződik minden. Ki
tudja például, mire jó a vers, hány sorsra érdemes egy
költő?
Ha eljut az olyasféle, már-már a
teljességgel csábító metafizikai örömig, mely a költészet
végokokra mutató (hol ékes, hol kopár, hol artisztikus, hol
cifrázatlan) méltóságából és e méltóság iróniájából
ötvöződik, még mindig hűtlenség volna nem nekigyürkőznie
a következő lépésnek. (Magyar Napló Kiadó, 2009)