Horváth Péter
Bogárvérrel
Istenítélet
Még mozogtak a hadak, mikor Selmec
várasából útnak indultam Santiago de Compostelába. Miksa
császár és Ulászló sereggel törtek gazdátlan hazánkra.
Corvin János is hadat toborzott. Az özvegy királyné és
párthívei Nápoly felől vártak hadi segítséget. Ulászló
öccse, Albert herceg szintén katonasággal buzdult a magyarok
árván maradt koronájáért. Közben (ahogy még otthon
megtudtam) titkos és fedetlen követek nyargalnak országszerte,
hogy megbízóik nevében fűt-fát ígérve egyezkedjenek minden
ellenféllel. Nem akartam se követtel, se katonával, se
útonállóval tengelyt akasztani, elkerültem a járt utakat, a
lefelé hajló nap után indultam nyugatnak s kissé délnek.
Ősz eleje volt, mikor elhagytam a várast, az idő egyre
zordabb, sokat esik az eső, a levelek sárgulnak. A legnagyobb
télben érek majd a legnagyobb hegyekhez. Ha Hannibál át
tudott kelni rajtuk az elefántjaival, egy magamfajta talpasnak
miért ne sikerülne? Az apát úrtól kaptam egy báránybőr
bekecset és egy kucsmasapkát. Nem tudom, megvédenek-e a
fagyoktól, egyelőre még a zsákomban lapulnak. Más
poggyászom nincs is, ama fadobozon kívül, amelyet csuhám
alá, a hátamra kötöztem. Az a néhány semmit érő, nekem
mégis drága lap van benne, melyeket százszor teleírtam
felesleges feljegyzéseimmel.
Az apát úr hosszan sorolta, hol találok
útközben hites testvérekre, kik rendházuk kapuját
megnyitják előttem, alhatok, ehetem, tisztálkodhatom, pár
napra meg is pihenhetek. E kolostorokat mind elkerülöm. Az Úr
az én pásztorom. Másra nincs szükségem. Ott alszom, ahol
rám zuhan az este, s kora hajnalban magamra riadva
továbbmegyek. Ragyog köröttem az ősz. Bogyón, gombán,
vadmézen élek, nyulat is ütöttem Levendel páter somfa
botjával, melyet áldása mellé adott nekem, úti
segítségnek. Nehezebb terepen vadcsapást követek, másutt a
nap útját járom. Vízzel ellátnak a források, csermelyek.
Jobb így, egymagamban, az emlékeimmel.
Az apát úr búcsúszavai szerint Isten arra
teremtett, hogy e zarándokutat sikerrel megtegyem. Ha így
lenne, az Úr rendet tett volna a fejemben, hogy tisztán
lássam, mi marad mögöttem. De a szavak továbbra is
összevissza keringenek bennem, nincs köztük rend, nincs
vezérfonál, amelyre felfűzhetném őket. Akárcsak a
dobozomban lapuló lapokon, fejemben is kuszán kavarognak a
történetfoszlányok. Nem tudom, hol kezdődnek, mivel
folytatódnak, mi bennük a fontos, a különös vagy éppen
veszedelmes. Pedig azt reméltem, útközben kitisztul a fejem.
Johannes szerint üres gyomorral könnyebb
gondolkodni. Három napja jutott ez eszembe. Azóta nem eszem.
Látásom tisztább, hallásom élesebb, de a történtek csak
nem rendeződnek bennem.
*
A bal tenyeremet használom térképnek.
Ahogy a várasi bába, Martha Lindenfeld magyarázta nekem,
kisujjam alól indul a mutatóm felé a szerelmek vonala, melynek
kezdőpontját jelöltem Selmecnek. Nem e fájdalmas léniát
követem, az Úr által a mancsomba vésett nagy M betű
középső metszéspontja felé tartok, a csuklóm irányába,
délnyugatnak. Martha szerint Isten tenyerünkbe rajzolta a
sorsunkat. Részleteiben minden tenyér más ábrákat mutat,
nincs köztük két egyforma, de mindből kiolvasható ama betű,
mely a halálra emlékeztet. Memento Mori. Ez volna az Úr
összes üzenete? Tudom, hogy meg fogok halni. Mindenki meghal.
Csak az utolsó pillanat felől nézve látom majd az utam
egyenesnek?
A bal kezembe rajzolt M betű egyik ferdéje (a
jobb oldali) az én tenyeremen alig kivehető. Martha szerint az
volna a szív léniája. (Eszerint nincs szívem? Akkor miért
fájnak, amik fájnak?) Az M másik ferdéjét (a bal oldalit)
Martha fejvonalnak mondta. Az keményen, mélyen van a bőrömbe
vésve, majdhogynem vízszintesen vágja keresztül a mancsom.
Martha szerint a fejvonal csak királyok, hadvezérek és
szélhámosok tenyerében olyan határozott, mint az én
tenyeremen. Se király, se hadvezér nem leszek. A
szélhámossághoz nincs bátorságom. Nem tudnám másnak
mutatni magam, mint annak, aki vagyok: egy nyúlszájú, sánta
kis senkinek.
A fej és a szív léniája a tenyerem
közepén metszik egymást, valahol ott kell lennie Pozsony
várasának. Azt északról kerülve most a hüvelykem felé
tartok, nemrég értem az M bal szárához, melyet Martha az
élet vonalának nevezett. Sokat bámulom ezt a vérszegény,
rövid léniámat. Lehet, hogy hamar halok meg, s valóban
felkötnek, ahogy a cigányasszony jövendölte? Martha
megnyugtatott, az idő múlásával e vonalak változnak. Naponta
vizsgálom a tenyeremet. Nem tudom, azelőtt mi változott rajta;
mióta elhagytam Selmecet, ugyanolyan. Pozsony most is ott van
rajta, ahol lennie kellett, amikor elhagytam.
Életem fonalát metszve már a hüvelykujjam
tövénél járok, jóval túl a Morván (melyet egy alig
látható, kis rovás jelez), közel a Dunához, melynek semmi
nyoma a tenyeremen, pedig valahol a hüvelykem tövénél, Bécs
fölött kellene elérnem, s követnem majd hosszan, föl, a
Fekete-erdőig. Bécs magasságában majd újragondolom a
térképet, s mintha tenyeremen jobbra húznám a fele világot,
Bécset a szerelemvonal szélső pontjára képzelem, ahol most
Selmec van.
Selmec.
Mintha a szemem mögé égett volna, akkor is
látom, ha éppen a köröttem változó, idegen tájat
szemlélem. Látom a várast napfényben, látom éjszaka, hóba
süppedve, esőtől verve… Nem kérdés, hogy szeretem-e. Ami
eddig történt, ott esett meg velem. Selmeci vagyok. Selmeci
Nyulacska.
Mióta elmúltam tizennyolc esztendős (nem
régen), úgy érzem, nem illik már hozzám a becenevem. Nem
vagyok Nyulacska. De nem vagyok nyúl se. Martha szerint a
kínaiak nem az égövek állatjegyeit veszik alapul a
horoszkópszámításnál, hanem a születési évet. Náluk éve
van a sárkánynak, kutyának, kígyónak, majomnak… Engem
nyúlnak mond a kínai horoszkóp, de téved. Nem vagyok
„gyáva nyúl”, igaz, nem vagyok szilaj bika sem, hiába
születtem az Ígéret havában, mikor a Bika csillagképe ragyog
fölöttünk az égen. Andreas vagyok, a selmeci kolostor laikus
testvére, kit a közösség rendelt e végtelenbe nyúló
zarándokútra – egy rablóvá vedlett, bűnös nagyúr
helyett.
*
Thurzó úr unokaöccsét a nyár
közepén fogta el az északról hozzánk érkező cseh hadak
előőrse. A hírhedett útonálló az új kenyér ünnepe előtt
pár nappal csapott le a várkastélya alatt kanyargó úton
feltűnő könnyűlovasokra. Nem tudta, hogy az erdőből
kibukkanó előőrs mögött Ulászló vértesei masíroznak.
Kísérő legényeit miszlikbe vágták, őt ló farkához kötve
hurcolták Selmecre. Azt mondják, elfogatásakor hetyke volt,
villogott a szeme, a vérteseket csehül szidalmazta. Mire a
főtérre vonszolták (ezt magam is láttam), csak egy véres
rongycsomónak látszott. Díszes ruhájának maradéka
cafatokban lógott, feldagadt arcából alig villant ki a szeme
fehérje. Csuda, hogy túlélte a háromnapos utat. Az újonnan
választott tanács halálra ítélte. „Úgyse mertek
felkötni, csibészek!” – köpte a szót a tanácsnokok
képébe.
Sose felejtem el a pillanatot, melyben
széttépetett. Az ítéletnapon ott volt egész Selmec. Egy tűt
sem lehetett volna leejteni a főtéren. Még a környező utcák
torkolata is megtelt bámészkodókkal. A bíró holtsápadtan
ült a katonák által sebtében ácsolt emelvény közepén,
balján a plébános, jobbján az apát úr, mellettük hat-hat
új tanácsnok és a cseh vértesek egy-egy kapitánya. Az
emelvény előtt szabadon hagyott, szűkös tér közepén
állott az elítélt. Úgy festett, mint valami szellem. Zsákkal
a fején vezettetett oda. Akadtak némelyek, akik szerint nem is
a hetyke rabló volt az, egy csavargót végeztek ki helyette, s
– tekintettel nagy hatalmú rokonára – őt magát futni
engedték, isten hírével. Nem tudom, igaz-e a pletyka. Bárhogy
változnak az erőviszonyok, Thurzó úr hatalma töretlen,
mindenütt akadnak barátai. A zsákfejű embernek (termetre
olyan volt, mint Thurzó úr unokaöccse) a hóhér kötelet
csomózott csuklóira és a bokájára, a kötelek túlvégét
négy vasderes katonaló hámjához kötözte. A nyugtalan lovak
zabláját egy-egy katona tartotta. Arcukat páncélsisak födte.
A hóhér a rablóvárúr háta mögött összefogta a kötelet,
jelt adott a tanácsnokoknak. A bíró felállt, kihirdette az
ítéletet, majd megkérdezte a martalócot, megértette-e.
„Köpök a sírotokra!” – kiáltotta magyarul a zsákfejű
ember. A bíró ekkor a plébánosra tekintett. Az bólintott.
Most az apát úrhoz fordult. (Mint később megtudtam, előre
elpróbálták a ceremóniát, amelynek rendje szerint az apát
úrnak is bólintania kellett volna.) Ő azonban felállt, és
beszélni kezdett. Szavait a tanácsuraknak címezte, de a
sokasághoz fordulva, messze csengő hangon szólott.
– Megérdemli a büntetést – mondta –,
maga Krisztus urunk is elfordulna tőle, egyik orcájával. Mind
ismerjük az égi bíró engesztelhetetlen, szigorú képét. Ám
ne feledkezzünk el a másik arcáról sem, érezzük magunkon
ama mindent megértő, kegyes pillantását is, amellyel az
öröklét magasából szeretettel szemlél minket.
Pisszenés sem hallatszott a téren. Az apát
úr szlovákul beszélt, a cseh vértesek is értették, bár –
amiként mi – ők se tudták mire vélni váratlan szavait.
– Az ítélet jogos és helyes – folytatta
–, ám mielőtt végrehajtatnék, a vezeklés esélyét is meg
kell adnunk a bűnösnek.
– Miféle vezeklés? – A plébános
szólalt meg. – Hogyan vezekelne, aki halál fia?
– Mind azok vagyunk – mondta az apát úr.
– Pőrén születtünk, pőrén megyünk el. Az elítélt
vagyona elkoboztatott. Minden ingatlana a koronára száll,
ingóságainak fele azokat illeti, akik elfogták, rablott
vagyonának másik fele a várasé lesz. Jól mondom, bíró úr?
A bíró pislantott egyet.
– Lecsíphetnénk abból a pénzből a
vezeklés költségeire – szólott az apát úr. A plébános
megint közbe akart szólni, de köhögés fogta el. – E nemes
törvényszék máskor is lehetővé tette, hogy a
halálraítélt egy felebarátja induljon vezeklő zarándokútra
a bűnös helyett – kiáltotta túl az apát úr a plébános
köhécselését. – Megkérdezem tehát, kívánja-e, hogy
kolostorunk valamely testvére elzarándokoljon nevében Santiago
de Compostelába, hogy e bűnbánó, kegyes cselekedettel
enyhítse Krisztus haragját, midőn a világi törvény után ő
is kimondja majd a végső, mennyei ítéletet.
A zsákfej megmoccant.
– Bólintott! – kiáltott az apát úr. –
Mindenki láthatta!
A bíró jelzett a hóhérnak. Az megrántotta,
majd elengedte a köteleket, elugrott az elítélt mögül.
Megiramodtak a nehezen féken tartott lovak. Cuppanásféle hang
hallatszott, s nyomban utána a tömegből felszakadó sóhaj,
majd a nehéz léptű mének döngő trappolása, ahogy
elvágtattak a kötélvégeken csapkodó, bukdácsoló véres
testrészekkel.
*
A kivégzés másnapján az apát úr
magához rendelt.
– Kísérj el a Katalin-templomba.
Szikrázó délelőtt ballagtunk a dombról a
várasba. Nehezen lépdelt mellettem, köszvénye kínozta.
Elmondta, hogy a tanács harminc ezüstöt fizetett a kolostor
pénztárába a zarándokút költségeire, ám ő úgy véli, a
mennybéliek jobban respektálnák, ha a zarándok egyetlen
fillér nélkül, koldulva tenné meg az utat, s a pénzt
hozzácsapnánk a Katalin-templom újjáépítésére gyűjtött
összeghez.
Megkérdezte, hogy szerintem kit indítson
útnak.
– Pelbártot vagy Pius atyát – vágtam
rá. – Ők a legerősebbek.
Azt felelte, sajnos, Pius atyát most nem
nélkülözheti, jogi ismereteire nagyobb szüksége van, mint
bármikor korábban. Pelbárt sem mehet, ki vezetné akkor a
számadókönyvet? Sorra vettük a testvéreket. Mindegyikükben
talált kivetnivalót vagy éppen olyan tulajdonságot, amelyre a
templomépítésnél nagy szüksége volna. A télen vizsgázott
novíciusokat túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartotta.
Beszélgetés közben elértük a várast. Dologidő volt, az
utcák néptelenek, senki nem láthatta, hogy az apát úr belém
karolt, pedig e nagy tisztességnek hamar híre ment volna.
Beléptünk a templomba.
A koromtól feketéllő, vastag falak
kirekesztették a hőséget, hűvös félhomály derengett
odabent. A kövezetet felverte a gyom. A karcsú ablakokból
érkező fény keskeny ösvényein egész akácbokrok nőttek. A
penészes falakon tekergődző kígyók: fehér gyökerek törtek
a magasba.
– Nézz a lábad elé! Épp a hasadék
szélén állsz.
Ott, ahol megálltunk, a nagy földinduláskor
támadt repedés csak lábfejnyi volt, a kapu felé tovább
keskenyedett, ám a hajdani oltár irányába szeszélyes
kiszögellésekkel, hegyes kanyarokkal futott, középütt oly
szélesre nyílva, hogy egy borjút is elnyelhetett volna. A
rianást elfedő deszkákat rég elkorhasztotta a pokol lehelete,
a hasadék mentén kiégetett minden életet, közelében nem
nőtt se gyom, se moha.
Keresztet vetettem.
– Kevés! – mondta az apát úr. – Ezen
nem segít az ima.
Jól emlékeztem korábbi szavaira, melyekkel a
pokol hatalma ellen érvelt, azt taglalván, miért
valószínűtlen, hogy a Sátán éppen Selmecen készülne a
föld alól kitörni, mégis vacogott a fogam, ahogy a hasadék
mélyébe pillantottam.
– Ladislaw szerint gránitsziklákat kell
faragtatnom ék alakúra, s azokkal fedetnem – szólott. – A
gránit igen drága. Nagy szükségünk lesz hát minden
fillérre, ha azt akarjuk, hogy a szentévre meglegyen a munka. A
te harminc ezüstödnek is meglesz itt a helye.
– Nincs nekem ezüstöm…
– De van – pillantott rám.
– Csak nem úgy érted…
– De bizony! – bólintott. – Téged
küldelek a zarándokútra.
*
Nő a szakállam. Ha a szél megfújja,
csiklandik rendesen. Bajszom nemigen van, pedig ha szőr fedné a
fölső ajkam, nem látszana az arcom hibája. Johannes szerint
képünk a lélek tükre. Ő mesélte azt is, hogy a rómaiak
harmincesztendős korukig viseltek szakállat, úgy vélték,
ekkorra alakul ki bennünk a lélek végleges formája, vagyis,
másképpen szólva, harmincesztendős korunktól vagyunk az
arcunkért felelősek. Addig éppúgy változnak a vonásaink,
mint mögöttük a lélek. Tegnap hosszan néztem magam egy patak
tükrében. Mióta nem vágom, szőkés vagy inkább seszínű
hajam csigákba tekeredve veri a vállamat. Gyér szakállam
mégis egyenes növésű, állam alatt hegyes csúcsot képez.
Orcám beesett, homlokom magas, szemem mélyen ülő, ajkam
vértelen. Nyakam vékony, hosszú. Sovány vagyok, mint egy
ázott, girhes kérdőjel.
*
Nagy, kaszált dombhát oldalát kerülöm
éppen. Nem látok embert, pedig a levágott szénát nemrég
rakhatták kazlakba, valamely majornak kell lennie a közelben.
Rossz lábam hasogat, nem akar úgy lépni, ahogy kérem tőle.
Combom töve zsibbad. Szédelgek. Elbotorkálok a legközelebbi
szénarakásig, befészkelem magam a tövébe. Pihenek egy
órát, aztán továbbmegyek. A száradó fű illatáról a
szamaraim jutnak eszembe. Hiányzom-e nekik vagy a kutyáimnak?
Mióta eljöttem, Dávid, a néma novícius gondozza őket.
Fogadalmi éve leteltének napján megszólalt, sokat
beszélgettem vele aztán, rendes gyerek. Remélem, jól tartja a
csacsikat, a kutyáimat, kecskéimet és a gerléket.
Bogárgyűjteményem titkát is rábíztam. Azt nem ígérte meg,
hogy gyarapítja, de azt igen, hogy megőrzi addig, amíg
visszatérek. Így lesz-e? Látom-e még a kolostort, a várast,
az apát urat és a testvéreket? Dorkát? Ariadnét? Bárkit
azok közül, kiket eleddig ismertem?
Ahogy lehunyom a szemem, mind körbevesznek:
– Ébredj, Nyulacska! Hallod, Selmeci
Andreas, serkenj fel!
Nem tudom kinyitni a szemem. Talán a
szemhéjam összeragadt, mint gyermekkoromban? Folyt a fülem,
lázas voltam, nehezen aludtam el, folyton felriadtam. Mikor lesz
már reggel? Hallottam, hogy anyám már a tűzhelynél motoz,
éreztem a kamilla illatát, napok óta azzal itat, hogy
meggyógyuljak tőle.
– Nem látok! – sikoltottam.
Kamillával mosta ki szememből a gennyet.
Most senki nem érint meg, csak szólongatnak.
– Nyisd ki a szemedet! Hallod, testvérem?
Hunyt szemmel repülök. Nem oly magasan, mint
régi álmaimban a Kancsal ormáról Selmec főterére.
Közelről érzem az ázott föld illatát. Derékmagasságban
ringok a föld felett, mintha himbálnának. Hiába próbálom
karomat szárnyként lendíteni vagy lábammal taposni a
levegőt, csuklómat fogva tartja valamely erő, bokámat is
bilincsként szorítja, mintha álombéli óriás hintáztatna.
Így repülök, ide-oda lengve. Aztán zuhanni kezdek, mintha a
föld méhe nyílna meg alattam. Egyre melegebb van, akár
odalent, a rézbányában. Nem tudom, miként értem talajt. A
hátamon fekszem. Nem hallom sem a csillék dübörgését, sem a
fejtőkalapácsok kopácsolását. Nem a bányába zuhantam. Nem
a földbe vájt vágatok dohos szagát érzem, valami édeset.
– Kecsketej! – mormolom.
– Na végre! – örvendeznek valakik
köröttem. – Igyál, testvérem! – A hangok német nyelven
szólnak. Sikerül kinyitnom a szemem. Két idegen barát guggol
mellettem. Egyikük csupor tejet tart az ajkam elé, a másik
karjával ölel, hogy megtartson ültömben. Mögöttük a cella
meszelt fala fehérlik, a fehérség közepén sötét feszület.
Úgy látszik, álmom a kolostorba vetett. Különös, hogy egyik
barátot sem ismerem fel.
– Két hete várunk rád – mondja egyikük.
– Hagyd most ezzel! – inti a másik.
Némán kortyolom a tejet.
*
Tenyerem térképe becsapott, jóval
nyugatabbra jártam, mint számítottam. A Linz várasától
északra megbúvó kolostor domonkosai találtak rám a rendház
kaszálóján, ők hoztak ájultomban az ispotályukba, ahol –
mint később elmondták – három napig feküdtem lázas
önkívületben. További hét napba telt, míg visszanyertem
korábbi erőmet, s immár ismét úton vagyok. Az apát úr
üzenete szerint – amely az idegen kolostorban várt rám –
immár nem Compostelába kell mennem (oda mást indított útnak
helyettem), hanem Krakkóba, hogy ott egy bizonyos Mester
Sebastian névre hallgató piktor társául szegődve még a
télen hazatérjek vele Selmec várasába.
„Hála a Mindenhatónak, és neked, Andreas,
valamint a galambjaidnak, Ulászló király és Beatrix
királyné nagyra értékelte ügyükben kifejtett buzgalmunkat,
amellyel sikerült Selmecet az ő pártjukra vonni, s titkos
kamarásuk, Bakócz Tamás érsek úr önkezével írott
köszönő levele mellé némi pénzeket is küldött, amely
adomány lehetővé tette, hogy haladéktalanul hozzáláthassunk
a Katalin-templom újjáépítéséhez. A testvérek mellé
tizenkét talpast szerződtettem, már takarítanak, felégetik a
gazt, lekaparják a falakról a kormot, habarcsot kevernek,
gerendát ácsolnak. A héten munkába állnak az ácsok és a
kőművesek. Megrendeltem a gránitköveket és a színes
üvegablakokat. A megújuló templom szebb lesz, mint a
plébánia egyháza, ahonnan visszaperlem a hajdan elhurcolt
kincseket. Az új pápa úr levélben ígérte, hogy mellénk
áll e perben, s ha sikerül visszaállítanom a templom hajdani
szépségét, több búcsúengedélyt küld a számunkra, mint a
plébániának. Minden erőmmel azon vagyok, hogy az új a régit
túlszárnyalja. Az új bíró egyetértésével kivágattam a
kétszáz éves hársat, abból faragtatok szárnyas oltárt a
képírómesterrel, kit Thurzó úr ajánlására hívattam el a
hírneves Dürer műhelyéből. Mivel igen fontos, hogy a
külhoni festő ne önmagában tévelyegve érjen Selmecre, hanem
vezetve legyen, téged küldelek elébe, fiam, hogy mire
megérkeztek, hajlamait, szándékait és művészetét illetően
mindent kitudhass felőle. Ám mielőtt a képíró cselédjének
kínálkozva bizalmas társaként hazavezetnéd – írta az
apát úr –, keresd fel a krakkói kolostor felcserét,
bizonyos Milthiades testvért, ki elvégzi ama vágyott
operációt rajtad, amely után képed nem lesz többé ferde.”
A linzi kolostor ifjú apátjától a krakkói
útra vezető társamul egy Füles névre hallgató öreg csacsit
kaptam. Nem túl kezes jószág, de összebarátkoztunk, megtűr
a hátán, s ha nem is vidáman, de kitartóan poroszkál velem a
lassan télbe hajló utakon Krakkó várasa felé. Ismét a
tenyerembe képzelem a térképet, s most egyenesen a középső
ujjam töve felé törekszem. Ha számításom nem csal, két
héten belül megérkezem. Bár Szent András havának elején
járunk, a kemény fagyok még nem csaptak le a vidékre. Csak
éjszakánként vacogtat a hideg, napközben (hála a bekecsnek
és kucsmának) jól bírom magam. Noha már gyakran terítik be
az eget rózsaszín fellegek, a hó még nem esett le. Nemcsak az
időnként kibukkanó nap, az öröm is melegít. Ha Isten is
akarja, Katalin-napra túl leszek a rám váró műtéten, s mire
ama festőt feltalálom, arcom éppoly közönséges lesz, mint
mindenki másé.
*
Lengyelhon alján nem járnak hadak. Ahogy
megtudtam, otthon is kitört a béke. Mátyás özvegyét
Ulászló feleségül kérte, ő lett a magyarok választott
királya. Nincs mitől tartanom. Istenes népek laknak errefelé,
éjszakára bármelyik tanyára bekéredzkedhetek, jó szívvel
fogadnak. Bár lengyelül nem értek, ama néhány szóval, amit
Ladislawtól tanultam, elboldogulok. Kérem, köszönöm, áldjon
meg az Isten. Ezeken kívül már egy kerek mondat is elhagyta az
ajkam: Vjem zse nyic nyevjem.
Tudom, hogy semmit sem tudok.
Nagy igazságot tartalmaz e mondat.
Vándorlásom közben továbbra is fejembe
tolulnak a régi történetek, de éppoly rendezetlen, véletlen
sorban, ahogyan eddig. Nézegetem e hajdani képeket, hallgatom a
fejemben zsolozsmázó mondatokat, s mintha újra
megtörténnének velem az egykor megesettek, gondolatban odahaza
járok, Selmecen, a nyárban.
*
– Thurzó János urat Páduában
ismertem meg – mesélte az apát úr. – Mindketten a Stúdium
Generálé egyetemén hallgattunk tudós előadásokat. Engem a
kolostor akkori apátja küldött, Thurzó Lőcséről érkezett,
apjaura pénzén. Én szegény voltam, ő gazdagnak számított.
Én magányos voltam, ő hamar kötött barátságokat. Régen
volt. Fiatalok voltunk. Ő csinos, jóvágású, élénk
szellemű, bár, őszintén szólva, minden jobban érdekelte az
előadásoknál. Ha tehette, a hét szabad művészet helyett az
orvosdoktorok szemináriumait látogatta, vagy csavargott.
Bejárta egész Itáliát. A bányászat izgatta, és a mechanika
meg a nagybani kereskedés. Szeretett utazni, kedvelte a pénzt,
a pompát és a szerelmet. Míg én a padot koptattam, ő a
várast járta. Ezzel vadászni ment, amazzal a padovai festők
műhelyeit látogatta, költőkkel ivott a trattóriákban,
hercegi palotákban csapta a szelet, vagy csavargókkal
tekergett, vizsgái mégis jobban sikerültek, mint az enyémek.
Latinul legalább úgy olvasott, írt és beszélt, mint én,
aritmetikából és geometriából messze a legjobbak közé
tartozott. Mikor tanulta meg, képzelni se tudom. Ragadt rá a
tudás. Kis ideig együtt laktunk a nyomorúságos kollégiumban,
elvégre majdhogynem földim volt, Lőcse nincs messze
Selmectől. De ő nem bírta a nyomort, hamar beköltözött a
várasba, holott égig szökött a szállás ára. Páduában
minden drága volt, a jó taljánok az universitas hallgatóin
próbáltak meggazdagodni. A kolostorból hozott pénzem a
tandíjra is alig futotta, szerencse, hogy sosem szégyelltem
semmiféle munkát. Pénzeltem, ahogy tudtam. Segítettem
jegyzetet másolni, üzenetekkel lótottam-futottam, s bár erre
nem volt engedélyem, egy kereskedőcsalád gyermekeit oktattam
betűvetésre. Az állást ő szerezte nekem. Népszerű
fiatalember volt. Már akkoriban is a mechanika érdekelte a
legjobban, saját kezűleg javította meg az egyetem öreg
óraszerkezetét, amely a planéták mozgását mutatta. Pedig a
csillagok nem izgatták, máig kineveti az asztrológusokat.
– A barátság Isten legszebb adománya –
folytatta a történetet máskor. – Nem tudni, ki kit, miért
fogad a szívébe. Thurzó vakmerő volt, én óvatos. Én
mélyen hívő, ő majdhogynem hitetlen. Két évet töltöttünk
együtt az egyetemen, a második év tavaszán mindkettőnknek
félbe kellett szakítanunk a tanulmányainkat. Őt apjaura
halálhíre szólította Lőcsére, engem az apátom rendelt
haza. Gondoltam, Szent Péter lován vágok neki a tavasznak.
János úr ragaszkodott hozzá, hogy együtt utazzunk.
Megajándékozott egy álmatag öszvérrel. Ő lovat vásárolt
magának. Gyakorlott lovas volt, én nem mondhattam volna el
ugyanezt magamról. Hátasom széles marú, nyugodt állat volt,
az övé nyurga és gyors. Nem győzte visszafogni. Úgy
terveztem, testvéri kolostorokban szállunk meg éjszakára, de
János úr ragaszkodott a kényelemhez és a társasághoz, így
már első éjszaka szobát váltott nekünk egy út menti
fogadóban. Alaposan bevacsoráltunk az ivóban, alig vártam,
hogy álomra hajtsam a fejem, s törődött testem kipihenje a
lovaglás okozta megpróbáltatásokat. – Menj csak – mondta
–, aludd ki magadat, én még beleolvasok a bibliába. – Nem
úgy ismertem, mint aki képtelen volna nélkülözni az isteni
igéket, az egyetemi közös imákat gyakran elbliccelte. Hamar
megértettem, milyen bibliára gondol. Az ivó sarkában hangos
társaság verte a blattot. Nemhiába hívják a kártyát az
ördög bibliájának, noha azt mondják, az első kártyalapokat
szerzetes testvérek másolták. Igaz lehet, némely lap rajza
igen hasonlít a kódexek miniatúráihoz. Még olyan jeles
festők is alkottak kártyákat, mint Mantegna, a nagy hírű
páduai mester. A kártya mégis bajt hoz arra, aki beleolvas.
János úr bort rendelt, beült a partiba. Én nem értettem a
játék szabályait, a lapok jelentését se ismertem, hamar
eluntam, hogy a barátom mellett kibiceljek. Már csinos
nyereményre tett szert, amikor további szerencsét kívánva
elbúcsúztam tőle, s nyugovóra tértem. Még nem pirkadt,
amikor felrázott. – Gyerünk – mondta –, sietnünk kell!
– Alig ismertem rá. Nyúzott volt és sápadt. Drága ruhái
helyett koszlott és felettébb illatos darócot viselt. – Mi
lett a ruháddal? – Nem méltatott feleletre. Lerángatott a
nyikorgó, sötét falépcsőn. Lebotorkáltunk az istállóba.
Se az ő lovát, se az én öszvéremet nem találtuk az
állásban. – Eh, mindegy – suttogott –, hozd, amelyiket
éred! – Már megbocsáss – mondtam –, de mégse köthetem
el más hátasát, hiszen... – Nem tudtam a mondatot befejezni.
A sötétben ütések záporoztak rám. Menekültünk, ahogy a
lábunk bírta. A ködöt lélegző hajnali szántón találtunk
egymásra. Térdét csapkodva nevetett, amikor meglátott. –
Na, te jól nézel ki! – Neki is kijutott az ütlegekből,
homlokát diónyi dudor ékesítette, arca csupa vér volt. –
Semmid sem törött el? – Nemcsak az utolsó fityingjét
vesztette el a tarokknak nevezett kártyajátékon, de az én
öszvéremet és az ő lovát is. Drága ruhájától is meg
kellett válnia. – Nem volt szerencsém! – nevetett. Fagyott
hagymát találtunk a földben, azt rágcsálva bandukoltuk
Velence felé.
– Velence környékén, már nem emlékszem,
pontosan hol, kohómunkásnak szegődött, hogy a rézolvasztás
féltve őrzött titkát eltanulja. Én napszámosként, a
földeken dolgoztam. Tavasszal indultunk el Páduából, késő
ősz volt, mire hazaértünk. Én még életben találtam az
apátomat, János úr apját már eltemették, tekintélyes
vagyont hagyott a fiára. Mire én Isten kegyelméből a kolostor
apátja lettem, Thurzó nagy, világi hatalomra tett szert.
Gazdag lengyel lányt vett nőül, Krakkóba költözött, egy
időre megválasztották a váras bírájának. Míg én a
kolostor ügyeit próbáltam rendbe tenni, ő királyokkal
parolázott, s lett nemcsak az ország, de fél Európa egyik
legbefolyásosabb embere. Lányát Fugger Jakab fia vette nőül.
Nála jobban kevesen értenek a bányaműveléshez,
kereskedéshez, politikához. Mégis a barátom maradt.
*
A konyhás testvér velem küldte fel az
apát úr rendelte frissítőt és ennivalót az emeleti
fogadószobába, ahol a hónapok óta nálunk vendégeskedő
titokzatos lengyel és az éjszaka érkezett Thurzó úr
tárgyalt az apát úrral. Amíg felszolgáltam, megfigyelhettem
a hírneves, nagyúri vendéget. Negyvenöt körüli, erős
testalkatú, zömök, határozott férfi, hangja mély, mintha
pincéből jönne. Egyszerű fekete ruhát viselt; ha nem tudom,
hogy ő az, harcos papnak vélem. Nagy beszélgetésben voltak,
mikor bekopogtam, ám ahogy beléptem, elhallgattak. Ha jól
láttam, egy térkép fölé hajolva vitatkoztak. A lengyel
sietve összetekerte a lapot, az apát úr leült, Thurzó
hátrább lépett. Lesütött szemmel tettem eléjük a
válogatott finomságokkal teli tálat, a boroskancsót és a
serlegeket.
– Ő az – szólt magyarul a lengyel.
– Mutasd magad! – parancsolt rám Thurzó.
Mélyen meghajoltam.
– Úgy hallom, remek galambjaid vannak! Mit
gondolsz, Krakkóból is hazatalálnak?
– Isten segedelmével.
– Tedd kalitkába őket, és add oda a
legényeimnek! – parancsolta. – Kapsz tőlük két másikat
helyettük. Úgy vigyázz rájuk, mint a szemed fényére.
– Igenis, nagyuram.
– Elmehetsz.
Nem tudom, mi vett rá, hogy a szolgalmi
lépcsőre nyíló kisajtó mögött megtorpanjak.
– Megbízol a kölyökben? – kérdezte
odabent Thurzó.
– Mindenképpen – felelt az apát úr. –
Mi hír a királyról?
– Most csakugyan beteg – dörmögte
Thurzó. – Meghűlt a legutóbbi vadászaton. Magam is ott
voltam, Visegrád hegyeit jártuk. Egy Nicholaus nevű lengyel
csillagjóssal vendégeskedtem nála.
– Ismerem! – szólt közbe a lengyel. –
Azt állítja, hogy a Föld gömbölyű, és a Nap körül
kereng.
– Képtelen gondolat – vélte az apát úr.
– Némely hajósok egyetértenének vele –
mondta Thurzó. – Egy bizonyos Christoforo nevű portugál,
akivel Capri szigetén futottam össze a nyáron, évek óta
készül rá, hogy hajóival megkerülje a Földet. Nyugat felé
indulva akar Indiába jutni.
– Bolondok mindenütt akadnak.
– Spanyol Izabellának könyörög, hogy
finanszírozná a vállalkozást – vette a szót ismét
magához a lengyel. – A királyné hajlana rá, de a férje nem
szíveli a portugált.
– Mátyás viszont megkedvelte a csillagászt
– mondotta Thurzó. – A tézisein nevetett, de horoszkópot
rendelt tőle. A bolond Nicholaus olyan rosszakat jövendölt
neki, amikért bárki más elkergette volna. A Merkur és a
Vénusz szerencsétlen együttállása szerint Mátyás tavaszra
meghal.
– Ezt már tavaly is hallottuk.
– Akárhogy is lesz, akarom Selmecet –
közölte Thurzó. – Ha a dolgok fordulnak, te segíthetsz
ebben.
– Számíthatsz rám – mondta az apát úr.
– De te is segítesz nekem a templom dolgában.
– Beszéltem erről Ince pápával –
dörmögte Thurzó. – Azt mondta, készséggel támogat, ha
módjában áll.
– Őszentsége bármit megtehet.
– Mindenhez pénz kell, barátom, s
őszentségének mostanában nemigen van. Ajánlottam neki Fugger
segítségét, de ódzkodik a zsidó pénztől. Azt mondja,
inkább a töröktől szerez.
– Pogány pénzen építené Krisztus
templomait?
– Akár az ördögén is! – Thurzó
öblösen nevetett. – A szultán öccse megpróbálta leütni
bátyját a trónról, mire az Itáliáig kergette. Dzsemál a
pápai udvarnál talált menedéket.
– Ince sokáig vendégként bánt vele, de
immár fogolyként őrzi – mondta a lengyel. – Azzal
fenyegeti a szultánt, hogy hazasegíti a trónkövetelőt.
Thurzó helyeselt.
– Bajazid szultán komoly pénzt hajlandó
fizetni azért, hogy Ince a nagyravágyó kölyköt Rómában
tartsa.
– Bölcs megfontolás ez a pápa részéről
– szólott az apát úr.
– Bölcsnek ugyan bölcs, de nem a pápáé.
Mint Rómában mindenben, ebben is Giuliano della Rovere bíboros
keze van. Belőle valóban nagy pápa lesz. Már most elkezdte az
egyházat, úgymond, tisztogatni. Kiadatott Incével néhány
olyan bullát, melyek kiváló hitbéli s jogi alapot
biztosítanak arra, hogy a neki nem tetsző kollégákat örökre
eltávolíttassa az inkvizícióval. A te rendtársaid segítik
ebben. Előbb megégetnek néhány ágrólszakadt javasasszonyt,
aztán jöhetnek a nagy jövedelmű, gazdag birtokosok, hogy
pénzük Giuliano kezére juthasson, végül perbe fogat néhány
nagypofájú papot is.
– Erről magam is hallottam – mondta a
lengyel. – Európa füstölni fog a máglyák tüzétől.
– Te is exponálhatnád magad ebben a
dologban – mondta az apát úrnak Thurzó.
– Selmecen nincsenek boszorkák.
– Sehol nincsenek, amíg azt nem állítjuk,
hogy vannak.
– Nem szeretnék belekeveredni efféle kétes
dolgokba… – mondta az apát úr.
– Pedig muszáj lenne, hogy a pápa és
főleg Giuliano irántad való rokonszenvét erősítsd vele. Ha
te nem teszed meg, a plébános megelőz, és akkor soha nem
tudod újjáépíteni a templomodat.
Nem mertem tovább maradni. Lebotorkáltam a
lépcsőn, futottam egyenesen Martha Lindenfeldhez.
– Semmi baj, Nyulacska! – nyugtatott. –
Nincs Selmecen egyetlen olyan ember sem, aki engem bajba keverne.
*
Miután Thurzó és a lengyel elutaztak,
az apát úr Pius atyát bízta meg azzal, hogy Selmecen
boszorkára leljen. Pius elsőként a várasi bordelt vezető
Magdaléna sorort szemelte ki, hogy boszorkányság vádjával
perbe fogassa.
– Háza a bűn fészke! Selmec szégyene!
Bujaságra csábít boldog-boldogtalant! Ha ez nem volna elég,
mindannyian tudjuk, hány nem kívánt csecsemőt emésztetett el
a sororjaival. Ha felásatjuk a lupanar hátsó kertjét,
bizonnyal megtaláljuk az aprószentek csontjait…
– Róla szó sem lehet! – mondta az apát
úr. – Nemcsak azért, mert a ringburgerek mind őhozzá
járnak, és ha nem csillapítaná sororjaival a váras
tehetőseinek testi étvágyát, Selmec is úgy járna, mint
egynémely várasok, hol az örömlányok úton-útfélen
kínálják magukat, ragályt és romlást terjesztve. Ráadásul
tavaly éppen én voltam az, aki meghívtam őket a körmenetbe,
hogy bűneikért vezekelve megtisztulhassanak. De nemcsak ezért
nem engedem, hogy perbe fogasd, hanem egyszerűen azért, mert
Magdaléna nem boszorka.
Pius következő jelöltje Pregitzerné volt.
– Fertelmes bűneiről suttog a fél váras.
Levendel pék készséggel megesküszik arra, hogy Pregitzer
pincéjében véres szombatokat ülnek…
– Az a pék ostoba. Meglehet, hogy Pregitzer
asszonya titokban gyakorolja a zsidó hitet, de ez nem ok arra,
hogy megégettessen. Pregitzer hírneve és hatalma ma még
megingathatatlan. Nem fogunk ujjat húzni vele.
– Van még valaki – mondta óvatosan Pius.
– Úgy? És ki volna az?
– Egy ágrólszakadt javasasszony, kinek
aligha vannak neves protektorai.
– Ismerem?
– Mindenki ismeri Selmecen Martha
Lindenfeldet.
E név hallatán az apát úr falfehér lett.
– Rosszul vagyok. – Magára zárta a
szobája ajtaját, két napig nem evett, nem ivott, nem jött ki
onnan.
Vita támadt a testvérek közt, hogy az apát
úr „távollétében” ki vigye a kolostor ügyeit. A vaksi
Valentin páter volt a rangidős köztünk, de Pius hajthatatlan
érvelésére mindannyian beláttuk, hogy az öreg nem alkalmas a
kolostor vezetésére.
– Kit kell itt vezetni? – kelt ki magából
Johannes. – Mindannyian tesszük a dolgunkat, míg az apát úr
jobban nem lesz.
– Úgy legyen – mondta Pius. – Hozd a
szánt! – parancsolt rám. – A várasba viszel. – Mivel nem
választottunk ideiglenes vezetőt magunknak, senki nem tilthatta
meg, hogy Pius a kolostort elhagyja. Előbb a plébániára
vitette magát, majd a tanácsházára.
Még aznap lefogták Martha Lindenfeldet.
*
Próbáltam másnap felkeresni őt a
várasi börtönben, de az őrség nem eresztett be, mondván, a
boszorka éppen vallomást tesz a tanácsurak előtt. Egész nap
odakint ődöngtem, kedvező jelre vagy lehetőségre várva.
Késő délután lett, mire a tanácsurak elhagyták a házat.
Nem sokkal utánuk a jegyző írnoka, az én Odorics barátom is
kijött. Sápadt volt, reszketett.
– Mi történt?
– Ne kérdezd. Hagyj engem.
Nem tágítottam.
– Ugye, Martha nem vallott magára?
– Nem.
– Hatalmas az Isten! – nyihogtam boldogan.
– Nem tudod, minek örülsz. – Üres
szemmel nézett.
– Annak, hogy ártatlan!
– Jobban járt volna, ha bűnös lenne.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Valamit innom kell.
Betértünk az alsóvárasi korcsmába.
Odorics pálinkát rendelt.
– Soha nem képzeltem, mi mindent kibírhat
egy ember. S hogy én képes vagyok mindazt végignézni. S
nemcsak hogy nézem, de fel is jegyzem, lépésről lépésre,
ahogy diktálva lett.
A tanácsurak a Mária-templom nemrég
kinevezett segédkanonokját, Csenterics Hubát bízták meg a
vádlott előzetes kikérdezésével, mondván, ők maguk
járatlanok „eretnekügyben”. Hatósági tanúként a
jegyzőt delegálták mellé, ő Odoricsot szólította, hogy a
törvény szerint a kihallgatás minden momentuma a további
eljárás számára rögzítve legyen. Mindhárman levonultak a
földszinti helyiségbe, ahol a kisebb kihágások vétkeseit
szokás meghallgatni. Ott őrizték Martha Lindenfeldet.
– Már a szokásos adatokat sem tudtuk
felvenni róla – mesélte Odorics. – Bárhogy fenyegették, a
boszorka nem szólalt meg. Mikor a jegyző úr szelíden
figyelmeztette, hogy kötelessége felelni a személyét firtató
kérdésekre, és a későbbiekben is jó lesz, ha
együttműködik az ügyét vizsgáló illetékesekkel,
különben megátalkodottságát beismerésnek fogják tekinteni,
és az mindannyiuk számára kellemetlen lesz, nos, akkor az a
nő… az a boszorka…
– Mit csinált?
– Nevetett. – Odorics döntötte magába a
pálinkát. Három pohárral is felhajtott, mielőtt folytatta.
– Csenterics közölte vele, kénytelen lesz a várasi hóhér
segedelmét igénybe venni a további kikérdezéséhez. Engem
küldött fel a tanácsurakhoz, hogy a kínvallatáshoz
engedelmüket kikérjem. Az urak vitatkozni kezdtek,
szükséges-e a tortúra. Végül megegyeztek abban, hogy helyes
ráijeszteni a vádlottra, az ilyesmi általában elégséges
ahhoz, hogy a kérdezett ne húzza az időt, így ebédre mind
otthon lehetnek. Le kellett vonuljunk a pincébe, ahol a hóhér
a munkaeszközeit tartja. Azt hiszem, a mi bakónk jóakaratú
gazember. Mielőtt a vallatáshoz hozzálátott volna, bemutatta
a tortúra eszközeit, egyenként sorolva, melyik mire képes.
Szelíden szólt az asszonnyal, szinte barátsággal kérte, ne
kényszerítse a szerszámok használatára. De hiába volt
minden. Az a nő… a hóhért is kinevette. Ekkor Csenterics az
isteni igazság nevében kiadta az utasítást a tortúra
megkezdésére. A hóhér hátrakötözte a nő kezét, felhúzta
egy éles fogú létrára, kötelet csavart rá, addig
szorította, míg az asszony ruhája által nem vérzett. Mivel a
nő ekkor sem adott ki egyetlen hangot se, a hóhér lenyírta a
haját, fejére pálinkát öntött, és meggyújtotta a maradék
haját. Szikrázva ég a haj, úgy fut a láng rajta, mint a
mutatványosok görögtüze. Borzalmas bűze van.
Újabb fél pint pálinkát rendelt. Nem hatott
rá a szesz. Én úgy éreztem, mindenem kiszárad, kértem még
egy sert.
– Ezután a bakó kénbe mártott tollakat
égetett a nő hóna alatt és a nyakán – folytatta
Odorics. – A nő elveszítette az eszméletét. A hóhér
fellocsolta, de oly ügyetlenül öntötte rá a vizet, hogy a
jegyző úr ruhája is átnedvesedett. Alexander uram ekkor
engedelmet kért Csenterics Hubától, hogy átöltözködhessen,
mivel a pincében amúgy is kegyetlen hideg van, s ő nem
szeretne ágynak esni e szerencsétlen baleset következtében. A
kanonok utasította a hóhért, kötözze az asszonyt újfent a
létrára, hagyják ott „pihenni”. Rázártuk a
szekatúrakamrát, a hóhér elment ebédelni, mi felsiettünk a
tanácsurakhoz, hogy beszámoljunk a dolgok állásáról. Igen
elégedetlenek voltak. Mindazonáltal megengedték a jegyző
úrnak, hogy hazafutván száraz ruhát öltsön, de hamarjában
igyekezzék vissza, nehogy ránk esteledjen, mielőtt
bevégeznék e „szerencsétlen ügyet”. A teremszolgát
elküldték ebédért a Két Ökörhöz címzett fogadóba, s
tovább ittak. Csenterics Huba nem borozott, hiába biztatták.
Nem is evett velük; mikor a sültek megérkeztek, a
legtávolabbi sarokba vonulva imádkozott, hogy – miként
mondotta – lelkét megerősítse. Engem nem kínáltak. Egész
nap nem ettem, nem ittam egyetlen kortyot sem.
Újabb pálinkát rendelt, vedelte, mintha
vizet.
– Ebéd után folytatódott a tortúra,
véghezvitelében már a hóhér legény fia is segédkezett.
Miután a véres létráról levették, az asszony kezét
szorosabbra kötvén testét meggörbítették, sebektől
hólyagos hátára is pálinkát öntöttek, meggyújtották.
Ezután kötélcsigával a mennyezetig vonták, majd eleresztvén
a felhúzókötelet, hagyták, hogy az asszony a földre
zuhanjon. Ezt háromszor megismételték, majd két vasszögekkel
teli deszka közé zárták, lábára ötvenfontnyi vasat
akasztottak, így vonták ismét a magasba. Martha ekkor már nem
tudott nevetni. A hóhér megsajnálta. „Ha azt gondolod, hogy
nem vallasz, azért, hogy halálra gyötörjünk, akkor tévedsz,
asszony, mert mindenképp meg fognak égetni.” Ekkor Martha, ki
épp a feje fölött függött, sarát és levét a hóhérra
engedte. A jegyző úr közölte velünk, hogy ilyen fertelmes
bűzben képtelen tovább koncentrálni, ezért az eljárást
holnapig felfüggeszti. Reggel hatra kell ismét megjelennem. Ha
még életben találjuk, a vajákosnő holnap délre bizonyosan
meghal, hacsak az Úrjézus nem segít valamiképp rajta.
Nem voltam képes Krisztus urunkra bízni
Martha segedelmét. Egy szuszra futottam vissza a kolostorba.
Véresre csépeltem öklömet az apát úr ajtaján.
– Martha meg fog halni, ha nem segítesz
rajta!
Pius atya parancsára a testvérek elvonszoltak
onnan. Képtelen voltam elaludni. Talán megtébolyodom reggelre,
ha Dániel be nem jön hozzám. Martháról beszéltem neki
egész éjjel. – Anyám helyett anyám – mondtam neki –,
nem ismerek nála tisztább lelkű embert.
*
Másnap hajnalban az apát úr bement a
várasba. Odorics szerint ő akadályozta meg Martha további
kínzását, védelmét magára vállalta a szombatra kitűzött
tárgyaláson.
Tömve volt a tanácsháza nagyterme.
Marthát a várasban mindenki ismerte. Sokakat
gyógyított meg a főzeteivel, nehéz szüléseknél
bábáskodott, a hervadó szépasszonyok hozzá fordultak, hogy
ráncaikat elsimító kencét kérjenek tőle, a bajba került
lányokon másképpen segített.
Amikor két poroszló bevezette a terembe, alig
ismertem meg. Sebek borították. Tépett ruházata csupa szenny,
fekete arcából lámpásként világított nagy, okos szeme.
Félelmet alig, inkább megvetést és keserűséget láttam
benne, mintha azt üzenné, mit nemegyszer mondott nekem: látod,
Nyulacska, minden megtörténhet. A bírói pulpitustól
balra, a csupasz padlóra térdepeltették le. Keze a háta
mögött volt összekötözve. Mégis kihúzta magát, amennyire
bírta. Mosolyogni próbált. Fogait kiverték, véres volt az
ínye.
Az ülést a várasi bíró nyitotta meg,
ismertette az egybegyűltekkel a vádat, mely szerint a
javasasszony kétes tudását nem Istentől, hanem az Ördögtől
nyerte, kivel oly mély szövetséget kötött, mintha
házastársa volna. Nem véletlen, mondotta a bíró, hogy a
vádlott soha nem ment férjhez, a várasfalon kívülre
költözött, hogy senki ne lehessen tanúja a Sátánnal
folytatott fajtalankodásának, éjféli mezítelen
röpködésének és egyéb bűbájainak, melyekkel aszályt,
jégesőt, sőt bányaomlást is képes előidézni. E vádakat
Isten kegyelméből és a magas bíróság megbízásából a
kolostor jogtudós barátja, Pius atya képviseli az eljárás
során, míg védelmét a köztiszteletben álló apát úr maga
látja el.
Pius hosszú, dagályos bevezetőjét Mózes
könyvének egy igéjével kezdte („Varázsló asszonyt ne
hagyj életben!”). Két hírneves, németföldi
szerzetestársunk (egy bizonyos Jacob Sprenger és az Institoris
néven elhíresült Heinrich Kramer) Malleus maleficarum című
(miként hangsúlyozta: „iránymutató”) művére hivatkozva
hosszan ecsetelte a hit védelmezőjének szent kötelességét,
miszerint személyes érdekeit és vonzalmait figyelmen kívül
hagyva kimerítő alapossággal kell feltárnia mindazon
vitathatatlan ténykörülményeket, melyek az eretnekség
gyalázatos pörölyeként „jeleskedő” boszorka
bűnösségét bizonyíthatják.
– Íme, a tudós kölni egyetem által
approbatiót, azaz megerősítést nyert könyv, amelyet a
kalocsai érsekség bocsátott tisztelve szeretett plébániánk
rendelkezésére, s melyet Csenterics Huba segédkanonok úr volt
olyan kegyes kölcsönözni nekem, hogy a benne foglaltak
szerint, a legnagyobb törvényességgel járhassak el e
sajnálatos és szégyenletes ügyben, amely Selmec várasát
könnyen keverné oly gyanúba, miszerint nálunk minden
megtörténhet.
Martha felnevetett. Nem is nevetés volt,
inkább károgás.
Pius felmutatta, majd átadta a teremszolgának
a vaskos kötetet, hogy az eljuttassa a bíró s utána minden
ott ülő tanácstag kezéhez.
– Emez alapos és kimerítő műből –
fordult hozzájuk Pius –, amely Ince pápa hírneves bullája
szellemének megfelelően íródott, bárki megtudhatja, hogy a
boszorkányok képesek állattá alakulni, állat alakban embert,
állatot megrontani (lycanthropia, Werwolf, küldött farkas);
fő tevékenységük a rontó varázslat, bár mások
rontásának elhárítására is képesek. A varázslathoz és a
repüléshez eszközt egyenesen az Ördögtől kapnak, vagy
kereszteletlen gyermekek húsából, bizonyos növényekből és
egyebekből főzött boszorkányzsír használatával válnak
képessé erre. A legtöbb boszorkány megtévesztésből
templomba jár, de a szentségeket meggyalázza, a szent ostyát
az Ördögnek viszi, hogy az ő segítségével mindent
elkövessen az Úr hatalma ellen.
Miközben a selmeciek izgatottan hallgatták e
dörgedelmeket, a tanácsurak sorra belelapoztak a kérdéses
kötetbe, egyedül Pregitzert nem érdekelte a könyvészeti
remek.
– Mi köze lehet eme szörnyűségeknek
Martha Lindenfeldhez? – kiáltott valaki a hátsó sorokból.
– Köszönöm kérdésed! – bókolt neki
Pius. – Éppen ezt szándékozom részletezni nektek, hogy e
gyalázatos perszóna miként kötött szövetséget a
Sátánnal.
– Te magad vagy a Sátán – szólalt meg
ekkor Martha –, de hála a Mindenhatónak, soha életemben nem
szóltam még veled.
Néhányan nevettek.
– Én nem találom ezt olyan mulatságosnak,
mint egyesek – szólt komoran Pius. – Csak azok nevetnek egy
boszorkány szavain, akik maguk is bűnösek!
Nagy csend lett.
– Inkább szomorú, mintsem nevetséges, hogy
szeretett várasunk polgárai közt olyanok lapulnak, akik nem
félik az Istent! Az ilyen kacagók is vizsgálat alá
kerülhetnek. Bizony eljön az idő, mikor elválik az ocsú a
pelyvától.
– Helyes! – kiáltott fel Levendel pék a
városatyák közt. – Tűzzel-vassal fogjuk kirostálni
sorainkból az eretnekeket!
Felzúgott a terem. Néhányan éltették,
mások lehurrogták a péket. Ezek voltak többen. Pregitzer a
bíróhoz hajolva súgott valamit. A bíró nyakig vörösödvén
szólásra emelkedett.
– Köszönjük tanulságos bevezető
szavaidat, atya – mondta Piusnak –, de úgy véljük, ideje
lenne a lényegre térned.
– Hiszen éppen ez a lényeg, bíró úr! –
csattant Pius atya hangja. – Éberré kell tennünk ezt az
álmos várast, hogy soha többé ne kelljen efféle pert
folytatunk e tisztes falak közt, Selmec szégyenére!
Egyetértek Levendel mesterrel, itt az idő, hogy várasunk
egészséges teste kivesse magából, s már csírájában fojtsa
el a bűn minden fertelmes kezdeményét! Ami pedig e gyalázatos
perszóna bűneit illeti, azok a következőek.
Hetet-havat összehordott Martha ellen, majd
(megint Pregitzer és a bíró intésére) átadta a szót a
védelemnek. Az apát úr cáfolat nélkül utasította vissza a
vádakat, mondván, szükségtelen sorra vennie őket, mivel
nincs élő ember a várasban, ki hitelt adna e koholmányoknak.
Higgadt szavait megtapsolta az egész tanácsterem. Magam is
boldogan hujjogtam a többiekkel.
– Úgy van! A javasasszony ártatlan!
– Elválik! – kiáltotta a pék.
Ismét a bíró vette át a szót,
összegezvén az elhangzottakat.
– A világi bíróság készséggel aláveti
magát Krisztus szolgái tudós érveinek, de mivel sem a vád,
sem a védelem oldaláról nem hangzott el perdöntő
bizonyíték, és mivel egyetlen tanú sem vallott Martha
Lindenfeld ellen, megszüntetjük az eljárást.
– Egy pillanat, bíró úr! – szólt közbe
Pius. – Még egyikünket se kérted fel, hogy tanút
szólítsunk állításaink igazolására.
– Hiszen fölösleges… – köhécselt a
bíró.
– Korántsem! – dörögte Pius. – Sokan
vannak e várasban, kiknek örömmel várt magzata halva
született, tehene megdöglött, beteg rokona elhalt ez asszony
mesterkedései folytán, de mivel félik a Gonosz hatalmát, nem
mernek ellene vallani. Viszont igenis jelen van köztünk egy
olyan valaki, ki bár a vádlottal szoros kapcsolatot tartott,
így mindőnk közül a legjobban ismeri, mégis erős hittel van
felvértezve a Sátán minden praktikája ellen ahhoz, hogy
bátor tanúvallomásával minden vádpontomat igazolja.
– Úgy? – pislogott a bíró. – És ki
volna az?
A többiekkel együtt vártam, kit fog
szólítani Pius.
Az én nevemet mondta.
– Rendben – sóhajtott a bíró –,
hallgattassék meg hát Selmeci Andreas, a kolostor laikus
testvére.
Remegő lábbal botorkáltam a középre.
Martha sebekkel vert, feldagadt arca hasonló volt az enyémhez,
amint bátorító mosolyt igyekezett felém küldeni. Odorics
biztatóan intett. Pregitzer ásított. Az apát úr tekintetét
hiába kerestem. Lehajtott fejjel imádkozott.
– Megesküszöl Jézus Krisztusra és az Úr
összes szentjeire – fordult hozzám Pius –, hogy csakis az
igazat feleled minden kérdésemre? – Igent bólintottam. Nem
érte be ennyivel. Elefántcsontból faragott feszületet emelt
elém. – Csókold meg, úgy esküdj!
Megtettem.
– Igaz-e – fordult félig a hallatóság
felé –, hogy kora gyermekkorod óta jól ismered emez
istentelen némbert?
– Nem istentelen! – feleltem. –
Asszonyanyám és ő közeli barátságban voltak. Martha
tanított az első imára. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik
most a szemem…
– Ne most csukódjon le! – szakított
félbe Pius. Kivárta, amíg a szavait követő nevetés elült a
teremben. – Inkább arra felelj, igaz-e, hogy anyád a nagy
ragályban pusztult el?
– Igaz.
– Hanem az igaz-e, hogy akkor kapta meg a
vészt, amikor a várasban már napok óta senki nem betegedett
meg?
– Igen.
– Elmondanád nekünk néhány egyszerű
szóval, miként történt e sajnálatos haláleset?
Nem tudtam, mit akar ezzel.
– Régen volt – feleltem.
– Úgy van – bólintott Pius –, mást nem
is kérnék arra, hogy ilyen rég múlt dolgokat idézzen, de
amint én magam, úgy az egész váras tudja, milyen rendkívüli
az emlékezeted.
– Felelj az atya kérdésére! – szólott a
bíró.
Elmondtam, anyám miként halt meg. Sokan
megkönnyezték a szavaimat.
– Tehát, ha jól értem – mosolygott rám
Pius bátorító együttérzéssel –, Martha Lindenfeld
főzetével próbáltad anyádat gyógyítani.
– Nem egészen – mondtam. – A gyógyitalt
magam készítettem.
– Az ő receptje szerint?
– Igen.
– És anyád belehalt! – csattant Pius
hangja.
– Nem attól halt meg, a ragály vitte el.
– Avagy mégis a boszorkányfőzet!
– Nem volt abban semmi boszorkányság!
Szárított komló, beléndek és maszlag fájdalmat és lázat
csillapító főzetéhez kevertem az ürömfüvet és az
apróbojtorján levelét, mely igen hatásos a gyomorpanaszok
ellen. Kérdezd meg erről bármelyik doktort vagy Xavér
testvért, a mi felcserünket…
– Nem a tanácsaidra, csak a válaszaidra van
szükségem – torkolt le Pius. – Hány éves voltál anyád
halálakor?
– Tizenkettő.
– Mégis tudtad, melyik növény mire
való…
– Mindent Marthától tanultam – feleltem
büszkén.
– Elmondanád nekünk, hogy mi mindent?
– Ő ismertetett meg a füvekkel, fákkal,
virágokkal…
– És a bogarakkal, ugye?
Zavarba jöttem.
– Ha valaki nem tudná – fordult Pius a
hallgatósághoz –, Andreas testvért különös vonzalom fűzi
az állatokhoz. Évek óta szamarakkal és kutyákkal hál,
ővelük beszélget, ám ami ennél jóval különösebb,
kibelezett bogarakat gyűjt a kolostor pincéjében.
– Nincsenek kibelezve!
– Talán nem mindegyik – tárta szét a
karját –, megengedem. De van köztük olyan, amelyiknek
fejét, torát és potrohát ízekre szedted, hogy megtudd, hol
fészkel bennük a lélek?
– Mikor még kisgyermek voltam.
– Kitől tanultad, miként kell felboncolni
őket?
– Magamtól jöttem rá! – feleltem
dacosan.
– De tyúkot, nyulat bontani e némbertől
tanultál?
– Bármelyik asszony tudja, mit hogyan
főzzön a levesbe!
A terem nevetett.
– De azt már korántsem tudja mindegyik
asszony, hogy a nem kívánt magzatot miként hajtsa el?
– Nem értem a kérdést.
– Akkor másként teszem fel. Kérdezted-e
Martha Lindenfeldet, hogyan szokott angyalt csinálni?
– Kérdeztem, de…
– De?
– Nem mondta meg.
– Nem mondta meg! De megmondhatta volna,
tehát tudja!
– Lehet.
– Szóval lehet. Azt azonban bizonyosan
tudja, miként kell szerelmi bájitalt keverni, amely bűnre
csábítja az ártatlan szüzet?
– Nem tudom.
– Ne hazudj! Eskü alatt vallasz! Vagy talán
már nem emlékszel arra, hogy e boszorka éppen tőled rendelt
bogárlárvákat e célra?
– Igen, de az is régen volt már…
– Megelégszem az igennel. De hagyjuk is az
undorító férgeket és a szerelmet. Mást kérdezek. Vajon az
igaz-e, hogy e boszorka megjósolta neked, hogy az elmúlt
őszön nagy esők jönnek, noha ennek nem volt semmi jele?
Mindannyian emlékeztek ama felhőszakadásra, amely a
bányászok temetése napján kis híján elmosta a várast!
– Nevetséges – mondtam.
– Szóval nevetséges – bólogatott Pius.
– Ez a boszorkány – mutatott Marthára – bájitalt főz,
magzatot hajt el, jégesőt varázsol a felhőtlen égből,
bárki erejét elveszi egyetlen szavával… Avagy téged talán
nem varázsolt el?
– Martha soha nem tenne ilyet!
– Honnan tudod?
– Ő csak fájdalomcsillapításra használja
ezt a képességét, míg ellenben mások…
– Ne másról beszélj most! Arra felelj,
amit kérdeztem. Elvette-e minden erődet a puszta
pillantásával, vagy sem?
Egyetlen ember volt, kinek minderről
beszéltem. Dániel ott ült a hallgatóság közt, a másik
három nemrég vizsgázott novícius mellett. Ártatlan arccal
nézett a szemembe.
– Elvette – mondtam. – De erre bárki
képes, ha gyakorolja. Én magam is megpróbáltam a kutyáimat
delejezni…
– És sikerült?
– Nem – vallottam be.
– Hála a magasságos Úristennek, ilyesmire
csak egy boszorkány képes. Ki tudja, kiket hogyan rontott meg a
főzeteivel vagy szemmel veréssel, melytől a tehénnek elapad a
teje, a várandós asszony elvetél…
– Befejezted, testvérem? – Az apát úr
szólalt meg. – Vagy a védőügyvéd meg se szólalhat a Malleus
maleficarum által előírt eljárásrendben?
– Dehogynem, apát úr – felelt Pius
készségesen. – Kíváncsian és illő tisztelettel várjuk
mentő érveidet.
– Érvelni csak érvek ellen lehet – mondta
az apát úr. – Ám mivel itt ilyenek eddig nem hangzottak el,
csak sunyi gyanúsítgatások, utalások holmi évekkel ezelőtt
történtekre, magam sem érveket hozok fel ez asszony
védelmére, csupán közölni óhajtom a tisztelt bírósággal
és a váras jelen lévő népével, hogy Martha Lindenfeldet
leánykora óta tiszta szívű, jóakaratú, szerény és
becsületes, istenfélő emberként ismerem, ki tudását és
tapasztalatait csakis felebarátai épülésére és javára
használta és használja fel. Igen remélem, és mélyen bízom
benne, hogy az én szavam legalább annyit nyom a latban, mint az
általam vezetett kolostor laikus kistestvérének
„vallomása”. Ezért kérem a bíróságot, hagyjon fel e
szégyenletes ceremónia lefolytatásával, ne tegye magát
nevetségessé, senkit ne félemlítsen és ne alázzon meg.
A bíró szünetet rendelt el.
Hátracsörtettem, Dánielhez.
– Hogy tehetted ezt?
– Semmit se tettem – felelte.
Az apát úr karon ragadva elvonszolt mellőle.
– Maradj veszteg! – sziszegte. – Pius az
én engedelmemmel teszi, amit tesz. Muszáj e gyalázatos
cirkuszt végigcsinálnunk, hogy mindez belekerülhessen a
jegyzőkönyvbe, amely ország-világ előtt bizonyítja majd,
hogy eleget tettünk minden formaságnak, s immár hivatalosan is
kijelenthetjük, hogy egyetlen boszorkány sincs Selmecen. Ne
nézz így rám. Marthának semmi baja nem lesz. A bíró fel
fogja menteni. Ülj a helyedre.
A teremszolga csendre intette a zsibongó
hallgatóságot, a bíróság bevonult a terembe. Egyedül
Pregitzer hiányzott közülük. Mindannyian felálltunk a
tiszteletükre.
– Megfontolván a vád és a védelem
álláspontját, nem találtunk meggyőző bizonyítékot arra
nézvést, hogy Martha Lindenfeld javasasszony boszorkány volna!
– közölte a bíró.
Szavait üdvrivalgás követte.
A teremszolga csengetett.
– Csendet! Csendet!
– Ugyanakkor arra sem találtunk kielégítő
bizonyítékot, hogy a vádlott nem bűnös. Mivel ő maga nem
volt hajlandó egyetlen szóval sem védekezni, amiként
bűnösségét sem ismerte be, a bíróságnak jogában állna e
perdöntő bizonyítékot a vádlottból kikényszeríteni. Ám
miként azt a körünket izzó főfájására való
hivatkozással az imént elhagyó Pregitzer úr volt szíves
megfogalmazni, Selmec várasának tanácstestülete nem
vérszomjas vadállatok csordája, hanem kiművelt emberfők
felelős gyülekezete, ezért nagylelkűen eltekintünk a
kényszervallatástól, s kegyesen megnyugszunk Isten
ítéletében. A vádlott tehát szabadon választhat, tűz-
avagy vízpróba formájában óhajtja magára vállalni az
istenítéletet.
Soha ekkora csend nem volt még a világon.
Úgy tűnt, senki nem meri megtörni, ítéletnapig fogunk ott
állani, valamennyien. Martha lábából kifutott az erő,
hangtalanul összecsuklott.
– Égessük meg! – kiáltott fel a pék.
Ekkor a sokaság, melynek nagy része kedvelte
Marthát, egyemberként üvöltött fel.
– Máglyára vele!
Martha mégsem égett meg.
Mint Odoricstól később megtudtam, az apát
úr alázatos könyörgésére és Pregitzer hathatós
nyomására a magas bíróság végül a vízpróba mellett
döntött, így másnap a várasi őrség hatalmas léket vágott
a bányató jegébe, hová Martha Lindenfeld felpeckelt szájjal,
kezén-lábán gúzsba kötve belévettetett, és örökre
elsüllyedt.
– Igaza volt a tisztelt apát úrnak –
közölte az istenítélet eredményét a bíró a váras
népével –, nem volt boszorkány a szerencsétlen némber.
Házát még aznap feldúlták és
kifosztották a többi szerencsétlenek.