Alföldy Jenő
A magyar líra messziről
Cs.
Szabó László: Hódoltsági irodalom – Az irodalom
államosításától a forradalomig
Az esszéíró
A Nyugat második hullámának gondolkodó
irodalmat művelő íróit nevezték el esszéíró nemzedéknek,
közéjük sorolva az előző századforduló táján született
népi írók legjobbjait is. Ez a nevezetes rajzás adta Cs.
Szabó Lászlót (1905–1984), huszadik századi
művelődéstörténetünk – közelebbről a magyar emigráns
irodalom – megkerülhetetlen egyéniségét. A székelyföldi
Rétságban született író a „Csekefalvi” előnév
rövidítésével különböztette meg magát a többi
Szabótól. A továbbiakban Csének nevezem – az író
ezen a bizalmas néven vált fogalommá.
Mint esszéíró társainak legtöbbje, ő is a
szépirodalom művelőjeként foglalkozott az elméleti
műfajjal: az irodalomnak egyaránt volt alkotója és tudós
elemzője. Esszéi két ágra bonthatók – az egyik ág
történeti, a másik publicisztikai jellegű. Irodalom- és
művészettörténeti elmélkedéseivel jól megférnek a napra
kész, vitákban fogant társadalom- és műkritikai cikkek.
Mindkét ágon személyes hangvétel és művészi fokra emelt
retorika jellemzi. Amikor publicisztikai feladatot vállalt –
mint e cikkgyűjtemény java részében is –, szenvedélyesen,
sőt harciasan bírálta vizsgálati tárgyát, a sorozatos
zaklatások miatt 1949-ben maga mögött hagyott hazai
társadalmat, megromlott irodalmi életével együtt. Az utókor
embere – aki életkora miatt nem recsegtette a szabadabb világ
rádióadásait – csodálkozhat azon, hogy az ötvenes években
még a legkulturáltabb tollforgató írásait is mennyire
átitatta a hidegháború hangulata. Ennek tulajdonítom, s nem
csupán alkati okoknak, hogy újságcikkei „kombattáns”,
harcos publicista színében tüntetik föl Csét, hasonlóan,
mint első számú kor- és sorstársát, Márai Sándort. Azzal
együtt, hogy Csé egy székely faluban született – mindketten
polgári, azaz „urbánus” írók. Mégis ő áll Márainál
egy fokkal közelebb Adyhoz, Babitshoz éppúgy, mint Móriczhoz
és a népiekhez – alighanem közérdekű
foglalkozásából eredően. A háború előtt és alatt a Magyar
Rádió irodalmi osztályát vezette, és az írók – népiek
és urbánusok, polgári radikálisok és szociáldemokraták –
megszólaltatásával fontos nemzedékszervező szerepet
töltött be. József Attilával is fölvette a kapcsolatot a
harmincas évek közepén – a nagybeteg költőn már nem sokat
segíthetett.
Máraihoz azért hasonlítom Csét mint napló-
és esszéírót, mert mindketten szenvedélyesen elutasították
a szélsőségesen kollektivista ideológiát és gyakorlatot,
fasiszta és bolsevista változatban egyaránt. Föl is emelték
ellene szavukat. Csé, úgy érzem, egy fokkal demokratikusabb
felfogású és nemzetibb érzületű Márainál, már
abban is, hogy szerelemmel kutatta a magyar irodalmi régiséget.
Nagyra becsült pályatársán is túltett abban, hogy még nála
is következetesebb haraggal és felvilágosító indulattal
bírálta a Rákosi-diktatúrát.
A könyv sajtó alá rendezője Czigány
Lóránt (1935–2009), a szintén sokáig emigrációban élt
irodalmár. A kolofon utószóíróként emlegeti,
valójában az előszó szerzője ő – utószó nincs is
a könyvben. Czigány Lóránt a kötet véglegesítése előtti
időben halt meg.
Az életműkiadásnak ez a kötete Csé 1945.
február és 1956. november közötti írásait vonultatja fel.
Találunk benne egy naplórészletet az orosz megszállásról, a
felemás koalíciós évekről, olvasói naplókat a régi magyar
és a külföldi irodalomról, egy történelemtudományi és
politológiai fejtegetést Két legenda címmel,
megemlékezéseket, vitairatokat, amelyekben például Borbándi
Gyulával tisztáz egy elvi kérdést, vagy Lukács György
Madách-kritikáját cáfolja. A könyvet az 1956. halottak
napjára írt rádióbeszéde zárja. Megrendülten, de még
bizakodva írta ezeket a sorokat: „…nehéz napok várnak a
magyarra, mert lélekben és szellemben, magatartásukban és
közdolgaikban, a politikában, gyárakban, hivatalokban,
iskolákban s a földeken felül kell múlniuk egész
múltjukat”. Úgy hangzik ez, mintha harangot kongatna.
Czigány Lóránt „antennás ember”-nek
nevezi az írót. Valóban, a könyvet olvasva úgy érezzük,
Csé szíve kétezer kilométer távolából is az itthon hagyott
társakéval dobog, azokéval, akik a háború alatt is vele
együtt élesztgették a szellemi ellenállás pislákoló
tüzét, a német megszállók és a nyilasok országlása
idején bujkáltak, vagy eltűntek az élők sorából. Az
„antennás ember” szókép azért is meggyőző, mert
különleges történelmi, esztétikai és politikai érzék
tetszik ki belőle. Csé éppúgy utálta a szélsőségesen
jobboldaliak fizikai és szellemi zsarnokságát, mint a
szélsőségesen baloldaliakét. Igazi harmadikutas
gondolkodó volt, és arról nem tehet, hogy ezt a megjelölést
vele nehezen összeegyeztethető írástudók és írásnemtudók
is használták és használják mindmáig önmagukra.
Ha Csé legközelebbi szellemi rokonait
keresem, sok név előtérbe tolul, de főként Ady és Márai
politikai szenvedelme jut róla eszembe. Éles és meggyőző a
bírálatban. A racionális, eleven prózastílus
nagymestereként minden tekintetben rászolgált a felvilágosult
értelmiségi jelzőre. Két legenda című írása
bátor és kijózanító vélemény azokról a hiedelmekről,
amelyek még az ostrom után is foglyul tartották önáltatásra
hajlamos hazánkfiait. Az egyik legenda: Budapest a második
világháború vége felé „a kereszténység és a Nyugat
védpajzsa”, ezért tartani kellett az utolsó leheletig a
Vörös Hadsereg ellen, hogy a szövetséges csapatok mielőbb
elérjenek az ország szívéig. Csé szerint ez merő illúzió:
a rettenetes áldozatokkal s a főváros szétrombolásával
járó harc kizárólag egy eszelős zsarnokság, a hitlerizmus
érdekében állt. Lényegében a „mi lett volna, ha…”
kezdetű, tudománytalan föltételezéseket utasítja el, és
ebben biztosan igaza van. A másik legenda a vértelen
forradalomé. Eszerint nálunk demokratikus nemzeti forradalom
zajlott le az orosz „pártfogók” védelmében. A
földosztás tényét nem hanyagolja el, de rámutat: megkaptuk
emellé mindjárt a kolhozosítást is, amellyel a bolsevisták a
sztalinista államot, ezt a telhetetlen étvágyú nagybirtokost
ültették a régi földesurak helyébe. Intelme ma, 2009 végén
is megdöbbentően időszerű: „(…) egyre gyakrabban hallani
a panaszt, hogy az angolszászoknak nincsenek még végleg
kialakult terveik rólunk, holott sehol sem láttam eddig, hogy
magának a magyarságnak volna végleg kialakult, józan és
összebékítő terve új életről egy szabad hazában!”
Ebből is látható: a nemzeti gondolatot szigorú nemzeti
önkritikával egyeztette össze, s ez akkor is fontos, ha
idegen lelkű bírálóink a sokat emlegetett kákán is csomót
keresnek, hogy lejárassanak minket.
Nem véletlenül érezzük úgy, mintha az
ezredvégi s a mai kormányzásról és közéletről beszélne:
mélyen ismeri a magyar nemzeti jelleget és lelkületet, azt,
amelyet a legfontosabb magyar költemények, Berzsenyi, Arany,
Vajda, Ady és Babits versei fejeznek ki leghívebben. Csé
magyar emigránstársaival vitázva fejti ki nézeteit. Jelzi,
hogy a külföldre menekültek nagy része a régi világ
hiedelmeivel kábítja magát, s a vak reményű, mitizáló
nézetek terjesztőire jókora helyreigazítás ráfér. A népi
írókhoz tartozó Borbándi Gyula hibáikkal együtt vette
védelmébe azokat az otthon maradt írótársait, akik 1945
után is, úgymond, a társadalom demokratizálásáért
munkálkodtak, és szorongatott helyzetben, kompromisszumok
árán is folytatják küzdelmüket az igazságosabb társadalmi
viszonyok megteremtéséért. Csé szerint a hatalomba
beépülők már letették a fegyvert: nem eléggé törődnek a
szabadsággal, az igazmondással. A háború előtti demokraták
nevében (Bajcsy-Zsilinszkyt, a Márciusi Front résztvevőit és
a már 1945 elején bebörtönzött Demény Pált és Kéthly
Anna szociáldemokratáit is közéjük értve) bírálja a
bolsevisták által meghozott és alaposan eltorzított
„demokratikus” intézkedéseket, melyek végrehajtásához a
népi írók egy része – Erdei Ferenctől Veres Péterig –
nagy áron és túlzott szolgálatkészséggel asszisztált. „A
moszkoviták elrabolták a világtól a humanizált
szocializmust, amelyben százmilliók hittek, hazámtól pedig a
nép forradalmát, amit gondolatban milliók elfogadtak” –
írta háborogva 1953-ban. Joggal utalt arra, hogy mi minden
történt néhány év alatt a hamis perekben, a politikai
gyilkosságok, a választási csalások és az egyéb,
osztályharcnak feltüntetett törvénytelenségek folyamán. Nem
tudott arról, hogy a NÉKOSZ-ba miképpen épültek be
Rákosiék emberei, miként hurcolták meg a mozgalom vezetőit,
és járatták le nemes törekvéseiket – gondoljunk például
Kardos Lászlóra. Vagy hogy az államosított ipari üzemekből
hogyan seprűzték ki a régi, jól képzett szakembergárdát.
Arról is keveset tudott, hogy mit dolgoznak az íróasztaluk
fiókjának a letiltott írók. Ösztönei mégis jobban jeleztek
Csének, mint pályatársának. Igaza van abban is, hogy az
ötvenes évek elején már népes magyar emigráció – mely
1956 után újabb kétszázezer fővel gyarapodott – sokszor
illúziókergető elméletekkel áltatta magát. Ennek jeleit
később itthon is érzékeltük, amikor a nyolcvanas években
megnyíltak a kis és nagy kapuk a vasfüggönyön túli magyar
irodalom termékei előtt.
Tárgyilagosságosság és
szenvedély
Csé tisztán látó és józanul
ítélkező gondolkodónak bizonyult, amikor az itthoni
irodalomról ítélkezett. A sokat emlegetett ötvenes évek
hazai irodalmáról és az irodalom társadalmi életéről
összefüggő képet adott cikkeinek sorozatában. Szinte napra
készen szemlézte a hazai sajtót és a könyvkiadást, és
sokáig kérlelhetetlenül minősítette a kétségbeejtő
politikai és társadalmi változások irodalmi strébereit, a
„boldog jövőt” kész tényként feltüntető költőket és
írókat csakúgy, mint az irodalompolitikai parancsuralom
túlbuzgó végrehajtóit.
Különös figyelmet fordított a lírára.
Egyrészt azért tartotta kiemelkedően fontosnak, mert
költészetünk történetében megtapasztalta, hogy egyetlen,
lángelmével írt vers már alkalmas lehet arra, hogy
megmozgasson egy közösséget. Másrészt mert mindig is
különösen vonzotta a vers – a nagy angol romantikusokról
írt tanulmánya fő művei közé tartozik, remek magyar
költői antológiát szerkesztett külföldre szakadt
honfitársainak, és ő maga is írt egy kötetnyi
prózakölteményt. Az itthoni irodalmi sajtó rendszeres
olvasójaként észlelte, hogy a verset, ezt a nagy múltú
műfajt milyen szörnyű módon alárendelték a
propagandacéloknak Zsdanov magyarországi követői, és persze
a szolgálatkész költők is, köztük jobb sorsra érdemes
tehetségekkel. Külföldön írott korai esszéinek egyikében
mintha a korabeli versekről írt cikksorozatának elméleti
alapjait fektetné le; kifejtette, hogy mit hiányol huszadik
századi irodalmunkból (A magyar líra messziről, 1951).
„A magyar lírából nemzetközi összevetés után először
az derül ki, hogy nincs alatta egyöntetű, kidolgozott
próza.” Ebből nem azt vonja le, hogy tehát a regény és a
novella magasabb rendű, mint a vers, hanem hogy a két műnem
egymást erősíti, és mindkettőnek árt, ha egyensúlyuk
felborul. „(…) a költő akkor vállalkozhatik vakmerő
repülésekre, ha világos és szabatos prózára ereszkedhetik
vissza.” A „visszaereszkedés” persze nem azt jelenti, hogy
a vers prózában is megfogalmazható, hanem hogy a prózával
közös, tisztán értelmezhető nyelvi eszköztárra
támaszkodik. Ehhez kell a hajlékony és egyezményes nyelvi
kultúra. „A prózának (…) éppen az az érdeme, ha a nyelv
ki van dolgozva, s nem kell minden mondaton külön gondolkozni.
Az angolok, franciák és olaszok már a XVII. században
elvégezték ezt a munkát.” A cél, hogy a költemény a
próza kölönce nélkül is magasba emelkedjék, s ne szoruljon
rá magyarázatokra, amikor az indulat kifejezése és az
érzékelésből, érzelmekből születő gondolat
megjelenítése a feladat. Így valósulhat meg az emigrációs
irodalom küldetése: „Építsük fel a száműzött magyar
nemzetet magunkban. Az ősök szavaiból. Versekből.”
Irodalmi szolgálat,
kontra irodalmi szolgaság
Bízvást kimondhatom, hogy Cs. Szabó
László az ötvenes évek hazai irodalmának első számú
kritikusa. Par excellence kritikus, aki nemcsak népszerűsít,
elemez és gyönyörködik, hanem kritizál is, mondhatni,
vadászszenvedélytől hajtva. A terítékre szánt vad
rendszerint az ostoba, hiszékeny, önáltató, hazug és
kártékony propagandavers. Korábbi, itthoni éveiben egy volt a
jók között, Németh László, Szerb Antal, Halász Gábor,
Illyés Gyula, Bálint György, Illés Endre, Gyergyai Albert,
Féja Géza, Németh Andor, Kállai Ernő, Szabolcsi Bence és a
többiek sorában. Aki közülük túlélte a háborút és az
üldözést, azt 1945 után vagy elhallgattatták, vagy
veszedelmesen leszűkítették mozgásterét. Így, az itthoni
kritikaírás lehetetlensége miatt, az elfogulatlan ítélkezés
rá és néhány menekülttársára – a már említett
Máraira, Gombos Gyulára, Borbándi Gyulára és a náluk
fiatalabbakra, például Határ Győzőre – háramlott.
Nem ismert kíméletet a „hódoltsági
irodalom” sikerembereinek bírálatában. Elszomorított,
amikor kedves íróim nevét is a sötét erők kiszolgálói
között olvastam. Csé persze nem tudhatta, hogy az ötvenes
évek első felében általa sokszor kárhoztatott Déry Tibor,
Háy Gyula, Zelk Zoltán, Méray Tibor, Benjámin László, Nagy
László vagy éppenséggel Csoóri Sándor már az ötvenes
évek közepére a magyar irodalom legjavához nő fel, politikai
tetteivel és emberi magatartásával éppúgy, mint műveivel.
Devecseri Gábor, Hubay Miklós vagy Somlyó György nevét sem a
Rákosi-korszakban írt propagandaművei és újságcikkei őrzik
meg az utókornak. De ki tudja, nem volt-e szerepe Cs. Szabó
Lászlónak is abban, hogy felhagytak a vezérek dicséretével,
és előbb a zsdanovi esztétika, majd a bolsevista rendszer
bírálatába fogtak, moralistákká, illetve – ifjúkori
eszméikhez visszatérve – a „tiszta irodalom” híveivé
váltak? Ebben is lehet valami, hiszen a vasfüggönyön
áthatoló hírcsatornákat még a nagy hatalmú ÁVH sem tudta
egészen elvágni.
Elégtétellel olvasom viszont, hogy miként
üt szét, nem is annyira a kárhozatra elinduló költők, mint
inkább az 1948 és 1953 között írt verseik között.
Szigorára – több-kevesebb mentséggel – rá is szolgáltak.
Némelyik költő helyezkedése egyenesen visszataszító még a
későbbi években is – valahogy mégsem visz rá a lélek,
hogy neveket írjak ide.
Az embernek csupán az tűnik föl, hogy néha
még az igazságszerető Csét is elragadja az indulat. A
sztalinizmus útjára terelt országok belső változásait nem
olyan differenciáltan nézte, mint amikor a neki tetsző
verseket vizsgálta. Alaphelyzetét az határozta meg, hogy
eltökélt harcosa lett a hidegháborúnak. Vitathatatlan
minőségérzéke Juhász Ferenc korai remekeinek hatására
mozdult el erről a pontról: a Tékozló országról már
csak jót tudott mondani. De miért nem vette észre, hogy
micsoda változások történtek Nagy László műveiben? Miért
akarta mindenáron rábizonyítani Benjámin László Köznapi
dolgok igézete című, elégikus versére 1955-ben, hogy
ugyanolyan csapnivaló mű, mint a néhány évvel korábban írt
ódák? Megjelenésekor az 1955-ben kulturális
miniszterségben megkapaszkodott Farkas Mihály csapott
botrányt. Milyen érzésekkel gondolhatott vissza a forradalom
leverése után Déry Tibort és Zelk Zoltánt a
„helyezkedés” vádjával illető cikkeire, amikor már az
említettek bebörtönzése ellen tüntettek a szabadabb világ
írói? Mit érzett a hatvanas években, de már jóval korábban
(és későbben is), amikor Csoóri Sándor irodalmi és
társadalmi harcairól értesült? A forradalomban még a
legtöbbször kárhoztatott Kónya Lajos és Kuczka Péter is
leszámolt magában romlandó műveivel, Tamási Lajos pedig a
forradalom egyik leggyújtóbb erejű versét tette közzé a
sajtóban 1956 november elején. E minősítés paradox voltában
is igaz: a Piros a vér a pesti utcán az ávós sortűz
ellen tiltakozott.
Saját írónemzedékét Csé érthetően több
megértéssel kezelte, mint a fiatalabbakat: amazt ismerte
jobban. Szabó Lőrincnek, Illésnek segítő kezet nyújtott a
határokon át, és Erdélyi József súlyos eltévelyedéseit a
költő tehetségének figyelembevételével bírálta. A
szükséges minimumnál opportunistább írókban, például az
önképzésben példaadó Veres Péterben idejekorán fölfedezte
a jóra törekvést, miután alaposan megbírálta. A fiatalok
közül különösen a hazai sajtóban és az
írókongresszusokon kegyetlenül megbírált Juhász Ferencre
és Sarkadi Imrére figyelt föl. Benjáminban, Nagy Lászlóban,
Csoóri Sándorban, ha egyévnyi késéssel is, végre meglátta
a morális és esztétikai megújulást s az őszinteséget.
Elégtétellel veszem tudomásul, hogy
elragadtatott elismeréssel írt a hadifogsága óta kissé
nehezen megszólaló, magára talált Csanádi Imréről. Ennek
két okból is örülök. Csanádiról írt sorai most látnak
napvilágot először, ezért a költő monográfusaként csak
most közvetíthetem Csé véleményét a Bornemisza Péter
költőjéről. „Van az Új Hangban egy különös híradás.
Híradást mondok, s tengerbe dobott palackra gondolok. Pár
hónap előtt megjelentek Bornemisza Péter, a hitújításkori
pap és költő válogatott munkái. Ez a kötet adhatta Csanádi
Imrének a gondolatot, hogy Bornemisza hántatlan, darabos,
prédikátori nyelvén szólaljon meg, talán csak azért, hogy
saját stílusában megidézve életre keljen a török
hódoltság s egy zivataros század tanúja, talán azért, mert
van idő, amikor tanácsosabb, ha az élők a holtak nyelvére
bízzák eleven mondanivalójukat” – és Csé teljes
terjedelmében közli a verset, Nyugaton élő olvasóinak
örömére.
Igazmondás – némi
fáziskéséssel
Mindamellett Csé sem tévedhetetlen –
főként abban, hogy az 1953-as oldódás csupán a bolsevista
rendszer alakváltoztatása volt a hatalom megerősítése
érdekében. (Kifejezi ezt a véleményét már a címével Ki
a legény a júniusi csárdában? című írása.) Közelről
nézve ez másként zajlott le. Csé úgy találta, hogy az
írók csupán helyezkedésből váltottak hangot Nagy Imre
júniusi kormányprogramja után. Pedig a jobbak – Déry, Zelk,
Háy, Benjámin, Juhász, Nagy, Csoóri – többé már nem
fújtak visszavonulót. Csé akkor eszmélt rá igazán
történelmi léptékű szerepükre, amikor a hazai irodalom
eseményeiből, az írók elleni kétségbeesett támadásokból
és viszontválaszokból 1956 szeptemberében kiérezte a nagy
változás, a forradalom előszelét. Ekkor már csak hetekkel
marad le az eseményekről, körülbelül az akkori
információáramlás nehézségeinek megfelelően. Egyik
cikkéhez (A párt új értelmiségi politikája, 1956.
szeptember közepe vagy vége) ezt a jegyzetet fűzte: „Cikkem
szedése közben jelent meg a Művelt Nép szeptember 2-i
számában Losonczy Géza kritikai hozzászólása az
értelmiségi határozathoz. Kétkedő szavakkal megtűzdelt
cikke félreérthetetlenül a Nagy Imre-féle politikai
szárnynak a hangja. Losonczy több évig börtönben ült
Rákosi uralma alatt.” (Losonczy később, Nagy Imrével és
másokkal együtt, az életével fizetett a szabadságért.)
Lényében Csé kiegyensúlyozó szellem volt,
és a hosszú ideig tartó hidegháborús hangulat sem
akadályozta meg abban, hogy ha késve is, megkülönböztesse a
megtévedt írókat a karrieristáktól. Lukács György
Madách-kritikájáról írt véleménye sem vall elfogultságra.
„Veszedelmes vadra igazi vadász kell”, írja a filozófus
személye iránti elismeréssel, de az ügynek megfelelő
malíciával. Elismeri, hogy „nagyzolás a darabot Goethe Faustjához
hasonlítani”, és az iránt sincs kétsége, hogy Lukács
„őszintén nem szereti a művet”. „Lukács hatalmas elme,
a marxi irodalomelmélet egyik tekintélye” – írja
udvariasan –, de így is pártfeladatot teljesített.
„Kimondta a pesszimista költőről, hogy pesszimista, a
köntörfalazók után rámondta, hogy a fekete csakugyan
fekete.” („Ha L. Gy. németül elgondolt magyar mondatait
lefordítjuk magyar észjárásra.”) Csakhogy miért tagadnánk
meg a pesszimizmus jogát a drámaköltőtől? „Marxra is
nagyon keserű esztendők köszöntöttek akkor londoni
száműzetésében, (…) s nemzetközi hatása csak 1864-ben
kezdődött el, (…) Madách halálévében.” Lukács
történetiségét találja Csé hiányosnak: saját eszközeivel
cáfolja a híres marxistát.
Várakozáson fölül időszerűnek tartom a Teleki
Pál halála egy angol regényben című cikket. Ann Bridge
írónő 1941-ben a budapesti angol követségen tartózkodott,
amikor Teleki Pál öngyilkosságával tiltakozott a jugoszláv
megnemtámadási szerződés megszegése ellen. A fiatal írónő
korhű képet fest A Place to Stand című regényében (a
cím Álld meg a helyedet-nek fordítható) a háborúba
sodródó Magyarországról, a nálunk oltalmat találó lengyel
és zsidó menekültekről s általában a közép-európai
emberek szenvedéseiről. Teleki Pálban „alázatos
vértanút” lát; „a regény magyarjai az elvesztett
becsületüket gyászolják” benne. És még ma is vannak
mártírgyalázók, akik megtagadják Telekitől a neki járó
kegyeletet.
A másodszori szovjet megszállásról és a
forradalom összeomlásáról írott, tragikus hangú záró cikk
után izgalommal várom a könyv folytatását – a kádári
restauráció és konszolidáció korának és irodalmának
szemléjét. (Mundus Kiadó, 2008)