Aczél Géza
kaktusz
új év új kötet
csírái – már nagyon váltani kéne elfelejteni a
tördelhetetlen
hosszú sorokat legyinteni a verstani egészre de legfeljebb ha
tizenhatról
tizenháromra remegtettem a sorhosszúságot kiszáradó kezemben
volt is
valami lírátlanság és magamban kételkedő örökös átok
hogy csöndesen
lemaradok ha mint az élelmesebbnek tűnő társak ezerrel nem
menedzselek
és szponzorálok csak várom gyámoltalanul azt a bizonyos
összevillanást
mely naggyá tehetné akár a rövid i-vel írandó lirát ezt a
kényszeredett hazai
leleményt mely meg-megkoccantja az őszülő legényt mikor
beírja lelki
szótárába a maga fabrikálta metaszavakat s ha az ötlet kint
toluló felszínes
szintjén már elakadt odanyúl képzeletbeli költő magához
feleslegesen nem
dicsér és nem átkoz teszi a dolgát mint egy iparosmester a
görcsök idején
megsegítve magát olykor némi szertelen szesszel legtöbbször
valami
szesszerű förtelemmel tudja maga mögé a gyanúsan olcsó
dobozos söröket
s ha nem vigyáz zengeménye átlépi a koszlott epikát melyben
majd lelassul
nem marad rögtől szakadt dimenziója hanem csak mint egy hóka
szöveg
érdektelen valót szövöget igénytelenebb lapoknak és
már-már filozofikusan
unatkozó magának míg csak elvont szövegét el nem kezdené
bekerítgetni
az örökös zátonyra terelő lapszus ám tárgyszerű
fogódzónak alkalmilag ma
fölszólt mellőlem ez az arasznyi kaktusz egyetlen groteszk
virágunk az is
a számítógép mellett ki tudta egykor hogy az idétlen
ajándék ma távolabb
lendítő szándékot ellett mert most mi ketten borostásan ha
nem is nagyon
szikkadtan de sivatagi pózra váltan valahol összeértünk
vannak túllocsolt
pillanataink szétágazó szerénységünk szárító széllel
kicserzett évünk meg
valami konok akarat sűrűsödik szúrós tekintetünk alatt mikor
összenézünk
s hiába a jól bevált halálesztétika a múlás terhétől
több-kevesebb sikerrel
formált nyöszörgésünk sokáig mozdulatlan kis korpuszán
most az az apró
zsenge dudor az érdekes alig lehet még kéthetes ezt a
valóságfelismerést
kétségtelenül a rímkényszer is hozta de verstanos barátaim
miért legyen az
versírónak örökös kanossza ha olykor miként a hirtelen
villant szúrt fény
eme delej a káosz rejtett zugaiba is bevilágít s miközben
veled szemben
szintén ott didereg az a másik kölcsönösen megmelegedhetünk
egy váratlan
felismerésben melyben nincs ugyan elég írói tett sem
jelentős géniuszi
érdem csak a sok összetartozás külső akarása melynek
szövegét ki tudja
ki diktálja mikor a végszavakat a vásárlásból hazaérkező
asszony kérdései
mellett a fölriadt szómunkás beütögeti fáradtan rásimít
még enyhén ihlető
kaktuszára majd szól neki hogyha fölpuhult már a füstölt
csülök és a lencse
jöhet a zöldség és az újévi szerencse lehetőleg
összeérve és korhely módra