Simon László
Balázs Attila: Kinek
Észak, kinek Dél
Palatinus, 2008
„akárki
nyugodtan idedughatja a fejét
a gépem fölé agyaljunk ki valami
tisztességes utolsó sort amely olyan éles
metsző akár a borotva a fagy vagy a guillotine pengéje
fejezzünk le nyilvánosan egy műfajt
amelynek előbb elnézést kérünk fiktív szereplőitől
meghajolva a történelem színpadán
a már kiürült nézőtér előtt
vagy nézzünk benne utána annak a sornak
amely a legmegfelelőbb lenne ide
csak úgy találomra dadaista módra
keressünk refrént az időre”
(Brasnyó István: Óda a regényhez)
A nemrégiben elhunyt vajdasági
költő-prózaíró hatalmas versének zárómondatait idéztem,
aki sok-sok kortársához hasonlóan egy életen át vívta
hősies küzdelmét a regénnyel. Bizonyára nem véletlen, hogy
az utolsó sora oly „éles” és „metsző”, de az sem,
hogy az időre keres rímet. Az ugyancsak vajdasági születésű
Balázs Attila is az idővel áll harcban. Mindenekelőtt a
történeti idővel. Első ránézésre ugyanis mintha csak
szűkebb hazája, Újvidék és Pétervárad történetét
akarná elmesélni, lehetőleg a honfoglalás előtti időktől
napjainkig. Intellektuális erőket mozgató szándék,
lenyűgöző vállalkozás: megírni a haza, a szülőföld
történetét. Forrásokat, tudós történészeket idéz,
mondákat, legendákat, betyárhistóriákat applikál
elbeszélésébe, történeti alakoknál időzik el, s közben a
vajdasági történelem ismert és ismeretlen figuráinak
életútját, portréját is megrajzolja. Ezeket a műveleteket
majd minden esetben saját kutatásaival, illetve egy jeles, a
19. század végén működő helytörténész, Érdujhelyi
Menyhért, majd később, a jugoszláviai testvérharcokat
idézve, az újvidéki Telep egyik furcsa alakjának, Picspang
tanár úrnak a munkáira hivatkozva hitelesíti. Nem véletlen
tehát, hogy az olvasó, még ha hivatásos is, könnyen lépre
megy, s elhiszi, hogy – miként egyik bírálója vélekedett
Balázs Attila művéről – „regényes történeti rajzot”
tart a kezében. De nem regényt.
Az írói módszer felfedéséhez, hogy
tudniillik miként írható regény a történelemből, vissza
kell térnünk a brasnyói problematikához, a „keressünk
refrént az időre” gondolatához. Tartok tőle, hogy az idő
– ezúttal mint a modern regény központi kategóriájának
bevezetése – könnyen szétfeszítheti e recenzió kereteit,
de kénytelen vagyok vele, ha szeretném alaposabban megérteni
Balázs Attila regényírói módszerét.
Az írónak először is a regény idejévé
kell tenni a történeti időt, mely térképző erővel
rendelkezik, és regényalakokat hív életre. Balázs Attila
nagyon is tisztában van ennek jelentőségével: „Kimondottan
idegesít a sok szám, támpontul azonban szükség van ezekre,
mint hídnak a pillérjeire, főleg egy olyan szövegben, mely az
idő széles vizén ível át, vagy akár így: viaduktként az
emberi történelem siralomvölgye fölé magasodik, és
szándéka is ott maradni.”
Balázs Attila gyakran játékosan-ironikusan
fogalmaz, de halálosan komolyan gondolja, hogy „az idő
széles vizén” haladva, sodrását követve nem lehet regényt
írni, legfeljebb történelmet. Tisztában van természetesen
azzal is, hogy az írónak sűrítenie kell az időt, mert csak
így képes a tér megteremtésére, s arra, hogy alakokat
rajzolhasson és terelgethessen benne. Emir Kusturicára utalva
jelzi is a prózaíró kényszerét: „…lehet, hogy
kockázatos összerántani az idő rulettasztalán ennyire távol
eső dolgokat, meglepett személyeket, dédelgetett zsetonjaikat,
ámbátor szórakoztató tud lenni az ilyesmi.”
Balázs Attila regényírói módszerének jobb
megértéséhez érdemes elővenni Bahtyin tanulmánykötetét
is, A szó esztétikáját, melyben ezt állítja a
szerző: „Az irodalmi-művészeti értelemben vett
kronotoposzban a tér- és időbeli ismérvek konkrét, tartalmas
egységben olvadnak össze. Az idő itt besűrűsödik,
összetömörül, művészileg látható alakot ölt; a tér
pedig intenzívvé válik, időfolyamattá, szüzsévé,
történetté nyílik ki.”
Balázs Attila erős tehetségét bizonyítja,
hogy képes a történelmet a regény tárgyává, átélhető,
élvezhető „szüzsévé” avatni. Életek hihetetlen
gazdagsága, ismert és ismeretlen szereplők sorsa tárul
elénk, s kapcsolódik össze konfliktusokban, szerelemben,
gyűlöletben, bolondériában, tragikumban; alakok merülnek fel
az idő árjában, s tűnnek el benne örökre. Az idő
komótosan járja be a tereket, s teremt alkalmat a figurák
megmutatkozására.
De mi történik, ha a történeti idő
váratlanul felgyorsul, s a regényíró elveszíti uralmát
anyaga, a történelem fölött, mert utoléri, és egyszerre ő
is a történések, az események résztvevőjévé válik? Ekkor
lelohad a regényidő térképző ereje, elenyészik alak- és
történetképző készsége. Lassanként elfogynak a
megjeleníthető, leírható figurák, hovatovább csak
történeti-politikai szereplők maradnak „a történelem
színpadán / a már kiürült nézőtér előtt”. Az író nem
talál elmesélhető történetet, csak leírható helyzetet,
melybe Jugoszlávia szétesése, a testvérháború juttatta.
Ekkor lép elénk az író a maga életrajzi valóságában, a
konfesszió vágyával a szívében, egyes szám első
személyben.
Az idő funkciójának elemzése után
érdemes szemügyre venni Balázs Attila regényét egy másik
szempontból is. Az író elbeszélői módszerének
szempontjából, mely éppúgy sok mindent elárul az író
teremtő képzeletéről, mint a téridő (kronotoposz)
kezelése. Az irodalomtudomány örökzöldjében olvasható az a
régi keletű felismerés, hogy „az elbeszélés módszerének
központi problémája a szerzőnek a művéhez való viszonya”
(Wellek–Warren: Az irodalom elmélete).
Balázs Attila olyan erősen tudatában van
ennek az összefüggésnek, hogy beszél is róla, hol
hangsúlyosan, hol ironikusan. Efféle eligazító-ráébresztő
fordulatokkal él például: „Íme szertelen jókedvemben,
csaknem híven, benne hívőn mesélem én is, holott a tudomány
igazsága ezen a ponton más lehet. A történettudományé
mindenképp, de kit izgat. Ha egyszer oly didergetően szép.”
A szerző olykor írói műhelyének titkait,
szándékait is feltárja olvasója előtt. Műve vége felé
haladva bevallja: „megírom minden eddiginél terjedelmesebb
könyvem, melybe fentebb csak durván vázolt élményeim is
belesűrűsödnek…
Adtam magamnak egy kis fórt. Könyveim
Könyvének megírását úgy ötven fölé helyeztem. Márpedig
most ötven múltam, és írom.”
Balázs Attila egyébként a személyességnek
és a vallomásosságnak mind mélyebb rétegeit tárja olvasója
elé, újra meg újra biztosít bennünket, hogy – bár egy
helyen „szövegduzzasztónak” mondja magát –
szakmájának, az írói mesterségnek elhivatott művelője. Egy
gyermekkori emléket idézve megvallja, hogy az „amúgy
céltalan életecske mellé rendelte az írás képességét az
Úr…”.
Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy az
„akárki nyugodtan idedughatja a fejét / a gépem fölé”
brasnyói magatartás egyáltalán nem idegen Balázs
Attilától. Ő ugyanis prózaíró létére talán némely
költőnél is vallomásosabb és kitárulkozóbb alkat. Nem
restelli megvallani, hogy az írás képessége nem egyszerűen
Isten adománya, hanem lehetőség is arra, hogy időálló
alkotásokkal törjön halhatatlanságra: „Valódi ár ellen
erős motorú hajóval küzdünk, ám az idő sodra ellen mivel?
Azt hiszem, maradandónak szánt művel próbálkozunk. Teljes
gőzzel, még ha hiú reményekkel is. Ki-ki a maga járművének
kopott fűtője és ütött kapitánya.”
Balázs Attila olyan írónak mutatkozik ebben
a regényében, aki a maga szeretetteljes modorában újra meg
újra emlékezteti olvasóját, hogy amit olvas, irodalom
csupán. Ezzel magyarázható egyebek közt, hogy fontosnak tudja
és mutatja az elbeszélő-narrátor szerepét, aki
közbeszólásaival kizökkenti az olvasót az át- és
beleélés folyamatából. Például efféle mondatokkal: „Nem
játszhatjuk folyton a mindentudót, azonban elképzelhető…”
Vagy: „ …remélem, van még egy kis türelmük…” Máskor
az írói szándékra emlékezteti olvasóját, jelezve mintegy,
jobb lesz észben tartani, hogy „mi itt egy szórakoztató,
végeredményben tanulságos, néha vicces történetet
igyekszünk elmondani”. Máskor a szöveg tárgya vagy a
pillanatnyi lelkiállapota készteti arra az írót, hogy
másképpen fogalmazzon ugyanarról szólva. Egy tragikus
esemény kapcsán például így: „meg is örökítjük ebben
az, úgy látszik, halálhoz a születésnél valamiért sokkalta
jobban vonzódó műben…” Olyan mondata is akad, melyben
„hol kacagva kikacsintó, hol bús grimasszal elforduló,
elkomolyodó” mesefolyamnak nevezi művét.
Érdemes itt visszatérni Érdujhelyi Menyhért
alakjához és az elbeszélésben betöltött szerepéhez, aki
kézen fogja, s végigvezeti a szerzőt a Vajdaság történetén
szinte az első világháború kitörésének pillanatáig.
Érdujhelyi bevonása ugyanis olyan játékteret nyújt Balázs
Attila számára, melyben – minden maga választotta
kötöttség ellenére – szabadon mozoghat, s szinte tetszés
szerint közelíthet tárgyához, a történelemhez, de el is
távolodhat tőle, s olyan messzeségbe kerülhet, ahonnan
együttérzéssel, egyszersmind távolságtartó iróniával
beszélhet róla. Azzal is sikerül elidegeníteni a
történelmet mint a regény tulajdonképpeni tárgyát, hogy
látszólag megkettőzi a narrátori hangot, váltogatja az
elbeszélői pozíciót. Nem minden esetben tudjuk megmondani,
hogy Balázs Attila vagy Érdujhelyi Menyhért beszél-e a
Vajdaság, közelebbről Újvidék és Pétervárad
történetéről. „Fő vonalvezetőnk, kedves kalauzunk, egyik
drága ihletőnk, Érdujhelyi Menyhért írta le nem a
legderűlátóbb modorban, hogy…” – közli velünk a
szerző, de csak ritkán jelöli meg azokat a mondatokat,
melyeket a jeles helytörténésztől emelt át a maga
szövegébe. Továbbhaladva az olvasásban megtudjuk, hogy
„…Érdujhelyi Menyhért a mi kedvenc vakvezetőnk vagy
szamárvezetőnk, vagy ahogy tetszik. Mondtuk már? Ő a mi
emberünk, gondolataiban, cselekedeteiben egyaránt.”
Talán nem tűnik belemagyarázásnak, ha
megkockáztatom, hogy a „mi” jelentése a „pluralis
modestae, a többes szám első személy használata
szerénységből az egyes szám helyett” (Idegen szavak
szótára). Jómagam a szerénység szóra tenném a
hangsúlyt, utalva Balázs Attila vissza-visszatérő
fordulatára, amely így hangzik: „szerény krónikásuk”.
De mindegy is, hogyan játszik az író az
elbeszélő kilétével, az bizonyosnak látszik, hogy – ha
olykor rejtőzködve is – mindig egyes szám első személyben
van jelen, s vall vívódásairól, az anyaggal való
küzdelméről, elbeszélői módszeréről, tehetségébe vetett
hitéről, az írói hivatásról mint eleve elrendelt, sors adta
életformáról.
Balázs Attila azonban a regény egy pontján,
nagyjából akkor, amikor a délszláv háborúról beszél,
felhagy az írói mesterséget firtató kérdések elemzésével,
nem izgatja már a tehetség mibenléte és természete, a
szöveg szervezésének problematikája. Hirtelen, de nem
váratlanul, mert előzményei ott vannak a regényben, a maga
puszta életének tényeivel lép elénk a konfesszió, a
vallomás kényszerével.
Akkor következik be ez a fordulat, amikor a
történelem átcsap az elbeszélő feje fölött, amikor az
író a saját történetével, megszenvedett sorsával maga is
szereplőként lép be a történelembe, nem mint alakítója,
hanem mint elszenvedője. Ezt a sorsdöntő fordulatot a
délszláv háború hozza meg természetesen az író életében,
de a regényében is. Az életben azzal, hogy belekényszerül az
„alkalmi riporter, kitartó tudósító, disszidens író és
dezertőr katona” szerepébe. A regényben azzal, hogy a mű
énformában írt életrajzi alkotásként folytatódik és
fejeződik be. Világossá válik, hogy az író saját
világának őszinte feltárása mindennél fontosabb immár.
A recenzensnek az a szakmailag nehezen
indokolható véleménye, hogy Balázs Attila azért szánta rá
magát könyvei könyvének megírására, hogy nyilvánosan
beszélhessen kifosztottságáról, a háború ütötte
sebekről, a haza, az otthon elvesztése miatt érzett
fájdalmáról.
Végezetül idehalljuk Heinrich Böll egyik
hősének Balázs Attila könyvében gyakran idézett mondatát:
„Élvezzétek a háborút, mert a béke szörnyű lesz!” A
tapasztalat arra tanít, hogy a béke olykor a túlélő
tragédiáját teljesíti be.