Potozky László
Vasárnapi
körút
Becsúsztatta nyugdíjának utolsó
ötvenbanisát a persely száján, majd kisurrant a
templomajtón, és megállt a tiszteletes előtt. Jóformán még
egymásba sem csúszott a kezük, máris hadarta:
– Tiszteletes úr, fontos
megbeszélnivalóm…
A lelkész nem volt szokva ahhoz, hogy a
hívektől való búcsúzás közben félbeszakítsák, mégis
higgadtan felelt.
– Először köszönjek el mindenkitől,
Pál, utána majd meglátjuk.
Pál komolyan bólintott, félrevonult a
templomkert egyik kidőlt sírkövére.
Egy asszony búcsúzott el a paptól, majd
szétnézett, mintha keresne valakit. Tekintete a sírkövön
gubbasztó férfin akadt meg, feléje indult.
– Induljunk haza, vén Kézesi – mondta.
– Te csak menj nyugodtan, nekem van még
valami elintéznivalóm a tiszteletes úrral. – Majd a
fanyalogva távozó asszony keze után kapott. – Nincs
véletlenül egy kis pénzed?
– Nincs.
Kézesi Pál fiatal korában asztalosként
dolgozott. Jól keresett, a járás összes falvából tódultak
hozzá bútort készíttetni, alig győzte a rendeléseket. A
gazdasági válság viszont, mint minden más iparágra, az
övére is rátiport. Sosem gondolt más jövedelmi forrás
keresésére, remélte, valahogy csak kihúzza a válság
végéig, az sem tarthat, míg a világ. De éppen azon az
őszön érte el a mélypontot, amikor első osztályba készült
a lánya. Hogy elő tudja teremteni az iskolakezdéshez
szükséges pénzt, pálinkafőzésre adta a fejét. Hiszen ha
valami, akkor az ital minden időben elkel. Volt egy kis
szilvása, betakarította a gyümölcsöt, leőrölte, cefrézte.
Még a nagyapjától örökölt egy ósdi rézüstöt, gőzölőt
is kerített valahonnan, de az alszeszt már nem csapolhatta le.
Utólag nem tudta eldönteni, mi hibája lehetett a gőzölőnek:
egy óvatlan pillanatban szétpattantak az illesztékek, és a
kicsapó gőz meg a szétfröccsenő szilvaszósz telibe találta
Pált. Mégis, szerencsésnek mondhatta magát. A fején
egyáltalán nem sérült meg, és mivel épp féloldalt állt az
üstnek, csak az egyik karját, hasának egy tenyérnyi
felületét meg a lábát érte a forró massza. Hasa és lába
megúszta néhány vízhólyaggal, védte őket a munkaruhaként
használt vastag posztó kezeslábas. Feltűrt ingujjú
karjáról viszont szinte izomig lefoszlott a bőr, úgy
hámozták le a sürgősségin, mint a banánt. Jó évig még az
ujját sem tudta mozgatni csupa var, vastagon bepólyált kezén.
Rokkanttá nyilvánították, nyugdíjazták. A
megégett kéz azonban sehogy sem akart nyugodni, sajgott a nap
minden órájában. Addigra Pál idegrendszere már annyira
hozzászokott a fájdalomcsillapítókhoz, hogy muszáj volt
valami más módot találnia szenvedése enyhítésére.
Először sörrel kísérletezett. Boldogan jött rá, pár üveg
már igen jótékony fájdalomcsillapító hatással bír. Aztán
valami erősebb után nyúlt. Eleinte felesége hordta haza neki
az égetett szeszt, örült, hogy ura annyi idő után némileg
visszanyerte életkedvét, és nem kell tehetetlenül
szemlélnie, amint szeme láttára gyötrődik. Eltelt még egy
év, a sebhelyek végleges formájukba rojtosodtak, és ezzel
együtt a fájdalmak is megszűntek. De Pál nem hagyta abba az
ivást. Nem tudott megválni a kellemes zsibbadtságtól, amit
akkor érzett, ha szeszt vett magához, emellett pedig spiccesen
jólesett eljátszadozni göcsörtös bőrének domborulataival.
Most is önkéntelenül feltűrte zakója
ujját, és végigsimított a karján. Közben észrevette, a
tiszteletes egymagában áll a templomajtó előtt. Felpattant a
sírkőről, és odasietett.
– Sajnálom, Kézesi, de most nem lehet –
vonta meg vállát a tiszteletes. – Épp az imént juttatta
eszembe a feleségem, hogy már elígérkeztem a nőegyletnek,
velük van megbeszélnivalóm. Majd legközelebb.
Pál átlátott a kibúvón, mégis firtatás
nélkül búcsúzott. Pedig hány böhöm hordó porosodik a
paplak pincéjében! De ha nem, hát nem – az ember ne
erőltesse rá magát senkire. Fejébe csapta keményített
ellenzőjű sapkáját, és elhagyta a templomkertet. Átvágott
a főtéren, a falu vége felé vette az irányt, arrafelé, az
utolsó házak egyikében lakott egy régi komája. Jó ember,
sosem csúfolta.
Egy idő után Kézesi mesterkéltnek kezdte
érezni az otthoni zugivást, ekkor kezdett feltünedezni az
ivóban. Ott ragasztották rá a gúnynevét is: Túrosnak,
Fókának becézgették a keze miatt. Hiába, neki valaha volt
becsületes munkahelye, nem a sáncban fetrengve kamaszodott, nem
volt zsigeri iszákos, ős-szesztestvér. Mégis, pótolhatatlan
cimborává vált, akin kitűnően lehetett szórakozni: Kezeskedsz,
hogy megadod? Itt a kezed, disznóláb! Tűzbe mernéd tenni
érte a kezed? Azonban a komák nyelve csak akkor élesedett
ki igazán, amikor Kézesiné először feltűnt a füstben
mártózó asztalok között, hogy hazatessékelje a férjét. Jók
lehetnek azok a göcsörtös ujjak, fehérnépbe az való! Pali,
te ne várd az ezüstlakodalmad, mert akkor le kell gyalulni az
ujjad, hogy rá lehessen húzni a karikagyűrűt! Olykor,
különösen mikor még kicsik voltak, anyjuk a gyerekeket is
magával vitte, mint megcáfolhatatlan érvet a hazamenetelre.
Kézesi ilyenkor nem cirkuszolt, bűnbánóan felhajtotta az
italát, majd kitántorgott az ajtón, és kézen fogta a fiát
vagy a lányát. Egyszerre mindig csak egyiket, a rossz kezét a
gyerekek nem merték megfogni, miután az egyik kocsmatöltelék
egyszer magához intette őket, és megsúgta: ha az apjuk túros
karjához érnek, az övék is olyanná változik. Kiskorukban a
gyerekek még elviseltek egy-egy kocsmakirándulást, aztán
ahogy cseperedtek, restellni kezdték magukat, és hagyták
anyjukat egyedül menni.
A kocsmától csak néhány porta választotta
el komája házát. Pál megállt a kapu előtt, az udvarról
egymást túlkiabáló, vidám férfihangok röppentek fel.
Valahonnan a ház mögül füst szállt a magasba, szénen sülő
hús szaga terjengett. Hazajöhettek a gyerekek, gondolta
Kézesi, biztosan azért a nagy felhajtás. Vajon illik-e
ilyenkor bemenni? Üsse kő, úgysem ül sokat! Felhajt néhány
pohárral – akad az ünnepi asztalon elég –, és már megy
is tovább, ennyit biztosan nem vesznek zokon. Lehajtott fejjel,
szórakozottan maga elé bámulva ment végig az udvaron, mint
aki csak úgy betévedt.
Mindenki elnémult, Kézesi az asztalhoz érve
lekapta a sapkáját, köszönt. A férfiak kezet nyújtottak,
kényszeredetten hellyel kínálták. Egy pad szélére
kucorodott, igyekezett nemtörődöm hangon felelni arra, hogy
mit iszik. Sör, bor, pálinka? Pálinkát kért, csak
ennyicskét, ni, mutatta, épp hogy megnyalintja. Bedöntötte az
első pohárral, jólesett. Majd a másodikat, harmadikat.
Hagyta, hogy terítéket tegyenek elébe, közben illedelmesen
szabadkozott: már megy is, látja, rossz időpontot fogott ki,
majd máskor visszajön, igazán ne fáradjanak miatta. Tálalás
előtt megivott még egy kupica pálinkát, majd úgy döntött,
bekapcsolódik a beszélgetésbe, ne mondhassák, hogy csak
piálni jött.
– Te nem a Misu vagy? – fordult oda a
szomszédjához. – Osztálytárs voltál az én Ágikámmal,
nem? Találkoztatok mostanában? Ő is a városban van. Nem
sűrűn jár haza, nagyon elfoglalt szegény.
Egy este egyedül maradtak otthon a gyerekek,
míg anyjuk elment hazahajtani a családfőt az ivóból. Hány
éves is lehetett akkor Pistu? Tizenhárom, tizennégy?
Mániákusan szerette a motorokat, szerzett is valahonnan egy
lestrapált robogót, azt bütykölte, minden álma az volt, hogy
egyszer üzemkész állapotba hozza. Télen, hogy meg ne
fázzék, egy szűk szerszámoskamrában dolgozott, benzines
ronggyal próbálta eltávolítani az alkatrészekre kövesedett
gépzsírt, sarat. Ágika a házban tett-vett, mikor fájdalmas
hörgés ütötte meg a fülét az udvarról. Öccse a hóban
fetrengett, orrán-száján dőlt az égett hús szagát hordozó
füst. A sürgősségin kiderítették, hogy mikor dugiban rá
akart gyújtani egy cigarettára, kigyulladt a légutaiban
felgyűlt benzingőz. Legalább kiment a szabad levegőre, és
nem robbantotta fel magát. Lélegeztetőre tették, de hiába:
két óra leforgása alatt teljesen felköhögte a tüdejét.
Ágika száraz szemmel, zokszó nélkül temette el öccsét.
Tavasszal beköltözött a városba, és azóta csak temetésekre
járt haza.
A házigazda alig hallhatóan dörmögött az
orra alá: ezentúl majd bezárkózik, az istenit a Fókájának!
Pál visszaintegetett a kapuból, de becsukni már elfelejtette
maga után. Kitérült a patakot kísérő főútra, folyással
ellentétesen indult el. A sógorához igyekezett, nagy piás
hírében állt az is. Kis híján elszalasztotta a házat, csak
az előtte álló kútról ismerte fel. Felhúzott egy veder
vizet, megmosta az arcát, majd a száját is kiöblögette. A
kapun belül sehol egy teremtett lélek, csak a hátsó udvaron
szemezgetett néhány tyúk. Bezörgetett a konyhaablakon.
– Szervusz – köszöntötte fakó hangon az
ajtót nyitó asszony. – Déncsi alszik.
– Milyen baja van? – kérdezte Pál,
miközben letelepedett az asztal mellé, és egy rokonszenves
kristályüveggel kezdett szemezgetni.
– Fáradt – szólt a beletörődő sóhaj
–, de tölthetek egy pohárral.
Kézesinek még nem volt annyira elfelhősödve
az agya, hogy egy kis átlátszó színjátékra képtelenné
váljék.
– Nem kérek – mondta.
A sógorasszony kapva kapott a válaszon,
megragadta az üveget, és a kamra felé indult. De Pál nem
hagyta futni ilyen könnyen.
– Ez az idei meggy? – döfte belé
hátulról a kérdést.
Selymesen buggyant ki a pálinka az üveg
nyakán, és csordult alá a kupicába. Pál egymás után
felhajtott kettőt, majd miközben a harmadikat dédelgette, csak
hogy ne legyen olyan nyers a látogatás, sógornője egészsége
felől érdeklődött. Amaz elpanaszolta, ízületeit reuma
sanyargatja, s néha a gyomra is huncutkodik. Pál a szakértő
hangján javasolta, kúrálja a sóközi büdösgödörben, minek
tétovázik, mikor saját falujában, házától egy köpésre
megtalálja a gyógymódot minden nyavalyájára?
Már az ötödik poharat küldte alá, mikor az
ajtóban hirtelen Kézesiné tűnt fel. Szeme egyetlen
villanásával felmérte férje állapotát, majd, mintha épp
csak látásból ismernék egymást, többé rá se hederített,
csak húgával társalgott. Pál sebtében még benyalt egy
pohárkával, majd csendes istenhozzáddal távozott. Felesége
nem tartott vele. Vasárnapi körútjairól sosem cibálta haza,
s már jó néhány éve, mióta fiuk meghalt, a kocsmából se.
Még tiszteletét tette két-három portán, de
eredménytelenül. Volt, ahol sóspereccel kínálták,
süteménnyel, de akadt olyan is, ahol le sem ültették. Végül
egy helyen zárt kapura talált. Tanácstalanul bambult a falu
fölé magasodó szőlősdombra, némi töprengés után a
Sóköz felé indult. Ott laknak ám a jó emberek! Estbe hajlott
már a nap, mire ellődörgött odáig. Csalódottan érezte, egy
kortyot sem bírna már lenyelni, egyébre sem vágyott, csak
hogy lefekhessék. Bemászott egy közeli gyümölcsösbe,
leheveredett egyik fa alá, elaludt. Nyugtalanul hánykolódott,
zizegett alatta a fű. Pistuval álmodott.
Feltápászkodott a fűből, fejébe
nyomta a sapkáját, a sötétben tapogatózva átmászott a
kerítésen. Éjfél körül a nyitott ablakkal alvók
hallották, amint végigcsoszog a Sóköz útján, majd léptei a
patak zubogásába vesztek.
Két, a rajtuk átlépdelő lábak által
üvegesre csiszolódott gerenda nyúlt át egyik partról a
másikra, alatta, alig egyméteres mélységben bukdácsolt a
patak. Megmarkolta a bal oldalon húzódó korlátot, elindult,
talpa alatt vibrált a fa. Mintha oldalra fordulna az egész
híd… Kemény felület szántott végig fájdalmasan jobb
sípcsontján, a túlsó parton őrködő fák kitörtek a
síkból, felborultak. Beverte a fejét, valami hideghez
préselődött az arca, fülébe tompa moraj költözött.
Feltápászkodott a csúszós köveken, utánakapott a
sapkájának, mielőtt az elsodródott volna az árral, és úgy,
vizesen a fejébe csapta. Úgy döntött, ha már elázott,
fölösleges kikászálódnia a vízből. A kertje aljában
folyik a patak, a medret követve játszva hazatalál. A sima
patakmederbe helyenként gübbenők mélyedtek, s Kézesi már
derékig vízben járt, amikor ismerős fa árnyékára lett
figyelmes. Ez lesz az! Ez a fűz már az ő kertje végében
kókadozik.
Kikúszott a homokos partra, négykézláb
mászott előre a földig hajló lombsátor alatt. Füves
síkságon találta magát, melyen még egy szénaboglya sem
domborította a láthatárt. Eltévesztette a házszámot, az
istenit! Ez nem az ő kertje! Na de nincs baj, most már csak
hazakujtorog valahogy. Enyhén lejtett a talaj, lábán cuppogott
a cipő. Hirtelen záptojásbűz csapta meg az orrát. Ekkor
jött rá, a kénfürdővel szomszédos réten kószál. Hogy is
nem gondolt erre? Egy percig azt hitte, hogy eltévedt! Irány
haza, de csak óvatosan: jó lesz vigyázni a kigőzölgésekkel
– néha annyira tömények, hogy a feléjük betévedő madár
is pórul jár. Zakója zsebében ráakadt egy gyújtóra, és
csodák csodája, nem nedvesedett át a kovakő, első
kattintásra szikrát vetett a gáznak. Maga elé tartotta a
pisla lángot, ameddig a tűz megél, addig az ember is.
Hopp, a sapka! Az ellenző alig hallhatóan
koppant a földön. Lehajolt érte – efféle mutatványra ilyen
pityókosan nem tanácsos vállalkozni –, fejével
beleszántott a fűbe. Kötőtűként döfött orrába a
záptojásbűz, kezében még mindig ott volt a gyújtó.
Megkeccentette, szikrabogáncs, láng sehol. Sziszegést hallott,
kígyó lehet a bozótban. Jó lesz elhúzódni! De itt nincs is
bozót. Se kígyó! Egy pillanat! Ez nem is sziszegés. Inkább a
fű zizzen valaki lába alatt. De hiszen ezek léptek! Egy
kamaszgyerek léptei! Fiam! Pistu!