Láng Zsolt
Az
integető gesztenye
Csak hevert az ágyon, és ha behunyta
szemét, rögtön sírni kezdett. Nem értette, miért. Ha már
sír, akkor zokogjon. Ez a lappangó könnyezés semmit nem hoz,
semmit nem visz. Amikor tizedikben a hőtanhoz értek, Koch
teljesen kivirult, ragyogva magyarázta a lappangó hő
jelenségét. Soha egyetlen kísérletet sem készített elő
annyira lelkesen. „Melegítés közben a víz hőmérséklete
folyamatosan emelkedik, ám száz foknál megtorpan, eltelik
néhány másodperc, mennyit mértünk, Bereczki?, három?,
eltelik három másodperc, és a hőmérő meg se moccan,
látszólag nem történik semmi. De akkor mi történik?” Az
egész osztályt képes volt megborzongatni evvel a titokzatos
nemtörténéssel. A fizikát is lehet szeretni. De most nyár
van, eszébe sem jut az iskola, olvasni sincs kedve.
Végül megint ráköszöntött a magányos
kalandozások korszaka. A hosszú nyári délutánokon egyre
messzebbre, a Céldombon túli néptelen mezőkig elbiciklizett.
Ez az irány biztonságosnak bizonyult. Újabban már az utca
végében is határőrök, rendőrök, hazafias gárdások
posztoltak, nem volt tanácsos arra menni, főképp egyedül nem.
Hallott olyan szóbeszédet, hogy lelőttek egy fiút. A gyerek
apja mérnök volt az Unióban, Skoda kapitány ismerte, de
persze előtte nem beszélt erről, az átszűrődő éjszakai
suttogásokból rakta össze ezt is. Olykor eljutott a
Sárerdőig is, a kicsi fahídról leste a napozó békákat.
Hazafelé megpihent a Deák téri parkban. Kerékpárját
nekitámasztotta a trafóháznak, ő meg leült egy rozoga padra.
Elüldögélt néha sötétedésig.
Egy idő után felfigyelt arra, hogy mihelyt
megérkezik, a paddal szemközti gesztenyefa meglengeti egyik
ágát, mintha integetne neki. Ez az integető gesztenye
láthatólag irritálta a szomszédos szilt. Vészjóslón
remegtek hegyes levelei, mintha vihar készülődne. Menekültek
a madarak, ijedten röppentek át a jegenyére, és pihegve,
értetlenül bámultak vissza.
– Hogy az a rézfarkú ükömfütty húzná
hántolóját a törzsedre, te habókos vagül – dörögte
rémes káromkodással. – Hiába jártatom a pofámat neked?!
Mit mind integetsz?! Nem szabad a nyakunkra hoznod, mert a végin
ránk lőcsöli a fejszékkel és rönkfeszítőkkel,
fűrészekkel és szekercékkel felszerelkezett ótvaros
favágókat. Vedd már abba a szálkás eszedbe, te reves belű
szúcsemege!
– Jó, jó – felelte a gesztenye –, de
mért kell így beszélned!?
– A szilfák így beszélnek. És különben
se oktass engem, te vízívó, undorítóan bűzlő vagül.
Mintha már ült volna itt a padon,
beszélgetett volna ezekkel a fákkal. Akkor talán szótlanabb
volt a szil, nem szidta a fiatal gesztenyét. Miről is
beszéltek akkor? Valamilyen lóról, hogy élne egy ló a föld
alatt. Vagy ezt Irénkétől hallotta? Irénke is mesélte, de a
szil korábban. Talán két-három éves lehetett, akkoriban
sokat jártak erre. Megtörtént? Igen, pontosan emlékszik
rájuk. Egyszer felsorolták a fejszék fajtáit, a
rönkvágókat meg a fűrésztípusokat is. Vágó-, hasító-,
gallyazófejsze, harcsafűrész, keretes, rókafarkú, lengő
fűrész. Vasék, faék, rönkfogó, bordás fejszeélező.
Másképp honnan tudna ilyesmiről? Gyerekkocsiban ücsörgött,
igen, anyja ki-kitolta ide, és a nővérére bízta, miközben
ő a sarki boltban vásárolt. A nővére el-elbolyongott
papsajtot szedni. Egyszer idegen gyerekek állták körül a
kocsiját, levették a sapkáját, az orrát piszézték, a
fülét billegtették. Nem bántották, csak kíváncsiskodtak,
kedveskedő érdeklődésüket a szadizmus meg-megvillanó
sztanioljába csomagolva. Amikor anyja kijött, elkergette az
utcakölyköket, aztán leteremtette nővérét. Nem szidta meg
nagyon, inkább saját magának szólt a szemrehányás, amiért
meggondolatlanul beletemetkezett az éhes emberkígyó gyomrába.
Lehet-e egy fa a bizalmasunk? Nyilván sokkal
több időt kellene a padon ülnie, az időbe belegyökereznie.
Vannak-e rosszakaratú fák? Ő ezzel a szillel nem szívesen
találkozna egy néptelen utcában. A gesztenyével a világ
végére is elmenne. Gyerekként a nagyszülők kertjében
uralkodó diót, kérges, mohafedte törzsével, messzire nyúló
ágaival a család ősanyjának képzelte: nagyanyja
nagyanyjának a nagyanyjának a nagyanyja. Nem bánná, ha
öregkorában diófára hasonlítana. Vagy platánra, magányos
sirállyal az ágak között. Az öreg diófának mesélte el
első combszorítós élményét is. A diófa előtt nem
szégyenkezett.
Az anyja előtt sem szégyellte sohasem magát,
szinte várta, hogy beteg legyen, és testét kitakarhassa
előtte, várta, hogy anyja lemeztelenítse, ledörzsölje,
benyúljon a hajlatokba is. Szerette a fürdetéseket. Anyja
hetente egyszer lecsutakolta. Érdekes, azt például a
nővérétől tanulta meg, hogy szét kell nyitnia a
szeméremajkait is, amikor mosakszik, anyja ezt soha nem tette
meg, hagyta, hadd ázzon, és amikor mosdatta, nem nyúlt oda,
nem húzta szét, tapintatosan érintetlenül hagyta. Ettől
váltak igazán személyessé a mozdulatai. Ahogy mosdatta, ahogy
testecskéjét illette, tükre volt saját magának. Mennyire
szerette a hancúrozást, az elmerülést, a hidegbe eresztett
forró sugarat, amit lapátolva kevert a kád kihűlt vizébe.
Aztán érkezett az anyja, és beszappanozta, leöblítette a
zuhanyrózsával, ő hápogott, anyja mondta, csukja be a
szemét, fogja be az orrát. A törülköző, a hajszárítás, a
friss ágynemű… Fürdetéskor friss ágynemű is dukált,
amitől egy kicsit idegenkedett, néhány percig túl kemény és
hűvös volt, anyja ugyanis keményítette az ágyneműket,
arról csak később szokott le, de aztán a keményítő hamar
megpuhult, friss illatú álmai lettek, szerette, főképp ha
tél volt, olyankor a cserépkályha illata keveredett az
ágynemű tiszta szagával.
Nem emlékszik pontosan, mikortól mosakszik
egyedül. Valószínűleg az első vérzése óta. Anyja valamit
észrevehetett, talán a pizsamáján megjelent egy pötty, este,
lefekvés előtt anyja bejött, és mondta, hogy kislányom, ha
vatta kell, ott van a fürdőszobában, a kisszekrényben. Ennyi
volt lényegében az ő nemi felvilágosítása. Nővére? Ő
szintén alig mesélt ezekről a dolgokról, de legalább
elleshette tőle, hogyan kell a vattát összeilleszteni,
ellaposítani, hova kell csomagolni a használtat, hogyan kell
megmosdani utána.
Négyéves lehetett, a Lükő Béla utca
sarkán megkérdezte anyját, hogyan születik a gyerek.
Emlékszik világosan a kérdés konkrétságára. Tudniillik
kérdése beékelődött anyja ismertetőjébe, aminek során a
piskótasütés fortélyaiba szerette volna a konyhai teendők
iránt érdeklődő kisebbik lányát beavatni. A gyerekszülés
előkészítése, levezetése szintén leírható receptszerűen,
ő legalábbis erre számított. Ám anyja azt felelte kurtán,
hogy itt lesz a szívem alatt, innen veszik ki, és ettől a
választól annyira meglepődött, hogy teljesen megkukult. Nem
értett semmit, ám megérezte a válasz költőiségét, a
titokzatosságát, megérezte anyja hangjában, hogy felesleges
kérdezősködnie, hogy el kell fogadnia, és ebben a formában
kell megértenie, nem szavakban, hanem ebben a fátyolosságban,
ebben a titokzatosságban.
Azt, hogy a gyereket hogyan kell csinálni,
megálmodta. Különleges, emlékezetes képekben, szavak
nélkül. Mintha a víz alatt történt volna, találkoztak a
testek és a testrészek, amelyek áttetszők voltak, néhol
átlátszók, mintha arra szolgálnának, hogy szemléltessék,
mi történik közöttük és bennük. Sokszor elcsodálkozik,
mennyi mindenről van tudomása, mennyi mindennek az ismerete
vésődött belé. Itt vannak ezek a fák is. Honnan a közös
tudásuk? Nem ugyanaz a borzongás van-e benne is, amikor
megfogja a hideg, tömör vasat? Ennek a szilnek embergyűlölete
nem ugyanabból a borzongásból fakad-e? A vastól való
iszonyból?
Vajon nem titkos szövevény az élet? Fák,
nedvek, álmok közötti rejtett kapcsolat?
A szívem alatt kihordom. A kádban csutakolt
gyereket illető félénk mozdulat, amivel nem nyitja szét a
szemérmét, pedig hát belőle lett, a testéből, anya szülte
anyag, kilenc hónapon keresztül benne lakott, együtt
csináltak mindent, és mégsem, a szemérem valóban szemérmet
jelent. A mozdulatban, anyja mozdulatában születik meg a szó,
nem a lába között, nem a hasítékban a combja között, nem
ott van a szemérme, hanem anyja néma szavában, tapintás
nélküli, vagyis tapintatlan érintésében.
És mintha csak megértette volna gondolatait,
a fiatal gesztenyének az idős szil arról kezdett károgni,
hogy a vas hidege átjárja majd a testét, és akkor rájön,
milyen nagy volt a tévedése: bízott az emberekben.
– Kurvára megszívod, öcsi!
Sebe ezt az egészet nem értette. Sebe Péter
Mihály (és újabban Burebista) nem érezte meg, mennyire
másféle mozdulatra volna szükség, hogy a fejsze, amivel az ő
testébe hatol, ne legyen szétszakítója. A fejsze, amivel
testébe csap, ne legyen hideg vas, hanem ellenkezőleg,
csorbaságának kiegészítője, odaillő ék legyen, ékesség
az éknek való vágásban. A fa könnyen hasítható,
egykettőre megtalálja a favágók szeme a hasadás vonalát. A
szem már maga is hasítani képes. Azt mesélte a szil a
gesztenyének, hogy ő már látott közelről favágást, nem is
egyet, nézzen körül, nem gyanús neki, hogy ő itt az egyetlen
öreg fa? A többieket mind kidöntötték, a többi szilt,
gyertyánt, öreg gesztenyét. Három jegenye maradt életben az
ötvenből. Három. Sebe, amikor ránéz, és szemöldökét
felhúzva megkérdezi, hogy te nem vetkezel?, ezzel a kifent
pengeszóval, nem vetkezel?, ő elszégyelli magát, mint amikor
földrajzból felel, és nem tudja, hol találhatók az
országban cukorgyárak, de hát hol van a legnagyobb, az a
híres, nagy gyár?, kérdezi tőle Boros tanár elvtárs, ő
erre elpirul, mert észreveszi a jóindulatú feleltető arcán a
biztatás alól átütő csalódottságot, ugyanezt a
csalódottságot látja Sebén is: megint nem tud valamit, amit
pedig mindenki tud. Sebe pedig szemrehányón térdel az ágyon,
és sürgeti őt is, aztán feláll, és szinte lelöki, és mint
aki régóta kigondolta, mit fog cselekedni, nem enged a
pillanatnak, nem éli meg a percet, a jelennek semmit nem enged
át, mindent ő akar birtokolni, csakis ő, Sebe Péter Mihály
Burebista, aki neki nem éke, de még csak nem is sebe, hanem
pusztán megtévesztően előadott szerep, mi lesz?, kérdezi,
és már gyömöszöli is, akrobatikus mozdulattal ledönti,
előre kitervelte, hogyan teszi, és a mozdulat valóban
bravúros, ámde üres, végtelenül üres, úgy forrasztja őket
egybe, hogy nincs benne (a mozdulatban) egyetlen porcikájuk sem.
– Jönnek – mondja Bori –, itt vannak,
hallom a Gyulát! – Erre Sebe rémülten felugrik,
öltözködni kezd, menekül, és Borinak épp ez volt a célja,
menjen el, menjen el minél hamarabb. Sebe pedig rohan, azt is
csak másnap kérdezi meg, ki az a Gyula. – Hát a Skodánkat
hívjuk annak, Pánczél Gyulától vásároltuk, azért.
Szívesen elmesélte volna a gesztenyének Sebe
fejszecsapásait. Ahogy a testébe akarja belegyömöszölni
magát. Teljesen mindegy, hol, csak találjon egy rést. De ez is
álságos, mert miközben rést keres, ugyanakkor hatalmasra
dagadva máris rátelepedett, tetőtől talpig bevonta
ragacsával. Legalább a kisujjamat engedd be, így könyörög,
miközben kisgömböc módjára elnyelte már a házat is. Sebe
világkrónikát ír, ő Homérosz és Menasszesz, Tacitus és
Plinius, idősebb és ifjabb egyszemélyben, ő Nostradamus és
Victor Hugo, ő Ady Endre és Szabolcska Mihály, ám
valójában képtelen beépülni, képtelen egyetlen személyes
szóval beépülni az univerzum végtelen könyvébe, ő egymaga
akarja megírni az összes könyvet. Ám azt csak utánzattal
lehet, így hát a Sebe élete az élet utánzata.
Töredékességnek nevezi, ha valaki csupán egyetlen szót hoz
össze egész életében, holott ő az, aki annyira töredékes,
hogy nincs is.
– Eszem fazeka, te sanda, mihaszna
kóricás – kárpálódott a szil, anélkül, hogy tudni
lehetett volna, kinek címezi szavait. Gyanítható azonban, hogy
a lemihasznázott kóricás Bori lehetett.
– Miért vagy ilyen ellenséges? –
kérdezte a gesztenye.
– Agyament favágók, a sápkór ragyázzon
beléjük! Istenverte vasbelűek, húzná le róluk a bőrt a
rönkhasító atyaisten!
– Inkább hallgass már! Nem látod,
elszunnyadt.
– Kit érdekel, te csermenyák, te
forgácsagyú vagül. Még a végin szerelmes leszel belé, és
itt csorog a gyantád, ha meglátod.
– Nocsak, te ismered a szerelmet?
– A gyökérszagú úristen ismeri, nem én.
Híg agylötty találmánya. A mi nyelvünkben még csak szó
sincs rá.
– Akkor te honnan veszed?
– Kölcsönszó.
– És honnan tudod, mit jelent?
– Te átkozott simónyál, hagyj már ezekkel
az örökös ellenkezésekkel, öregebb vagyok, bölcsebb vagyok,
erősebb vagyok, mit akarsz, menj, és hallgass, ragyázza rád
az eget az isten.
– Felébreszted…
Bori valóban felébredt. A fákra emelte
tekintetét, azok hallgattak. Felállt, kéjesen nyújtózkodott,
majd hazakarikázott. Magában folytatta a fák párbeszédét.
Mi is a szerelem?, tette fel újból a kérdést. Tudja-e, mi az?
Gyerekáldás? Testi közösség? Náluk otthon
ilyesmiről sem lehet beszélni, akkor hát a jóval
megfoghatatlanabb szerelemről hogyan lehetne? Skoda kapitány
és anyja szerelmesek voltak egymásba? Igen. Másképp hogyan
történt volna, hogy a szülők engedélye nélkül egybekeltek.
Miért a tiltás? Sejtelmes családi hallgatások övezik a
múltat. Talán amiatt, hogy különbözött a vallásuk? Ez
akkoriban, hatvanvalahányban még számított, bár nem sokat.
Különbözött társadalmi rangjuk? Akkoriban már mindenkit
kollektivizáltak, ha maradtak is különbségek, letagadták.
Hogy egyikük a régi folyómeder egyik, másikuk a másik
partján lakott, vagyis a régi-régi ellentét
továbbélésében elleneztek volna valamit, amit erősebb
különbözések mellett megengedtek? Ugyan, nem és nem. Magát
a szerelmet ellenezték? Ám mivel megvolt már a gyerek,
mégiscsak egybekelhettek? Megint a gyereknemzésnél lyukadnánk
ki? Ennek náluk végképp nincs semmilyen története. Nem úgy,
mint Zsuzsiéknál. Gyakran elmondta, hogy őt tűz mellett
csinálták, azért olyan eleven. Hogyhogy?, kérdezte
ötödjére is Bori, és már jött is a történet a
tábortűzről, fent a hegyekben, ahol Zsuzsi apja, akitől anyja
utóbb elvált, bár az továbbra is rájárt, így mondta,
rájárt a válás után is, mert lényegében mindig csak az
volt a fontos mindkettőjük számára, ott fent a hegyek
között is, apja és anyja összebújt a tűz mellett,
megcsinálták őt, még az érettségi előtt, azért olyan
fiatal az ő anyja.
Tűz mellett csinálták, de hogyan? Mit
lehet erről tudni? Mit érzett a Zsuzsi anyja, amikor a leendő
férje bebújt mellé a pokróc alá? Amikor a teste megsejtette,
hogy valami komoly történik? Tud erről beszélni? Nem tud.
A fákat kivágó favágók tudják-e, hogy a
fák élőlények? Tudják-e róluk, hogy megérzik a nap
melegét vagy a felhők borúját. Hogy szinte megrészegednek a
zivatarok illatától? Meghallják távoli városok mormogását.
Gyönyörködnek a föld alatti ló énekében. Beszélgetnek
egymással. Van olyan beszéd, ami nem keres szavakat. Az ilyet
nehéz lefordítani. Jóllehet a nyelvek közül nem a magyar
áll legtávolabb a fák nyelvétől, mi több, a fa
mozdulatlanságát jobban kifejezi a metafora, mint a jelentés
változó erőterében mozgó fogalom, márpedig a magyar gyakran
használ képeket. „Ismerd meg a beszélő helyzetét, máris
jobban érted a szavait”, mondogatja Dezseő tanár elvtárs az
óráin. Hát igen, ez az. A fák előtti padon ülve
ráérezhetünk, mi is a beszéd. Figyelni kell a molekuláinkra,
az apró, lebegő részecskékre, amelyek leválnak bőrünkről,
és megérkezve a fák leveleihez, felszívódnak, aztán jön a
válaszmolekula, bőrünkre tapad, és receptorainkkal máris
leolvassuk változó rezgésszámait. A beszéd meghallás.
Másképp nem beszéd, hanem erőszak.
Ő nem akarja, hogy Sebe rátelepedjen, mint
fákra a fogalmi beszéd. Nem akarja, hogy Sebe úgy csináljon
neki gyereket, hogy azelőtt nem beszélget el vele. Hogy nem
szólítja meg a sejtjeit. Sebe ondósejtjei beszélgessenek el
az ő petesejtjeivel, válasszák ki a megfelelőt, távoli
üzenetekkel vegyék rá, hogy kiszakadjon a csillámok közül,
és induljon el a találkára. Olyan nagy dolog volna?
Hetekig nem történt semmi más,
kerékpározás, üldögélés a parkban. Még nevet sem adott a
gesztenyének. Lehetne Mosolyka.
De mi az a vagül?