Kemsei István
Gyurácz Ferenc: Személyes
ügyeim
Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2009
Gyurácz Ferenc az értéket teremtő,
értékre figyelmező és értéket őrző gondolkodók közül
való. Abból a különleges, háttérbe húzódott – vagy még
inkább: a nyugati végekre eleve száműzetésbe született –
tudós fajtából, aki minden korokban megalkotja életművét
ezen a középponti kultúrának kinevezett közegtől távoli,
múzsáktól is ritkásan látogatott vidéken, hogy a hálátlan
és figyelmetlen utódok majd elfelejtsék, de minden
értékükkel egyetemben feltámadnak, ha azokra az értékekre
nagyon naggyá növekszik a szükség. Éppen úgy – és
csöppet sem véletlen, hogy személyes ügyein, küldetésének
értelmén elgondolkodva rájuk esett a választása –, mint
esszéinek szintén értékteremtő, értékőrző hősei, a nagy
formátumú Vas megyei muszáj-Herkulesek, a tudós,
szellemi-értelmiségi polihisztor Pável Ágoston, az
etnográfus Kárpáti Kelemen, az esszéista Halász Imre és a
gazdasági reformer Egán Ede, akik érdemtelenül az országos
feledés homályába merültek. És csöppet sem azért, mert
kisebb kvalitásúak voltak a hírben maradottaknál.
A szépirodalmi esszé azonban nemcsak azért
születik, hogy szerzője valamilyen személyesen újat, egyedi
látásmódút közöljön a világról. Az esszé a különös
felfedező utak eszköze is, a felfedező olykor kesernyés
örömének hírvivője, olyan cselekvésforma, amelyben az
elsődleges mondandó – az alkotás folyamatában szabaddá
nyilvánítva önmagát alkotójától – egy másik, talán
előre meg sem határozott, pusztán a szöveganyag diktálta
ihletettség által addig ismeretlen célt tűzhet ki magának. A
jó esszék gyűjteményének igazi értéke – talán éppen
emiatt – szinte minden esetben valami újszerű, az eredeti
témaválasztástól többé-kevésbé elváló
többletjelentést hordozó, önállósult műalkotásban
mutatkozik meg.
Gyurácz Ferenc könyvében pedig jó,
olvasásra-továbbgondolásra ösztönző esszék vannak. A
könyv két – nyitó és záró – vezérszava az utópia
és a népiség. Az utópia Gyurácz idevonatkozó
értelmezésében: „…ha az utópia nem merev ideál, nem a
naiv »wishful thinking« puszta álomképe, hanem a
valóságosan meglévő lehetőségek meghosszabbítása az álom
és az érzelmek anticipációiban, akkor már nem is immanens
tartalmai, hanem gyakorlati mozgósító szerepe miatt fontos. A
rá irányult gondolkodásban a líraiság és egyfajta elégikus
erkölcsiség, mint a »még-nem-létrejött« (Bloch) tudatának
velejárója szintén megtalálható, de ez már – a
valósággal, tehát az emberi nem tényleges lehetőségeivel
való azonosulás folytán – nem a gyakorlat pótszere, hanem
az önmegvalósítás és a közösségi emancipáció
segítője.”
A sajátosan magyar népiség
megfogalmazásánál már ingoványosabb, érthetően nehezebben
konkretizálható, akár a végletekig tágítható
meghatározásra jut: „…a magyar népiség (…) sohasem volt
puszta »izmus«, puszta ideológia vagy stílus. Legmélyebb
megjelenéseiben sokkal több volt, és ma is több annál:
egzisztenciális sugalmú szellem, amely értelmet, célt,
erkölcsöt adhat a modern személyiség életének is. Ha nem is
mindenek fölött való értelmet, célt és erkölcsöt.”
A kettő, a világformálás utópisztikus
célrendszere és a népiség hagyományokban gyökerező
erkölcsisége Gyurácz és e mindkettőben jelen lévő
magatartás értelmezésében mégis egybeáll, személyes
képviselőinek műveiben életre kel, és a maga egyedi
tulajdonságai, éppen a népiség fogalmának egyetemessé
tágíthatósága révén aktualizálja a mondandót.
Németh Lászlónak, az utópiában fogant
népiség és Veres Péternek, a népiségbe oltott utópia két,
hatalmas életművet maga után hagyó, bár a
világmegközelítési módok különbözőségéből fakadóan
egymástól némiképp idegen alkatú képviselőjének (Veres
Péter Olvasónaplójából tudjuk, hogy milyen nagyra
becsülte Németh Lászlót) életműve az esszégyűjtemény
két sarokpontja (Németh László és az utópisztikus
gondolkodás, Veres Péter utóélete és időszerűsége). Két,
az utóbbi egy-két évtizedben a magyar irodalmi gondolkodás
határszélére szorított, ellentmondásaiban is nagy
jelentőségű életműről van szó, amelyek gondolkodásukban,
igazságtartalmaikban, írói kvalitásaikban máig hatnak, s a
Gyurácz által megfogalmazott gyakorlati mozgósító szerepük
egyre megkerülhetetlenebb.
Ezeknek az erkölcsi-minőségi értékeknek a
világban elfoglalt helyéről, az alkotó személyiségen
keresztül érvényesülő erejéről fogalmazza esszéit
Gyurácz Ferenc. A Németh László-i és a Veres Péter-i
világmegközelítések hajdani különbözőségét ugyan ma
már alig érezzük, mint ahogy a népiség ideológiákban,
politikai aktualitásokban fogant vízválasztó szerepe is
átalakulni látszik.
Pável Ágoston, Kárpáti Kelemen, Halász
Imre, Egán Ede: négy, a múló időben elhallgatottságra
ítélt, pazarnak mondható életműtorzó. Sorsuk példaadó
minták és keserű tanulságok összessége. Pályájuk
utópiában, a „lehetőségek meghosszabbításában” fogant,
és máig ható erkölcsiségükben fejeződött be. Tiszteletre
méltó arcképük megrajzolásához jól illik Gyurácz
tárgyilagosan visszafogott, már-már tudományosra
pontosított, tiszta stílusa. A szerző szikárra
puritánosított arányérzéke. Pedig volna alkalom bőven a
sorsukon elmélkedni, néhányuk utóéletén sajnálkozni.
Amikor – történetesen Pável Ágostonról
– ezeket a sorokat lehet olvasni Gyurácz esszéjéből (Pável
Ágoston útja): „Pável Ágoston, a könyvtár- és
folyóirat-alapító, a néprajzkutató és múzeumigazgató, a
költő, műfordító és kritikus, a tanár és
tehetségkutató, a szerkesztő és kultúraszervező, a
szlavista nyelvész és összehasonlító irodalomtörténész, a
magyar–délszláv kultúrkapcsolatok meggyőződéses híve és
fejlesztője: a magyar és közép-európai
művelődéstörténet oly következetességű mindenese” –
elszégyelli magát az olvasó, hogy a magyar szellemiség ekkora
kiválóságáról csak annyi maradt meg emlékezetében, hogy az
induló Weöres Sándor mentora volt Szombathelyen.
S bizony, Halász Imréről még annyi sem.
Pedig a Nyugat főmunkatársa volt Ambrus Zoltánnal, Babits
Mihállyal, Móricz Zsigmonddal, Osvát Ernővel, Schöpflin
Aladárral együtt. Számos – egyáltalán nem érdektelen –
politikatörténeti esszéje látott napvilágot a Nyugatban.
Mégis, nem emlékszem arra, hogy a hajdanvolt egyetemi órákon
nevét egyetlenegyszer is említette volna bármelyik előadó
tanár, vagy nekem magamnak a Nyugat-számok lapozgatása közben
megakadt volna rajta a szemem. Igaz, a szintén méltatlanul
elfeledett Ambrus Zoltán nevén is ritkán és elvétve. A
főmunkatársak közül csak Babitsot, Osvátot, Schöpflint
kellett tudni a kollokviumon és később, az életben. Gondolom,
hogy az irodalomtörténet-írás ebbéli feledékenységre való
hajlama azóta sem szűnt meg.
Pedig Halász Imre főművének, az Egy
letűnt nemzedéknek ma is fájdalmas aktualitására
érdemes volna felfigyelnünk, de ugyanígy a Széchenyiről,
gróf Andrássy Gyuláról, Deák Ferencről rajzolt portréjára
is.
Gyurácz Ferenc muszáj-herkuleses ügyei
közül a gazdasági reformer Egán Ede portréja (Nemzeti
gondolat és szociálpolitika) a legszívhezszólóbb. Talán
közrejátszik ebben az Egán iránt érzett részvétben a
titokzatos-magyaros vadkan-effektus is (Egánt máig rejtélyes
körülmények között gyilkolták meg, máig ismeretlen okból,
máig ismeretlenek), a kibogozatlan maffiabűntény, a legenda,
amely halálát körülveszi. Egán életművének lényege
azonban a Gyurácz-interpretációban nem a nagy ügyért hozott
hiábavaló áldozathozatal, hanem az utópia belemerevedése a
könyörtelen időbe. A soha be nem teljesedő lehetőségek
magyar történelembe ágyazottsága. A célját tudó
erkölcsiség és a kegyetlen, köznapi valóság, a gazdasági
érdekek és kényszerek konfliktusa, amelyben az „elégikus
erkölcsiség” utópiája nemritkán kudarcra ítéltetik. Az
az ember, aki Kárpátalja hegyi lejtőire alpesi legelőket s
ezzel népjólétet álmodik, minden korokban túllép a
„megengedhető” utópián, a világ szemében beteges
álmodozóvá és kártékony, akadékoskodó, dekadens
szellemmé válik, s még nyugtában is, utóéletében is
elkíséri az életművét lebecsülő finom irónia: „Itt egy
férfi nyugszik, akinek szíve, szenvedélye, vére volt, és
valami homályos, borús titka van, mint az óangol balladáknak.
Így élt és így múlt el Sir Edward Egan, óh!” – idézi
Gyurácz nem minden keserűség nélkül Bródy Sándor
nekrológját. Megvallhatjuk, hogy a nagy írónak emez utalása
Egán Ede ír őseire meglehetősen olcsó fogásnak bizonyult…
Megannyi torzó, megannyi félbeszakítottság,
megannyi nagy szellem, akikben a sokat kárhoztatott
provincializmusnak nyoma sincs. És ez csak Magyarország egy kis
darabjából: Vas megyéből, ahonnan ma is bőven elősorjáznak
a „személyes ügyek”, hogy csak a Nagy Gáspár-portré
mondandójára (Nagy Gáspár költészete a
„rendszerváltozás” küszöbéig) vagy az Életünk
folyóiratot országos jelentőségűvé emelő Pete György
arcképére (Az Életünk fénykora) vagy a vasi
önkéntes „száműzetésbe” vonult Somogyi Győző
magatartásrajzára (Szakralitás és életöröm)
gondoljunk.
Mennyi veszteségünk lehet még? Hány
elnévtelenült gondolatra telik ennek az országnak? Ez a
Gyurácz-mű másodlagos – vagy ha úgy tetszik: harmadlagos
– jelentéssíkja, aminek sugallatára ez a könyv
megszületett. Egy hosszan kitartó kérdés, amire egyelőre
nincs válasz.