Hendi Péter
Café Stockholm (7)
Én a tengerparton
Nem sokkal éjfél után, tehát a
zárórán még jócskán innen, egy hirtelen jött csendben az
Öt Ajtóhoz címzett café egyik vendége letette a kezében
lévő könyvet, melyet már jó ideje olvasott, és azt a szót
mormolta maga elé, hogy: Érdekes. Nem csukta össze, hanem csak
úgy, arccal lefelé ráhelyezte az asztalra, mintha csak pihenne
kicsit, hogy aztán annál nagyobb kedvvel folytathassa az
olvasást. Körötte a jelenlévők egyszerre több nyelven
hallgattak, és ha akadt is köztük egy vagy kettő, aki ilyet
egy könyvvel nem tett volna, merthogy az udvariatlan az
íróval, az irodalommal szemben, satöbbi, ez a fajta
elmarasztaló ítélet még csak gondolatban sem lett
megfogalmazva. Egyrészt mert nem a Nemzeti Könyvtárban voltak,
hanem az Öt Ajtóban, másrészt mert az itt megforduló
multikulturális közösség tagjai bizonnyal megtapasztalták
már, hogy néha épp a helytelenítés parazsán kap lángra a
legmakacsabb szembefordulás. Bizonyos szempontból nézve jobb
is, hogy senki nem szólt semmit, mert így az asztal mellett
elhaladók zavartalanul elolvashatták az író nevét és a
regény címét, amely így hangzott: Murakami Haruki, Kafka a
tengerparton.
Az olvasó vendég újra kezébe vette a
könyvet, és újra elolvasta a mondatot, amely az imént azt
mondatta vele, hogy: Érdekes! Ott állt a 198. oldalon, és a
következőképpen szólt: „Hogy élhettem úgy, hogy észre
sem vettem idáig magam fölött ezt a tömérdek csillagot?”
Második elolvasásra a jelenlévők között talán akadt egy
vagy kettő, aki – anélkül, hogy a közös hallgatás
bástyái mögül kilépett volna – azt gondolta magában,
hogy: jaj de szép! Ez az egy-két vendég képes volt
meghallani, amit egy velük azonos helyen tartózkodó személy
olvas vagy gondol. Ezt a jelenséget a számítógépszakmában
WIFI-kapcsolatnak nevezik.
Az olvasó újra letette a könyvet, most már
becsukva és címmel felfelé.
Erasmus Szabó nem messze attól az asztaltól,
ahol Kafka hevert a tengerparton, elnézett a helyiségben jelen
lévők feje felett, és miközben nem hallotta, hogy mit
beszélnek a nem beszélők, felemelte kezét laptopjának
billentyűzetéről, tekintete egy darabig a semmibe meredt, majd
azt kérdezte az olvasó vendégtől, na, nem szemtől szembe,
hanem csak úgy áttételesen, szavait a képernyőre pötyögve,
hogy: Ejnye már, mért mondja kegyed újra meg újra, hogy
érdekes?
Nekem csak attól maradt tátva a szám,
felelte a kérdezett, hogy mint jutott el a mi Kosztolányink
Budapestről Tokióba. Nem a több ezer kilométerre gondolok,
mely a két metropolist egymástól elválasztja, hanem inkább a
két nyelv közötti távolságra, no meg arra a hetvenévnyi
időre is, amelynek legelején a mi költőnk egy hajnali
részegségben, mielőtt énekelni kezd az azúrnak, azt kérdi
magamagától, hogy mit keresett ő itt, ezen a földön, miféle
kopott regék s ringyók rabságába esett, hogy ezt az égi
bált a feje felett ötven év alatt észre sem vette. Nehéz ezt
elmondani annak, aki nem ismeri a verset, fejezte be
elragadtatása okának rövid taglalását az ismeretlen vendég.
Én bizony ismerem, felelte erre Erasmus
Szabó, és ha uraságod kicsit továbbhalad abban a könyvben,
amelynek egyik mondata immár harmadszor készteti megállásra,
akkor hadd hívjam fel figyelmét arra, ami egy-két sorral
lejjebb következik. „Ugyan mi minden van még ezen a világon,
ami még fel sem tűnt eddig, mennyi minden, amit még nem
ismerek! Mindezt végiggondolva egyszerre erőtlennek,
gyámoltalannak érzem magam.” Nos, engem ez az egekbe
röppentő kamaszkori éhség egy másik könyvre emlékeztet,
amelyet 1963-ban írtak, és ugyancsak Budapesten. Egy bizonyos
játékszoba-vízióra gondolok most, amely vízióban a
serdülőkorú hős csak rohanni tud a borzolt világ
kimeríthetetlen lehetőségeit jelképező játékok között,
majd elképzeli, hogy mi minden más nem lehetne ő ebben a
világban, majd csüggedten megállapítja, hogy hiába, mert
évezredek alatt sem élhetne annyit, mint hárommilliárd ember
egyetlen pillanat alatt.
Maga ismeri Hendi Pétert?, kérdezte
meglepetten és arcán látható örömmel az ismeretlen vendég.
Honnan, ha szabad kérdenem. Talán onnan, hogy ő az apám,
felelte erre Erasmus Szabó. Ugye megérti, hogy ennyivel
tartoztam az öregnek.
Biliárd fél
tizenkettőkor
Ha egyetlen szóban kellene megragadnom,
azt mondanám, hogy vákum. Mert az vett körül, amikor beértem
a hatvani munkahelyemre. Mi van ma itt? Ünnep? De hiszen tegnap
volt huszadika. Ma pedig huszonegyedike, se nem szombat, se nem
vasárnap, hanem csütörtök. Ezt persze nem magamtól tudom.
Valaki azt írta a Kaféra, hogy vasárnap hajnalban történt.
Na nem, azt már nem! Munkanap volt! Vagy mégse? Negyven év
után talán nem árt lecsekkölni. Felhívom Evát a
teniszklubból. Nem, nem vasárnap volt, mondja rögtön, hanem a
hét közepén. Csütörtökön. Vagy szerdán? Ha akarod,
ellenőrzöm. Aztán jött az emil: 1968. augusztus 21.,
CSÜTÖRTÖK. Eva néhány héttel később hagyta el
Csehszlovákiát. Én meg nem mehettem vasárnap dolgozni,
szögezem le növekvő meggyőződéssel, majd hozzáteszem,
akár egy gondos történész, hogy a váratlan látogatást nem
is időzíthették vasárnapra, hiszen ötvenhat után hol lett
volna akkor a meglepetés?
A hajnal talán rendben lenne, mert mikor
máskor, de ezzel az én problémám még nem oldódott meg. A
kultúrházban biliárdoztam aznap délelőtt. Szociális vákum,
morális vákum, meg minden, ami vákum. És hogy még mindig nem
tudtam, hogy ezek bementek, vagyishogy nevezzük csak
nevén a gyereket (lásd még: Pistike, hozzál öt kiló
krumplit a sapkádban!), tehát: nem ezek, hanem MI, BEMENTÜNK
CSEHSZLOVÁKIÁBA, hogy erről én délelőtt 11-kor még nem
tudtam, az volt csak az igazi vákum. Információs? Öntudati?
Munkaköri? Vagy mind együtt? Szinte el sem akarom hinni, hogy
én aznap délelőtt tizenegykor tök egyedül ott böködöm a
biliárdgolyókat a kultúrházban, és ha valami nagyon zavar,
akkor az az, hogy a kultúrház vezetője a folyosó végén
lévő irodájában bizonyára kihallja a golyók túlontúl
ritka egymáshoz koccanásából, hogy én mekkora kutyaütő
vagyok. Néhány hete ismerkedtünk meg, abból az alkalomból,
hogy én lettem az ÁFÉSZ fiatal jogásza. Jobban hangzana, ha a
fiatal elé beszúrhatnám, hogy szépreményű, no de
hát: nem voltam az. Persze hogy ki a szépreményű, és hogy a
szépreménytelenség végül kit merre repít, alighanem ezt is
megkérdőjelezi, de most nem akarok ezen a mezsgyén elindulni.
Inkább azt a kérdést feszegetném, hogy hogy lehet az, hogy
én akkor még semmit sem tudtam. Felkeltem az ágyamból
Budapesten, esetleg bekapcsoltam a magnót. A rádiót biztos
nem. Feltéve, hogy nem az időjárás-jelentéssel mentem be a
fürdőszobába. Találgatok. A hetes buszhoz bizonyára futnom
kellett a Mórcz Zsigmond körtéren. Sokan lehettünk megint,
és én nem kutattam az arcokon, hogy hajnalban történt-e
valami. Kifordultam a város felé, és nem hallottam, hogy mit
mondanak egymásnak, akik mögöttem állnak. Egészen a Keleti
pályaudvarig nem hallottam. Aztán egy órát ültem a vonaton.
Te jó isten! Ezt nem hiszem el. Begyalogolok a szövetkezet
irodájába, ahol – ó, mily szörnyű ez a vákum – az
irodában nem találom se az elnököt, se a főkönyvelőt, se a
kereskedelmi osztályvezetőt, akik a vákumot ha semmissé nem
is tehetnék, valamelyest mégiscsak enyhítenék. Még a
főkönyvelő is, aki egyszer azért piszkál, mert budapesti
vagyok, másszor meg azért, mert jogász.
Nem volt ott még Marika se a közelben,
létezését nem jelezte az asztalomon hűlögető kávé. Ha
lekéstem a hét-húszas gyorsot, annak az volt az egyik
legkínosabb következménye, hogy mindenki látta, láthatta,
hogyan hűl a jogász asztalán a kávé. De mi ez a vákum ahhoz
képest, hogy én akkor még mindig nem tudtam, hogy ezek,
vagyishogy mi, mit nem tettek, tettünk már megint! Próbálom
negyven év múltán megfejteni, mi tud egy huszonöt éves
fiatalembert ekkora vákumba taszítani. Nyújtja a kezét,
jelentkezik, a padból is majd kiesik a Reménytelen Szerelem. Az
néha nagyon el tudja feledtetni az emberrel a környezetét, de
nem helyes a válasz, hiszen huszonöt évesen nem voltam olyan
egész világot feledtetően szerelmes. Egyrészt már
nem, másrészt még nem. Vagy talán mégis? Néha
egészen apró dolgok is nagyon be tudják ám csapni az
emberfiát!
Azt is mondhatnám persze, hogy egyszerűen
kihullott az emlékezetemből. Hallottam reggel a rádióban vagy
a hetes buszon, vagy a hatvani vonaton – negyven év múltán
megbocsátható, hogy nem emlékszem rá, végtére is nem
Budapestre dübörögtek be azok a tankok. Ennek viszont
homlokegyeneset ellentmond a nyugtalanság, amit az össze nem
koccanó biliárdgolyók keltettek bennem. Mert a kettő együtt
– hogy tudom is, meg biliádozok is –, az nem megy. Polgári
engedetlenségnek még elmenne valahogy, de ezt a szalmaszálat
nem vagyok hajlandó megragadni. Emlékeznék rá, mint ahogy
arra is, hogy biliárdozás közben támadt egy irodalmi
gondolatom. Igencsak lemaradtam én a Jelenidőről, mondta a
gondolat.
Na, na, ez már majdnem! De nem. Heinrich Böll
Biliárd fél tízkor című regényére gondoltam,
amikor ez első és egyetlen kultúrházi fellépésem alatt
megszólalt a déli harangszó. Jöjjön el nyugodtan jászani,
amikor csak kedve van, mondta a kultúrház vezetője. Mindenki
udvarias volt a jogásszal. Az a nő, aki a cukrászdát vezette,
a bemutatásom alkalmával meghívott egy kiskonyakra, és
barátságosan elmondta, hogy szerinte az ember a jogásszal is
úgy van, mint az orvossal. Jó, ha kéznél van, de legjobb, ha
nincs semmi dolga. És egyszer az áruházból bejött az
irodába egy asszony, aki az anyám lehetett volna. Elfulladt
lélegzete mögül törtek belőle utat a szavak. Főnöke, a
cipőosztály vezetője reggel óta már harmadszor mondja neki,
hogy amennyiben nem dolgozik rendesen, átadja az ügyet a
jogásznak. Akkor hát tessék! Idejött magától. Tegyek vele,
amit akarok!
Kik értekeztek azon a délelőtt a
kultúrházban? Pártgyűlés volt? Na nem, nekik valahol máshol
kellett lenniük. A kultúrházba csak én mentem el, mivelhogy
az irodában senki sem tudta enyhíteni a vákumot. A
pártgyűlésről nem hiányoztam, hiszen nem voltam párttag. A
KISZ-be is csak hosszas unszolás után léptem be. A
gimnáziumban minden latinóra azzal kezdődött, hogy az
osztályfőnök felállította azt a néhány tanulót, akik még
mindig nem… Folyt az udvarias huzavona, persze nem vég
nélkül.
András, a pénzügyi osztály egyik
nehézsúlyú kisfőnöke tudatta velem, nagyon mogorva arccal,
hogy mi történt. Talán a kultúrházban, ha mégis ott volt a
pártgyűlés, de az is lehet, hogy már az irodában, ahová a Biliárd
fél tizenkettőkor nem túl lélekemelő élménye után
lassan visszaballagtam.
Prága ’68
A körlevél vétele után megpróbáltam
felidézni azt a bizonyos augusztus 21-ét, de újra meg újra
belebotlottam abba a valószínűtlen vákumba, amely –
tetszik, nem tetszik – egyre csak azt sugallja, hogy én az
eseményekről csak többórás késéssel értesültem. Szemben
a tizenhárom éves kisfiúval, aki három emelet magasból, alig
száz méter távolságból nézte a novemberi hajnalon át
Budapestre bedübörgő orosz tankokat, nem látom azt a
huszonöt éves jogászt, aki a hír hallatára felkapja a
fejét, és azt mondja maga elé, hogy ez nem lehet igaz. Persze
meg lehetne a dolgot bütykölni, odatenni vagy odasejtetni
valahogy az emlékek közé, mint valami dramaturgiai
szükségszerűséget, de nem visz rá a lélek. Áthidaló
megoldásként mondom inkább, ami a vákum után történt.
Ott voltunk néhányan a hatvani Általános
Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet elnökének, Bocsi
Lászlónak az irodájában, és amikor az elnök, aki párttag
is volt, meg munkásőr is, mindazonáltal hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem kedveltük egymást, szóval amikor az elnök
megkérdezte tőlem, hogy én ezt a kérdést jogi szempontból
hogyan látom, az volt az érzésem, hogy szégyenkezik. Mint
párttag vagy mint munkásőr? Csak kívülről tudtam ezt
megítélni, mert nem voltam katonája sem az egyik, sem a másik
szervezetnek. A népek szuverenitásának elvébe mindenképpen
beleütközik, feleltem, de nem úgy, mint aki feltalálta a
spanyolviaszt. Nem is várták el tőlem – a történtektől
senki sem volt elragadtatva. Az általános felfogás az volt,
hogy ettől a helyzet csak romlani fog. Meg emlékszem egy
reálpolitikus közelítésre is. János, akivel együtt
osztoztunk az elnöki irodába vezető tágas helyiségen, azzal
summázta a dolgot, hogy ha tetszik, ha nem, neki (mármint
Csehszlovákiának) ebben a bandában kell muzsikálnia. Azt
hiszem, ezt én is így éreztem. Nem azért, mert így helyes,
hanem mert másképp nem volt lehetséges. Gondoltuk akkor. Mert
ne feledje senki, hogy otthon még nyolcvanötben is csináltak
egy viccet, amely szerint április 4-én a magyar nép azt
ünnepelte, hogy már csak száztíz év van hátra. Ez az ’56
óta megfellebbezhetetlennek tetsző realitás persze nem zárta
ki, hogy baráti körben fejet hajtsunk ne csak a prágai tavasz,
de a megsegített eltévelyedtek reakciója előtt is. ’68-ban
az a vicc járta Pesten, hogy mért mentek be a varsói szerződés
csapatai Csehszlovákiába. Hát azért, hogy megkeressék azt a
személyt, aki behívta őket. Elevenbe vágott ez a vicc. Nekik
nem volt egy Kádárjuk, aki ország-világ előtt kiállt volna,
legalább a hangjával, hogy ő, mármint az újonnan alakított
kormánya hívta be őket. Ha jól emlékszem, három napig
tartott, amíg a Husak előkerült. Aki a körülményeket
közelebbről ismerte, bizonyára sokat hozzátehetne. Ami engem
illet, ezt a három napot én sokra becsültem.
És volt egy másik különbség. Bocsi János,
a párttag vagy a munkásőr, minden hónapban kapott egy
bizalmas gyűjtenényt a nyugati sajtóban megjelent gazdasági,
illetőleg politikai újságcikkekből. Persze magyar
fordításban. Elvehettem néha egyet-egyet az asztaláról, vagy
ő maga adta oda, mert nem volt ellenére, hogy képezzem magam.
Az egyik szöveg azt a kérdést boncolgatta, hogy elvezethet-e a
’68-as prágai beavatkozás egy, a budapestihez hasonló
vérfürdőhöz. A cikkíró azt gondolta, hogy nem, mert a
cseheknek nincs olyan tehetségük a tragédiához, mint a
magyaroknak. Ma is emlékszem rá, hogy ennek olvastán elfogott
némi büszkeség. Különös dolgokra tud büszke lenni az
ember, teszem hozzá a mai eszemmel.
Mindezeken túl: leginkább arra a
kérdésfelvetésre emlékszem, hogy abban a közös
segítségben – amelynek nonszensz volta olyannyira
nyilvánvaló, hogy az idézőjelet is kár lenne kitenni –
mért kellett nekünk is részt venni. Volt olyan ország,
amelyik kimaradt! Nem tehettük meg, hallottam egy
filmrendezőtől. Így informálta őket egy magas rangú
elvtárs, akit leküldtek hozzájuk. Nem tehettük meg, mert az
egész világ bennünket ünnepelt volna. Még jobban, mint a
cseheket! De még annál is nagyobb bajt jelentett volna az
esetleges gazdasági szankció a Szovjetunió részéről. Mert
ugye magunknak nyugodtan bevallhatjuk, hogy a szuverenitás mint
olyan az nem létezik. Mert gáz van, ha nincs gáz! Íme egy
eredménye a prágai beavatkozásnak. Kezdtünk őszintébben
beszélni egymással. És ez nemcsak akkor volt így, amikor
valaki manipulált valakit.
A beavatkozás harmadnapján, amikor egyszerre
minden utcasarkon feltűnt egy-két rendőr – jé, mi már
majdnem elfelejtettük őket! –, tehát a beavatkozás
harmadnapján Bénivel, Dodóval és Mikivel randevúztunk egy
körúti moziban. Nem az ábécérend miatt említem Bénit az
első helyen, hanem azért, mert amikor a nézőtérre bejött, a
következő szavakat mondotta felénk olyan öt-hat méter
távolságból: Sürgősen el kell menni a francba ebből a
rohadt országból! Aztán megtelt a különben nem túl nagy
terem, sötét lett, és elkezdődött a film. Pontosan
emlékszem rá, hogy a A hard day’s night bemutatóját
láttuk.
In memoriam Vasfüggöny
Téved, aki azt hiszi, hogy azért
hallgatok – vagy fél éve már! –, mert nekem ez a dolog
egyáltalán nem fontos, és hogy nem is hiszek az egészben,
mert ez csak amolyan hobbi, és nekem a legkisebb gondom is
nagyobb annál meg satöbbi. Az igazság az, hogy nagyon is
nyomaszt a hallgatásom, mely – akár egy vasfüggöny –
hermetikusan elzár Jóistentől, Örökkévalóságtól s nem
utolsósorban az esetleges olvasótól, akire – valljuk meg
őszintén – írás közben meglehetősen ritkán gondolok.
Tulajdonképpen nem is ritkán, hanem soha. Nem baj, hogy ez így
van. Aki ír, ne hagyja magát befolyásolni lehetőleg
senkitől. Pedig most majdnem őróla kezdtem beszélni, az
esetleges olvasóról, anélkül, hogy közben rá gondolnék, de
félreteszem ezt a témát egy másik alkalomra. Mert amikor ma
reggel a rádiót hallgattam, hirtelen arra gondoltam, hogy
talán ez a vasfüggöny, ami engem hermetikusan elzár a
Jóistentől, és ami aknazár meg mesterlövészek gondos
munkája folytán Európa egyik felét a másiktól… talán ez
a vasfüggöny, ez fog most engem kirángatni ebből az immár
Csipkerózsika-álomhoz hasonló hallgatásból.
Ne búsulj, kenyeres, ez se tart örökké,
százötven év alatt sem lettünk törökké! Éppen húsz éve
annak, hogy elvágták a szögesdrótot, annak meg majdnem
negyvenegy, hogy először tettem ki a lábam Magyarországról.
Na, nem a vasfüggönyön túlra, éppen csak a közelébe.
Egy augusztusi napon Zsú azzal jött fel
hozzám, hogy ő bizony másodszor is nekivág, kimegy Kanadába
a Pali után. Megállapodtunk, hogy elkísérem az olasz
határig, ahol ahelyett, hogy a jugoszláv határőrnek
felmutatná a nem létező útlevelét, majd szépen átszalad az
olaszokhoz. Szerettem Zsút, vagy csak azt hittem, hogy szeretem,
mint ahogy Palit is, bár a vele való barátságom nagyon
megszenvedte, hogy Zsú, nem sokkal az érettségi után, őt
választotta kettőnk közül. Pali rossz nyertes lehetett, én
meg rossz vesztes, de az is lehet, hogy éppen fordítva, előbb
jövök én, a rossz vesztes, s Pali, a rossz nyertes csak
azután. Húszévesek voltunk.
És biztos, hogy nem fognak utánad lőni?,
kérdeztem Zsút öt évvel később, amikor azzal a hírrel
jött fel hozzám, hogy ő bizony másodszor is megpróbálja.
Egészen biztos, felelte. Hogyha az autók között mész, nem
fogják miattad veszélyeztetni az olasz és nyugatnémet
turisták életét. Nyolc hónappal korábban tett már egy
kísérletet, amikor is – 1967 szilveszteréjszakáján –
olasz földről volt kénytelen visszajönni. A zöldhatáron
próbálkozott, és már azt hitte, hogy minden rendben, lefelé
igyekezett a Trieszt felé vezető országútra, amikor
megfogták a kutyák. Nem harapták, csak fogták. Vicsorogtak,
ha nyugat fele lépett, de vissza, keletre, jöhetett. Ennyire
tudta akkoriban mindenki, hogy mi az a vasfüggöny. Feltették a
vonatra, de ő leszállt Maribornál, hátha Ausztria felé több
szerencséje lesz. Ezt viszont nem tudta kipróbálni, mert már
ott várták a vasútállomáson. Bezárták egy váróterembe,
és csak akkor engedték ki, amikor felszállt a vonatra, amely
hazavitte Budapestre. Ez volt a humánusabb bánásmód, mert ha
a magyar–osztrák határon fogják el, kaphatott volna egy
évet is. Ez is a vasfüggöny! Mint jogász tudtam, hogy a
bűnsegédnek is kijár némi jutalom, de az egyetemen azt is
megtanultam, hogy környezetének különféle elvárásai néha
megoldhatatlan konfliktushelyzetbe sodorják az emberfiát. Az
ám, hazám! – ahogy a költő is mondta. Vidd innen
vasfüggönyöd! Ennyit a politikai meggyőződésről.
Elmentem a Zsombolya utcai rendőrségre,
ahová nyolc év múltán, még mindig a vasfüggönyös
időkben, vissza-visszajártam bejelentkezni a svéd
útlevelemmel, amit akkor a külföldi látogató, ha jól
emlékszem, a határátlépést követő huszonnégy órán
belül volt köteles megtenni. Kezit csókolom, mondtam a
hivatalnoknőnek, Bulgáriába szeretnék utazni. A nő
odaültetett egy íróasztal mellé, és mintha csak egy másik
alkalmazottja lennék a gépezetnek, hozzáláttam kitölteni a
kiutazási engedély iránti kérelmemet. Hamarosan
köszörültem egyet a torkomon, aztán még egyet, és amikor a
nő felnézett, azt mondtam: Itt ez a kérdés, hogy melyik
országba kíván utazni… és kérdőn néztem rá.
Bulgáriába! – jött a magától értetődő válasz. Igen,
mondtam merev arccal, de azt, hogy melyik országon keresztül,
azt nem kell? Merre akar menni, Románián át? Jugoszlávián,
feleltem, és közben éreztem, hogy még nem szabad az
arcizmokat elengedni. A nő megmutatta, hova írjam
Jugoszláviát, és amint a kérvény fölé hajoltam, még
megkérdezte: Triesztbe is megy? Talán azért kérdezte ezt,
mert volt benne némi humorérzék, vagy csak mert kezdte már
sejteni – huszonegy évvel azelőtt, hogy a nagyolló
elcsattant a szögesdróton –, hogy ez így nem tarthat
örökké.
A jugoszláv határőrig rendben ment minden.
Kezem a Zsú vállán, ott sétáltunk az autók között, akár
egy szerelmespár. Halló, kiáltotta akkor egy hang, úgy húsz
méterre mögöttünk. Ez lett volna a startpisztoly durranása,
de Zsú beragadt a rajtnál. Fuss, mondtam neki, és elindultam
az őr felé. Mert úgy beszéltük meg, hogy amíg én az őrrel
vagyok, Zsú addig szedi a lábait. De beragadt a rajtnál, s
így nem volt semmi esélye. A fickó rögtön felmérte, ki
után kell futnia, és elkapta, még mielőtt az olaszokat
elérte volna. Engem, a nem menekülőt egy kollégája vett
kezelésbe.
Három napig raboskodtunk a koperi börtönben,
mert a hétnapos büntetést, darabját húsz dínárral ugyan
meg lehetett váltani, ám az arról szóló határozatot csak a
negyedik napon kaptuk kézhez, amikor is rögtön fizettünk és
mentünk. Egy kis gyaloglás és autóknak integetés után
megállt egy nyugatnémet kocsi. Renata és, ha jól emlékszem a
nevére, Wolfgang ültek benne. Angolul beszéltek, amiből én
alig értettem néhány szót. A franciám is csak egy kis
bohóckodáshoz volt elegendő. Vasfüggöny volt ez is. Kérd
meg őket, hogy vigyenek át a csomagtartóban, mondtam Zsúnak,
mert egyszer már beszélt erről a lehetőségről. De éppúgy
tétovázott, mint a futás előtt, és már-már megérkeztünk
Opatijába, ahol valamikor József Attila nyaralt. Beszálláskor
azt mondtuk, hogy oda megyünk, bár még nem tudtuk, hogy ott
majd mihez kezdünk. Kérdezd meg!, mondtam neki már harmadszor.
Végre megkérdezte. Jóllehet a válaszból semmit sem
értettem, azt azért rögtön éreztem, hogy a dolog nem
reménytelen. Most már arról beszélnek, súgta Zsú, hogy
lesz-e elég levegőm a csomagtartóban. Ültünk a két hátsó
ülésen, és vártunk. Okey, mondta akkor Wolfgang, miután
simított egyet a szakállán, amelyet alighanem a Ho Si Minh
iránti hódolat növesztett olyanra, amilyen volt.
Igazi hálidéj-hangulatban
töltöttünk el velük három vagy négy nagyon kellemes napot
Crikvenicán, mert csak akkor indultak haza. Elutazás előtt
Zsú még megtapasztalhatta, hogy milyen is az élet a
csomagtartóban. Veri kánftibel, mondta mindannyiunk
háta mögül, és közben nevetett. Wolfgang meg Renata még
beiktattak egy főpróbát. Az elindulás előtt egy nappal
áthajtottak a határon, hogy lássák, nem kell-e kinyitni a
csomagtarót. Rendben volt minden. Szerettem volna ott ülni a
kávézó teraszán, és végignézni az előadást, de erről az
élményről le kellett mondanom, mert Wolfgang úgy gondolta,
hogy esetleg gyanút kelthetek. Talán igaza volt, mert ki tudja,
mi meg nem látszott volna az arcomon, amint ott ülök
cigarettázva a teraszon, és egy fauvé bogárhátát
figyelem egyre csak, amíg el nem éri a túlsó partot.