Gőbel Ágoston
Az
önfeláldozás motívuma Nagy Gáspár költészetében
Bérbaltavár, Nagytilaj, Pannonhalma,
Szombathely; rend, fegyelem, hit, áldozatos munka és tanulás.
Nagy Gáspár kitüntetett figyelemmel fordult a magyar
népköltészet, a falusi élet kulturális hagyományai felé,
kiapadhatatlan tudásszomj jellemezte már a pannonhalmi évek
alatt is. Érdekelte minden, ami az egyszerű emberek életével
kapcsolatos. Hamar magáévá tette a betűvetés fortélyait,
sokat olvasott, és egyetlen lehetőséget sem szalasztott el,
hogy még mélyebbre hatoljon szülőföldje megismerésében.
Népművelő–könyvtárosi végzettsége révén napi
kapcsolatban állt a könyvekkel, igyekezett tájékozott lenni,
s ezt a tájékozottságot igyekezett megosztani másokkal is.
Szüntelen vágy élt benne az önkifejezésre, ennek
gyümölcsei azok a versek, verskezdemények, melyek a hatvanas
évek végén és a hetvenes évek elején keletkeztek, s
amelyeket ő maga nemes egyszerűséggel „tejfogaknak”1
nevezett. Ezekben az alkotásokban a költői személyiség
etikai tartása mutatja a későbbi Nagy Gáspár erkölcsi
igényességét, az alkotás módjának tekintetében viszont
ezek a versek rendre eltérnek a hetvenes évek második felének
metaforikus költészetétől. Az 1949-ben született költő
neveltetésében nem csupán a népiesség, a literatúra
szeretete kapott meghatározó szerepet. Családja mélyen
hívő, vallásos meggyőződést ültetett el a fogékony
fiatalemberben, aki sosem tagadta meg ezeket az értékeket,
igyekezett gyakorolni, tevékenyen megélni az örökül kapott
kereszténységet. Azt a kereszténységet, mely kénytelen volt
illegalitásba vonulni a második világháború után, s bár a
hetvenes évekre látszólag javult a helyzet, a vezető
politikai hatalom addigra már elérte célját, és
meggyengítette a közösségben megélt vallásosság érzését
az emberekben. A folyamatot szemlélő költő többször
felemelte szavát, azonban nem csupán ez aggasztotta; veszni
látta 1956 értékes örökségét is, azt a lendületet, mely
új irányt adhatott volna a belső ellenállásnak. Azt kellett
tapasztalnia, kevesen állnak azok pártjára, akik társadalmi
témák publikálásával foglalkoznak. Csalódottság és
kilátástalanság ihleti a Petőfi elsiet a segesvári
piacról című versét: „…az ég levet” –
olvashatjuk a műben. Nagy Gáspár rámutat arra az
örökségre, melyet Petőfi Sándor nyomán mindannyiunknak
ápolni kellene, s amelynek – ekkor így gondolta – központi
jelentőséget illenék kapnia hazánk irodalmi életében.
Petőfi és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc
hőseinek önfeláldozó magatartása, bátor cselekedete
feleslegesnek látszik.
Hazámra rátalálok
ha népe már nem is keres!
Már a költemény címe is rendkívül
találó, egyszerre ironikus és lényegre törő. Vajon mit
találna Petőfi Magyarországon? Meg lenne elégedve azokkal az
állapotokkal, melyeket hazájában tapasztal? „Életveszélyes
helyzetben, a kor elleni tiltakozás koncentrált pillanatában
mutatja fel versét, mintha a maga jövendő költői
cselekvéseinek alapszituációját vázolná. Petőfit a
segesvári piacról elsietőben, hazát keresve, az igazi arcát
eltüntető korban ábrázolja”2 – írja Jánosi
Zoltán. Mindössze tízsoros Nagy Gáspár verse, de mintha
minden egyes sora újabb és újabb döfés lenne az apátiába
süllyedt nemzetnek: „bot ütése, mint az óra ver”,
„óriás késekkel perel”, „zászlón a vér”. A népies,
a már-már népdalokat idéző forma (kezdő verssorok
ismétlése, énekelhetőség) valóban Petőfit juttatja
eszünkbe: követjük-e útját, vagy más ösvényekre lépünk?
A költemény Petőfi hangján, Petőfi stílusában szól
hozzánk, a lírai beszélő is a Segesvárról hazatérő
„haditudósító”. A látszólag negatív végkicsengés
ellenére fel kell figyelnünk a refrén állhatatosságára:
„Hazámra rátalálok”; Nagy Gáspár művészetének egyik
legfontosabb eleméhez érkezünk ezzel. Bár Petőfit nem keresi
népe, bár óriás kések állják útját, bármerre megy, bár
zászlaját vér festi pirosra, a költő vállalja az
áldozatot, az önfeláldozást. Mégis teszi a jót.
Igen élesen jelenik meg ez a motívum egy
másik korai versében, a Már gondolhatott címűben is.
A generációk közötti ellentétre világít rá a lírai én,
az öregapa vőfélynótás, fabrikálós lényege kerül szembe
az unoka haszontalanságával.
Amikor öregapám
a vőfély-nótákat fabrikálta
már gondolhatott
egy haszontalan unokára…
A cím és a pár soros költemény olvasása
után nem szabadulhatunk attól a belső érzéstől, melyet a
vers ültet el bennünk: az öregapa mind tovább és tovább
törődött azzal, hogy a versről, az irodalom szeretetéről
szóló, ugyanakkor másokat megvidámító szavai célba
érjenek: „…folytatja (…) a megátalkodottságot”.
Bármilyen áldozat árán, még ha nem is láthatta meg
értelmét. Ismét a népies elemek jelennek meg, némi
önéletrajzi ihletéssel – itt pannonhalmi
osztályfőnökére, Forrai Botond atyára is gondolhatunk, akit
Nagy Gáspár szinte apjaként tisztelt és szeretett. A költő
családi hagyományként vállalja a küldetéses, cselekvő
költői magatartást, a vőfélyverseket fabrikáló
„öregapa” örökségét véve át. Mintha ezen
gondolatmeneten alapulna a Kellett… című költemény.
Minden tekintetben határversről van szó. A Tejfogak
ciklus egyik utolsó darabja, már túlmutat a kezdeti idők
tárgyilagos, konkrét költői képeket kerülő
alkotásmódján. Az önfeláldozás motívumát sem szűkíti a
magyar viszonyokra, az öregapa-unoka, a Petőfi-énként
megszólaló vagy a Ne fonjatok nekem vesszőkosarat!
című vers fiatalos lendületével a szülői ház ellen
forduló lírai beszélője mellé beépül egy sokkal fontosabb
elem. Nagy Gáspár érdeklődése ezután többnyire a biblikus
gyökerekre, Jézus Krisztus áldozatára irányul, ennek
bevezetője a Kellett…
Kellett a tűzben is
gyújtósnak lenni
pörgő sustorgásban
lánggá merevedni
zörejes szívre
füstöt eregetni
homlokok hegyét
elszenesíteni
a menedékhelyet
hamuval hinteni
A központozás nélküli, mégis zárt
strófaszerkezetű vers láttató erővel szól olvasójához,
nem akar sokat, nem akar tanítani, inkább elmélkedésszerűnek
érezzük. A rezignáltság itt nem a formában, hanem a formán
túli jelentésben ölt testet, ellentétben a többi
„tejfoggal”. Ez a vers pontos választ ad arra a
léthelyzetre, melyben az akkori fiatal nemzedék úgy
érezhette: eszményei szétfoszlottak, nincs miért küzdeni
ebben az átláthatatlan, túlbonyolított világban. Nagy
Gáspár felelete az erő, a kitartás, az állhatatosság
diadaláról szól, minden időben a cselekvés mellett tör
lándzsát. A személytelenség egyre erősödő programjával
szemben nála a magyar költészet klasszikus hagyományaihoz
kapcsolódva nyíltan vállalt személyességgel találkozhatunk,
mely majd teljes mélységében a nyolcvanas évek lírájában
bontakozik ki a költőnél. A Kellett… kíméletlen
erővel mutat rá az áldozat kettősségére, kellemetlen,
fájdalmas voltára. Ahhoz, hogy célt érj, már nem elég a
puszta cselekvés. El kell égned, meg kell semmisülnöd benne,
át kell hogy lényegítsen az önfeláldozás princípiuma. A
vers a lángolás folyamatát fokozással érzékelteti,
párhuzamot vonva a költői magatartásforma és a tűzben
elégő fa között. Nem véletlen, hogy a költeményben
fellelhető valamennyi verbum kapcsolatba hozható az égéssel;
„gyújtósnak lenni”, „lánggá merevedni”,
„elszenesíteni”. Nem véletlen továbbá az áthallás az
„égő áldozat”-tal sem. A bérbaltavári költő tekintete
innentől kezdve a keresztre irányul, a Bibliára szegeződik.
Továbblép a szókimondó, népies költő szerepén, és
hamarosan megjelenteti első verseskötetét, melynek címe: Koronatűz
(1975).
„…de égnek pördítem
arcom…”
Témája, szerkezete alapján
megjelenhetett volna az 1975-ben napvilágot látott Koronatűz
kötetben a Lehetnénk a tanítványok című vers, mely
tulajdonképpen képtelen elemekből építkező, ragrímekkel is
nyomatékosított felsorolás. A háromtételes felépítés a
költő egyik kései versének, a Magyar abszurd címűnek
az építkezését előlegezi. Az elvonatkoztatás kitűnő
példája ez a vers, amint azt Görömbei András is
megállapítja Nagy Gáspárról szóló monográfiájában.
Tárgyias elemeit rejtélyesnek érezhetjük, az egész mű
sugallata mégis tiszta és világos. A szituáció a középkori
passiójáték motívumaiból épül föl. A játék elemei
imitációk, „a kereszt alumíniumból / a töviskorona
sztaniolból” készült, még az is megmagyarázható, hogy
„a lándzsa színarany”, de a későbbi groteszk fejleményt
már megelőlegezi, hogy „az ecet tiszta borból” van.3
Ez érzékelteti, hogy a vers által megjelenített világban a
szentség még a játékban sem érvényesülhet, az emberi
hitványság még ott is meggyalázza, kifordítja azt. A
harmadik részben a történet többes szám első személybe
fordul át, s a két bibliai lator szólal meg:
Mi latrok: jobbról balról
várunk míg kilép az arc az arcból
A passiójátéknak tehát vége, leveti
maszkját a Jézust játszó szereplő, „kilép az arc az
arcból”. A passiójáték értelme, hatása azonban megmarad,
a latrokat játszó személyek számára Krisztus története
mély értelmű, személyiségformáló erejű: Jézus önként
feláldozott élete, amelyhez Isten iránti engedelmesség
társul, ragyogó hírnökévé válik mindannak, amit a
játszók átéltek a passió alatt. A latrok mintha
megértenék, hogy Jézus kereszthalála számukra is az örök
üdvösséget és a kárhozattól való megváltást hozta el. Az
önfeláldozás itt olyan köntösben jelentkezik, melyet még
nem szokhattunk meg Nagy Gáspártól. Örömmel és békével
párosul. A groteszk passió így fordul át gyönyörű
felismeréstörténetbe, az önfeláldozás hiábavalósága
életeket megváltoztató erővé lép elő. A Koronatűz versvilága
– mint a Lehetnénk a tanítványok is előre jelzi –
személyesebb költői hangot üt meg, mint a Tejfogak-ciklus
darabjai. Az utalások itt világosabbak, a stílust sem
érezzük töredezettnek, szinte az élőbeszéd természetéhez
igazodik: „…lesietünk a Golgotáról amennyit hallottunk
láttunk abból...” Ez nem ütközik a metaforikus
üzenetekkel, sugallatokkal – megerősíti őket.
Újabb példa erre a bibliai allúziókkal
tarkított Amíg a bölcsek ideérnek című költemény,
amely az önfeláldozás szempontjából kétféle értelmezési
lehetőséget kínál az olvasónak. A szó szerint vett olvasat
szerint a betlehemi jászolban éppen az imént született Jézus
csodálkozik rá arra a világra, amely körbeveszi őt. A vers
első felében felméri az őt körülvevő terepet. Ő, Jézus
Krisztus, a világ megváltója ilyen körülmények között
kezdi földi pályafutását? A lírai én hirtelen
emlékezetébe idéz minden keserűséget, melyet mi magunk is
ismerünk az ószövetségi jóslatok alapján: szenvedni fog,
kínhalál lesz a sorsa, és ezért a világért kell
feláldoznia az életét. Ám kinek van kedve egy ilyen
világért meghalni, hiszen itt minden kínkeserves, véres és
mocskos? Legalábbis a szavak szintjén. Ha alaposabban
megvizsgáljuk a költeményt, egy másik értelmezést is
találhatunk a sorok mögött. A nyugodt hangvétel, a
bensőséges kifejezések, a szabályos szerkezet ellentmondani
látszanak annak a tézisnek, miszerint itt egy értelmetlen
önfeláldozás első lépéseiről szerzünk tudomást. De akkor
miről lehet szó? A címet is a versszöveg részének tekintve
az első tizenkét sor mint a gyermeki lét teljességének
bemutatása jelenik meg. Külső körülmények, szemlélődés,
a gyermeki kifelé fordulás, rácsodálkozás a világra;
„féltestem hóban”, „ajtó-nélküli a HELY”, „Csillag
áll fölöttem” – majd egy súlyos pillanatban a kérdés,
melyet strukturálisan is kiemelkedni látunk a többi verssor
közül: „Ez lenne Betlehem?” A létmegértés egyik fontos
állomása. A feladat felismerése. Jézus tizenkét éves
korában került először közel az Atyához, amikor a
bölcseket tanította a templomban. Későbbi feladatából itt
sejthetett meg valamit. Talán nem véletlen, hogy ez a kérdés
is a tizenkettedik sorban hangzik el. A következő gondolatok
már nem gyermekiek. Tépelődés, sejtések, már a
kereszthalál víziója is előkerül: „sejtem, miként jutok
tejtől a vérig”. Jézus egyre közelebb kerül hivatása
megértéséhez, kívülről befelé fordul, annak az akaratnak
megtétele felé, mely Istentől származik. Ebben az olvasatban
inkább elmélkedésszerűnek4 tűnnek a szörnyű
sorok:
Könnyen bor lesz a vízből,
semmiség ahhoz, mikor
igazam szegekre cserélik.
Így válik értelmezhetővé az utolsó pár
szó is, amely az első olvasat szerint gyászos beletörődés
az elkerülhetetlen áldozatba, míg a másik értelmezés
alapján: „az előbb születtem” Jézus lényegi
működésének kezdetét jelenti, egy „igen” kimondása az
áldozatra. A harmincadik sorban, ahogy Jézus is harmincévesen
kezdte meg hároméves kinyilatkoztató tevékenységét. A
keresztrímes forma mellett igen szembetűnő a rendkívül sok
hosszú szótag, melyek lassúvá – ahogy Kemsei István is
írt róla –, elmélkedésszerűvé teszik a költeményt. A
bibliai párhuzamok tehát kettős érzést mutathatnak:
elhivatottságot és kiszolgáltatottságot, erőtudatot és
esettséget. Amint Nagy Gáspár más verseinél is
tapasztalható, a költői személyiség gyakran idézi meg
Jézust (Karácsonyéji ár[v]ulás, Betlehemi
istálló-tűz), akinek versbeli alakjához egyszerre
fűződik a megváltói önfeláldozás lehetősége,
egyszersmind a pillanatnyi védtelen gyermekség képzete.5
Ars poeticája erősen emlékeztet Nagy László Ki viszi át
a Szerelmet című versére, de a költői személyiséget
nem nagyobbítja úgy, mint Nagy László, hanem keresztényi
alázattal kezeli. A keresztény etika komoly elfogadása
fordítja szembe minden árulással, minden júdási tettel.6
A költő bibliai allúziókkal fölkészíti költői
személyiségét a poklok vállalására is – a
megváltásért, melyhez legszükségesebb eszközként mutatja
fel az önfeláldozást. A Stáció-járás Jézus
keresztútjának tizennégy stációját folytatja
költői-emberi imperatívuszokkal, főnévi igeneves
mondataiban. A cselekvés iránya mindig pozitív. Jóra, szépre
változtatja a megvetendőt, a morálisan rútat:
15. állomás
Füvet növeszteni áruló csókok fölé
16. állomás
Tengereket hinteni partravetett ladikokba
17. állomás
Masnikat kötni kisorsolt köntösökből
18. állomás
Körülrajzolni leheletünkkel görbülő karókat
19. állomás
Kicsorbítani szemünkkel cikázó tőröket
33. állomás
Felgombolni szívünkre bársonyos takarónkat
A vers hagyományos értelemben vett
természeti-köznapi képekből áll. A szenvedésnek új
értelmet ad az önfeláldozás, melynek következménye a
megváltás. Majd a várakozás következik, mint a Stáció-járás
esetében is. Minden stációnak új, pozitív értelmet
kölcsönöz a feltámadás közelsége. Ez felülemelkedést
jelent minden korábbi negatív felhangon, bár kétségei nem
tűnnek el. A Nagy Gáspár-féle
pokolvállalás–önfeláldozás–megváltás–feltámadás
négyessége kiteljesedni látszik. A Talán egyszer
kétségbeesett költői hangja, az Erőterek avantgárd
kalandozásai, a Tékozló fiú reménytelensége, úgy
tetszik, mind a múlté. A költő a hetvenes évek végére
sajátos irányt talál magának („hitünk megmarad, mint az
éjszakák kószáló kaszás verscsillagai”). Az 1978-ban
megjelent Halántékdob kötetben ezt az irányt viszi
tovább A halántékon lőtt versek emlékműve mögött,
illetve még néhány évvel korábban Az „erdő fája”
című költemény, melyek bevezetést adnak a következő
témához.
„A teljes
elsötétítés előtt a rengetegből kiágaskodom…”
A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján
a fiatal nemzedéknek kínzó élménye volt az
agyonideologizált közélet, a lefokozott létezés. A stabilan
berendezkedő Kádár-rendszer patthelyzetet teremtett. Az új
generáció tagjai úgy érezhették, nincs módjuk történelmi
cselekvésre, jóllehet a legtöbben közülük világosan
látták, hogy hazugságra épül a társadalom működése.
Rózsa Endre Elsüllyedt csatatér című versében
vallott erről a tehetetlenségről, ennek a léthelyzetnek a
lehetetlen voltáról: „…mert nem csatatér ez s mi nem
harcolunk, csak kínjában megrepedt föld…” Rózsa verse
kétségtelenül nagy felismerésként összegzi a hatalom
csapdaállító mechanizmusát, az ellenerők kicsorbításának
praktikáit.7 Nagy Gáspár Utóvázlat az
Elsüllyedt csatatérhez című költeményével kezdeményez
párbeszédet a verssel: „A szituáció áttételeivel
beszélő, erősen allegorizáló mű a hatalom
tehetetlenségének, ellenfeléhez (saját népéhez) hasonlatos
csapdaszituációba érkezésének, elgyengülésének, már csak
nosztalgiákba kapaszkodásának látványát élesíti ki. Az ő
csatamezőjén az eszméit, hitét vesztett, megroskadt hatalom
botorkál. A hajnal egykori lovasai az éj lovasaivá változtak
át, s az egész mű előrevetíti a Kádár-világ hanyatló
szakaszának azt a sötét erőktől vezérelt cirkusszá
alakulását, ami a későbbi Nagy Gáspár-művek
társadalomkritikájában olyan hangsúlyosan ölt majd testet.
[…]. Nagy Gáspár verse Rózsáéval szemben azt közli, hogy
e csatatéri patthelyzetből a nemzet számára lehet
kilábalás.”8 Ezt a küzdelmet vállalja a Kapuállító
szerzőinek ajánlott Az „erdő fája”, mely az
önfeláldozásig vállalt hűség verse.
A teljes elsötétítés előtt
a rengetegből kiágaskodom
akár egy „toronyfenyő”;
és lerázom kilakoltatott
fészkeimet a földre…
Az első versszakból kitűnik egy olyan aktív
jelenlét igénye, mely – bár egyre nehezebb történelmi
terepen fogalmazódik meg – az emberi minőség javítását
tűzi ki célul: vallja, hogy írni kell a szó súlytalansági
állapotában is, bármi áron. Eszményi céljait tehát nem
adja alább. Ezt az eszményiséget erősítik az alliterációk
is, melyek szép csengést adnak a költeménynek:
„elsötétítés előtt”, „fészkeimet a földre”,
„köszörűn kopik”, „hó hull, havazik”. A Koronatűz
ars poetica jellegű és utalásos verseiben kimunkálta Nagy
Gáspár a költői személyiség sérthetetlen etikai
eltökéltségét, melyben nagy szerepet kapott annak a
„négyesség”-nek a lefektetése, melyről már szóltunk. A Halántékdob
hasonló darabjai, pontosan erre az alapra, gazdag
személyiségképet építenek, mintegy kitágítják a költői
világképet.
De égnek pördítem arcom
ha „fésze” ért;
e föld védtelen titkaival
akarok hegytetőkről
zúgni lefelé.
Nagy Gáspár egy magatartásformát mutat be,
de nem közvetlen utalásokkal, hanem csak az ajánlással fejez
ki valamit, amit az íráshoz való hűség mellett
szövetségkötésként definiálhatnánk. Az „erdő
fája” című vers sorsközösségre lépés – jelen
esetben a Kapuállító antológiák szerzőivel. Azért
is fontos ez a költemény, mert Nagy Gáspár egyik legfontosabb
témája innen kezdve az alkotás, az írás, az irodalom
hitelének megtartása, s ezen cél eléréséért bármilyen
áldozatra képes, gondolatait, véleményét is egyre bátrabban
hangoztatja. Nem fél megvallani a bajt, kiállni igaza mellett.
Az erdő fájának élnie kell, még ha a tél kegyetlenül
megtizedeli is társait. A szív kopik, a tájra hó hull, de a
művész nem lankadhat; ő maga az „erdő fája”. Metaforikus
képek segítik az elmélyülést, illetve egy szembetűnő
poétikai elem – táguló perspektíva, kinyíló horizontok, a
lírai beszélő belülről kifelé nyitása:
Állok őz-suta szemekkel,
némán, míg kéreg-szívem
csillag-köszörűn kopik;
mozdulatlan az erdő,
hó hull vadmacskanyomra,
százféle csapdára is
hó hull, havazik.
A nyolcvanas évek legelején egyértelműen
érezhető az irodalom és a politikai hatalom között kialakult
feszültség. Az írók egyre élesebben fogalmazták meg azt,
hogy tarthatatlan az a kultúrpolitika, amelyik korlátozza a
magyar szellemi életet, nem engedi meg sem a magyar
történelem, sem a magyar sorsproblémák szabad vizsgálatát.9
A szellemi-politikai küzdelmekben nagy jelentőségű esemény
volt az Írószövetség 1981. december 12–13-án tartott
közgyűlése. „Ezt a közgyűlést tartom a magyar
változások kezdetének. Annyi idő után a magyar írók
testületileg is fölegyenesedtek, gerincüket
kiegyenesítették, s fölmondták azt az alkut, amelyet
kénytelenek voltak korábban megkötni. Először választottunk
titkosan választmányt”10 – írta erről Nagy
Gáspár, aki mindezen eseményeknek közvetlen részese volt.
Írószövetségi titkárként és a nemzeti ellenzék egyik
vezető egyéniségeként szinte minden közéleti jellegű
ügyben érintett volt. Az 1981–87 közötti időszakban „az
irodalom és az irodalmi élet a szövetségi keretben a
rendszerváltás kísérleti műhelye”, Nagy Gáspár
életének egyik legizgalmasabb periódusa volt ez a néhány
év.11 Rengeteget elmélkedik az irodalom, a
művészet lényegi kérdéseiről, legfőbb vitapartnerének
Rimbaud-t választva. Ami kettejüket megkülönbözteti, az
éppen az állhatatosság, a kitartás, a költői
önfeláldozás vállalása. Így ír erről Görömbei András:
„A költészet az emberi lét titkainak a vallatása és
kivallása, s nincs feloldó kegyelem az üresjáratra,
felelőtlenségre, egyértelmű a tanulság, a parancs, mely a
rimbaud-i példából fejlik ki. Rimbaud nem az életével, nem
költészetének jellegével eszméltető példa és vitapartner
ekkor Nagy Gáspár számára, hanem azzal, hogy a költészetet
abba is lehet hagyni. A halántékon lőtt versek emlékműve
mögött tűnődik azon a költő, hogy mit lehet tenni, ha
kiírta maga alól a földet, ha végveszélybe sodorta az ének,
ha a világ kimondását körülményei már halálos
veszedelemként gátolják. Ebben a helyzetben »még
rádvilloghatnak / a hold márványjelei«, azaz lehetne a
költészete számára valamiféle ezoterikus lehetőség, de ez
nem járható út az ő számára, hiszen megoldhatatlan gondok
nyomasztják, nem viheti a holdra azt, ami földi baj. Ebben a
szituációban a személyiség számára a legnagyobb veszély az
árulásba keveredés. Az a félelem nyomasztja, hogy az
agyonmanipulált világban esetleg föl sem foghatja, hogy mikor
szennyeződik be, hogy »ki által jön a bűn«. Nyomasztó
létdráma ez az etikus személyiség számára.”12
Ebben a drámai helyzetben jelenik meg a rimbaud-i példa mint
végtelenül keserű, de etikus magatartás-választás, a
költői elhallgatás, a Nyelvem pallosával című vers
„hallgatni szabad” menedéke:
akinek már nincs több titka
becsukódni mint a bicska!
Azt a drámát jeleníti meg ez a vers, melyben
a költő felismeri, hogy a „költemény, egyáltalán: az
elmondható, lírává szervezhető szó kérdésessé válik”.13
Nagy Gáspár cselekvő költői személyisége azonban nem
tekinti megoldásnak az elhallgatást. Ehelyett felkészíti
magát a még nagyobb, még összetettebb költői cselekvésre.
A nyolcvanas évek a nyílt színre lépés
évtizede számára, „A nagy évtized” – ahogy a róla
szóló monográfiában olvashatjuk. A Földi pörök (1982)
és a Kibiztosított beszéd (1987) című
kötetei a szerves folytatás mellett új hangot, nyersebb,
összetettebb látásmódot hoztak költészetébe (A Grund
porába, Alvászavar-frontidő, Időnként…). Egységes a
kritika véleménye abban, hogy harmadik kötete – a
folytonosság vállalása mellett – új fejezetet nyitott
költészetében. „A Halántékdob kötet
pokoljárásából a versek purgatóriumának katartikus
tisztítótüzében megújulva tér vissza. Megtalálta helyét
és arcát, innentől összetéveszthetetlen formákban
folytatódik. A pátosz méltósággal nemesedik a magatartást
kifejező nyelvben. Hangja ironikusan eltávolító éppen
azoktól, akik a cinikus iróniát mint divatot akarják
kizárólagos mértékké szabni”14 – idézhetjük
Ágh István pontos jellemzését. Az önfeláldozás belső
konfliktusa ebben az időszakban különös élénkséggel kerül
homloktérbe Nagy Gáspárnál. Magyarázható a kérdés
annyival, hogy a költő, mivel proszociális viselkedésű
emberek között nőtt fel, ezt a szemléletmódot kapta
örökül. Gondolhatunk itt neves elődökre, Arany Jánosra,
Babits Mihályra, a nagy önmarcangolókra, akik igencsak
vívódtak azon, vállalják-e az irodalmi vezérszerepet,
lemondva sokféle más örömről. Nagy Gáspár hirtelen a
kellős közepén találja magát mindannak, amiről eddigi
köteteiben, verseiben „csupán” elmélkedett. Hallatni
fogja-e hangját mindazokért, akik megsínylik a kor ezernyi
keservét? Vállalja-e a meghurcoltatást, a kitaszítottságot,
hogy az emberek felfigyeljenek erre a magatartásformára is?
Vállalja-e, hogy állásából elbocsátják szókimondása,
őszintesége miatt? Verseiben ezután ez a téma kerül elő,
kétségei a költői önfeláldozással kapcsolatban. Megéri-e?
Lesz-e haszna? Mire mehet a vers egymagában? Nem elpazarolt
szó-e, ami elhagyja a költő pennáját? És így tovább…
Erről tanúskodik a Tanúvallomás című költemény:
Annyi, de annyi versről kiderült,
hogy csak a papírnak voltak bőviben.
Írtak a költők, kotlottak,
töprengtek kiemelt órabérben…
Bár költői-emberi eszménye a teremtő
szellemi vállalkozás, az igazi költészet esélyeit nehéznek
tudja, túl sok kivonulás, hátraarc tárul eléje.
Megideologizált hajlongások és szürkülés. Ezekkel szemben
szólal meg a „hallgatni szabad” végső etikai esélye a
Tanúvallomásban. A vers lendületes gondolatmenetének nem
feltétlenül tesz jót a szabadverses forma és a rengeteg
hosszú magánhangzó, hosszú versszótag; ezek egy kissé
elnehezítik a költeményt, melynek legfőbb ereje tartalmi
mondanivalójában van:
„Így volt, biztosan így volt
Biztos úr” – ám létezhet verstanú
számtalan: befelé robajló csöndek,
kopások, szívromok, vértanú-hallgatások.
Hasonló hangot ütnek meg az Időnként
és a Búcsúszók című versek is az 1987-ben megjelent Kibiztosított
beszéd című kötetben. A Kibiztosított beszéd szoros
egységet képez a Földi pörökkel, és közvetlen,
nyílt költői hang szólal meg benne („…telibe kapja őket
az ihlet és verset vétkeznek azaz kéjjel szaporítják a
szót”). Erre már a cím is utal. A lőfegyvereket és az
aknákat szokták biztosítani, azaz biztonsági zárral
ellátni, hogy ne robbanhassanak, ne süljenek el idő előtt.
Kibiztosítani annyit jelent, mint ezt a biztonsági védőzárat
eltávolítani, a fegyvert a használatra, bevetésre képessé
tenni. Nagy Gáspár költészete esetében ez azt jelenti, hogy
„hangtompítók” nélkül szólni, egyenesen beszélni. A
verset „élére állítani” – ahogy ő mondta többször.
Ezt érzékelte a politikai hatalom is, és szigorú cenzúrának
vetette alá verseit. A költő talán legismertebb verse, az Öröknyár:
elmúltam 9 éves 1984-ben látott napvilágot. 1985.
március 12-én, miután verse miatt le kényszerült mondani
írószövetségi titkári állásáról, „az utolsó szó
jogán” mondta az Írószövetség választmányának
ülésén: „Én azt hiszem, hogy az írók számára
különösen embertelen aszkézis lemondani történelmünk
bizonyítható sebeiről.”15 A cím szerves része a
versnek, határozott funkciója van, észre kell vennünk –
Nagy Imre kivégzésének időpontját is jelöli. A költő
ugyanis 1949. május 4-én született, a vers címe tehát 1958
nyarát jelenti. Nagy Imrét 1958 nyarán, egész pontosan
június 16-án végezték ki. A gyermek Nagy Gáspár ekkor
látta, hogy édesapja és nagybátyja megsiratta Nagy Imrét és
társait. Örökre megőrizte azt a nyári napot. Az
„öröknyár” valóban örömet is sugárzó szó, de ez az
öröm a versben a felismerésé, annak a kínból,
tragédiából szerzett felismerésnek az öröme, hogy megtudta
az igazságot.
Itt meg kell állnunk, és emlékeznünk kell
arra a négyes egységre, melyről a Stáció-járás
című vers elemzése során tettünk említést: a poklok
vállalása a megváltásért, melyhez a legszükségesebb
eszköz az önfeláldozás. Ez az út vezet el a föltámadásig.
Az önfeláldozás ebben az esetben maga az alkotás, melynek
során megtörténik a hazugsággal való szembehelyezkedés és
az igazság teljes megismerése. Fájdalmas, keserű folyamat ez,
azonban szükséges ahhoz, hogy az öröknyár ragyoghasson, és
valóban örömet hozzon az életbe. Lírai glosszának is
nevezték ezt a verset. A glossza valamilyen szöveghez,
valamilyen tényhez fűzött megjegyzés, többnyire rövid, de
éles hangú cikk. Nagy Gáspár verse ilyen értelemben
történelmünk egyik tragikus tényéhez fűzött kritikai
megjegyzés.16 S hiába írta róla Gál Ferenc:
„ezek a szövegek a szó- és tipográfiai játékok ellenére
is csupán igazságértékkel bírnak, esztétikai értékkel
nem”,17 Nagy Gáspár elérte célját. A
feltámadás bennünk, olvasókban is lezajlik, ha értően
magunkévá tesszük ezeket a sorokat.
Fölös ébrenlétem – A
rendszerváltozás utáni évek
Nagy Gáspár töretlen alkotókedvét
tanúsítja, hogy a rendszerváltozás időszakában bő egy
évtized alatt négy új verseskötete jelent meg. Ezek éppoly
pontos költői dokumentációi a magyar történelem újabb
korszakának, mint a korábbi kötetei voltak a diktatúra
évtizedeinek. Új történelmi korszak, új kihívások. De
változott-e valami? Nagy Gáspár költészetében mindenképp
jelentős változást fedezhetünk fel: „amikor a külső
élményekben látványosan gazdagodik/gazdagodhatna (amerikai
utazás, megtörténik a rég türelmetlenül várt, áhított
politikai változás), éppen akkor fordul el a külső élmények
interpretálásától, s teszi át a fő hangsúlyt a belső világra,
ekkor nyilatkozik meg gazdagon a verseiben nagyfokú
transzcendens érzékenysége. De ezt a transzcendens
érzékenységet is a történelmi tapasztalatok motiválják.”18
„Aki elolvassa ezeket a verseket, talán nyomon követheti az
elmúlt évek eseményeit. Azt, hogy a lelkekben milyen
robajlások, milyen rezdülések voltak.”19
Poétikai és etikai magatartása alapvetően változatlan
maradt, a világ azonban bonyolultabb, kuszább és
szövevényesebb lett körülötte. Erre a kihívásra
poétikailag is válaszolt: tovább gazdagította költői
világát. A Mosolyelágazás (1993) kötetben
fölerősödő létfilozófiai töprengések Nagy Gáspár
költészetének újabb dimenzióját mutatják.
Elmélkedéseinek többségét az elmúlás fájdalmas érzése
motiválja. Mindez több esetben egyenesen a gyásszal
kapcsolódik össze, miként például a Kasánszky Zsombor
emlékének szentelt versben is olvasható. A Halála kellett,
halála jel volt az „országosan vezényelt amnézia”
ellen tiltakozó barátnak a gyászban is igaz értékeket
felmagasztaló siratója. A vers a hangzatos, nagybetűvel
kiemelt szavak („barátom elesett mint a város mint az ország”)
és morális súllyal megterhelt gondolatok („Isten helyett
hengerítse el ama sírok elől a sziklát”) ellenére a lélek
berkein belül marad. Ahogy Ádám Tamással való
beszélgetésében többször is megfogalmazza Nagy Gáspár, a
lélekben történnek a leghangosabb robajlások. Barátjának
tette töprengésre, elmélyedésre készteti a költőt.
Egyszerre szembesül az elmúlás, a keserűség érzetével és
azzal az örömmel, mely „szavaló barátja” áldozatából
fakad. A feltámadással. Amelynek most végre be kellene
következnie. A rengeteg áldozat meg kellene teremje azokat a
gyümölcsöket, melyek egy új élet ígéretét hordozzák.
Ebben a különös kettős küzdelemben most mintha erősebbnek
bizonyulnának a lemondás hangjai. Nagy Gáspár újabb
költészetének az az egyik lehangoló felismerése, hogy az
elnyomott társadalom nem tudott nemzetté összeállni a
történelmi változás idején. Az öröm katartikus érzését
már a szabadság első pillanataiban megcsúfolta a nemzet
erkölcsi felkészületlensége a szabadságra. Ez a nemzeti
erkölcsi elégtelenség váltja ki legkeserűbb hangjait, ez
kényszeríti a költőt virrasztásra, ahogy ő fogalmaz:
„örök” és „fölös” ébrenlétre, keserű
ítélkezésre („halálom csöndes tisztásáig hol belőlem
mindig olvasó hűséges sétatársamé: kutyámé lesz az
utolsó tiszta szó”). Ezeket a létfilozófiai töprengéseket
az áldozatba vetett hite oldja föl. Ez a hit olyan erős benne,
hogy még gyászversei fájdalmát is enyhíti a transzcendens
bizonyosság („amíg csak a legfényesebb olvasólámpát a
Napot lóbálják fölöttem addig reményem nem apadhat”). Nem
hiábavaló az életünket áldozni! A Mosolyelágazás záró
verse, a Jegyezvén szalmaszállal is ezt tanúsítja:
…mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.
…kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
abból a jászolból való!
Közvetlen utalás ez a betlehemi jászolra,
Jézusra, a Megváltóra. Az a remény szólal meg benne, hogy a
keresztény eszmények követése megválthatja a személyiséget
a maga egyéni és közösségi poklaiból. Ennek a hitnek
abszolút értéke van Nagy Gáspár költői világképében. Ez
segíti abban, hogy minden körülmények között, minden
veszedelmek ellenére megőrizhesse tisztaságát, emberi
méltóságát.20 Nagy Gáspár legtöbbször a
Bibliából vett bátorítást. Amikor a keresztények első
nemzedéke már kegyetlen üldöztetéseknek volt kitéve, a
következő útmutatást kapták: „Nézzünk fel Jézusra, a
hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő
öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a
keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok
rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a
bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne
csüggedjetek.”21 Szükség is volt erre a
bátorításra. A rendszerváltás évei finoman szólva sem
annak a változásnak a szelét hozták, melyre a költő és az
irodalmi élet képviselői olyannyira vártak már évtizedek
óta. A súlyos csalódás tovább nehezítette az alkotás
folyamatát, s nem töltötte fel, sőt inkább kiszélesítette
az irodalom és a társadalom között tátongó szakadékot. A Fölös
ébrenlétem (1994) című kötet már nevében hordozza
mindazt a reménytelenséget, amely a kor jellemzője. A
változás nem az általa igényelt tisztasággal, etikával
történik. A gátlástalanság elszabadul, a hatalom
célratörése százezreket taszít nehezebb sorba („most,
amikor már nem kell, most kezdek el remegni”). Nagy Gáspár
megdöbbenve szemléli, mivé váltak az egykori barátok: ez az
erkölcsi züllés jobban megrendíti a költőt, mint néhány
éve a diktatúra nyílt ellenségessége. A Följegyzés
című költemény mintha a Lehetnénk a tanítványok
ellenpárjaként viselkednék a kötet elején. Hasonlóan
passiójáték utáni a helyzet, de szó sincs arról, hogy
bármiféle belső változást elindítana a résztvevőkben
Jézus keresztáldozatának története. A lírai beszédmód
ironikus, sőt már-már cinikus, lemondó hangot üt meg („Ó,
farsangi erkölcsök!”), pozitív irányú lélekfejlődésre
nem mutatkozik esély. Jézus köntöse mint ócska, levetett
szennyes („kisorsolt köntöse is ott szárad a nagy-nagy
tisztítás után a kerületi Patyolatban”), áldozata mint
megbámulni való esemény („csak nézték kábán a
hóhérolást”) jelenik meg, érzékeltetve az újfajta
„diktatúra” jellegzetességeit. Az áldozat, az
önfeláldozás kérdése továbbra sem hagyja nyugodni, egyik
következő verséhez szomorú aktuálpolitikai témát talál. A
Magyar karácsony – a vers dátumából tudható –
Antall József miniszterelnök siratója. Az alkotás kiemeli az
államférfi áldozatát, az ácsmesterségről rögvest Jézusra
asszociálhatunk:
Most már dicsérhetik is
az ácsot,
aki nem barkácsolt,
de ácsolt, és vitte súlyos keresztjét.
Megbecsülés és fájdalom szólal meg ebben a
versben, de a megrendülést ironikus, számon kérő
szembesítés fogja keretbe. Azokhoz szól ez, akik „bedobtak
ezeregy gáncsot – / hogy siettessék elestét!” A költő
kétségei egyre élesebben mutatkoznak meg („Beértek volna a
kert bűnei?”). Megrendül hite az áldozat jelentőségében.
Ebben a helyzetben visszavonul, s még mélyebbre igyekszik
hatolni a lélek megfejthetetlennek látszó rejtelmeibe. Elvhű
barátai erősítik ekkor a költőt. Székely János, Rónay
György, Vargha Kálmán, Kormos István és még más neves
irodalmárok is „kapnak” tőle verset kötetében. A Vas
István emlékét megidéző Valahai boldog följegyzés egy
aprócska történet segítségével bontja ki az emberi
cselekvés sugárzó jóságát. A mély hitben élő idős
költő „1991 megszentelt augusztusában” úgy osztotta szét
a Szentatya kézfogását, „mint a megtört kenyeret”. Oly
mélyen átélte a hit misztériumát, hogy versei szakrális
cselekedetté nemesedtek, olyan versimákká váltak, amelyek az
örök húsvétot szolgálják, „gyönyörű kísérletek az
elhengerítésre”. A megidézett költő „izzó hitű” volt
a sok hitetlen és „langyos hívő” között. A Dávid
Katalinnak ajánlott Az átlelkesült tartomány is az
önzetlenséget, a jó szándékot, az áldozatkész, mély
barátságot minősíti világot reformáló és jobbítani tudó
erőnek. A halottak emléke létfilozófiai töprengésre (Égi
lábjegyzet, Repkény és csillagpor, Ahogy ért) vagy
háborgó vallomásra (Holtodban is szegény) indítja.
Nagy Gáspár lényegi elemét tapasztalja meg az
önfeláldozásból fakadó feltámadásnak – alkotásaiban
mindig ott van a „társ”, a lírai beszélő nem
monologizál, még belső vívódásait is a külvilágnak
szánja; hiszen maga Jézus Krisztus sem egyedül lépett be az
örökkévalóságba, ott volt vele a jobb lator. Minden időben
van kire fordítanunk tekintetünket. Ebben a kontextusban válik
a szülői figyelem versévé az Aranyló gemkapocs egy
nekrológ szívében című. A fiáért aggódó apáról
megtudjuk, hogy fia túlélte kalandozását, tékozlását, az
apa megnyugvásáról azonban nem érkeztek hírek („Aztán a
Fiú épen egészségesen túlélte […] Hogy az Apa
megnyugodott volna arról már nem jöttek levelek”). A vers
vége reménykeltő, jóllehet az apa gondoskodó figyelme
látszólag eredmény nélkül halt el. Hányan gondoltak arra
Jézus keresztjének tövében, hogy öröksége fennmarad? A
sötét, komor hangvétel az utolsó pár sorban fénnyel, szinte
tűzzel perzselődik fel: „…fénylett ott: (…) a
fénysötét égboltozaton. Fénylett, aranylott…” Egy
következő versében arra is választ kapunk, honnan származik
ez a fényesség:
Ebben a lángban
épen marad a szalma,
nem roskad,
nem törik,
nem koromlik el alatta.
Mert Aki fölötte,
Annak szeretetétől gyullad,
sugárzón
sugárzik:
Isteni lényéből úgy ad
A Betlehemi istálló-tűz azért is
fontos állomása Nagy Gáspár pályájának, mert itt tér
vissza az Amíg a bölcsek ideérnek költői
képzetéhez, azzal a különös többlettel, mely a szilárd
alapon álló hit sajátja („Ebben a lángban épen marad a
szalma…”).
Évezred váltása, az
utolsó évek
Nagy Gáspár a Tudom, nagy nyári
délután lesz (1998) kötet után az 1998 márciusától
2003 márciusáig írt kereken száz versét Ezredváltó,
sűrű évek címmel jelentette meg. Ezt a kötetet mint
ennek az öt esztendőnek naplóját vehetjük kézbe. A verseket
– hasonlóan az 1993-as év lírai naplóját tartalmazó Fölös
ébrenlétem kötethez – most sem építette ciklusokba,
hanem keletkezésük időrendjében helyezte egymás mellé.
Lelkiismeret-vizsgálat, mérlegelés, szembesülés,
számvetés, évfordulókra írott játékos és komoly versek. A
társadalmi gondokkal, törekvésekkel telített magyar
költészetben az évfordulók a megszólított művész
képviselte eszmék sorsával való szembesülés alkalmai is. Az
emlékezéshez rendkívüli érzékenységgel viszonyuló költő
számára különleges kihívás volt az ezredforduló.
Legfőképpen azért, mert ez az ezredforduló a keresztény
magyar állam fennállásának ezer esztendejét is jelentette.
Mindemellett személyesen is egyre jobban szembesülnie kellett
az idő múlásával. Erre figyelmeztette őt ötvenedik
születésnapja. Egyre nagyobb belső szükségévé válik a
személyes létről való számadás is; tovább folytatódik a
lélek belső utazása, ahogy közelednek életének utolsó
hónapjai, hetei. Az Öreg pap tűnődő, esti imája egy
idős pap hat évtizedes munkájának elismerő bemutatása,
egyszersmind a hit erejének érzékeltetése is, hiszen az öreg
pap mindenekelőtt Istennek köszöni meg, hogy fizikai ereje
fogytán a lélek erejével segítette szolgálatát. Jelenits
István, Rónay László, Jáki Sándor Teodóz, Katona Szabó
Erzsébet, Rába György és még nagyon sokan mások kapnak
verset ekkor. Az „új idők” okozta csalódása azonban nem
hagyja nyugodni. A verseiben több helyütt megjelenő szakrális
és profán szavak összekapcsolása nyomatékosítja morális
felháborodását. Emlékezhetünk, Nagy Gáspár már
pályakezdésekor is a félelem nélküli lét költője volt,
így kiváltképp érthető, hogy a „szabadság” idején
megjelenő félelem keserűséggel tölti el. Költészetébe
ekkor a közösségben megélt áldozat hoz feltöltő erőt.
Chiara Lubich így ír erről a fajta önfeláldozásról:
„Mária és József bemutatja a gyermek Jézust a templomban,
és az agg Simeon megjövendöli, hogy tőr fogja átjárni
Mária lelkét. Elgondolkoztatja az embert ez a jelenet: miért
van az, hogy Isten Máriának előre tudtára adja a keresztet?
Miért ez a prófécia, mely keserűséggel tölthette el egész
életét? Azért van ez így, mert szerepe az volt, hogy mindenki
közül ő élje meg elsőnek a keresztény hivatást (…) [ez]
annyit jelent ugyanis, hogy nem a saját, hanem Isten akarata
szerint él és ennek pedig ára van. Azt jelenti, hogy nem
önmagunkért, hanem testvéreinkért élünk, azaz megtagadjuk,
feláldozzuk magunkat…”22 Rendkívüli
fontosságú gondolatmenet ez, Nagy Gáspár számára is döntő
jelentőségű. A szókimondó, bátor költő nem hagy fel a
társadalmi problémák, a szándékoltan elkövetett hibák
ostorozásával, de mindig tudja, mihez kell visszatérnie. Ahhoz
a jászolhoz, mely ismét a körülötte lévő emberekre
irányítja tekintetét – a költői személyiség ismét egyre
gyakrabban idézi meg Jézust, akinek alakjához egyszerre
fűződik a megváltói önfeláldozás és a védtelen
gyermekség képzete. Ennek az élménynek egyik nagyon szép
darabja egyik kései verse, a Tájkép – téli
madárkikötővel. A költemény „szituációja” a
közvetlen szemlélettől tágul a bibliai térig. A hatalmas
télben, örvénylő hóesésben egy büszke fenyőfa hajladozik:
s magos tetejében
csüngő tobozokból
jégcsap huzalokból
tűlevél alomból
épült árbockosár
karácsonyi fészek
mintha volna jászol
A külső rideg világgal szemben a fészek
látványa a megváltást kapcsolja a képhez. A betlehemi
jászol képe/képzete a veszélyeztetettség érzését kelti
fel. A költői szándék azonban az otthon légkörét szeretné
megóvni ebben a kietlen, hideg világban. Ezért szólal meg
olyan hangnemben, mely mögé egy féltő, vigyázó édesapa
képét gondolhatnánk:
angyalok vigyázta
madarak tanyája
éghez közel eső
isteni kikötő
ki ne is vágjátok
el ne csúfítsátok
fejszés heródesek!
Ez az értékóvó magatartás kiváltképp
jellemző Nagy Gáspár költészetére s őrá magára. Az
értékek pusztulása/pusztítása, meggyalázása indítja őt
határozott szavak kimondására. Művészete a lét
értelmének, szakrális erkölcsi magatartásának
megnyilatkozása és védelme. Nyomasztó közösségi
tapasztalatai mellett átéli a lét sebezhetőségét is.
Világszemléletének tengelyében azonban egy tiszta és nemes
emberi lét lehetőségébe vetett végtelen bizalom áll;
szereti az életet, annak szépségeit, értékeit számba veszi,
de lélekben arra is készen áll, hogy a „rendezővel”, azaz
Istennel találkozzék. Ebben a magatartásban kikezdhetetlen
erőforrása az önfeláldozásba vetett hit. Ahogy oly sokszor
kanyarodik vissza a kisgyermekhez, aki egész életét
odaajándékozta egy méltatlan emberiségnek. Jegyezvén
szalmaszállal című versét 1991-ben azzal zárta, hogy
„a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál / abból
a jászolból való!”.23 Vele volt ez a vers a
kilencvenes években, az új évezred első éveiben, s egészen
haláláig elkísérte.
Jegyzetek
1 Szakolczay
Lajos: Nagy Gáspár: Szabadrabok. Bárka, 2000/1.
2 Jánosi
Zoltán: „Ítéletidőben, puszta-országban” – Vázlat
Nagy Gáspár közéleti lírájáról. In Jánosi Zoltán: Idő
és ítélet. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001,
201–222.
3 Görömbei
András: Nagy Gáspár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004,
29–30.
4 Kemsei
István: Nagy Gáspár: Koronatűz. Kritika, 1976/3.
5 Görömbei
András: i. m. 35.
6 Görömbei
András: „Ki viszi át…?” Szépirodalmi Kiadó,
Budapest, 1986, 264.
7 Pomogáts
Béla: Az újabb magyar irodalom, 1945–1981. 1982, 104.
8 Jánosi
Zoltán: i. m. 209–210.
9 Görömbei
András: Nagy Gáspár. I. m. 57–58.
10 Jókedvemet
és kétkedéseimet mondom el – Beszélgetés Nagy Gáspár
költővel az életmű összetevőiről, a temetetlen holtakról
és a pártoskodás hátulütőiről. Szakolczay Lajos: Új
Magyarország, 1992. március 31.
11 Laczkó
András: „…az új elevensége tartja meg a régieket is
élőnek” – Nagy Gáspár iskolái. Pannon Tükör, 1998.
december. 20.
12 Görömbei
András: Nagy Gáspár. I. m. 48–49.
13 Szakolczay
Lajos: Nagy Gáspár. In Fiatal magyar költők…
155–156.
14 Ágh
István: Egy ars poetica megvalósulása. Tiszatáj,
2000/8., 86–92.
15 Nagy
Gáspár szavait Görömbei András jegyezte fel naplójába.
16 Görömbei
András: Nagy Gáspár. I. m. 83–89.
17 Gál
Ferenc: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Kortárs,
1990/7., 166.
18 Pécsi
Györgyi: Nagy Gáspár: Mosolyelágazás – A hallgatás
könyve. Tiszatáj, 1994/2., 70.
19 Ádám
Tamás: Lelkünkben hangos robajlások – Interjú Nagy
Gáspár József Attila-díjas költővel. Ipoly, 1993.
május 7.
20 Görömbei
András: Nagy Gáspár. I. m. 122–123.
21 Zsidókhoz
írt levél 12,2–3.
22 Chiara
Lubich: …ami odafönt van. Új Város Kiadó, Budapest,
1994, 112–114.
23 Nagy
Gáspár válasza az Új Horizont Sorsunk és jellemünk című
körkérdésére. Kortársak kötődésről, közérzetről,
magyar jövőképről. Új Horizont, 2000/4., 92.
Irodalom
ÁCS Margit: Nagy
Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz. Antológia
Kiadó, Lakitelek, 2000, 315–322.
ÁGH István: Egy ars
poetica megvalósulása. Tiszatáj, Szeged, 2000/8., 86–92.
BAKONYI István: Nagy
Gáspár: Fölös ébrenlétem. Árgus, Székesfehérvár,
1994, május–június, 64–65.
BERKES Tamás: Nagy
Gáspár: Kibiztosított beszéd. Kortárs, Budapest,
1988/8., 153–155.
BOGDÁN László: Nagy
Gáspár: Szabadrabok. A Hét, Budapest, 1999. október 7.,
6.
CHICIUDEAN Miklós: Az
önfeláldozás keresztmetszete. Nyugati Jelen, Arad, 2001,
március 20–21.
FŰZFA Balázs: Nagy
Gáspár: Fölös ébrenlétem. Élet és Irodalom, Budapest,
1994. május 27.
GÁL Ferenc: Nagy
Gáspár: Múlik a jövőnk. Kortárs, Budapest, 1990/7.,
166.
GÖRÖMBEI András: Nagy
Gáspár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004, 3–125.
GÖRÖMBEI András: Nagy
Gáspár földi pörei. Forrás, Kecskemét, 1984/8. és in
uő.: „Ki viszi át…?” Szépirodalmi Kiadó,
Budapest, 1986, 264–285.
HORKAY HÖRCHER Ferenc: Nagy
Gáspár: Múlik a jövőnk. Életünk, Szombathely, 1990/8.,
38–40.
JÁNOSI Zoltán: „Ítéletidőben,
puszta-országban” – Vázlat Nagy Gáspár közéleti
lírájáról. In uő.: Idő és ítélet.
Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001, 201–222.
KALÁSZ Márton: Nagy
Gáspár: Szabadrabok. Vigilia, Budapest, 2001/1., 76–77.
KARÁDI Zsolt: Abból
a jászolból. Holnap, Budapest, 1993. október, 85–90.
KEMSEI István: Nagy
Gáspár: Koronatűz. Kritika, Budapest, 1976/3.
KERÉK Imre: Nagy
Gáspár két új könyvéről. Várhely, Sopron, 2003/3.,
87–90.
KORMOS István: Nagy
Gáspár verseiről. Élet és Irodalom, Budapest, 1973.
október 20.
KULCSÁR SZABÓ Ernő: A
magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó,
Budapest, 1993, 44–71.
LACZKÓ András: „…
az új elevensége tartja meg a régieket is élőnek” – Nagy
Gáspár iskolái. Pannon Tükör, Zalaegerszeg, 1998.
december 6.
LUBICH, Chiara: …ami
odafönt van. Új Város Kiadó, Budapest, 1994, 112–114.
MONOSTORI Imre: Nagy
Gáspár egy levelére – Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári
délután lesz. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000,
213–218.
MÓROCZ Zsolt: „Az
információ ellenőrzött”. Magyar Szemle, Budapest, 2003,
165–172.
NAGY Gábor: Az
olvasás tétje. Magyar Napló, Budapest, 2003, 110–115.
OLASZ Sándor: Nagy
Gáspár: Múlik a jövőnk. Forrás, Kecskemét, 1990/4.,
94–96.
PÉCSI Györgyi: Nagy
Gáspár: Mosolyelágazás – A hallgatás könyve. Tiszatáj,
Szeged, 1994/2., 70–72.
POMOGÁTS Béla: Az
újabb magyar irodalom 1945–1981. Gondolat Kiadó,
Budapest, 1982, 104.
RÓNAY László: „Feltámadás
a halálból”: Nagy Gáspár. In uő.: Isten nem halt
meg – A huszadik századi magyar spirituális líra. Szent
István Társulat, Budapest, 2002, 261–270.
SIMON Zoltán: Nagy
Gáspár: Földi pörök. Kortárs, Budapest, 1983/8.,
1326–1328.
SZAKOLCZAY Lajos: Nagy
Gáspár. In Fiatal magyar költők 1969–1978.
Szerk. VASY Géza. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 148–156.
SZAKOLCZAY Lajos: Az
élére állított vers – Nagy Gáspár: Földi pörök.
Jelenkor, Pécs, 1983/4., 306.
TANDORI Dezső: „Halálon
túl kicsit” – Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Élet
és Irodalom, Budapest, 1990. április 27.
VASY Géza: Nagy
Gáspár: Koronatűz. Tiszatáj, Szeged, 1976/10., 86–88.
VASY Géza: Júdásfa
és maszkabál. In uő.: Tárgyiasság és látomás.
Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2000, 148–156.
VEKERDI László: Nagy
Gáspár: Zónaidő. Kortárs, Budapest, 1996/3., 110–112.
VILCSEK Béla: Élére
állított versek – Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek.
Árgus, Székesfehérvár, 2003, 46–57.