Csűrös Miklós
Szirtes Gábor: Két
szólamban
Pro Pannonia Kiadó, 2008
Jó költőnek, méltán tiszteletre
méltó tisztviselőnek és irodalomszervezőnek, gondos
családfőnek és népszerű embernek, barátnak ismerjük
Lovász Pált. Olyan lélek sugárzott belőle, amely egyszerre
keltett iránta szeretetet és nagyrabecsülést. Egészen
fiatalon, a trianoni határokon kívüli Vajdaságban
jelentkezett költőként; Tiszamentén című kötetét
(Óbecse, 1922) Bori Imre jugoszláviai magyar
irodalomtörténete is számon tartja, sőt szép fejezetet
szentel szülőföldélményének, parnasszista hajlamának és a
hatásokat sajátjává érlelő műveltségének. Ugyancsak
közismertnek számít áttelepülése, majd Pécsre költözése
után kibontakozó irodalomszervező szerepe, amely a Janus
Pannonius Társaság létrehozásában és országossá
fejlesztésében kulminált; ő maga szerényen számol be erről
a Sorsunk 1941. évfolyamában, de többet tudunk meg Várkonyi
Nándor memoárjából (Pergő évek), Csorba Győző
interjújából (A város oldalában) és alapos
forráskutatáson alapuló helytörténeti munkákból. Várkonyi
például ezt írja Lovász tevékenységének szellemi
hatásáról: „A Társaság működése korszakváltást, új
fejezet jelentett a város szellemi életében, sőt
jelentősége túlnőtt a város határain. (…) Új gócpont
támadt, mely egyesítette és közös munkára fogta a város,
az egyetem, a Dunántúl, sőt az ország reprezentatív
költőit, íróit, tudósait, közéleti embereit, dobogóján
fölvonultatta a legjobb nevek képviselőit, s közönséget
toborzott a társadalom minden rétegéből, s mindezt nagyrészt
a Társaság működésének első évtizedében. Hogy ez idő
alatt mekkora szellemi és erkölcsi tőkét sikerült
fölhalmozni, megmutatkozott most, mikor a fékevesztett német
uralomdüh elnyelni készült a Dunántúlt, s létében
fenyegette szellemi fővárosát, Pécset.”
Kitüntető gesztusokat tett Lovásznak másik
zseniális barátja, Weöres Sándor is. Kapcsolatukról több
alkalommal szól, és finom részleteket vesz észre Tüskés
Tíbor, idézve Weöres levélvallomását. Lovásznak fontos
szerepe volt a fiatal Weöres Pécsett, a Janus Pannonius
Társaság kiadásában megjelent kötetei támogatásában. Az
1956-ban megjelent A hallgatás tornya igézetében írta
Lovász Septichon című később megjelent
versfüzérét, s mintegy e tisztelgő ciklus „viszonzásának
tekinthető, hogy Weöres egyik »legpécsibb« versét, az Álom
a régi Pécsről-t »Lovász Pali bátyámnak«
ajánlotta”. Beszédes példájaként Weöres rejtett
személyességének, a közvetlen kapcsolatokat tömör
utalásokba bújtató technikájának.
Híressé vált az a levél is, amelyet Weöres
1957. X. 12-i dátummal intézett Lovászhoz. Érdekes, hogy a
Weöres-irodalomban jó okkal kiemelt, önértelmező levelei
közül több is pécsi barátainak szól (legalábbis a
kapcsolat egyetemi, majd pályakezdő könyvtárosi korszakában
szövődött): Várkonyi Nándornak, Fülep Lajosnak, Lovász
Pálnak. A szóban forgó levél Weöres szerénységéről és
túlzottan kritikus önismeretéről tanúskodik, de
költészetfölfogásának és ars poeticájának végsőkig
érlelt alaptételeit tartalmazza: „A magyar költészet
földszintesen szeret építkezni, míg a nyugati
költészetekben az emeletes építkezés évszázadok óta
megszokott”; „verseimből az fog valamit érni (ha van
bennük ilyen), ami oly használható, mint az ekevas” (Magyar
Orpheusz, 1990). Egy-egy ilyen vers és levél nem íródhat
akárkinek, önmagában is elegendő, hogy a megszólított
irodalomtörténeti „halhatatlanságáról” gondoskodjék.
A maguk módján más barátai is szívélyesen
ápolták kapcsolataikat Lovásszal, idős és fiatal
pályatársak, kritikusok, irodalomtörténészek, szerkesztők.
Példálózás helyett álljon itt kivonatos névsor azokról,
akik kölcsönös bizalommal közeledtek hozzá, érezték és ki
is fejezték rokonszenvüket: Alföldy Jenő, Angyal Endre,
Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu, Békés Sándor, Bori
Imre Csányi László, Császár Géza, Csorba Győző, Csuka
Zoltán, Domokos Mátyás, Dudás Kálmán, Endre Károly,
Fábián István, Fodor András, Galambosi László, Harcos
Ottó, László Lajos, Makay Gusztáv, Marafkó László, Martyn
Ferenc, Pék Pál, Pusztai József, Rajnai László, Reményik
Sándor, Takáts Gyula, Tüskés Tibor, Vajthó László,
Várkonyi Nándor, Weissenback József, Weöres Sándor, Zsikó
Gyula.
Töredékes, de imponáló lajstrom,
elkészítésében Szirtes Gábor könyvének nélkülözhetetlen
névmutatója segített. Lovász kapcsolatrendszerének
működését, gyakorlati és érzelmi hatékonyságát,
illetőleg sebezhetőségét illusztrálja egy-egy ellentétes
példa, barátsága Endre Károllyal és váratlan
megtámadtatása Sásdi Sándor részéről.
Lovász Pált a trianoni békekötés utáni
meghökkentően új viszonyok vetették ki a boldog békeidők
veleszületett korhangulatából, bár erre a dezillúzióra már
alaposan fölkészíthették az első világháborús évek
személyes és kollektív tapasztalatai, a szerb megszállás,
„barátok, otthonok, anyagi és szellemi értékek
megsemmisülése” (18.). A húszas évek elején azért
zaklatja és utasítja ki a szerb soviniszta hatalom, mert magyar
nyelvű könyvet merészelt kiadni Óbecsén. Az ugyancsak
elcsatolt Temesvárra kerül, ahol előzőleg tanulmányai egy
részét végezte, és pályakezdő létére költőként sem
volt ismeretlen. Ott barátkozott össze Endre Károllyal, az a
törekvés is összefűzte őket, hogy szellemi eszközökkel
küzdjenek „a szülőföldjén árván maradt magyarság
ügyéért” (37.). A közösségi eszmények jegyében
bontakozó barátság azután hosszú ideig családi kapcsolatok
hajszáleres hálózatává vékonyodik; Lovász második
kötetét (Vándorút, 1942) az ugyancsak évtizedekig nem
publikáló Endre Károly a költő nővérétől kölcsönkapott
példányból ismeri meg, és csak a hatvanas években közli
barátjával végtelen szeretetét „a debussys kis versek”
iránt (108.). Újabb háborúnak és békének, Rákosi- és
Gheorghiu-Dej-korszaknak, 1956-nak és megtorlásának kell
bekövetkeznie, hogy három és fél évtized után
újrakezdődjék a kapcsolat a Temesvárról induló költők
között. Megható a két öregedő barát őszinte
ragaszkodása, csaknem kilátástalan próbálkozása, hogy bár
maguk is támogatásra szorulnak, rábeszéléssel és
ígéretekkel tartsák a lelket a másikban. Endre Károly (a Görzi
elégiák szerzője) a sztoikus bölcsességet kivonatolja
barátja vigasztalására és depressziója csitítására, a
nagybeteg Lovász portrétanulmányt próbál írni temesvári
költőtársáról, „hídverés-félét… az itteni és ottani
irodalom között” (210.). Bármilyen megrendítő, a
levelezés legemberibb része Lovász patografikus önarcképe,
alkotóképessége elveszítésének, tehetetlenné válásának
szakértelemre valló tünetelemzése és kórrajza.
Időben majdnem egybeesik, és valószínűleg
lelkileg is kapcsolatban van ezzel a hangulati, idegállapoti
mélyponttal a Sásdi Sándor túlérzékeny levelei által
keltett vihar 1963 utolsó hónapjaiban. Sásdi sértett
indulatát, „érzelmi tévedését” közvetlenül Lovász
Pál és Várkonyi Nándor emlékezései váltották ki a
Jelenkor 1963/10. számában. A származása miatt meghurcolt,
Dachau koncentrációs táborát is megjárt író lebecsülést
olvas ki a Társaság és a folyóirat egykori vezetőinek
megnyilatkozásaiból, megalázó és ízléstelen magatartást
vél tetten érni a dunántúli szellemi élet egykori
vezetőinek ítéleteiben. A sárga csillag viselésének
korszakából és a kommunistaság vádjából eredezteti, hogy
„nem jutott szóhoz” Pécsett, idegenkedve bántak vele
(136.). Lovász mindig ismert volt részvevő humanizmusáról,
amelyet akkor is természetesen gyakorolt, ha hátránya
fakadhatott belőle; eleinte rosszulesett neki Sásdi torzító
emlékezése, de később olyan emelkedett álláspontra jutott
el a nézeteltérés megítélésében, mint amilyet Bibó
István zsidókérdésről írott tanulmánya sugall: „amikor a
Janus Pannonius Társasághoz megérkezett a rendelet, hogy a
zsidó tagokat haladéktalanul ki kell zárni (…),
természetesen a rendeletet negligáltuk.” Ha sárga csillaggal
a mellén meglátott valakit az utcán, „a géppisztolyos SS-ek
szeme láttára” karon fogta és vigasztalta. Utólag is talál
mentséget Sásdi elfogultságára és az inzultusra, hiszen
„az életben maradt üldözöttek minden rettenetet
átszenvedtek” (197.).
A lelkiismeretes monográfus föladatának
eleget téve Szirtes Gábor minden hozzáférhető adatot
mérlegre tesz és beépít a pályaképbe, hogy a pécsi és a
dunántúli irodalomtörténetnek ezt az értékes és
rokonszenves alakját újra az emlékezetünkbe idézze.
Szerencsének is nevezhetnénk, hogy már Lovász maga becsülte
a dokumentumokat, és gondoskodott a fontos iratok
megőrzéséről: nemcsak a neki címzett leveleket őrizte meg,
hanem a sajátjainak a másolatáról is gondoskodott, és
kéziratos magyarázatokat fűzött élete és költészete
fontosnak érzett tárgyi és szellemi emlékeihez. Méltó
követője volt a hagyaték átmentésében családja; mindent
megőriztek és átengedtek az életmű öszszegzőjének (ezért
olyan gyakori hivatkozás a lábjegyzetekben „a Lovász család
tulajdona”). Lovász menyének gyakorlatias
együttműködését Szirtes „munkatársi” jelzővel
minősíti. A hagyaték föltárása még termékenyebbé vált
a Mecseki rapszódia (Pro Pannonia Kiadó, 2006)
megjelenése után, amikor napvilágra került Lovász több
száz verse és gazdag levelezése. Bennük egy addig ismeretlen
közéleti értelmiségi, „politikai lírikus” mutatkozott
meg, új életrajzi összefüggéseket föltárva, árnyalva a
költő portréját, és jelentős mértékben bővítve
információinkat a „korszakhoz” (főleg az ötvenes
évekhez) fűződő viszonyáról vagy éppen a határon túli
irodalmi tájékozódásáról és kapcsolatairól. Szirtes
fölfedezte a témában rejlő lehetőséget, és ehhez már
több kellett, mint a szerencsés véletlen: új arcmást kellett
festenie, a tanulmány monográfiává fejlődött.
Korábban is lehetett tudni Lovász
kötetekből kirostált verseiről és a kiadóknál elvetélt
gyermekverskötet-kísérleteiről. 1956-os ciklusa közvetlenül
a forradalom fél évszázados évfordulójával egybeeső
megjelenése előtt került elő: a kézirat legendába illő
történetét a 198–199. lapon olvashatjuk. Ezen túl azonban
új, még meglepőbb fordulat következett. Tisza Pál álnéven
Lovász egy sorozat – címmel ellátott és megkomponált –
kötetet hagyott hátra, leleplező politikai verseket az
úgynevezett Rákosi-korszakról és 1956-ig tartó
folytatásáról. Ezt találta meg és dolgozta föl Szirtes
Gábor, s ott volt még az értekező memoár meg a levelezés
korpusza, amely különösen kedvező oldalról világítja meg
Lovász tehetségét, morális, intellektuális és írói
minőségét.
A Tisza álnév a vajdasági gyerekkor
színhelyére utal. Hét kéziratcsomag tartozik ide, megírásuk
szorongató közérzetét hitelesen örökíti meg Lovász 1955.
májusi följegyzése: „Legtöbbször éjjel, sötétben
tapogatózva, kuszán rovom a sorokat. A házban, ahol lakom, az
ÁVO megbízottai, besúgói is laknak. Minden csöngetés
ijedelmet kelt bennem. S ha éjjel autó áll meg a ház előtt:
félelmem rettegéssé fajul. A félelem betege lettem. Nem
tudom, hogy eljutnak-e verseim valaha azokhoz, akiknek
valamennyit szántam: a kegyetlenül megcsalt proletárokhoz.”
Ez a veszélyhelyzet a családjáért rajongó Lovászt lelki
válságba sodorhatta. Tudnia kellett, hogy íróasztalfiókba
rejtett versei nem juthatnak el a címzettekhez, bátorsága nem
válhatott mozgósító közösségi tetté. Esztétikai
értékük sem makulátlan: könnyen keverhetők az
ellensematizmus zónájába, egyszerűsítve, rigmusok,
csasztuskák hangján beszélnek ugyanazokról a politikai és
közéleti témákról, amelyekről a korszak „agitatív
antológiaköltészete”, de persze fordított előjellel,
tagadva a hazugságot, leleplezve a korszakos szédelgéseket.
És hát nem is volt egyedül tisztánlátásában és politikai
hangoltságában: sok értelmiségi, polgár, munkás és paraszt
gyűlölte vele együtt a rendszert, közvetlen szellemi
környezetéből például persona non gratának számított
Rajnai László, Várkonyi Nándor és a velük társuló
értelmiségi kör. A hatalomnak ellentmondó dacos igazmondás
önmagában még nem teszi jelentőssé a „politikai
költészetet”. Szirtes Gábor jól mondja az Óda
Sztálinhoz típusú versek kapcsán, hogy Lovász
„negatív parafrázisként” dolgozza föl a kor
közköltészetének sablonos műfajait és motívumait.
A kötet címét többféleképpen lehet
értelmezni, a pályakép egyik szólamán például érthetnénk
az irodalomszervezést és művelődéspolitikát magában
foglaló életrajzot, a másikhoz Lovász szépirodalmi
tevékenységét (költészetét, irodalmi értékű
levelezését és értekező prózáját) sorolhatnánk. A
monográfia azonban más jelentést tulajdonít a
„kétszólamú költő” szintagmának. A „bátran, sőt
vakmerően politizáló ember megnyilvánulásai” (195.)
szembeötlően különböznek a Lovász életében publikált
kötetek anyagától. E különbségben „egyazon személy (…)
énjének két arca” (189.) jelenik meg. Tisza Pál és Lovász
Pál „ugyanaz a személy, ugyanaz a szerző” (198.). Umberto
Eco nyomán Szirtes Gábor elméletet körít a huszadik
században már korántsem páratlan vagy ritka jelenség köré.
A kétszólamúság mögött, írja, „a magánbeszéd és a
nyilvános beszéd – a körülmények által kikényszerített
– elkülönülése érhető tetten. Egyik oldalon a poétai
beszédmód visszafogottsága, mértéktartása, igényessége
és formáltsága áll (…), a másikon az orális diskurzus –
természetéből és a körülményekből fakadó – kevésbé
igényes és szerényebb művészi színvonalon megformált
rögzítése, dokumentálása. (…) Csak a társadalmi-politikai
helyzet, az emberi körülmények, a lélektani állapot, a
versek születésének feltételei, a költő mentális állapota
különbözőek.” (198.)
Ezeket a megszorításokat szem előtt
tartva értékelhetjük lehető objektívan Lovász Pál
lefegyverző emberi jellemét, az utókornak is meglepetést
tartogató költészetét s a művelt, serény, a maga tágabb
vagy szűkebb körében mindig a rászorulók javát szolgáló
polgár példáját. Szirtes Gábor monográfiája alaposan és
tárgyszerűen mutatja be hősét és sorsát, jellegzetesen
huszadik századi, kelet-európai és kisvárosi életét, a
hálátlan mecénásszerepet, amelyből akarva sem lehet
kibújni, ha egyszer ráosztották valakire, és elvállalta.