Borsi-Kálmán Béla
Siralmas énnéköm…
Botlik József:
Nyugat-Magyarország sorsa, 1918–1921
Botlik József sokadik (de mindig a
„magyar sorskérdések” igézetében fogant/született)
munkája – mint minden jó alkotás – számtalan gondolatsort
indít kiszámíthatatlan útjára olvasójában, amelyek közös
nevezője, ha úgy tetszik, végkicsengése, hogy ezek közül
egyetlenegyet sem lehet szenvtelen történészi racionalitással
tudatunkon végigfuttatni. Nem lehet, mert a könyvnek szinte
nincs is olyan majdnem mindig precízen okadatolt ténye,
gondosan megválogatott érve és súlyos szentenciákat
tartalmazó következtetése, amely ne hatna – vérmérséklete
függvényében – az olvasó érzelmeire. Feltéve, ha magyar
kultúrkörben nevelkedett, magyarul gondolkozik, és magyarul
álmodik.1 Más szóval, ha – akár feltett
szándékai ellenére (s esetleg tudtán kívül) is –
változatlanul a virtuális magyar (kultúr)nemzet
kötelékébe tartozik…
Akkor is, ha attól – döntően a XX.
századi, vesszőfutásnak bizonyult (e tanulmány tárgyával is
sok szálon összefüggő) „magyar fejlődés” feldolgozatlan
traumái következtében – érzelmileg (már) többé-kevésbé
eltávolodott, rosszabb esetben meghasonlott vele, netán meg is
gyűlölte. Szabadulni tőle, iránta közömbös maradni –
tehet (gondolhat) bármit – úgysem tud.
Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy máris
két súlyos állítást fogalmaztam meg, amelyekből jó
néhány további, nem kevésbé nyugtalanító gondolatmenet
bontható ki. Egyfelől azt sugalltam, hogy Botlik új könyve
tanulmányozásakor célszerű (ajánlatos) sutba vágni a sine
ira et studio tacitusi elvét, másrészt azt vélelmezem,
hogy szövege osztrák, cseh, szerb, szlovák, horvát és román
olvasata nem azonos a magyaréval. Ez persze közhely,
Szűcs Jenő klasszikus műve2 óta tudjuk, hogy a
kelet-közép-európai népek (s leginkább politikai elitjeik)
„nemzeti látószögei” tragikusan különböznek
egymástól. És ami még ennél is rosszabb, igen gyakran
egymásra épülnek, egymásból – egymás hibásan/tévesen
értelmezett nemzetfejlődési sajátosságaiból – merítik
megcáfolhatatlannak érzett, egymásra vetített
érvrendszerüket, amelyek végeredménye nem is lehet más, mint
a végtelenített felelősségáthárítás, kényszeres
önfelmentés s (kölcsönös) egymásra mutogatás,
bűnbakkeresés.
Vagyis végeredményben az a „balkáni
perpatvar”, amelynek reménytelen állandósága
kétségbeesésbe kergeti, jobb esetben mélységes
szkepticizmussal tölti el a kívül/felül álló, magukat
„objektívnak” (pártatlannak) tételező napnyugati s
Óperencián túli szakértőket és diplomatákat, illetve a
„tanácsaikra” alapozó hatalmi centrumokat.3
A másik „sugallatom”, ha lehet, még az
előbbinél is súlyosabb. Mert ha föntebbi levezetésem
franciára, hollandra vagy kínaira fordítva úgy-ahogy
fölfogható is egy „semleges” politológus/diplomata
számára, a huszadik századi „magyar szekértáborosdi”
természete, szociológiai-tudati okai/feltételei, napjainkra
reménytelenül átpolitizált leágazásai, további torzulásai
s kivált a mindezzel együtt járó mentális (zűr)zavar szinte
bizonyosan követhetetlen és értelmezhetetlen. Hiszen milyen
képzetek keletkezhetnek mondjuk egy tokiói
szociálantropológus fejében, ha angol fordításban, teszem
azt, a „népi–urbánus vitáról”4 olvas? S
esetleg arról is értesül, hogy az épp lezárulóban lévő
„átmeneti” (rendszerváltós) korszakunkban a szemben álló
„felek” – egymás iránti kölcsönös előítéleteik és
egyelőre (fel)oldhatatlannak tetsző, már-már „zsigeri”
ellenszenveik következtében – nemcsak egymás műveit, de
egymás folyóiratait sem olvassák? Aki pedig erről a végletes
megosztottságról nem vesz tudomást, azt kockáztatja, hogy a
senki földjére sodródik, hovatovább mindkét „táborban”
gyanúba kerül – s egészen biztosan peremre
(futballistanyelven: a kispadra) szorul…
Ezen „értelmezési keret” fölvázolása
után, s mielőtt tüzetesebben megnéznénk, hogy miről
„szól” Botlik József Nyugat-Magyarország 1918–1921
közötti történetét tárgyaló munkája – föntebbi
fejtegetéseink szellemében (s többnyire jelen munka
ismeretanyagából merítve)5 –, egy
intellektuális játékot javaslok recenzióm esetleges
olvasójának; nevezetesen azt, hogy képzeljük el
(„játsszunk el a gondolattal”): miként fest a szerző
problémafelvetése, cselekményvezetése és
végkövetkeztetése példának okáért norvég (kanadai)
megközelítésből; aztán vizsgáljuk ezt meg cseh
prizmán keresztül; s végül, madártávlatból, vegyük
szemügyre osztrák nézőpontból is. S csak
mindezek vázlatos áttekintése után kíséreljük meg
– terjedelmi okokból persze tömören – magyari történészként
értelmezni…
Vegyük tehát sorjában:
1. Norvég (kanadai) megközelítésben
a „hosszú tizenkilencedik század” ígéretes szabadelvű
gazdasági/társadalmi fejlődését s az európai kontinens
többé-kevésbé békés (legalábbis viszonylag csekély
véráldozattal járó) nemzetté válásait – egyszersmind a
korábbi brit hatalmi túlsúlyra alapozott nemzetközi status
quót – a túlságosan (elviselhetetlenül) dinamikus és
mohó (a francia és brit mintához képest jelentős fáziskésésben
lévő) (nagy)német (világ)birodalmi aspirációk olyannyira
veszélyeztették, hogy úgy tetszett: ezeket csak egy
„összeurópainak” induló (ám világháborúba torkolló)
kontinentális hatalmi összecsapással lehet
feltartóztatni/elhárítani. Ez az alapja a brit–francia
„szívélyes egyetértésnek” (a korábbi több évszázados
s gyakorlatilag a földgolyó egészére kiterjedő geopolitikai
rivalizálás felfüggesztésének), az antant és a központi
hatalmak egymás ellen vívott négyesztendős
irtóháborújának, amelynek számtalan további mélyreható
(máig érvényes) következménye közül itt csupán kettőt
említek: 1918–1920 között az objektíve erősen
meggyöngült francia nagyhatalomnak nem csupán a revánsra
(Elzász és Lotaringia visszaszerzésére) nyílt lehetősége,
hanem – az USA és Szovjet-Oroszország távollétében – egy
olyan (német–francia összefüggésben) kérészéletű (ám
közép-európai következményeit tekintve nagyon is tartós) „békemű”
összeeszkábálására is, amelynek legfőbb (kitüntetett)
célja Németország diplomáciai elszigetelése és mindenáron
való politikai/stratégiai gyöngítése volt. (Óriási
hibának, katasztrofális mulasztásnak bizonyult viszont, hogy
hatalmas ipari/katonai potenciálját lényegében érintetlenül
hagyták.)6
E (geo)politikai célkitűzésből pedig
napnál világosabban adódik Németország legfőbb
(„természetes”) szövetségesének, az Osztrák–Magyar
Monarchiának a likvidálása („szétzúzása”), illetve
annak romjain új („egységes”) nemzetállaminak tételezett,
valójában – paradox módon a maradék Magyarország és a
vadonatúj Ausztria kivételével – ugyanolyan kevert
népességű, később egymással s persze Franciaországgal
szövetségi rendszert alkotó állami entitások (az
úgynevezett „utódállamok”) létrehozása.7
Mindez norvég (kanadai) szemszögből nem egyéb
(több) tehát, mint kelet-közép-európai „nemzeti
átrendeződés”, egy új (átmeneti) korszak és
társadalmi-politikai folyamat nyitánya, amelynek természetesen
ugyanúgy lehetnek kedvezményezettjei, mint kárvallottjai –
netán abszolút vesztesei…
2. Prágából, Olomoucból (Olmützből),
valamint a nyugat-európai és észak-amerikai cseh
emigránsközpontokból nézvést mindez (a „gyalázatos”
Osztrák–Magyar Monarchia „lerombolása”)8 soha
vissza nem térő alkalom (lehetőség) egy sohasem létezett (s
ma már tudjuk: megvalósíthatatlannak bizonyult) mesterséges
(hibrid) képződmény: a „cseh-szlovák nemzetállam”
megalkotására. Mondhatni, az isteni kegyelem megnyilvánulása,
a gondviselés akarata.
Ám ha ez így van (s e tényállás
igazságosságában cseh és szlovák részről akkor
aligha kételkedett bárki is, s a két – 1993 óta immár
külön útra tért – utódállam polgárainak elsöprő
többsége nyilván napjainkban is szentírásnak tekinti),
minél nagyobb területeket kell elszakítani/kihasítani a
prédának felkínált, konc gyanánt odavetett
keleti-északkeleti országrészből (a történelmi
Magyarországból), s azt, amit kegyesen mégis meghagynak
belőle, gazdaságilag olyannyira le kell gyöngíteni, hogy –
Nagy-Németországgal szöges ellentétben – soha többé ne
legyen képes elidegenített tartományait a siker reményében
(tartósan) visszaperelni. (Csupán zárójelben említem: ha e
manőver legfőbb teoretikusának s persze eltökélt
végrehajtatójának, Edvard Benešnek szándékain múlik, az
1920 utáni [trianoni] magyar államtestből Budapest
környékén, a két Kunságon meg a Jászságon s talán a
Balaton-felvidéken kívül alig maradt volna valami,9
hiszen történelmi riválisaink mohóságukban legszívesebben
letörölték volna Európa térképéről…)10
3. S miként fest mindez, ha Bécsből
mérlegeljük? Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnók:
„kapóra jött”,11 bár okozott némi fejtörést,
talán némelyekben egy kis lelkifurdalást is (hiszen mégiscsak
egy „szövetséges” rovására történt). A dilemma oka: mi
légyen a sorsa a hajdani „Ostmarknak”, amely korábban,
akárcsak Cseh-Szlovákia, önálló állami egységként
szintén nem létezett?12 Vajon megáll-e a saját
lábán, vagy ajánlatos inkább (eleve) az amúgy is
elkerülhetetlennek érzett Anschlusst gondosan
előkészíteni?13 S mivel e belső viták kívülről
(főként Párizsból) is jócskán befolyásolt végeredménye
az önálló Osztrák Köztársaság (Republik
Österreich, Républic of Austria, République d’Autriche)14
lett, nem maradt több kétség: meg kell ragadni a kínálkozó
alkalmat! Már csak azért is, mert a hangzatos wilsoni elveknél
jóval nyomósabb stratégiai érdekek (az új állam mindenáron
való megerősítése), valamint nyers gazdasági megfontolások
is szólnak mellette: a cseh sugallatra15 felkínált
„Westungarn” évszázadok óta Bécs egyik éléskamrája…16
*
S mit szól (mit szólhat egyáltalán)
mindehhez egy magyar historikus (feltéve, ha még
pislákol benne a XIX. századi köznemesi/honorácior elit
által kidolgozott/vallott, ma már avíttnak tetsző
„honszeretet” érzése)?
Egyet tehet: fogát összeszorítva (időnként
csikorgatva) megpróbál utánajárni, milyen okok és
következmények (egymást feltételező, egymásból
következő) láncolataként következett be ez a siralmas
végeredmény; megkísérli fölmérni az amúgy
felmérhetetlen (mert leginkább a lelkekben, ha úgy tetszik, a
magyar nemzettudatban, önképben, önbecsülésben, a „magyar
lélekben” bekövetkezett) károkat; tárgyilagos
visszafogottsággal rávilágít a „nyertesek” (győztesek?)
többnyire kisszerű (nemegyszer tényleg aljas) s
mindenképpen távlattalan – mert okvetlenül újabb
zsákutcákba torkolló17 – „módszereire”;
gondosan feltárja, majd patikamérlegre teszi, hogy – immár
„magyar részről” – kik, mit cselekedtek (butaságból,
hozzá nem értésből mulasztottak, netán szántszándékkal
vétettek); s végül – egyfajta vigasz gyanánt, halvány
reményt keltve/ébresztve magyar (érzésű) olvasójában –
fölmutatja azon (mégis létező) módozatokat, kiskapukat,
eljárásokat, taktikákat/praktikákat s leginkább tetteket,
amelyek révén/által a (nemzeti) katasztrófa
elméletileg elhárítható – mindenesetre jóval kisebb
méretű, legalábbis némileg elviselhetőbb – lehetett volna…
*
Ha (csupán) ebből a (magyar)
szemszögből olvasnánk tehát Botlik munkáját, a legteljesebb
elégedettséggel nyugtázhatnánk erőfeszítései eredményét:
imponáló mennyiségű magyar(országi) levéltári és
könyvészeti forrásanyag mozgósításával és
hasznosításával nyolc fejezetben18 kimerítő,
mondhatni, monografikus feldolgozását és összegzését adja
mindannak, amit a magyar historiográfia az elmúlt kilenc
évtized során „Westungarn” viszontagságos történetéről
valaha is megjelentetett.19 Egyszersmind, már csupán
ezáltal, fontos magyar nemzetpolitikai missziót
is teljesít, mert egy finoman szólva is elhanyagolt témakört
hoz vissza a közbeszédbe: alkalmat és lehetőséget ad
történelmi kérdések iránt érdeklődő átlagosan
tájékozott olvasónak és szakmabelinek egyaránt, hogy ezeken
a szerfelett bonyolult kérdéseken (újra) elgondolkozzék,
felmérje a korábbi (marxista) történetírás főként
ideológiai indíttatású torzításait („kalandorakciók”,
„bandaharcok”, „banditák”),20 és végül, de
nem utolsósorban: igazságot szolgáltasson e siralmas
história elfeledett, „névtelen” hőseinek, azokról a
vezérfigurákról (Prónay, Ostenburg, Lehár, Héjjas,
Zadravecz etc.) is az eddigieknél jóval empatikusabb,
„értőbb” portrét festve, akiknek személye a föntebb
szóba hozott világnézeti megfontolások következtében (de
némelyiküknek a Horthy-korszak kezdetén végrehajtott,
valóban elítélendő bosszúszomjas terrorcselekményei miatt
is) mind ez idáig eleve szinte csak és kizárólag
negatív minősítést „érdemelt”. S mindezt a szerző oly
élvezetes, közérthető stílusban teszi, hogy – csak
ismételni tudom – nem csupán a szűkebb történészcéh,
hanem a szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatja
könyvét: először részletesen bemutatja, miként válhatott a
nyugati határvidék „tiltott gyümölcsből”, esetleges
(bécsi) kompenzációból rövidesen bekebelezendő
(megérdemeltnek érzett) zsákmánnyá az osztrák politikai
gondolkozásban; ezek után aprólékosan megvizsgálja az
elcsatolásra kiszemelt tájegységek, városok és
nagyközségek etnikai összetételét, nem magyar anyanyelvű
lakosainak Magyarország s a magyarok iránti érzéseit;21
egyszersmind nyomon követi mindazokat a
változásokat/módosulásokat is, amelyek a
„békecsinálók” álláspontjában az idők során ezzel
összefüggésben történtek; s mindezek után módszeresen
ismerteti a – részsikerrel: Sopron és vidéke megtartásával
járó – magyar erőfeszítéseket. Ideértve a sokak számára
nóvumnak számító nyugat-magyarországi felkelést és a Lajtabánság
rövid, ám annál eseménydúsabb históriáját.22
Hiszen néhány lelkes lokálpatriótán, lelkiismeretes
szaktörténészen és jól képzett nyelvészen kívül ki tudja
manapság, hogy a Vas megyei és Sopron környéki német
törzslakosság jelentős hányada (akárcsak a mosoniak és a
Győr környékiek) semmiképpen sem minősíthető osztrák
eredetűnek, sokkal inkább bajornak, s elméletileg még
az sincs (továbbra sem) kizárva, hogy a heáncok, hiáncok,
poncichterek, heidebauerek ősei – részben
legalábbis – valóban a magyar honfoglalás előtti frank
népesség leszármazottjai!23 Magyar kutatóként
(olvasóként) igen nyugtalanító érzés a már korábban
létrehozott bécsi Westungarische Kanzlei (Abteilung) működéséről
tudomást szerezni,24 s egyenesen fölkavaró,
erkölcsileg ma is minősíthetetlen tény, hogy az osztrák
„sógorok” – eredeti (s később is csupán kényszerből
módosított) elképzeléseik szerint – mintegy tizenhatezer
négyzetkilométernyi magyar területre formáltak – a
legkülönfélébb érvekkel – igényt!25 E baljós
fejlemények elemzése azonban – bármennyire elegendőnek
tűnjék is első pillantásra magyar „sérelmi” szempontból
Botlik egyébként tényleg adatgazdag
„vonalvezetése” – megítélésem szerint még nagyobb
körültekintést és (főként osztrák) forrásfeltárást
igényelt volna, bár – ismétlem – Botlik semmiképpen sem
vádolható felületességgel. (Mintaszerűnek mondható
például annak levezetése, hogyan bukkant föl, majd
gyökeresedett meg a „Burgenland” kifejezés, kitől
származik, s miként vált Vierburgenlandból ma ismert
és használt alakjává, s kivált miképpen próbálja az
osztrák történetírás meglehetősen történelmietlen módon
e vadonatúj földrajzi/államjogi fogalmat a múltba
visszavetíteni!)26 Mégis úgy vélem: okfejtését s
gondolatmenetét jelentősen erősíthette s
elmélyíthette volna, ha még több – ausztriai szerzőtől
származó – viszonylag könnyen hozzáférhető
forráskiadványt és szakmunkát hasznosít.27 Ezekre
támaszkodva ugyanis – az audiatur et altera pars
historikusi hagyománya szellemében – az általa ebben a
könyvben rajzoltnál is árnyaltabb képet kaphattunk
volna a – nem kevés! – osztrák belső vitá(k)ról, a
keresztényszocialista és szociáldemokrata, valamint a
vaskalapos „nagynémet” irányzatok hol egymásba szövődő,
hol sarkosan elváló véleményhalmazáról s nemegyszer
késhegyre menő küzdelmeiről…28
Ezeket a megjegyzéseimet távolról sem
tudálékosságból, netán kötözködési szándékból
vetettem papírra, hiszen magam is tisztában vagyok vele, hogy a
kutatást (s a kéziratot) egyszer le kell zárni, egyetlen
történész sem képes minden tudomására jutott
értesülést, megszerzett adatot szövegébe maradéktalanul
beépíteni, és mindig akadhatnak (vagy „menet közben”
felbukkanhatnak) új, eladdig ismeretlen információk.
Ugyancsak messzemenően helyeselhető, hogy
Botlik a párizsi (londoni) döntéshozók huzakodásainak nyomon
követése és rekonstruálása során – mintegy ellenpontozás
gyanánt – a száraz statisztikai adatok precíz számsorain
túl ismételten (visszatérően) bevonja érvelésébe a geopolitikai
megfontolásokat, illetve ezek „rugalmas” módosulásait
is, továbbá csak dicséret illetheti ama szókimondó, kemény,
a „realitásokkal” illúziómentesen szembenéző
ítéletalkotásáért, miszerint Ausztriának két perdöntőnek
bizonyult okból ígérték és később ítélték oda
Nyugat-Magyarországot: mindenképpen meg akarták akadályozni
az Anschlusst, más szóval nem csupán le akarták
választani Németországról, hanem – ebből következően
(is) – gazdaságilag életképessé, határait pedig
többé-kevésbé védhetővé szándékoztak tenni; további
következményként pedig kárpótolni kívánták az
Olaszországnak elígért Dél-Tirol elvesztéséért!
Hozzátenném még (s erre Botlik is utal),29 nemcsak Alto
Adige elidegenítéséért, hanem, talán még (sokkal)
inkább, a csupán később szudétanémeteknek
átkeresztelt cseh- és morvaországi többmilliós – az
ausztriaitól etnikailag, életformájában és mentálisan alig
megkülönböztethető – németség elvesztéséért
is…
Szintén teljesen rendjén való, hogy Botlik
ezt a geopolitikailag abszolút korrekt felismerését a
jugoszláv–magyar határvitára is kiterjeszti, finoman
érzékeltetve, mennyire megnövelte máris Bethlen István
miniszterelnök s még inkább Bánffy Miklós külügyér amúgy
rendkívül szűk mozgásterét a „nyugat-magyarországi
kérdés” elnyújtott „lebegtetése” a Belgráddal való
civakodás és nyomásgyakorlás tekintetében; másfelől
viszont a szerző kerek perec leszögezi, hogy a Muravidék
végső elemzésben a Temesi Bánság Nagy-Romániának
ítélt nagyobb (keleti) része – ideértve az Anjou királyok
egykori székhelyét, a régi Magyarhon Pest-Buda után
legdinamikusabban fejlődő városát, Temesvárt is – fejében
vált a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság
felségterületévé! Vagyis ugyanúgy (területi) kompenzáció
gyanánt, akárcsak a Magyarországtól elragadott, Burgenlandnak
átkeresztelt terület.
Nem lévén a kérdéskör „felkent”
szakértője, analógiás alapon egyelőre csupán
elképzelhetőnek tartom, inkább csak valószínűsíteni tudom,
hogy Botliknak igaza van: így és ezért
döntöttek erről is Párizsban és Belgrádban, valamint
Bukarestben. Hiszen valamennyi döntésben van egy (számunkra
fájdalmas) közös elem: kivétel nélkül a magyar nemzeti
érdekek rovására történt! Vagyis: vae victis…
Utaltam már rá, s így csupán ismételni
tudom, hogy Botlik többnyire Lökkös Jánosnak az 1910-es
(utolsó) teljes körű nagy-magyarországi plebiszcitum
tanulságos számsorait anyanyelvi szempontból górcső alá
helyező fontos munkája30 vagy valamelyik nagynevű
kortársunk kézikönyve(i) nyomán újravizsgálja amaz, a
magyar történetírásban toposszá vált megállapítást is,
miszerint az összes elcsatolt terület közül a nyugati részek
elvesztése váltotta (volna) ki a legkisebb lelki
megrázkódtatást (ebbe lehetett a legkönnyebben
beletörődni), mivel – úgymond – a lakosság etnikai
megoszlása itt adott viszonylag a leginkább jogalapot a másutt
(főként északon és keleten) látványosan semmibe vett etnikai
elv érvényesítésének. S ezt nem csupán West-Ungarn, a
Vendvidék és Pozsony (stb.) vonatkozásában teszi meg,
„perújrafelvételt” szorgalmazva,31 hanem –
föntebb jelzett geostratégiai érvelését megtámogatandó –
akkurátusan ismerteti a Bánság „fővárosában” 1918.
december 21-én a helyi szerb hatalom sürgetésére Roth Ottó
kormánybiztos által elrendelt népszámlálás magyar
szempontból meglepő eredményeit is. Itt viszont a recenzenst
is meglepetés érte, mert a szerző ez alkalommal nem jelöli
meg forrását.32 Holott a magyar nemzetépítés
és nemesi típusú polgárosodás temesvidéki hatékonyságát
és viszonylagos sikerességét – a többségében „sváb”
eredetű, ám hangsúlyozottan magyar tudatú beamter
„úriember” réteg fokozatos megerősödését és mintateremtő
erejét – közvetve és utólag igazoló félhivatalos
adat (tudniillik a temesvári „bürgerek” közül csaknem három
százalékkal többen vallották magukat magyarnak az
időközben bekövetkezett „összeomlás” ellenére, mint
1910-ben!) távolról sem közismert, szerintem nagyon is elkelt
volna hozzá egy útbaigazító lábjegyzet…33
Száz szónak is egy a vége, egy ismert
tudományelméleti/filozófiai tétel (nézet) szerint akkor
válik valami valódi tudománnyá,
szakmailag/bölcseletileg értelmezhető, mérlegelhető és
továbbgondolható/fejleszhető tudássá, ha róla (vele
kapcsolatban) több, egymással ellentétes felfogású, de
egyaránt gondos kutakodás és elmélyült gondolkodás árán
született/megvalósult okadatolt koncepció létezik;
egymás mellett vagy (akár) egymással ütköz(tet)ve.
Botlik József munkája hangsúlyozottan magyar
(nemzetépítő, nemzettudati, önszemléletű) szempontú
sikeres megközelítés, mondhatni, a magyar igazság
tudományos megnyilvánulása, könyvvé formált
megtestesülése. De annak is csupán egyik lehetséges
változata! Nem feledhető ugyanis, hogy a „magyar
fejlődés” (a bibói „magyar alkat”) már szóba hozott
fonákságai, a magyar nemzet- és társadalomfejlődés XX.
századi megbicsaklásai és torzulásai következtében sajnos
– bármennyire szeretnők is – még a magyar glóbuszon sem
tekinthető a teljes (történelmi) igazságnak,
csupán jelentős hozzájárulásnak (állomásnak) a felé
vezető, változatlanul hosszúnak és göröngyösnek
ígérkező úton. S hol vagyunk akkor még a szomszéd népek
értelmiségi elitjeitől (is) joggal elvárható, az
övékénél semmivel sem kevésbé legitim magyar nemzeti,
nemzetépítő törekvések önkritikus, távolságtartó,
higgadt újraértékelésétől?
Mindenesetre a nagyobb tévedés veszélye
nélkül talán megkockáztatható, hogy – amennyiben a
Partiumban, Erdély-szerte és a Bánságban hasonló
eltökéltségű és hatékonyságú, szervezett
katonai/politikai (fegyveres) ellenállás bontakozhatott
volna ki, mint a Botlik által szakavatott módon
feldolgozott nyugat-magyarországi felkelés esetében –
legnagyobb (és eddig legsikeresebb) történelmi riválisunk
egyik XX. századi szellemóriása, a (havasalföldi) román
Mircea Eliade aligha minősíthette volna 1937-ben a magyarságot
– történetesen a Vremea című vasgárdista folyóirat
hasábjain – a bolgárok után Európa (politikailag)
legostobább népének/nemzetének.34 (Magyar
Nyugat Könyvkiadó, 2008)
Jegyzetek
1 „Az a
tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek,
gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs
fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan
sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e,
vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem
csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben
az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.
Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy
születtem, élek és meghalok.” (Kosztolányi Dezső) Idézi
Kiss Dénes: Beszélgetések az aggyal. Püski Kiadó,
2009, 29.
2 Szűcs
Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti
látószöge – Hozzászólás egy vitához. In uő.: Nemzet
és történelem. Gondolat, 1974, 11–188.
3 Lásd erről
bővebben: Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a
Duna-medencében. Osiris Kiadó, 1996. (Vö. Borsi-Kálmán
Béla: „Mi a helyzet” – Impressziók, észrevételek és
megjegyzések Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a
Duna-medencében című könyvének margójára. In
Borsi-Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai –
Fejezetek a magyar–román kapcsolatok történetéből.
Osiris Kiadó, 1999, Pro Minoritate könyvek, 335–352.)
4 A
kérdéskör könyvtárnyi szakirodalmából csupán két –
megítélésem szerint valóban „pártatlan” – írást
jelölök meg: Czigány Lóránt – Péter László: Urbánusok
és népi(esek) nálunk. In Péter László: Az Elbától
keletre – Tanulmányok a magyar és a kelet-európai
történelemről. Osiris, 1998, 379–384.; Mészöly
Miklós: A zsidókérdés útvesztői – Magyar reflexiók.
Közzéteszi Wilheim András. Holmi, 2004/január, 42–59.;
Holmi, 2004/február, 189–205.
5 A
továbbiakban: Botlik 2008.
6 Bainville,
Jacques: Les conséquences politiques de la paix. Paris,
1920, Librairie Arthčme Fayard. (Az 1920 októberében megjelent
mű mottójául a francia történész – látnoki módon –
egy bibliai idézetet választott: „On aura les conséquences.
Celui qui creuse une fausse y tombe, celui qui rompt une haie, le
serpent le morde.” [Nem kerülhetjük el a következményeket.
Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Azt, aki megbontja a
sövényt, a kígyó megmarja.])
7 Még akkor
is, ha ma már tudjuk, e „logikus” végkifejlet
kivitelezésének politikai szándéka csupán 1918
júniusára érlelődött meg – s akkor sem mindig
következetesen s habozásmentesen – a döntéshelyzetbe
került nagyhatalmakban, illetve politikusaikban…
8 Beneš,
Edvard: Détruisez l’Autriche-Hongrie. Le martyre des
tcheco-slovaques ŕ travers l’histoire. Paris, 1916,
Libraire Delagrave. (Magyarul: uő.: Zúzzátok szét
Ausztria-Magyarországot. A cseh-szlovákok mártíromságának
történelmi bemutatása. Fordította, sajtó alá rendezte
Nagy Andrea. JATE, 1992.)
9 Részlet egy
Beneš sugallta vitairatból: „nem szabad tűrni, hogy ez a
minden békeszerető nemzettel ellenséges népfaj [az] alig
egynéhány évtizedes és a legaljasabb erőszakkal elharácsolt
nyelvi és gazdasági zsákmányt megtarthassa. Minden érvre és
erőre szükség lesz a konferenciánál [sic!] arra, hogy a
magyarság azon határok közé szoríttassék, amely őt
megilleti: a kunok és jászok területére a Tisza és a Duna
között és a Dunántúl területére a Duna, Dráva és a
Balaton-tó között. Ezek azok a területek, melyek a cseh
községek részére szánt határoktól délre, a szerb
határoktól északra és a román határoktól nyugatra
feküsznek.” Idézi – Kuffner H.: Nás stát a svetovy mir
– Unser Staat und der Weltfride (Prága, 1918) nyomán –
Horváth Jenő: A békeszerződés mérlege – A szláv
korridor. Nemzeti Ujság, 1925. július 5. 8.
10 „A
román, csehszlovák és jugoszláv követelések teljesítése
esetén Magyarországból nem sok maradt volna, a három állam
legszívesebben felosztotta volna egymás között
Magyarországot.” Lásd erről bővebben Ádám Magda: A
„győztes” utódállamok. História, 1990/3., 21–23.
(az idézett mondat a 23. lapon).
11 Vö. Botlik
59. (Jóllehet a szerző a kifejezést Karl Renner osztrák
kancellárnak a békekonferencián alkalmazott taktikája – a
[magyar] „bolsevik veszély” [’vörös rém’] mumusként
való felmutatása – összefüggésében használja! –
Borsi-Kálmán Béla.)
12 Vö.
Brenner Vilmos: Jóhiszemű történelmi tévedések –
Megjegyzések Botlik József (Szövetséges társállamból –
területkövetelő szomszéd. Ausztria és Nyugat-Magyarország
[Westungarn] 1918–1919-ben című) tanulmányához (Vasi
Szemle, 2007. 1. és 2. szám). Vasi Szemle, 2007/6. 744–747.,
illetve Botlik József: Válasz Brenner Vilmos
megjegyzéseire. Uo., 747–750.
13 Botlik
2008, 9–34.; 48–50.
14 Uo.
58–60.
15 Vö. Botlik
2008, 50–56.
16 Uo. 26.,
61–67., 71–78.
17 Bibó
István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In
Bibó István: Összegyűjtött munkái 1.
Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás.
Bern, 1981, Az Európai Protestáns Szabadegyetem (EPMSZ)
kiadása.
18 I.
Szövetséges társállamból – területkövetelő szomszéd
(9–34.); II. Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati
tájainak Ausztriához csatolása (35–78.); III. A vasi
Vendvidék szerb megszállása – a Mura Köztársaság
(79–92.); IV. A saint-germaini szerződéstől a trianoni
békediktátumig (95–119.); V. Osztrák törekvések és
a területátadás meghiúsulása (120–158.); VI. A
nyugat-magyarországi felkelés (159–241.); A
Lajtabánság állam (242–284.); A velencei
tárgyalásoktól a soproni népszavazásig (285–313.)
19 Vö. Arday
Lajos: Nyugat-Magyarország az első világháború után. (Botlik
József: Nyugat-Magyarország sorsa, 1918–1921. [Magyar
Nyugat Könyvkiadó, 2008] című könyvéről.)
Kisebbségkutatás, 2009/1.
20 Vö. Botlik
2008, 252.
21 Lásd
erről például Ress Imre: A nyugat-magyarországi horvátok
identitástudatának alakulásához a 18–20. században. In
Ami rejtve van s ami látható – Tanulmányok Gereben Ferenc
65. születésnapjára. Szerkesztette Császár Melinda –
Rosta Gergely. Pázmány Társadalomtudomány, 2008, 10.,
411–426., különösen: 422.!
22 Egyetértek
Botlik egyik recenzensének véleményével, miszerint ezeket az
eseményeket a szerző „nagyon alaposan feldolgozta”, s a
munkának „a felkelést tárgyaló része rendkívül
adatgazdag”. Lásd Salamon Konrád: Nyugat-Magyarország
elvesztése – Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa
1918–1921. Magyar Napló, 2008/december, 63–64. (az
idézett mondatrészek a 64. oldalon).
23 Botlik
2008, 23–24.
24 Lásd
erről még Speidl Zoltán: Trianon előtt is szemet vetettek
hazánkra az osztrákok. Magyar Nemzet, 2008. október 16.,
9.
25 Botlik
2008, 22.
26 Uo.
24–25., 46–47., 78. Lásd még erről Kollányi Károly: A
Trianon előtti Nyugat-Magyarország, amikor még nem nevezték
el Burgenlandnak. In uő.: Trianoni boszorkánykonyha.
Kráter Műhely Egyesület, 1993.
27 Csupán
néhány közülük: Irmtraut Lindeck-Pozza: Die
Burgenlandfrage in der italienischen Außenpolitik. Ein
Vermittlungsversuch Italiens zu Ende 1920. In Römische
Historische Mitteilungen 14, 1972, S. 123–153.; Berlin,
Jon Dale: Akten und Dokumente des Außenamtes »State
Departmen« der USA zur Burgenland-Anschlußfrage.
Eisenstadt, 1977, Burgenländische Forschungen. 67.; Charlotte
Heidrich: Burgerländische Politik in der Ersten Republik.
Deutschnationale Parteien und Verbände im Burgenland vom
Zerfalll der Habsburgermonarchie bis zum Beginn des autoritären
Regimes (1918–1933). Wien, 1982, Studien und Quellen zur
österreichischen Zeitgeschichte 4.; Gerald Schlag: Aus
Trümmern Geboren… Burgenland 1918–1921. Eisenstadt,
2001, Amt der burgenlandischen Landesregierung; Arnold Suppan: Außenpolitische
Dokumente der Republik Österreich 1918–1938. Bd. 1.
Selbstbestimmung der Republik, 21. Oktober 1918 bis 14. März
1919. (hg. von Klaus Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan)
(Oldenbourg, Wien/München, 1993); Band 2: Im Schatten von
Saint-Germain, 15. März 1919 bis 10. September 1919 (hg. von
Klaus Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan) (Oldenbourg,
Wien/München, 1994); Bd. 3: Österreich im System der
Nachfolgestaaten. 11. September 1919 bis 10. Juni 1921. (hg. von
Klaus Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan) (Oldenbourg,
Wien/München, 1996); Bd. 4: Zwischen Staatsbankrott und Genfer
Sanierung. 11. Juni 1921 bis 6. November 1922. (hg. von Klaus
Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan) (Oldenbourg,
Wien/München, 1998).
28 További
osztrák/német szakirodalmat találhatott volna Békés Márton A
fegyveres revízió útja Nyugat-Magyarországon – Szabó
József százados, felkelőparancsnok válogatott iratai elé
(Vasi Szemle, 2007/4., 405–451.) című értékes
közleményében is. Ugyancsak itt teszem szóvá, hogy Botlik
hivatkozásai között nem szerepel az Ádám Magda által
(fő)szerkesztett négykötetes Documents diplomatiques
français sur l’histoire du Bassin des Carpates 1918–1932
(Budapest, 1993, 1995, 1999, 2002, Akadémiai Kiadó – Institut
des Sciences Historiques de l’Académie Hongroise des Sciences)
című forrásgyűjtemény, illetve annak rövidített (az első
kötetből szemezgető), magyarra fordított változata (Francia
diplomáciai iratok a Kárpát–medence történetéről.
Összeállította és szerkesztette Ádám Magda és Ormos
Mária. Budapest, 1999, Akadémiai Kiadó) sem, noha az épp egy
évtizede publikált harmadik kötetben valósággal hemzsegnek
az érdekesebbnél érdekesebb, West-Ungarnra, Hongrie
Occidentalera és, már akkor, Burgenlandra vonatkozó
diplomáciai/katonai jelentések…
29 Botlik
2008, 49.
30 Lökkös
János: Trianon számokban. Az 1910. évi magyar
népszámlálás anyanyelvi adatainak elemzése a történelmi
Magyarországon. Püski Kiadó, 2000.
31 Botlik
2008, 72–73.
32 Uo. 92.
33 Geml
József: Emlékiratok polgármesteri müködésem [sic!]
idejéből. (1914 VI. 15–1919 IX. 4.) Timisoara, Helicon
Könyvnyomdai Müintézet, 1924, 108–109.
34 „Azoktól,
akik a magyaroktól – a bolgárok után a valaha létező
legbutább nép[től] – oly sokat szenvedtek és századokon
keresztül megaláztattak, a hősies mártír Erdély ezen
politikai vezetőitől nacionalista, dühös, soviniszta,
felfegyverzett, könyörtelen és bosszúálló Romániát
várunk.” Mircea Eliade: Elogiu Transilvaniei (Erdély
dicsérete). Vremea, 1937. 505. szám, szeptember 19. Idézi és
interpretálja Takács Ferenc: Vasgárdisták
színeváltozása. Mozgó Világ, 2004/június., 123–126.
(az id. mondat a 12. lapon).