Bartusz-Dobosi László
Az „illetlen” költő
Irodalmi
utazás Major-Zala Lajos világában, néhány Határ
Győző-levél mellékletével
Svájc franciák lakta részében, a
Sarine folyó által vágott sziklarepedésben, mint valami
mesebeli, elszigetelt világban fekszik Fribourg ősi katolikus
városa, Major-Zala Lajos választott új hazája. A több
évszázados mozdulatlanság és a modern kor vívmányai olyan
harmonikus kettősségben élnek itt egymás mellett, amilyenhez
foghatót még sehol máshol nem láttam. A kevéssé látogatott
település öt-hatszáz éves fahídja és a száz méterrel
fölötte húzódó viaduktok kecses vonalai által megszabott
építészeti ökumenizmus egyenesen a lélekre hat. A város
felett a XIII. század óta furán félbehagyott, amolyan csonka
tornyú templomóriás, a Szent Miklós-katedrális magasodik,
mint valami őrszem. A város maga a történelem, a vallás, a
poézis.
Kányádi Sándor egy beszélgetés alkalmával
azt mondta nekem, hogy magyarok mindenhol élnek a világon. Ez a
mondat jutott eszembe, amikor Fribourg szomszédságában, egy
Pensier nevű eldugott kis faluban, 2008-ban először volt
szerencsém az akkor már sajnos elhunyt Major-Zala Lajos
„múzeumházában” járni. Ki gondolná a kívülről
teljesen hétköznapi kétszintes ház láttán, hogy itt
borozgatott „Csu Fu” a teraszon, hogy itt szavalt a XV.
századi reneszánsz trónszékben Sinkovits Imre, hogy itt
zenélt az emeleti nappaliban a Kaláka, s rendszerváltó
forrongásban vitázott Csengey Dénes? Ki gondolná, hogy ide
küldte a gyerekeknek, Attilának és Gyöngyinek a dedikált
mesekönyvét Weöres Sándor, hogy a házban van egy kazetta,
amelyre Pilinszky a családnak felmondta legújabb verseit, hogy
többek között Vas István- és Szántó Piroska-, Illyés- és
Márai-, Határ Győző- és Rónay György-levelek sorakoznak
szép rendben egymás mellett? Ki álmodná, hogy a kétezer
kötetes könyvtár állományának majd felében személyes
sorokban üdvözli a ház urát Faludy György, Cs. Szabó
László, Ferdinandy György, Bertha Bulcsu, Tüskés Tibor,
Csurka István? Ki hinné, hogy az asztalfiókban rejlő
„családi” fotók közül előkerülhet Illyés Gyula,
Takáts Gyula, Weöres Sándor, Vas Pista és az 1954-es berni
ezüstérmes Aranycsapat egy-egy dedikált példánya? Major-Zala
Lajos igazi gyűjtő típusú ember volt. Pensier-beli háza
régiségek, festmények, sporttörténeti, zenei,
népművészeti, filmművészeti és irodalmi emlékek
„múzeuma”, csak éppen belépőt nem szed senki a
látogatótól.
Major-Zala Lajos 1930-ban született
Kerkateskándon, s tizenkilenc évesen, 1949-ben hagyta el az
országot. A fribourg-i egyetemen német és francia irodalmat,
illetve gyógypedagógiát, a párizsi Sorbonne-on francia
irodalmat hallgatott. Egy svájci gyógyszergyár alkalmazta mint
orvoslátogatót, de emellett sohasem szűnt meg az irodalommal
foglalkozni.
Kezdetben svájci lapoknak írt szatírákat,
elbeszéléseket franciául és németül. Első magyar
verseskötete 1957-ben jelent meg Hová címmel, s azóta
mintegy harminc további kötettel lépett a nyilvánosság elé.
Mindemellett rendszeresen publikált főként nyugati magyar
folyóiratokban, mint az Új Látóhatárban, az Irodalmi
Újságban, a Szivárványban, az Arkánumban.
Alkotásait idehaza már sokkal nagyobb
idegenkedéssel fogadták, a szerkesztői szűrőkön igen
nehezen mentek át a kéziratok. Major-Zala költészete ugyanis
sohasem volt könnyen fogyasztható. Sok helyen szándékosan
abszurd, nehezen követhető jelentéstartalmú képeket
használt, szürrealisztikus világot festett. Talán épp ezek
miatt alakult ki az a barátság közte és Határ Győző
között, amely aztán egészen halálukig eltartott. Határ
Győző ugyanis – akárcsak Major-Zala – szinte valamennyi
műnemben és valamennyi műfajban alkotott. Célja a műfaji
határok elmosása, az univerzális írásmód megteremtése
volt. Verseiben érvényesült leggazdagabban a magyar nyelv
könnyed, bravúros kezelése. A maga virtuális
Magyarországában igazi nyelvteremtő és nyelvújító volt,
ezért is üdvözölte oly őszintén fiatalabb „sorstársa”
szárnypróbálgatásait, kísérletező kedvét. Egyik neki írt
levelében a következőképpen buzdította őt: „IMÁTLAN
IMÁDAT – még amikor friss sütetű volt, ahogy megjött,
felfaltam. Gratulálok ropogós, cipóillatú kötetedhez – s
hogy igazán gratulálok, azt kérlek, ne vedd üres frázisnak.
Köszönöm a kötetet és igazán zavarba hozol – látom, hogy
vers-ajánlással is megtiszteltél. Hogy melyek a kedvenceim?
Sok. A »MEGBOCSÁTÓ IMA«, amíg élek, olyan argumentum ad
hominem bennem, hogy nem is tudnék esztétikai
értékítélettel bíbelődni – olyasmivel szennyezni az
Őróla szólót: az Édesanyáról, aki »héccer halna meg«
érted is, értem is; mert bennem naponta reggel kilenckor meghal
– rátalálok – egy órakor elviszik. De azon túl ne
faggass, az embarras de richesse miatt csak kapkodnék. IMA
ABLAKNYITÁSKOR – kerekségéért és zenei szinonimáiért; a
MŰ-IMA – a modern életérzés rémületének hű
leképzéséért; IMÁNK IMÁJA – jeges lehelletéért;
IMÁTLAN IMA – merthogy olyan frappáns (talán ez nem is a jó
szó: filozofikus); és persze SZENT ANTAL TÜZE – merthogy
olyan megrendítő (ez sem a jó szó: földhözteremtő).
Végezetül nagy tisztelettel olvastam a MAGNA EST VERITAS
ciklusodat is – ami nem jelenti azt, hogy nem tetszett sok
minden egyéb. Szent meggyőződésem, hogy nagy sikered
lesz…” (1971. VIII. 1.)
Alig egy évvel később pedig a következő
levelet küldte neki: „Kedves jó Lajoskám – sem
fizimiskát, sem embert nem tudok társítani a névhez, de
máris annyira megszerettelek, mintha sok-sok év óta
ismernélek. S ismerlek is: nem a tenyeredből, mint a
cigányasszonyok, hanem verseidből, mint az olyan fajta
versolvasó, aki vénséges-vén erdőlakó (orangutáng)
létére sem ridegült-merevült odáig, hogy képtelen legyen
új versek befogadására. Semmivel sem tudom igazán, szívem
szerint megköszönni azt a kedvességet, hogy gondolsz rám és
törődsz velem. Mindez az én esetemben duflán-duplát jelent
és annak számít; mert egy az, hogy öregedő költő azt sem
tudja, hogy húzza beljebb s kisebbre farát, nehogy az új
nemzedék túltengőnek találja (a puszta tényt, hogy még
mindig itt lebzsel a vén tányér- és levegő-pusztító);
[…] Azóta elolvastam D. Tibor kitűnő elemzését IMÁTLAN
IMÁdról, s szerfölött megörültem neki. Szentül meg vagyok
győződve róla, hogy ez a könyv lesz az a ritka fehér holló
az emigrációban, amely megéri még a negyedik-ötödik
kiadást.” (1972. IX. 6.)
Major-Zala Lajos pedig az ösztönzéstől
szárnyakat kapva, számtalan formával és műfajjal
próbálkozott. Írt sporttörténeti könyvet (Elveszett
győzelem, 1999), meseregényt (Ajsa, 1983), apokrif
imádsággyűjteményből megihletett verseket (Imátlan ima, 1971
– Rontásbontó, 1975), erotikus költeményeket (Csonton
virág, 1972 – Katarzis, 1976 – Játsszunk
szerelmet, 1989) stb.
Mindig újabb és újabb kihívásokat
keresett. Soha nem ragadt le egy formánál. „A szavakat
igyekeztem kiszabadítani a grammatika börtönéből, a
megszokott sémából. Kivetíteni őket a térbe, a mozgásban
új jelentőséget adni nekik. Az írás által rögzített
merevséget a nyelven belül feloldani mozgássá, ritmussá.
Mikroszkóposítani a nyelvet. A meglevőből, az eddig
elértből semmit nem akartam lerombolni, azt csupán
továbbépíteni” – írja Fémember az áramkörben című
kötetének előszavában.
Műveiben, tematikájukat illetően,
foglalkozott a kisebbségi léttel (Kishúgom, 1981), a
bebörtönzöttekkel, a szenvedőkkel, a technikai civilizáció
veszélyeivel (Fémember az áramkörben, 1969), az
’56-os forradalommal (Falak mögül falak mögé, 1977),
a magyarországi rendszerváltozás visszásságaival (Magyar
himnusz, 1995 – E(z)-úr-ópa, 1996 – Szerelmi
vallomás, 1997 – Hogy hívnak Ember?, 2000 –
Testamentum, 2004), a magyar nyelvvel (Leszámolás, 1984)
és még ki tudja, hány egyéb témával. Ezekben soha nem
rejtette véka alá véleményét az éppen aktuális politikai
rendszerről, s mint egy atomkori nyelvújító, írásaiban
sorra bukkantak fel a saját maga gyártotta „beszédes”
szavak, mint a magyaur, a szoci-áldemokrata, a Ny-ugat,
a Budapestis vagy éppen az értalmiség.
„Drága Lajoskám, hol is kezdjem.
»Hévízi Irodalmi Napok«…? Nemsokára az emeletre se tudok
felmenni, nemhogy el, Hévízre. Teljesen »gaga« vagyok, még
nem köszöntem meg ELVESZETT GYŐZELEM c. pompás kötetedet,
amely érezhetőleg a csalódottság és a harag jegyében
született. Sajna, a politika olyan szél, amely ellen
micturálni nem lehet; azután meg a mi édes kis Honunkkal az a
gond (»az a gond« – már én is átveszem a nájmódi
szólásmondást), hogy olyan, mint az »ardenni csata« (the
battle of the Bulge) a második világháború végén:
utánpótlás elvágva, csak azzal a lőszerrel (lószarral) és
azokkal az emberekkel (ürgékkel) lehet végigvívni a csatát,
akik a körülzárás után ottrekedtek.” (1999. XI. 3.)
Költészetében sohasem volt tabu.
Különösen kedves témája volt a szexualitás, amelynek
szépirodalomba való kanonizálását szívügyének tekintette.
Írásaiban gyakorlatilag „pőrére vetkőztette a szavakat”.
Egyik interjújában a következőképpen indokolta ezt: „…a
franciák, valami csodálatos beleéléssel, az orgazmust »la
petite mort«-nak, kis halálnak nevezik. Az élet egy bizonyos
pillanatának eksztázisában – a megszakadt időben – a nő
a másodperc milliomodik részében megszűnik élni, fátyolos
szemmel és megpattant hátgerinccel kihajítva a semmibe –
magával rántva a férfit is a léttelen űrbe – a halál
markába, hogy onnan megtisztulva, purifikálva – a katarzis
útjain – visszatérjen az újra kapott életbe, s egyben
átélje a halál és a föltámadás tragikumán keresztül a
visszanyert lét boldogságát, örömét s talán értelmét is.
Az utolsóig, az utolsó kishalálig, amikor is az végleges
megváltozhatatlanná: nagy halállá válik. Azért fölemelő,
szomorú és drámai minden nemi aktus. A szexualitás már
magában tragédia. De szép tragédia. Az alkotáson kívül
talán az egyetlen eljátszásra érdemes emberi tragédia ebben
a pillanatéletben.”
A ’70-es, ’80-as évekbeli magyar viszonyok
között azonban elég vegyesen fogadták ezt a próbálkozást,
s inkább valamiféle feltűnősködést láttak benne, nem pedig
a teljes őszinteség felvállalását. Major-Zala azt vallotta,
hogy a szexualitás az egyik legszebb emberi kapcsolatból fakad.
Mindenki részese ennek, miért kellene ezt valamiféle
álpolgári prüdériából elhallgatni. Nem is tette, alaposan
megbotránkoztatva szókimondásával az irodalmi
közvéleményt.
„Kedves Lajoskám, hálásan köszönöm
kitüntető gesztusodat – gesztusát a Csokonai
Asztaltársaságnak. Még ha be is tolatnék egyszer ajtóstul
hozzátok, koccintani már nemigen tudok: két évvel ezelőtti
pankreatitiszem óta nem ihatok alkoholt. Persze hogy mindenbe
beleegyezem: Te tudod, mindig szurkoltam neked, hogy heroikus
erőfeszítésedet az indexre tett szavak felszabadítására,
siker koronázza. Ha egyszer »Hajszálhíd« c. kötetemben az
»Egy-kert révészei« – »Lélekharangjáték« c.
kötetemben a »Krampuszdoboz« c. ciklusokból találna
szemelgetni, hát egyik-másik huncutságnál félő, hogy még a
Cs. A. is belepirul az ott lenyomtatottak hallatára. No de hát
Te jól tudod: a latinokon az »eroticában« mi, kései korcs
utódok már amúgy sem tehetünk túl…” (1989. IX. 24.)
De nemcsak ezzel volt baj. Avantgárd versei,
amelyek a technika korának elidegenedett emberét és a kor
értékromboló hatásait mutatták be, sokszor felrúgtak minden
hagyományos szabályt, megszokott formát és sémát. Nem
értették, hogy mit akar. Saját maga egy helyütt a
következőképpen fogalmazott: „Sokat gondolkoztam azon,
hogy ha egy szóval akarnám jellemezni irodalmi munkásságomat,
melyik szó lenne is az. Azt hiszem, az illetlen. Minden könyvem
megjelenése után valahogy éreztették velem, hogy újra
illetlenséget követtem el.” S valóban, bizonyos
értelemben illetlenség vagy inkább valamiféle
polgárpukkasztás volt, amit az irodalomban művelt.
A vigasztaló, sőt aggódó sorok nem
várattak magukra sokáig: „Kedves Lajoskám – hadd
köszönjem meg a különösen dedikált FALAK MÖGÜL FALAK
MÖGÉ köteted és hadd fejezzem ki baráti aggodalmamat. Nem
mintha a kötet nem lenne kitűnő; de a szavak fájdalmas
felizzása, a falak mögé rekesztett gyötrődés arra int, hogy
viharzónába kerültél, válságban vagy. S vajon milyen
válság lehet az, te szegény »biológiai robotember«?
Költői válság? Személyes válság? Érzékenykedés
avégett, hogy egy-két szamár megpiszkált bátor verseidért,
amelyekkel csupán a görögség filozófiai hitvallását
visszhangozod – hogy »Erósz a legnagyobb«? Avagy az a baj
veled, hogy semmi baj: mindez ott játszódik le a koponyád
mögött, annak költői rendje-módja szerint? Nyugtass meg,
hogy csupán ez utóbbiról van szó.” (1977. VII. 25.)
S a válasz: „Drága Győzőm, igazán
aranyos vagy. Megnyugtatásodra és baráti aggodalmad
eloszlatására, íme, a válaszom.
1. Hogy viharzónába kerültem, az
lehetséges, de ki nem, melyik írástudó kivétel ez alól,
ebben az embertelen világban? Akkor, amikor az írás
megmosolyogandó tevékenységgé süllyedt, pláne a
költészet. Duplán az emigrációban. Költői válságban?
Elképzelhető, a fent említettek szerint. De hogy sem
személyi, sem családi válságot nem érzek, az az egy biztos.
Vagy nem nagyobbat, mint bármikor. Most ellenben a »biológiai
robotember« – éveken keresztül oldalt sandítgatva –
végre az embertelenség határtalanságára nyitotta szemét,
és döbbenetes kétségbeeséssel követte – mint külső
szemlélő – 56 versen át egy adott személy
elszemélytelenedését külső erők hatására. A kínzás
kifinomult ördögi eszközeit, a fizikai megsemmisítés
félelmétől az agypuhításig; a villanyáram gerincszaggató
ütéseitől a pszichofarmakák léleklyuggató injekciós
tűjeinek bökéséig. Az állativá görnyedt ember ordító
fájdalmát. Elhagyatottságát. A személyiség teljes
szétoszlásáig – versről versre –, amikor az egyetlen
emberi: már a sírás is lehetetlenné válik; a könnyek teljes
elapadásáig. S az utolsó vers – ha megfejtetted – a nyelv
és lélek szétbomlásának utolsó jelbeli döbbenete.
2. Érzékenykedés? Magyarul ez szóba sem
jöhet. Az utolsó négy könyvemről senki, se ellenség, se
barát nem írt. S ezek között mégiscsak ott van a: Csonton
virág, Rontásbontó, Katarzis és most az utolsó. Se jót, se
rosszat, s a híres magyar kör itt bezárul.” (1977. VII.
30.)
Művei a soknyelvűség, a többszörös
kulturális egymásra ágyazódás gyümölcsei. Nincs is ezen
semmi csodálkoznivaló: egy magyar költő Svájc francia
területén, osztrák feleséggel! Olyan ez, mint egy nyelvi,
kulturális svédasztal, hogy egy újabb nációt is
belekeverjünk ebbe a bábeli zűrzavarba. És mégsem zűrzavar
ez, sokkal inkább erőteljes kölcsönhatás, amelyben a
különféle nyelvek és kultúrák nem diszkriminálják, hanem
erősítik, kiegészítik, gazdagítják egymást. „Tágítják
az érzelmi világot, bővítik a látás horizontját. Ajtót
nyitnak olyan meglátásokra is, amelyek enélkül elvesznének.
S megtanítanak becsülni és tisztelni az anyanyelvet.” Ezt
a helyzetet, földrajzi adottságot egyfajta feladatként fogta
fel, s nem is törekedett változtatni rajta. Major-Zala
Svájcban lett az, ami. Ha itthon maradt volna, talán
színessége, sokoldalúsága sem bontakozhatott volna ki. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint az Erdélyi Zsuzsa által
közzétett, úgynevezett „apokrif imákat” alapul vevő Imátlan
ima című kötet, amely Major-Zala előszóbéli sorai
szerint egészen különleges, egyedi alkotás lett. Elmondja
benne, hogy ugyan „…ezeket az ősi apokrif imákat,
pszichoszomatikai szóforrásokat, sophrológiai
valóság-mámorokat… […] …csak gondolati ugródeszkáknak,
lótusz-üléseknek…” használta, mégis „akárhányszor
agyam gondolati kapcsolatot keres e századok homályából
lassan kitapintható vezetékekhez, mindig megrázza idegeimet a
népi képzelet nyelvi, tematikai, hangulati telítettsége,
vigaszkereső tragikuma, létünkbe sűrített
magasfeszültségű valósága. Nagykorúságának minden
igényével és bizonyítékával”. Olyan ez a pár sor,
mint egy hitvallás a nyelv mellett. Anyanyelv című
versében pedig egyenesen oxigénpalacknak nevezi a nyelvet,
amely nélkül – érezzük – megfulladna. Rónay László egy
korábbi tanulmányában a következőt írta róla: „Bár
világköltői igény munkál benne, a magyar nyelv nem egy nyelv
a többi közül számára, hanem egész költői
látásmódjának kiindulópontja és végső menedéke.”
Major-Zala Lajos Magyarországot, a magyar
irodalmat soha, egy percre sem tévesztette szem elől.
Kapcsolatai – amint ez a fentiekből kiderült – széles
spektrumon igen szerteágazóak és mélyek voltak. Az általa
megalapított Csokonai Irodalmi Asztaltársaság a ’80-as
években igazi szellemi műhely, nyaralójának pincéje és
emeleti nagyterme a korszak sok említésre méltó alkotójának
találkozóhelye. Az irodalmárok mellett rendre felbukkantak itt
zenészek, filmrendezők és különféle művészek. Olykor
hatvan-hetven ember is összezsúfolódott ott, amelyet
tréfásan „Csöcsös Háznak” neveztek a Társaság tagjai,
Németh János, a ház homlokzatán elhelyezett domborműve, a
„Göcseji Csöcsös Madonna” után.
Az életmű azonban 2006-ban – akárcsak
Határ Győzőé – lezárult. Major-Zala Lajos sírja
Pensier-ban, egy apró temetőben áll, a sírkövén a
következő francia nyelvű felirattal: „Meghalni / átlépni
magamon / mezítláb megérkezni”. Ez a három sor a
Requiem d’amour című, az egyetlen eddig magyarul meg
nem jelent kötetének utolsó verse. S bár hamvainak egy
részét Hévízen helyezték örök nyugalomra, Major-Zala Lajos
itthoni ismertsége-elismertsége még várat magára. Talán
nekünk, toll- és nyelvforgató utódoknak adatott a feladat,
hogy formákban oly gazdag életművének ezeket a nyelv alatt
húzódó rétegeit felszínre hozzuk s megfejtsük.