Balázs Géza
Czakó Gábor:
Magyar–magyar nagyszótár
Cz. Simon Bt., 2009
Szótárirodalmunkból sok szótár
hiányzik. De arra senki sem gondolt, hogy hiányzik a
magyar–magyar szótár. Sőt: „nagyszótár”. Önmagában a
magyar–magyar is paradoxon, de hogy egy tenyérben elférő
„nagy”-szótárról van szó: kétszeresen az.
Pedig a jelenség, a nyelvek megkettőződése
nem példa nélküli. Rendszerint a totalitárius rendszerekben
alakulnak ki igen látványosan a nyelven belüli nyelvek.
Fölbukkan a szavak más jelentése, és kötelező jelleggel
terjed: mától minden másként volt, van és lesz. Visszatér a
primitív társadalmak mágikus hite a nyelv erejében: ha
valamit kimondunk, az úgy is van, vagyis a szó egyenlő a
tettel. Ha viszont úgy van, gondolják a diktátorok, akkor
szavakkal lehet uralkodni, megváltoztatni a világot. És ki
lehet találni a szóbűnt: vagyis büntetni azt, ha valaki
másként mond valamit. Ha szóban másként mondja, nyilván
másként is gondolja: az pedig a gondolatbűn – a megtorlás
végső célja ez. Ezek szerint a hatalom, az erőszak
nyelvéről van itt szó.
Hogy gondolat- vagy szóbűn elképzelhetetlen
legyen, „tudományosan” létre kell hozni az új nyelvet.
Orwellnél ez az újbeszél (newspeak): „Az újbeszél
célja…, hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné
tegyen. A szándék az, hogy ha egyszer az újbeszélt
véglegesen elsajátították és az óbeszélt elfelejtették,
eretnek… gondolat szó szerint elgondolhatatlan legyen…
Szótárát úgy szerkesztik, hogy egyfelől megadják a pontos
és sokszor nagyon finom kifejezési lehetőséget minden olyan
jelentésnek, amelyet egy párttag ki akar fejezni, másfelől
kizárnak minden más jelentést…” (George Orwell: 1984)
Orwell tudósokat megszégyenítő pontos
karikatúrája, voltaképpen ellenutópiája hamarabb
megszületett, mint Victor Klemperer tudományos dolgozata a
Harmadik Birodalom nyelvéről. De, sajnos, a történelem
további anyanyelvi szótárátírásokat eredményezett, ez
történt a hol szocializmusnak, hol már kommunizmusnak nevezett
időszak évtizedeiben. A kettéosztott Németország keleti
fele, az NDK sajátos politikai zsargont hozott létre, a
DDR-Sprachét, amelynek kisszótárait ma turisták vehetik
kézbe, és röhögnek az NDK-nyelv sutaságain: például
kifordított jelentésein.
A totalitárius diktatúrák mindegyike
beleesett ebbe a gödörbe. Természetesen valamennyi szocialista
ország, élükön a Szovjetunióval, kialakította a maga
sajátos második nyelvét. A szocializmus bukásával együtt a
politikai retorika, a politikai nyelvhasználat sajátos, új
jelentésteremtő ereje nem múlt el: ma már szinte minden
hatalom él vele – tehát úgy látszik, hatalom és nyelv
szoros házasságra lépett, tarthatjuk az országot akár
diktatúrának, akár demokráciának, vagy ha úgy tetszik:
demokratúrának.
A magyar nyelv megkettőződéséről az első
fecskepár Fónagy Iván és J. Soltész Katalin 1954-ben
megjelent könyve volt: A mozgalmi nyelvről. Aki harcos
kritikát vagy beolvasást keresne benne, nem talál, csak
annyit, hogy a mozgalmi nyelv sajátos pártzsargon, amelyben
különféle bürokratikus szerkezetek jelentek meg. Ennél
jóval kevesebbért is nagyon sok járhatott az idő tájt.
Ismerik a mondást: „Politikai viccet mesélni szabad, csak le
kell ülni érte.”
Az ötvenes évek megkettőzött nyelvéről
Kolozsvári Grandpierre Emil írta le egyik regényében:
„szemantikai (jelentéstani) forradalom” zajlott. Egyszeriben
minden mást kezdett el jelenteni. A békeharcnak semmi köze nem
volt a békéhez, a békekölcsönnek sem a békéhez, sem a
kölcsönhöz. A szavak egyszerűen nem azt jelentették, amit
eredetileg. Először ekkor fogalmazódott meg, hogy talán
szótár kellene a történelemhez. Magyar–magyar szótár.
A magyar társadalom valóban az 1950-es
években, a Rákosi-korszakban találkozott a nyelvi
forradalommal. A hatalom félt a Ferencvárostól, Kinizsire
keresztelte. Félt magától a keresztelés szótól is,
ezért mindent, ami a kereszténységre emlékeztette,
megszüntetett. Pestszenterzsébet sok, Pesterzsébet maradhat.
Az egyház is gyanús volt: akadt, aki fölvetette, hogy
Nyíregyháza nevéből tűnjön el az egyház.
Szerencsére nem volt, aki végrehajtsa, bár akkor jó idő
járt az efféle szorgalmasokra. Tűnjenek el a régi hősök, a
magyar történelem, legyenek új hősök, akkor is, ha nem
voltak: Guszev utca.
A hatalom alsóbb rétegeiben a
szolgalelkűség még tovább lépett. Nehogy már valaki
félreérthesse a derék Rákos-patak menti viperafajta, a
rákosi vipera nevét és lehetséges jelentését, legyen
rögtön: parlagi vipera. 1950-ig rákosi, akkortól parlagi…
De ez csak a durva bevezetés volt. A
nyolcvanas éveket írjuk. Omladozni kezd a szocializmus, akkor
megpróbálják szavakkal gyógyítani: demokratikus
szocializmus. És sajnos azóta is, folyamatosan zajlik az
efféle nyelvpolitika. Nem tudnak valódi munkát végezni,
valódi változásokat hozni, megpróbálják hát szavakkal. A
szavak eluralkodtak a tettek fölött, sőt a tettek helyére
léptek… Minden politikus eszköztárában az első ez a
retorika, amely ellen a retorika tudósai tiltakoznak. Ez nem
retorika, ez manipuláció!
Czakó Gábor az 1986-ban Eufémia
címmel megjelent kötetében írta le a kor hazugságnyelvét.
Annak nyomán született meg a Magyar–magyar nagyszótár.
Viccnek szánta. Jó vicc.
Az író érzékeny a szavakra. Az átlagember
megteheti, hogy csak megközelítőleg jól vagy pontosan
használja a szavakat, mondjuk Bodri helyett kutyát vagy
kutyaféleséget, vagy állatot, vagy mozgó valamit, esetleg
izét mond. Az „izé megharapott” és a „Bodri
megharapott” egyaránt érthető, bár ez sem egészen mindegy,
ki tudja, milyen szérummal kell kezelni az izé- és a
kutyaharapást. Akkor se mindegy, ha a szőrivel… A jó
irodalom az életünkről szól, életünk leglényegéről, már
hogyne lenne fontos számára a szavak pontos jelentése.
A Magyar–magyar nagyszótár
szócikkekből áll A-tól Zs-ig, az aberrációtól a
zsidókérdésig. A szócikkek változatosak, meglátásom
szerint hol a címszó megfordításai, vagyis antonimák, hol
félremagyarázatok (ekkor bizony Timár György
félremagyarázó szótára vagy nevető lexikona jut eszembe),
hol írói történetek-anekdoták (ekkor leginkább Temesi
Ferencre gondolok – gondoljunk mi is rá, éppen most
hatvanéves!). A szótárjelleg pedig Hernádi Miklós Közhelyszótárát
is eszünkbe juttatja. De tudom, hogy az írók nem szeretik, ha
hasonlítgatják őket. Különösen azt nem szeretik, ha
ötleteiket másokkal kötik össze.
A szavak ideológiai telítettségére Orwell
különösen az eufemizmusok kapcsán figyelmeztet: „A …
szókincsben egyetlen szó sem semleges ideológiailag. Igen sok
az eufemizmus. Ilyen például a gyönyörtábor
(kényszermunkatábor)… majdnem pontosan az ellenkezőjét
jelenti annak, amit jelenteni látszanak.” Czakó Gábornál ez
a „Nyelv”-harctér, ahol a fogalmakat megszállják,
kifacsarják, átprogramozzák – amelyik nép nyelvével ezt
megteszik, az rabszíjra kerül…
Lássunk ezek után néhány nyelvi
magyarázatot és néhány példát a Magyar–magyar
nagyszótár szócikkeire!
A „magyarázat” téves magyarázat,
félremagyarázás vagy áletimológia: Adó – az Állam
szépszerével veszi el azt, amit erőszakkal is
megkaparinthatna. (A nagybetűs szavak újabb szócikkekre
utalnak.) Bor – cukorból, vízből és aromákból készült
fejfájdító folyadék, íze a Piac gusztusára emlékeztet.
Bunkó – érv. Feminista – olyan nő, aki nem hisz
nőiessége erejében. Hazaszeretet – főbűn, különösen, ha
Magyar. Parlament – szómenede, az olasz parlare
(beszélni) és a magyar menni igékből.
Máskor az akarattal „téves” magyarázat
megfordított nézőpontból fakad: Apa – családon kívüli,
tartásdíjköteles Férfi.
Ismét más esetben a téves magyarázat
túlzáshoz (paradoxonhoz) vezet: Árpád – a magyar
irredentizmus ősalakja a IX. században.
A téves magyarázat létrejöhet nyelvtani
elemmel, például fosztóképzővel: Bal – fosztóképző.
A „magyarázat”, ahogy említettem, sokszor
ellentétes jelentés (antonima) vagy ideológiai okból
hazugság, politikai hazugság: Barátság – a régóta
keresett ötödik dimenzió: két (létezett) szocialista ország
közti gyűlölet kiterjedése.
Eufémia Czakó Gábor vizsgálódási
területe. Az Orwell által is emlegetett megoldás az
eufemizmus, a dolgok megszelídítése: Besúgó – civil
kontroll.
Avagy egyszerűen irónia: Ellenforradalom –
a nép megkísérli elkergetni önmagát.
A magyarázatok között van vicc, nyelvtani
vicc (ráadásul idézet, ki is lóg a szótárból): Anna – a
legszebb föltételes mód (Kosztolányi Dezső). Avagy egyszerű
szóvicc: Borissza – icce homo. Boksz humana – emberséges
verés. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – Rákosi és
Farkasai után Kádár Apró Dögeivel… (A vicc jelenkori
politikusok nevével is folytatható.) A következő tréfában a
vicc alapja a sorolás, a halmozás: Fő – főnővér,
főtörzs, főcsapó, főszerkesztő, főttkukorica… A vicc
alapja a szóhatár-eltolódás: Privatizáció – haza
árulás.
De lehet a magyarázat egyszerű hasonlat is:
Akadémikus – tudomány papjai közt a püspök. (Ez
egyébként csak enyhe irónia, holott a hasonlat gyilkos is
lehet.)
Czakó Gábor szótárában találhatók még
téves következtetések, szillogizmusok (tréfásan
kecskeszillogizmusnak is szoktuk nevezni az efféléket):
Abortusz 4. – egyesek szerint gyilkosság, mások szerint
alapvető emberi jog, tehát az ~ alapvető emberi jog a
gyilkossághoz.
A szótárból előbújik a mesélő író,
amikor mondás, anekdota formájában alkotja meg a
magyarázatot: Család – Gyerekünk sajnos nem lett, csak ez a
négy leány. (Talán ismerik az erdélyi mondást: Megszületett
a gyerek, és gyerek!)
Az író eljátszik a megfordítás
megfordításával: vagyis olyan címszót is alkot, ami a
valóságban nem létezik. Nincs antiprivatizáció, demagógus,
faragott tuskó; igaz, az eljárást ismerik azok, akik
olyasmiket találnak ki, hogy demokratikus centralizmus
avagy ellenforradalom. Antiprivatizáció (nem
államosítás!) – a legrosszabb haza is jobb tulajdonos a
legjobb multinál. Demagógus – népművelő Öszödisztánban.
Faragott tuskó – civilizációs végtermék.
Egy valós nyelvtani jelenség,
„fosztóképző”, vagyis olyan jelző, amely megváltoztatja,
eltorzítja egy szó jelentését. Ezeket a nyelvészeti
pragmatika fokozóknak vagy csökkentőknek nevezi:
Fosztóképző – Ilyen a Bal, a Béke, a Haladó, a Korszerű,
a Szabadság, a Szocialista, a Tömeg… Haladó 2. – Haladó
értelmiségi, haladó demokrata… De van a szónak
ellentétes-paradox meghatározása is: Haladó 1. – Baloldali
tömeggyilkos v. támogatója.
Külön fölhívom a figyelmet a szótár egyik
kulcs-címszavára. Pontos látlelete az értékek, a szélső
értékek viszonylagossá tételének: Helyes és Helytelen
megkülönböztetése – antidemokratikus diszkrimináció,
szigorúan tilos. S ha már irodalom, lássuk a Hermeneuta
címszavát a maga teljességében:
1. Hermész görög tolvajisten papja, 2.
szövegszarkák védelmezője, 3. olvasók idejének
fosztogatója. Látható, hogy a „félremagyarázás” 1.
túlzás, részleges etimológia, 2. félremagyarázás, 3.
félremagyarázás, paradoxon.
A szótárban vannak még a szótárstílustól
elütő, az irodalmihoz azonban illő nyelvi formák: sajátos,
de utalásos nevek (Öszödisztán), sajátos grammatikai formák
(aztat tilos lenne, enmaga).
A szerző biztatja az olvasót (bocsánat:
Olvasót), hogy jegyezze fel saját címszavait. Nos, az
enyémek: megosztó, bevásárlóközpont, mese,
bocsánatkérés, békepap… És majd folytatom.
Ez tehát a szótár harmadik, „játszva
bővített” kiadása. Közös öröm lenne az íróval együtt,
ha nem lenne szükség újabb kiadásokra!