Főhajtás XXX.
Újszövetség
Régi magyar mondás: nem látja a fától
az erdőt. Sok éve őrzök egy kézbe simuló, 1917-ben kiadott,
Károli Gáspár fordította könyvecskét: Új Testamentum
azaz a mi Urunk Jézus Krisztusnak Új Szövetsége. Az első
oldalon reszketeg, tintafoltos írással ajánlás: Higyj
Istenedben és magadban [olvashatatlan szó] 44.10.13.
Alatta újabb ajánlás: Zoltánnak
szeretettel Mezei Mária – 968. [piros tintával javítva:
9] jan. 7. Budakeszi
Az eredeti első lap elé díszes papírból
újabb lapot és az eredeti ajánlásokkal szemközti oldalon
erre egy fehér papírlapot ragasztott – valaki.
Ismertem a könyv történetét.
Mezei Mária 1944 nyarán már nem bírta
elviselni az őt körülvevő világot, megcsömörlött a semmitmondásban
megfeneklett színházi mindennapoktól, a hazug politikától,
és gyűlölte a háborút – a Tátrába menekült, magas
hegyek között bújt el, ott találkozott Istennel.
Betegen feküdt egy kis faluban, egy idős
asszony ápolta. Gondviselőjétől kapta 1944. október 13-án
az Újszövetséget. Ezt olvasgatva (az utolsó oldalon
ceruzás bejegyzés, a színésznő szorongó kérdésbe rejtett
vallomása: „Jézus is félt a kereszten?”), újra és újra
beletemetkezve az evangéliumok szövegébe írta hitvallását,
embertársait megszólító prédikációját: Hoztam valamit
a hegyekből.
Hitét őrizte, hitéhez hű maradt akkor is,
amikor ezért megaláztatás, Liliputi Színházba száműzetés
járt, amikor drámai szerepek helyett szocreál csasztuskákat
kellett énekelnie, s amikor mint megtűrt klerikális reakcióst
a Vidám Színpadon 1953-ban kinevezték vécéfelelősnek!
Látszólag békésebb időkben – már a
Nemzeti Színház színésznője –, 1969-ben közös költői
estre készültek Latinovits Zoltánnal az Egyetemi Színpadon. Az
izgága Jézusok: Ady Endre, József Attila, Nagy László
– és természetesen ők: Mezei Mária és Latinovits Zoltán,
az „érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis
ember-formájú gyerekemberek”. Akkor ajándékozta Mezei
Mária féltve őrzött Újszövetségét Latinovits
Zoltánnak.
Sokáig úgy tudtam: Latinovits Zoltán halála
után Ruttkai Évától visszakérte Mezei Mária. A színésznő
életében-halálában hűséges társa, atyai jó barátom, Lelbach
János is így mesélte, amikor – már Mezei Mária halála
után – a nagy színésznőre emlékező kiállítást
rendeztem, és bemutattam a lapozástól, olvasástól megviselt Újszövetséget.
A kiállítás lebontása után kértem Jánost, ajándékozza
nekünk a könyvet, szeretnénk azt feleségemmel a Ruttkai Éva
emlékszobában kiállítani. A vitrinben, kinyitva az
ajánlásoknál, tizenöt évig volt látható Mezei Mária és Latinovits
Zoltán Bibliája.
Azóta édes emlékké porladt parányi
emlékmúzeumunk, és az Újszövetség az én
könyvespolcomon talált új otthonra az 1947-ben édesapámtól
örökölt Károli-biblia, az 1986-ban Ruttkai Éva halálakor
ránk testálódott, 1944 júniusában édesanyjától kapott
katolikus énekeskönyv és a feleségemmel harminc együtt
töltött boldog évünket megáldó eskető papunktól
2004-ben kapott református Szentírás társaságában.
És csak most, sok-sok év múltán vettem észre: az
előzéklapra ragasztott fehér papírlap ragasztós, nem
látható oldalán Mezei Mária kézírása rejtőzik.
Eddig csak a fákat láttam, most bolyongok az
erdőben.
Fény felé tartva fedeztem föl az
elmosódott, olvashatatlan, régi írást. Kíváncsiságtól
hajtva leáztattam a ragasztót, próbáltam megfejteni a nehezen
kibetűzhető, néhol örökre olvashatatlanná vált szöveget.
Nem akarok téves, önkényes magyarázatokat
kiokoskodni: miért írta erre a papírlapra, s miért, mikor
ragasztotta így be a könyvbe a néhány szavas feljegyzést
Mezei Mária. Ami biztos: már Latinovits Zoltán halála után
született a titokzatos, „eltüntetett” üzenet.
1976. nov. 18. Budakeszi
Kaptam [olvashatatlan név]
Ótátrafüreden 1944. október
13-án
Latinovits Zoltánnak én adtam
1969. január 7-én [olvashatatlan szó]
Halála után édesanyja visszaadta
1976. nov. 17.
[két sor olvashatatlan]
ha egyedül marad [olvashatatlan szó]
és örüljön hogy L. a világban
egészen élte az életet
nem is csalódott Istenben
Az utolsó sor, egy zárójelbe tett
megjegyzés olvashatatlan.
Mondattöredékek: „ha egyedül marad”,
„és örüljön” – talán Ruttkai Éva? Talán.
Kideríthetetlen. Talán nem is fontos kideríteni. Csak a
végső üzenet fontos, azt nem akarom elfelejteni: „egészen
élte az életet, nem is csalódott Istenben”.
Néha leveszem a polcról halottaim Újszövetségét,
újra és újra elolvasom a talán Mezei Mária, talán Latinovits
Zoltán által a Máté evangéliuma szövegében
tintával megjelölt, aláhúzott sorokat. A 10. rész 22. verse:
„És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért,
de aki mindvégig megáll, az megtartatik.” Apám is ezt a
három sort húzta alá, tőle is ezt a három sort örököltem.
Egy régi Biblia, egy régi Újszövetség
– tintával, ceruzával aláhúzott sorok. Halottaim üzennek.
Kezemben az Újszövetséggel kötök velük újra és
újra örök szövetséget.
Szigethy Gábor