Pusztai Zoltán
Akkor
hát tánc
akkor hát tánc.
olcsóbb az orrkarika, s hozzá a kötél,
a lánc, korlát és kordon között dúdolva örökzöld dalt:
szaladni fejetlenül (inaszakadtan is!) lehet, míg tart
légüres térben e vidám majális, míg startgödör felé
vágtázva miénk a stafétabot – légszomjasan zihálva,
futólépésben vissza a kutyakomédiába, általszakíthat,
ha nem is egy célszalagot, de esőfüggönyt, ködfátylat
könnyen, mellbedobással végül ki győz, s galambősz
hajszálait fésülve büszkén, idővel körültekint,
se bent, se kint, s vastaps helyett mindegy már,
mit is aratva, nyakába (Bizánc és Róma határkövét
elhagyva rég) császári képmással ékes érmét kíván,
mely Néró & Caligula márkájú lanthúron lóg,
mint ezüstös pókfonálon néha e vaskori álom
végén egy vérszegény véglény, mint habcsók
és szaloncukor fenyőfaágról, pár nappal vízkereszt után,
s a küzdelem hevében ha lekörözné magát, ha túlfutna
hetedhét határon, hetedhét égen, talán: ráébred, mi fán
terem
a cilinderekben lappangó, megbúvó varázslat alanya, tárgya,
s tollát, fülét hegyezve képzelhet tojásbrikettet
kályhába,
szívlapátra, midőn a hó romlandó anyagból mintázott
szobrot
temet a távoli Olümposzon, s az öt karikából (ha
visszacsapó
íjat piroslámpás villában illeszt a szögre a mítoszban
Ámor)
kettő marad, s tükörben vizslat a szem, győzedelmesen,
bár szálkával kissé már kiszúrva, megolvadt üveghegyen
innen és túl: dércsípte szőrszálakat, bozontos
szemöldököt,
s ki többek között nyelvlógva onnan szökött, ahova jutott
ma újra, lábáról a nyúlcipő foszlányát lerúgva
táncolhat át
ismét a nemlét s a lét kopottas versküszöbén, hol
kőkemény
költemény álmodik nyomdafestékről, s púdert kíván a ránc
–
Ismeretlen
költő verse
poharamba bájitalt
löttyintett észrevétlenül, galádmód,
lopva, míg nem néztem oda, s máshol járt ábrándosan
tekintetem; úgy hittem, jót tesz velem azzal, hogy párnázott
ülőhelyet tudhatok magam alatt, hogy hirtelen mozdulattal
nem húzza ki ülepem alól a szúette széket, hogy szűrömet,
ajtót mutatva haragosan, kifele, a farkasordító hidegbe
azonmód nem tessékeli. sereglettünk (lettünk maroknyi,
piciny sereg) hívó szavára aznap a garzonlakásban páran.
a pár percnyi áramszünet alatt lángra lobbant egy gyertya,
kezembe akadt egy kard lakkozott markolata, a többiről
jobb is, ha se kép, se hang, de pontot a mondat végére
ki nem tesz soha: kupán kólintva, illegális kupaktanácsról,
szélvészgyors frászkarikákról, opálos-homályos szemekkel
ma (míg betiltva annyira nincs még talán a gondolatrendőrség
őrizte, megszállt területen, a mindenség ege,
világpókhálós
mennyezete alatt a szó) gondolatébresztő gyanánt kimondhat
félhangosan egynéhány olyasmi torokszorító gondolatot,
amiről
hallgatni ha aranyat nem is, de harminc ezüstöt érne, míg
lilára,
kékre suhinthat lóhátról földönfutót a kardlapozó, s
megeshet
az is, amit csak abszurd, egyfelvonásos drámákban látni,
amiről azt hittem, valójában a való világban olyasmi nincs,
hogy úgy keringek versekben, garzonlakásban magam körül,
mint áramszünet előtt az áram, s hogy emlék se lesz arról,
mikor,
miért és merre simul majd tenyerembe a tegnap és holnap
közötti
bálban, kerékpárkormány, kulcsra zárt ajtók
színén-fonákján hideg
kilincs, s úgy jutok sehonnan sehová se, hogy idővel az lesz a
cél,
mint féleszű, sültbolond előtt-mögött, nyakából
lecsüngő érmével
a gomolygós köd, októberben vagy március idusán, nem tudni,
hol.
mire jutottunk? sokra aligha, bár vezérfonál olykor a
szamárfüles
lapon megannyi dércsípte hajszál, s futólag bevillan
egynéhány
ilyen és amolyan talányos kép: keretbe foglalni szinte már
hősies,
heroikus kísérlet lenne a történteket, s meglehet,
kiseprűzött, kivert
kutya se kíváncsi rá, miként esett meg számtalan esetleg
közepette
velünk, a semmi elő- és utószele lengette
sötétítőfüggöny mögött,
aminek előzménye se volt már a része, mivel is
következménye
(se itt, se ott) következetesen: a semmi kibomló, nyíló
virága volt.