Búcsú Tüskés Tibortól
Kedves Tibor!
2009. november elején
kaptam kézhez rövid leveledet. Nem olyan levél volt, amely
választ kíván, én mégis már akkor eldöntöttem, hogy
írásban is megköszönöm Neked. Mert szokatlan levél volt,
és Te, aki egész életedben szerkesztő és író voltál,
pontosan tudtad, hogy a szerkesztők zsákszámra kapják a
mindenfajta leveleket, kivéve az ehhez hasonlókat. Amelyben Te
– régi és kedves szerzőnk – háromszor is megköszönöd
írásod közlését. Én legalábbis nem emlékszem arra, hogy a
Kortárs (mert a levél nemcsak nekem, inkább a folyóiratnak
szólt) húsz év alatt kapott volna ilyen szavakat, még akkor
sem, ha nyomatékosítod az írás különlegességét: ez az
utolsó műved, vele zárod ötvenéves írói pályádat. Azért
is a levél, hogy megoszd velünk az örömödet, hogy méltón
zártad le a pályát és méltó helyen. Már a felütés, a Szép
Ilonkából választott sor is ambivalens hangulatodat
sugallja: felszabadulást is, búcsúzást is, de legfőképpen a
bizonyosságot az élet rendjéről. Benne még a levélben az
elvégzett munka büszkesége, és benne a pihenés, a másféle
apró szépségek reménye.
Bevallom, leveled meghatott. A válasz azonban
sajnos elmaradt, mert néhány nap múlva, november 11-én
meghaltál. Az életműved – ahogy akartad – egész, a
tragikusan megszakadt élet ezt is hangsúlyozza. Nekem pedig nem
maradt más lehetőségem, mint az élményt magamban tartani
vagy meghatottságomat és köszönetemet, immár a fájdalommal
együtt, a nyilvánosság elé vinni. Úgy hiszem, Tibor, ez a
megoldás Neked sem volna ellenedre, és beleegyeznél leveled
közlésébe is. Isten veled.
Kis
Pintér Imre