![]() |
Hendi Péter
Café Stockholm (6)
Roland
Cotton
Talán ugyanezen a helyen élt, ahol most
én, és reggelente, mikor a házából kilépett, ugyanezek a
lankák tárultak eléje, melyeknek puszta látványa minket már
az első pillanatban úgy megigézett. Meg a vendégeinket is,
meg bárkit, aki csak erre jár. Voltak-e tehenei? Vagy valami
másnemű tevékenységgel emelkedett a helység jelenős
személyei sorába? Esetleg lenn lakott a patak mellett, nem
messze a monostortól, ahol 1140 augusztusában, a Jura hegység
e negyven kilométer hosszú völgyében is kezdetét vette az
emberi élet. Talán ott, ahol most a posta van, ott élt ez a
Roland Cotton, mit sem sejtve abból, hogy házának ablakain
át, ha háza és élete örökké tartana, egy napon a völgyet
átszelő útra láthatna, s a kocsikat, amelyek rajta a szemei
előtt elsuhannak – hát ilyen is van? –, nem húzza maga
után semminemű jószág.
1593, kezdem el Thierrynek a mesémet, és
tesztelem a hatást. Ez valami postai irányítószám? –
kérdezi. Nem, felelem neki, mert ez egy évszám. Akkor
íródott a III. Richárd, a mi Roland Cottonunk tehát
egy időben élt Shakespeare-rel. Megvolt-e már ez a mostani
temető, ahol a nevét négyszáz év múltán persze hogy nem
találom? Itt domborodjék a sír is fölöttem! Minden ember
pótolhatatlan, szokta volt mondani egy genfi ENSZ-szervezet
személyzeti főosztályvezetője, hajaj, telis-tele velük a
temető! Azt viszont nem tette hozzá, és talán nem is gondolt
rá soha – hisz mindenre ő se gondolhat –, hogy miképpen az
alkalmazottak (ne mondjuk, hogy a mennyben, mondjuk csak, a
Hivatalban), azonképpen itt a temetőben is, lassan, de
biztosan, egy napon kicserélődik az egész törzsgárda.
Shakespeare-hez méltó időket éltek
akkoriban errefelé is a népek. Itt mérkőzött egymással
egyrészt Savoya hercege, másrészt a burgundiakat is megverő
berniek – ne beszéljünk most róla, hogy hogyan! – s a
genfiek, akik akkor még nem voltak svájciak, és végül, de
nem utolsósorban – last, but not least – a Fransz.
Fordította Arany János. A franciák talán kezdetben nem voltak
annyira belegabalyodva az itteni történelembe, de ezt a
csodálatos völgyet 1760-ban végül is ők nyerték el, s
övék lett, napra pontosan éppen száz év múlva, maga Savoya,
akárcsak újabb 238 év múlva a futballvilágbajnoki cím is.
De ne siessünk úgy az idővel! 1593-at
írunk, mesélem Thierrynek. A berniek át-átruccannak hozzánk
a Jura hegység svájci oldaláról, egyszer monostort rabolni,
másszor tehéncsordát elhajtani. Íme a nagy büdös
világpolitikai helyzet, midőn az említett esztendő
júliusában az itt lakók egyezséget kötnek Genffel, védenék
meg őket, ha kell, a berni medve ellen. A kialkudott ár ötezer
forint, vagy ahogy ők mondák, floren, és az összeg
felét rögtön meg is fizetik. A második részt majd
decemberben, szól a megállapodás, de amit az ember nyáron
ígér! – nos, év végére úgy dönt a tanács, hogy a
második részt nem fizeti meg. Nosza, erre a genfiek! Elkapják
túsznak, és bebörtönzik a szerződésszegők egyik prominens
tagját, nevezetesen Roland Cottont. Lehet, hogy ő is tagja volt
a városi tanácsnak, mely az egyezséget megkötötte, és
amelyik most nélküle úgy határoz, hogy bármennyire kedvelik
is – ha ugyan kedvelik –, maradjon csak a Cotton Genfben, ők
a hiányzó kétezer-ötszáz forintot akkor sem fizetik meg.
Szegény Rolandnak, ki börtöne cellájában
már hónapok óta körbe jár, nem marad más hátra, mint a
fogvatartókkal való alkudozás. Ígér nekik fűt és fát.
Engedjék haza az övéihez, otthon ő mindent elrendez!
Megfizetik majd a pénzt, de ha mégsem, azon lesz, hogy
küldjenek helyette egy másik személyt, esetleg személyeket.
Ahogy apám mondta volna: mindegy annak a börtönnek, hogy ki
van benne. Ám a genfiek úgy gondolják, jobb ma egy Cotton,
mint holnap három Beaujean. Akkor hát indítsunk katonai
akciót, mondja kétségei legmélyén a rab, és hajlandó a
költségeket is magára vállalni. Ez már beszéd! Ennek
folytán el is indul egy felfegyverzett csapat, és nem kis
sikerrel jár, mert néhány nap múlva több tehénnel tér meg
Genf városába.
Senki ne mozduljon a helyéről, mert most jön
a happy end! A csodálatos völgy városkájának tanácsa
a tehenek fejében megfizette tartozását, amiből persze az is
következett, hogy Rolnad Cotton végre hazatérhetett
szeretteihez.
Menedékjog
Akár egy kocsis, úgy káromkodott az a
kocsis, de a nyelvi fordulat és az élet ilyetén egybeesésén
talán csak én, a gyerek tűnődtem el magamban. Szólni kellene
a rendőrnek, mondta egy néni. Állva maradt döbbenet az
utcán. Az ember nem verheti így a lovát! Az ember, amelyik nem
dühös, gondoltam én, de ez a mostani, ez nagyon dühös,
szinte sír a haragtól, mert a lova nem tudja kihúzni a kocsit
a sártól síkos gödörből. Neki pedig szállítani kell a
tüzelőt. Már esteledett, és én egyszerre s ugyanúgy
sajnáltam a kocsist meg a lovát. Aztán amikor az utóbbi a ki
tudja, hányadik nekirugaszkodás után égre emelte szemeit, és
megszakadás helyett megadta magát az agyonverésnek, akkor már
tudtam, hogy én a lovat mindenkinél, de mindenkinél jobban
sajnálom. Szörnyű lehet így várni az ütéseket, amikor
egyszerűen nincs menekvés.
Az utca, ahol laktunk, akkoriban még nem volt
beépítve. A páros oldalon hiányzott a kettes, a tízes és a
tizennégyes, szemközt pedig, a kocsiutat szegélyező árkon
túl, ott volt a bolgárkertészet. Nyaranta az árok mélyén,
sűrű bokrok között, kis patak csörgedezett. Télen a víz
mindig befagyott, istenien lehetett rajta csúszkálni. Péternek
hívták a bolgárkertészt, akárcsak engem. Hatalmas nagy ember
volt, akkor döbbentem rá, hogy mennyire, amikor anyám egy
napon átküldött hozzájuk valami zöldségért. Mialatt az
egyik nő, aki volt már vagy huszonöt, összeszedte, amit
kértem, egy pillanatra betekintettem a nyitott ajtón át, és
ott láttam ebédelni a bolgárt. Az a nagy tál mákos tészta,
amely ott volt előtte az asztalon, az értette meg velem, hogy
ez az ember mennyire hatalmas. Néha veszekedett a nőkkel,
akiket a kertészetében alkalmazott. Ne sírj, kiabálta egyszer
az egyik a másik felé, ne sírj, kiabálta neki, az én fejem
már vérzik. És emlékszem egy másik drámára is, melyet a
bokrok közül hallgattam Pityuval meg Ottóval. Megmondtam
neked, hogy te többé ide vissza nem jöhetsz, dörögte Péter
bele a sötétbe. A nőnek, akivel már jó ideje indulatosan
vitatkozott, mialatt mi, úgy harminc méterre tőlük, ott
lapultunk a bokorban. Az Ottó vagy a Pityu kezdett el köveket
hajigálni? Erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy Péter
egyszer csak azt kérdezi, magától vagy a sötéttől, hogy: Ki
dobál itt? Féltem, hogy odajön és rajtakap. Mi druszák
vagyunk, mondta nekem egyszer nagyon barátságosan.
Hatalmas nagy földje volt a bolgárnak, végig
az utcánk mentén, túl a Soproni úton is, ahová iskolába
jártam. Lejjebb már nem voltak bérházak, csak egy-két telek,
szedett-vedett földszintes építményekkel. Az első telken
lévő házban, vagy inkább viskóban, Nyulász néni lakott.
Mért hívják a Nyulász nénit Nyulász néninek, kérdezte
tőle egyszer Jancsi, hiszen nem nyulai vannak, hanem kecskéi.
Azért, amiért téged Balog Jancsinak, hangzott a felelet.
Aztán ott voltak a Burjánék. Kis emberek házatája, mondta
róluk a házmesternénk, mert a Burján bácsi és a két fia
aligha azért jött erre a világra, hogy magasabbra nőjön egy
méter ötven centinél. Mindkét fiú idősebb volt nálam.
Egyszer láttam, hogy az iskola melletti játszótéren a
nyolcadikosok megverik a nagyobbikat. Mért nem egyenként
jöttök, mondta a nagyobbik, és káromkodott, mint egy kocsis,
amit pedig soha nem hallottam tőle. Az volt az érzésem, a
verésnek ahhoz lehetett valami köze, hogy jó tanuló volt.
Később az egyetemet is elvégezte. Nem úgy az öccse, a Sanyi,
aki egy időben ministrált a templomban. Meg harangozott is.
Elkérte a kulcsot a sekrestyében, aztán: bim-bam. Kicsit
komikus volt, amint a templom előtti harangláb
vasállványáról ágaskodva húzta a harangkötelet. Egyszer
ott voltam Pistával meg Jancsival, és éreztem, nem szép dolog
a Sanyit kinevetni. Nem is nagyon vettem részt benne. Engem is
hívott ministrálni, de nem volt kedvem hozzá. Később
cukrászinas lett, de most sírva és tehetetlenül kerengett a
verekedők között. Néha ő is kapott egyet. Sokan voltak, és
mi csak néztük, hogy mi történik.
A bolgár legtöbbnyire nem engedte be a
gyerekeket a földjére, pedig arra lejjebb már csupa rét volt
az egész. Fiúk és lányok, ötvenen is lehettünk, egy napon
mégis bemehettünk cserebogarakat hajkurászni. Kábítsd el
ezt! – mondta egy lány egy fiúnak, talán a Soproni úti
Felten-házból, és odanyújtott neki egy mindenáron elrepülni
akaró cserebogarat. Hogy kábítod el? – kérdeztem
kíváncsian a mestert, aki már meg is alkotta művét. Kitépem
a fejét – felelte.
Nem tudom már, melyik tilalmát szegtük meg
azon a napon, amikor olyan dühödten futott utánunk.
Átmentünk a telkén? Tilosban próbáltunk cserebogarat fogni?
Akárhogy is volt, a bolgárnak semmi esélye nem lehetett, hogy
utolérjen bennünket. Voltunk vagy hatan, ő legalább harminc
méterre mögöttünk, mi pedig már a Burjánéknál. Nem is
értettem, miért fut, hiszen egyre lassabban szedte a lábait.
Amikor a Nyulász nénihez ér, mi már otthon leszünk
mindannyian. Annyira nem volt esélye, hogy szinte már
sajnáltam. Nem úgy a többiek, akik mindenfélét mutogattak
neki, amolyan „ne add fel, öreg, húzzál bele!”-szerű
baráti biztatással.
Ekkor jött a váratlan. Itt bizony nem fogtok
átmenni – mondta a Nyulász néni, s mint valami kerub a
lángpallossal, kilépett elénk a viskójából az útra. Őt
talán még kicselezhettük volna, de akkor egyszerre játékba
avatkozott az Elzner Béla, akiről fene tudta, mért volt épp
ott, és aki segített a Nyulász néninek lezárni az utat. A
Balog Jancsi biztos pofán verte volna, amihez közülünk
senkinek nem volt mersze. Így tehát Béla volt a király.
Tölcsért csinált a kezéből, és – miként évekkel
később a Zalatnay Sarolta – kiáltott vidáman az utca vége
felé, hogy: Tessék sietni, Péter bácsi!
Következett a megtorlás, amit én úgy
úsztam meg, hogy az utolsó pillanatban beszaladtam a
Burjánékhoz. Onnan néztem végig az egészet. Mekkora pofont
kapott az első fiú! Rögtön földre esett a sapkája, és nem
sokkal később ő maga is. Szegénynek nem volt szerencséje.
Talán ő volt közöttünk, aki a legszemtelenebbül
incselkedett, amikor még úgy nézett ki, hogy Péter soha nem
ér utol bennünket. Ő vagy a másik, aki szintén sorra
került. Rajta nem volt sapka. Persze nem bántam, hogy nem én
kapom a pofonokat, és annak felvetése, hogy „na, de hát mi
druszák vagyunk, vagy nem?”, meglehet, inkább ártott volna,
mint használ az ügyemnek, de a gondolattól, hogy nekik talán
nagyobb szükségük volt a menedékjogra, mint nekem, máig sem
tudok szabadulni. Kis idő múltán egy apa is megjelent, jött a
Soproni út felől, mint valami békekövet. Közben voltak, akik
átszöktek a határon, mások tétlenül remélték a
szabadulást, én meg néztem az eseményeket a Burjánék
kerjéből, kalapáló szívvel és nem kis szégyenkezéssel.
Tétre, helyre, befutóra
Hogyan lehetséges, hogy nem tudja, mi az?
Ő, aki Rubens-drámájában odavarázsolja a színpadra
nemcsak Euklidesz és Bolyai párhuzamosait, de a mi
matektanárunkat is, no és ha Rubens még mindig nem értené,
oda elé a nézőtérre az egész ötödik á osztályt! Ő, aki
megmondta a németeknek – mit, a németeknek? az egész
világnak! –, hogy ’54-ben a berni döntőt igenis mi
nyertük meg három-kettőre, aki életről, futballról és
történelmi igazságról ennyit tud, hogyan lehet, hogy aki csak
úgy kirázza bűvészkabátujjából az összes szóda–bor
keverék nevét, a Krúdy-fröccsöt ugyan nem említi, de lehet,
hogy azt a kilenc decit az egy deci szódával csak a Centrálban
találták ki, ez a művelt író nem tudja, hogy mi a tét, a
hely meg a befutó? Na jó, most éppen nem versenyt (lót)
rendez, hanem csak Tandori Dezsőt köszönti, abból az
alkalomból, hogy az arabs-muraközi erényeket is felvonultató
költő egy éve volt hatvankilenc, aminek folytán ugyancsak egy
év múlva lesz hetvenegy. Esélye lenne a meg nem rendezett
házi versenyen, tétre, helyre vagy befutóra, bár Esterházy
Péter – nesze neked posztmodern korunk! – nem tudja, hogy mi
az.
Tandori szempontjából a dolognak talán nincs
túlzott jelentősége, bár lehet, az ő fejében is megfordult
egyszer-kétszer, hogy az irodalmi siker néha összevethető a
lóversennyel. Azt hiszem, a hetvenes évek elején hallottam
először a nevét. Thinsz Géza mesélte telefonon – ő akkor
Stockholmban élt, én meg Göteborgban –, hogy éppen
megjelent egy kötete svédül, és gyakran hívja őt
Budapestről, hogy mit szólnak hozzá, meg milyen a fogadtatás.
Volt az egészben valami gézás pesszimizmus, svédeknek meg
költészetnek, és némi indiszkréció is, amit nem szerettem.
Talán az az amerikai költő is eszembe jutott, akinek akkor
még tudtam a nevét, és aki azt mondta egyszer, hogy reakciót
remélni egy verseskötetre, az akkora baromság, mintha
ledobnál egy rózsaszirmot a Grand Canyon szurdokvölgyébe, és
aztán várnád a visszhangot. Akkor még tudtam a nevét annak a
költőnek, aki ezt mondta, de az elmúlt évtizedek alatt olyan
ritkán találkoztam vele, a nevével, hogy mára elfelejtettem.
Talán az Esterházy is így járt a téttel, hellyel,
befutóval, mert azt, hogy sohasem tudta, én egyszerűen nem
tudom elhinni.
Ez se sokkal komplikáltabb, mint az euklideszi
geometria. Ha tétre játszol, azt kell eltalálnod, hogy melyik
ló nyeri a futamot. Ha helyre, akkor azt, hogy melyik végez az
első három között. Könnyű belátni, hogy ugyanaz a ló,
adott esetben, tétre többet fizet, mint helyre. Akár az
életben, a lóversenyen is érvényes, hogy aki többet mer,
többet nyer. Vagy többet veszít, de ez csak a verseny után
szokott kiderülni. Tétre meg helyre csak a töpörtyűk
játszanak, mondta egyszer gőgös-dölyfösen egy fogadó.
Biztos nem a neves íróra gondolt, aki akkoriban jó, ha
tizennégy éves lehetett, hanem azokra, akik a csekély, de
valószínű osztalékokra utaznak. Összevethető ez a „ki
játszik a favoritra és ki az esélytelenre” témakörrel.
Csurka István egy elbeszélésében kifejtette, hogy a sikeres
ember inkább az előbbire, míg az, aki az élettől csak
rúgásokat kapott, az inkább az utóbbira játszik. Egy
fogadó lelkivilága volt az elbeszélés címe, és az Új
Írásban jelent meg, ahol engem sohasem közöltek. Talán
ezért is élt bennem a lappangó vágy, hogy elkapjak egyszer az
Ügetőn egy igazi nagy meglepetést. Meg az is, hogy kiálljak a
gyengék ügyéért. Miért töpörtyűk? – kérdeztem
rosszallón. Mert egy igazi fogadó befutót játszik, felelte
nekem az igazi fogadó.
Ami mármost magát a befutó-fogadást illeti,
az a tétre és helyre játék elmés keveréke. Itt azt kell
eltalálni, hogy melyik ló nyeri a versenyt, és mellette melyik
lesz a második vagy a harmadik. Két ló nevét kell tehát
megadni, amiből az is következik, hogy pusztán a Tandorival a
dolog nem fog menni. Ha ő a nyerő, kell még mellé egy
potenciális második vagy harmadik. Persze csak akkor, ha az
ember igazi fogadó.
Bár a hármas befutó a születésnapi
köszöntőben nem szerepel, nem lenne teljes a kép, ha nem
beszélnénk róla. Istenem, a hármas befutó! Hát az a
fogadások királynője! Könnyű kitalálni, hogy miről van
szó. Az első hármat kell eltalálni, mégpedig a befutás
sorrendjében. Mondjuk így: Homérosz, Dante és Goethe. Ha ezt
játszottad, ám a Goethe célfotóval bejön másodiknak, akkor
eldobhatod a szelvényedet, hacsak nem adod el egy nyuszinak,
még mielőtt az eredményt kihirdetnék. Ezért is jó a lovak
érkeztekor ott állni a célvonalnál. Hogy egy hármas befutó
milyen gyönyörű tud lenni, arról nemcsak a fogadók, de azok
a mozilátogatók is képet alkothatnak maguknak, akik annak
idején látták a Sose halunk meg című magyar filmet.
Abból a kevésből, amire az élet megtanított, mondhatnám
talán, hogy a filmet mélyebben megérthette, akinek szintén
volt egy nagybátyja vagy netalán egy unokaöccse, aki
csodálta, vagy valaki, aki már játszott, esetleg fogott is
hármas befutót. Mondhatnám, de nem teszem, mert sohasem voltam
az előjogok híve. Az élet maradjon a maga helyén, ne
nyírbáljuk vele a művészet esélyeit!
Azt gondolhatná valaki, hogy a Lóverseny
című tantárgy valamiféle professzora vagyok, holott ez nem
így van. Éppen csak súroltam kicsit az általános műveltség
alsó határát. Nagy veszteségekkel nem dicsekedhetek, nagy
nyereményekkel főként nem, de volt egy csütörtököm,
körülbelül tíz évvel annak előtte, hogy a Tandori megjelent
svédül – hogy is mondjam csak? –: volt egy csütörtököm,
amelyen fogadói mivoltomban az irodalmi élettel
randevúzhattam. Az egyik futam után éppen eldobtam vesztes
szelvényeimet, és a csalódásra, hogy megint nem mehetek oda a
pénztárhoz, legalábbis nem nyereményt felvenni, csak kevéske
gyógyírt jelentett, hogy köröttem több százan teszik
ugyanezt. Az eldobálók között hirtelen felfedeztem egy
ismerőst. De hiszen ez a Tóth János, az Új Írás irodalmi
szerkesztője! Egyesek másfél Tóthnak is nevezik a termete
miatt, meg azért, mert egy irodalmi szerkesztő, tudjuk ugye
mindannyian… Nála van az elbeszélésem, amelyért –
hónapok óta ígéri – majd megpróbál tenni valamit.
Mellette meg ott a Farkas, aki a verseket műveli. Várjunk csak,
nem jut eszembe a keresztneve, csak azt tudom, hogy nem Mihály,
mert az a hadügyminiszter volt. Most éppen a következő futam
startlistáját tanulmányozza. Nézzétek, milyen szép nevek!
– mondja félig magának, félig a szerkesztőtársaknak, mert
hiszen itt van, itt van köröttünk az egész Új Írás!
Lápvirág, olvassa Farkas elragadtatva. Ennél a Kosztolányi se
tudott volna szebbet kitalálni! A Farkas egyszerűen nem érti,
hogy hogy lehet itt nem nyerni. Világos, hogy nem tartozom a
társasághoz, de Tóth Jánossal bizalmas kettesben válthatok
néhány baráti szót, aminek az lesz a vége, hogy
kölcsönadok neki száz forintot. Nagy ég! – mondja másnap
döbbenten Bán Róbert filmrendező. Csóválja a fejét, atyai
szigorral, mert ő a második apám. Azt a pénzt többé sose
látod! – mondja sajnálattal. Miként az elbeszélésemet sem
az Új Írásban, teszem hozzá alig fél év múltán én magam,
a tékozló fiú.
Nem tudom, melyik filozófus mondta egyszer,
hogy duplán veszít, aki lóversenyre megy. Azt hiszem,
semelyik.