Bata János
A csontvázlány, avagy
utazás befelé, egyre mélyebben, önmagunkhoz
Benedikty
Tamás: A helytállás csöndje
Benedikty Tamás nagy kalandor. Ha
elindulunk vele azon az úton, amelyet A helytállás csöndje
című könyvével bejár, akkor mi is olyan szellemi kalandokban
részesülhetünk, amilyenekben az utóbbi időben csak igen
ritkán. Ebben a posztmodern vagy milyen világban is, amikor a
nagynak mondott (inkább: hazudott) írók hetet-havat
összehordanak, amikor a novella, a regény, az esszé csak
önmagáért létezik, meg persze a busás tiszteletdíjért,
amit ezeknek a nagynak mondott és nagyot mondó íróknak
fizetnek a szövegeikért, igazi élményt jelent Benediktyvel
kalandozni a Krisztus előtti Kínától napjaink virtuális
valóságáig.
Benedikty-Horváth Tamás 1940-ben született
Szegeden. 1956-ban, harmadikos gimnazistaként aktívan részt
vesz a forradalmi tüntetésekben. 1965 őszén, a JATE jogi
karának hallgatójaként összeesküvés kezdeményezéséért,
majd államellenes izgatásért letartóztatják. Az ok: egy
többpártrendszeren alapuló, polgári demokratikus
alkotmánytervezet vázlata. 1967-ben szabadul, ezután
folyamatosan zaklatják és ellenőrzik, emiatt
szülővárosából először Nyíregyházára, majd 1976-ban
Budapestre költözik. Tanulmányait 1971-ben fejezi be. Volt
kirakatrendező, öntödei és segédmunkás, ügyvédjelölt,
újságíró. 1991-től szabadfoglalkozású. 1990-ben a
Történelmi Igazságtétel Bizottság sajtótitkára, több
’56-os témájú dokumentumfilm ötletadója, szerkesztője,
riportere, írója. 1999 óta, halott corvinista barátja előtti
tisztelgésül, Benedikty Tamás néven publikál.
Művei (még Horváth Tamás néven): Szamurájok
(regény, 1989), A láthatatlan fészek (regény,
1990), Szállj le, édes szekér! (versprózák és
novellák, 1992); (Benedikty Tamás néven) Szuvenír
(regény, 1999, 2006), Majdnem boldogan (versek, 2006).
Benedikty Tamás huszonöt esszéjét
olvashatjuk arról, hogy ő hogyan látta világunkat az elmúlt
bő harminc évben. Szerinte, világlátása, világfelfogása
szerint hogyan alakult a világ s vele együtt a történelem az
utóbbi két évezredben. Mert: „A lepörgött időt úgy
hívjuk: történelem. Csak rajtunk múlik, hogy úgy
tekintünk-e rá, mint letűnt nemzeti dicsőségünk és
katasztrófákkal teli hanyatlásunk foglalatára, vagy inkább
úgy, mint valami örökké »fenntartható fejlődés«-re,
ahogy a globalizmus divatos, ám bukdácsoló tantételével
hirdeti. Netán kellő cinizmussal fanyalgó nézőivé is
válhatunk a világ színpadán játszódó kutyakomédiának,
melynek a cselekménye alig, csupán a szereposztása
változik…” (A könyv hátsó borítójáról.)
A „történelmi lecke” fölmondását
Benedikty Csin Si Huang-tivel, a Mennyei Sárkánnyal, a kínai
birodalom egyesítőjével és az ő agyagkatonáival kezdi (Csontok,
katonák, 1988). Az akkor – 1988-ban – Budapesten
kiállított kínai agyagszobrok kifejezőereje, művészi
megformálásának csodálata és a szobrok rejtélyének
megfejtése helyett Benedikty ezeknél sokkal fontosabb
dolgokról szól, nevezetesen a mindenkori diktátorokról és a
diktátorok áldozatairól. Ez a birodalomalapító, paranoiás
zseni sok mindent tudott „a hadviselésről, a közigazgatás
megszervezéséről, a pénzügyekről, a filozófusok
szemforgatásáról, megreformálta az írást és a naptárt,
és bizonyos volt benne, hogy a történelem vele kezdődik”.
Fölépíttette a Nagy Falat, hogy országát megvédhesse, és
biztonságban tudhassa – s mindeközben milliószámra
pusztultak el az emberek! Bármennyire nagy gondolkodó volt is,
hiszen mégiscsak olyan birodalmat alapított, amellyel kétezer
év után is – mi több: napjainkban még inkább – számolni
kell, azt nem tudta, nem érezte, mint ahogyan zsarnoki utódai
közül oly sokan sem, hogy „csupán a könyveket lehet
máglyán elégetni, de a gondolatokat soha. Vagy hogy a
költőket nem érdemes kiirtani, mert a mártíromság úgyis
glóriát növeszt a homlokuk köré, s aztán titokban mindenki
a verseiket mormolja.” Szinte a tökélyig fejlesztette
besúgórendszerét, a hivatalnokoknak, rendőröknek
teljhatalmat adott, az adókat az egekig emelte, és a
száműzetést kényszermunkával párosította. Birodalma a
rettegés birodalma volt, és rettegett maga a császár is. És
mivel minden diktátor az örökkévalóságba tart, Csin Si
Huang-ti az örök életet adó csodaszer kutatása mellett
hatalmas síremléket építtetett magának, amelyen mintegy
hétszázötvenezer pária dolgozott. A monumentális mű soha
nem készült el egészen, mert – a sors micsoda fintora – a
Mennyei Sárkány, az Első Felséges Úr egy félrenyelt
szőlőszemtől megfulladt! És ahogy az már lenni szokott: a
császár halálhíre lángba borította a birodalmat, a
lázadók fölgyújtották a császári palotát és a
síremléket is, de az utókor szerencséjére a Csin Si Huang-ti
örök álmát vigyázó embernyi agyagkatonák és
életnagyságú lovaik, fölszereléseik közül azért jó
néhány a rejtett sírkamrákban és alagutakban megmaradt.
Benedikty és természetesen a mi részvétünk is azonban azoké
a szerencsétlen millióké, akiknek csontja a katonák csizmái
alatt évezredek óta ropog. (És azt már e jegyzet írója
teszi hozzá: korunk vörös és barna diktátorainak sírjából
évszázadok múltán még csak egy kicsiny agyagkatona sem fog
előkerülni, nemhogy egy egész hadsereg…)
Benedikty könyvének második írása az 1981
augusztusában megjelent Hunor népe. Azért fontos a
dátum, mert a krónika, amit Benedikty bemutat, a Tárih-i
Üngürüsz, azaz a Magyarok Története, meglehetősen
viharos múltú. Az ősgesta minden bizonnyal 906–907 körül
keletkezett, s a valószínűleg rovásírással íródott művet
latinra fordították István király idejében, mivel szent
királyunk parancsba adta: meg kell semmisíteni minden olyan
emléket, ami a pogány időkre emlékeztetne – így az ősi
szövegek egyetlen fennmaradási esélyét a latin nyelv, az
egyház nyelve biztosította. Székesfehérvár 1543-as
ostromakor az ismételten megsemmisítendő könyvek közül
Mahmúd Terdzsüman, Szulejmán szultán tolmácsa és
íródeákja (valamint későbbi bizalmasa) a krónikát
megmenti, Törökországba magával viszi, és lefordítja
törökre az üngürüszök, vagyis Hunor népének történetét
a kezdetektől a mohácsi vészig. A Mahmúd, a Tolmács által
írt krónikát 1860-ban Vámbéry Ármin találta meg
Isztambulban, Magyarországra hozta, de nem volt róla jó
véleménnyel. Átadta Budenz Józsefnek, az MTA osztrák
elkötelezettségű professzorának, aki a művet zároltatta.
Egy évszázad múltán, 1971-ben Blaskovics József
(1910–1990), a prágai egyetem turkológus professzora kezdte
el a krónika fordítását, amelynek első, csonkított kiadása
1982-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál úgy, hogy ezt a
kiadást is meg szerette volna akadályozni az MTA és a
kommunista művelődéspolitika. Illyés Gyula és a Magyar
Írószövetség támogatása, valamint Geönczeöl Gyula és
Grandpierre K. Endre kitartó küzdelme és természetesen a
fordító, Blaskovics József kiváló munkája eredményezhette
csak a könyv megjelenését.
A mű azért váltott ki ekkora ellenérzést,
mert ebben beigazolódik László Gyula
kettőshonfoglalás-elmélete, valamint följegyzések vannak
benne a hármas honfoglalásról is. Terdzsüman művében végig
az üngürüszökről beszél, vagyis Hunor népéről, tehát
azokról, akik Hunortól származnak, s nem említi
külön-külön az avarokat, a hunokat és a magyarokat. A
gestában benne van a csodaszarvasmonda két változata, valamint
az is, hogy „Hunor népe már Attila előtt elfoglalta
Pannóniát, méghozzá egy Kattar nevű vezér vezetésével”.
Kattar halála után a bégek választották meg Attilát
vezérükké, mert úgy vélték: „…az volna jó, ha egy
közülünk való előkelő nemest ültetnénk a trónra, mert
akkor nem kellene félni, hogy elveszítjük ezt az országot.”
Terdzsüman elmondja, Attila halála után az üngürüszök
újabb hulláma érkezett Pannóniába, s az ott élő emberek az
ő nyelvüket, vagyis a magyar nyelvet beszélték. „…aztán
újra megjelenik Hunor népének egy Szkítiában lakó ága:
Álmoséknak a Pannóniában élő rokonok üzenték meg, hogy
jöjjenek utánuk. A krónika leírja, hogyan választották meg
Álmost, majd Árpádot, s hogyan jöttek be honfoglaló őseink,
és foglalták el a Duna–Tisza közét, majd egész
Magyarországot.”
Majd három évtizeddel az Új Tükörben
megjelent Benedikty-írás után még mindig vannak olyanok, akik
idegesen kapják föl fejüket ezek hallatán. Vagy gondoljunk
csak a gyermekeink történelemkönyvében leírtakra, a valós
vagy vélt Petőfi-csontok körüli vitákra – amit ugyebár
egyetlen DNS-vizsgálattal el lehetne dönteni, gondoljunk
azokra, akik még mindig váltig bizonygatják elméletük
helyességét, miszerint földrajzi neveink túlnyomó többsége
szláv (!) eredetű…
A Hunor népében leírt gondolatok
folytatásaként olvasható Benedikty következő esszéje, a Világszínpad
– magyar változat. A 2005-ös keltezésű írásában a
szerző a napjainkban zajló kozmopolita énközpontúságból
és a 2004. december 5-i népszavazástól ki- és elindulva a
magyar történelmet három szakaszra osztja: a honfoglalástól
Mohácsig zajlott az első felvonás; ami azóta történt, az a
második; és a harmadik „…az azóta azótája: a rövid
utójáték 1990-től”.
Benedikty tényekkel alátámasztva, a
történelmi eseményeket elemezve mutat rá arra, „hogy a mi
nomád eredetű, idegenekhez páratlanul toleráns, nemes lelkű
népünk hol, mikor és hogyan tévesztett utat”, és arra is,
miszerint „Mohácsnál nincs »meghatározottabb« pillanata a
magyar történelemnek. A cezúrák cezúrája. Minden Mohács
megszüli a maga Trianonját, és minden Trianon méhéből
kibukik előbb-utóbb egy újabb Mohács.”
Könyvének első fejezetét Benedikty Hamvas
Béla naplóbejegyzésével zárja: „A Nyugattól elzárkózni!
Kelet nem fogadhat be, és mi sem asszimilálódhatunk – marad
saját szegénységünk.”
„Ami nem jelent se többet, se kevesebbet,
mint hogy csak befelé utazhatunk, egyre mélyebben,
önmagunkhoz” – ez viszont már Benedikty zárszava A
helytállás csöndje című esszéből.
A csontvázlány című második fejezet
ötvenhatos írásokat tartalmaz, szám szerint hatot, azaz: a
hatodik, a Párhuzamos ötvenhatok szól 1956-ról és
1456-ról, a törökök felett aratott fényes nándorfehérvári
győzelemről, amely akkor Európát mentette meg a „mozlim
veszedelemtől”. És hogy mi következik mindebből? Benedikty
ezt mondja: „Pontosan 500 évvel később 1956 mentette meg a
világot a kommunista ideológiától. Cserébe végképp
magunkra maradtunk. Eltelt 33 év, hogy aztán lelkileg,
szellemileg kiherélve, elárulva, önsorsrontó
világbajnokként kerüljön ki a magyarság a
rendszerváltoztatásnak hazudott legújabb összeomlásból.”
Magunkra maradtunk, elárulva és elárvulva,
mint 1956-ban a halálraítéltek, a megkínzottak, az
ártatlanul bebörtönzöttek. Az ő portréikat festi meg
Benedikty Tamás olyan ecsetvonásokkal, hogy még most is
beleborzongunk azokba a megaláztatásokba, kínzatásokba,
amelyeket azoknak a gyakran egészen fiatal embereknek kellett
elszenvedniük, akik egy emberibb, egy élhetőbb életért
emelték föl fejüket – és öklüket! A legmegrázóbb
történet Tóth Ilonáé, akinek ártatlanságát még
napjainkban is megkérdőjelezhetik azoknak a gyermekei, unokái,
akik Tóth Ilonát és a Tóth Ilonákat a halálba küldték,
miközben a valódi gyilkosok, az egykori hóhérok kiemelt
nyugdíjukkal élik boldog öregkorukat.
Tóth Ilona huszonöt éves sem volt, amikor
fölakasztották. A nyilvánvalóan koncepciós per áldozatát,
az egykori orvostanhallgatót előbb harcostársai
bújtatásával és tiltott kiadványok terjesztésével, majd
gyilkossággal vádolták. Úgy ölték meg, hogy a vádat
érdemben sohasem bizonyították be, mi több: egy ideig nem
volt meg a hulla sem, majd az derült ki róla, hogy kétszer (!)
ölték meg. A boncolási jegyzőkönyvben nem tesznek említést
a hullán található tűszúrásokról – Tóth Ilona a vád
szerint benzint, majd légbuborékokat próbált meg
befecskendezni az elhunyt ereibe, s mivel ebbéli kísérlete
kudarcba fulladt, késsel szíven szúrta! A szerencsétlen lány
a december eleji tárgyaláson már mindent beismert, sőt még
olyasmit is, amit nem is vártak tőle, nevezetesen azt mondta:
ő ölni akart. A szovjet titkosszolgálatok tervei alapján
kidolgozott műper 1957. június 27-én Tóth Ilona
felakasztásával végződött. Tóth Ilona, a csontvázlány,
ahogy őt Benedikty nevezi, 1932. október 23-án született!
Benedikty könyvének következő két
fejezetében, az Árnyékharcban, illetve a Fekete
mennykövekben a magyar köz- és népélet gondjairól,
valamint az általa oly nagyra becsült francia irodalmárokról
és filozófusokról szól. Az utolsó fejezetben olvashatunk
még arról is, vajon megérthető-e az orosz gondolkodásmód az
orosz misztikusok ismerete nélkül.
És végül álljon itt e jegyzet írójának
kissé személyes vallomása: a könyvet olvasván végig
hallottam Benedikty Tamás hangját, tulajdonképpen nem is én
olvastam el a könyvet, hanem az író olvasta föl újra nekem,
hiszen A helytállás csöndjének nem egy ragyogó
esszéjét már volt szerencsém Benedikty tolmácsolásában
hallanom. (Masszi Kiadó, 2009)