Márkus Béla
Különös kiegyezés?
A hatalom és Illyés Gyula,
illetve Tamási Áron
Az áldott emlékű Domokos Mátyás, a
népi irodalom kiváló ismerője élete utolsó éveiben
egyre-másra arra kényszerült, „lelkiismereti okokból”,
hogy megvédje Németh László, illetve Illyés Gyula
„intellektuális és emberi becsületét” a rágalmazókkal
szemben. E két életmű visszhangjának, utóéletének
„legingerlőbb, de talán pontosabb úgy mondani, hogy
legpimaszabb szólamát azok fújják, főleg a
rendszerváltozás óta, a hajdani marxista–leninista
elkötelezettség manapság finnyás álliberális zsoldosaiként
– nyomatékosítja a Szembesülés című írás –,
akik a »Kádár-rendszer hivatalos írójának« a bélyegét
sütik” az alkotók emlékére. A kritikus számára a
szembenézés, számvetés alkalmául a Németh László
Emlékkönyv szolgál ugyan, ám Illyés Gyula munkássága
is szolgálhatna. Vagy nem is annyira a művei, mint inkább a
magatartása, a viselkedése – az, hogy, úgymond, és ezt
Standeisky Éva történész mondja (lásd Magyar
Narancs-interjúja, 2006. január 19.), megtisztelve érezte
magát (lám, egy érzéskutató), ha Aczél elvtárs (lám, ki
volt elvtárs, s ki nem) vacsorára hívta őket (az interjúban
most éppen Déry az asztalszomszéd, nem Németh László).
Megint, úgymond: „rendszeresen” tárgyaltak „a párt
vezetőivel”, azaz – összegezhetjük ennek az igazolhatatlan
állításnak a sanda tanulságát – maguk is felelősek
azért, ami a Kádár-rendszerben az irodalom és a demokrácia
dolgában történt.
Nem idéztük volna a történésznő
beszélgetését, ha az abban foglaltak ritka hivatkozások,
utalások lennének. Ha nem lehetne találkozni lépten-nyomon
olyan véleménnyel, mely szerint egyfelől Illyés Gyula
lényegében a szocialista művelődéspolitika kegyeltje,
„támogatott” írója volt, másfelől pedig a népi írók,
úgy általában, készek voltak „együttműködni” a
hatalommal. Legújabb kori történelmünkben ennek a partneri
viszonynak a kezdetét és kialakulását egyre készebbek ahhoz
a párt(MSZMP)-határozathoz, a népi írókról szóló
állásfoglaláshoz kötni, amelyik Nagy Imre és társai
kivégzésével csaknem napra egy időben, 1958 júniusában
látott napvilágot, amelyről tehát első igazán alapos
elemzője, N. Pál József okkal állapította meg, hogy a
Kádár János vezette úgynevezett konszolidációs folyamat
adminisztratív-terrorisztikus eszközei közé tartozott (lásd
Tóbiás Áron: Magyar glóbusz? Beszélgetés Király
Istvánnal, a népi írókról szóló állásfoglalás egyik
szerzőjével. Válasz évkönyv 1989/I.) Ezzel szemben
Standeisky Éva, a Gúzsba kötve szerzője a
szocializmusbeli kulturális elitnek a hatalomhoz való
viszonyát vizsgálva ugyanezt a párthatározatot a
„kommunisták és a népi írók különös kiegyezésének
dokumentumaként” nevezi meg (i. m., 1956-os Intézet –
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Bp.,
2005). Valóban, különös kiegyezés! Mintha 1867, az
Osztrák–Magyar Monarchia lehetett volna a minta! E
történelmi esemény ismeretében írhatta a maguk sajátságos
megegyezésének hevében a paktum után három esztendővel,
1961 nyarán Kállai Gyula, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt
Kormány első elnökhelyettese „különös” minőségében
Illyés Gyulának, hogy „nem érzed, milyen mélyre
süllyedtél a szarban?”. És Kádár János is ezért
válaszolhatta az alpári stílus és az otromba provokáció
miatt hozzá forduló költőnek: nem vállalkozhat arra, hogy
Illyés számára „postás és írnoki munkát” végezzen
(lásd Domokos Mátyás: Adósságlevél. Kortárs K.,
1998). Nyilván ugyanígy, a kölcsönös megbecsülés alapján
értelmezhető az is, hogy noha az utolsó pillanatban,
közvetlenül a megjelentetés előtt az állásfoglalás
tervezetét elküldték az érintettek egy részének (például
Illyés Gyulának, Féja Gézának, Szabó Pálnak, Tamási
Áronnak, Veres Péternek), a véleményüket kérve, a végleges
változatba mégsem építették be egyikük válaszát sem
(lásd N. Pál József: A népi írókról szóló
állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere.
Válasz évkönyv 1989/I.). Az úgynevezett különös kiegyezés
ideológiai-politikai körülményeit, társadalmi légkörét
pedig igazán jól jellemezheti és érzékeltetheti az a cikk,
1958. július 6-áról, amelyik a Magyar Nemzet hasábjain jelent
meg, Komlós János tollából, Európaiság és magyarság
címmel (lásd Zimonyi Zoltán jegyzeteit Féja Géza A
„népiesekről” című feljegyzéséhez – Válasz
évkönyv 1989/I.). A később jeles kabarészerzővé nőtt
kritikus Szerb Antal irodalomtörténetét méltatva úgy
láttatta a népi irányzat tagjait, mint akik – honnan is
ismerősek napjainkban is ezek a kifejezések? – a
„gatyás nacionalizmus”, a „bajuszos magyarkodás”, a
„parasztromantikától, fajmítosztól, trágyabűztől és
mucsai hejehujától elrévült oppozíciós nemzetfelfogás”
hívei. Még jó, ha nem az jellemzi őket, ami – az
állásfoglalás szerint – Bibó Istvánt: „magyarkodó
nagyképűsége”.
A hatalmi hangulatra, az egyezkedés őszinte
készségére vallhat korábbról, azaz a határozat
közzététele előtti időkből az Elnöki Tanács elnökével,
Dobi Istvánnal történt újévi beszélgetés is (Élet és
Irodalom, 1958. január 3.). Az államfő fontosnak tartotta
tudatni az irodalom iránt érdeklődők népes táborával és
az ország közvéleményével: csalódott Illyésben is és
Tamási Áronban is, éppen ezért számíthatnak rá, hogy
„amit rosszul tettek, azt a fejükre olvassuk”. Hogy a
társaikkal együtt mire számíthatnak, erről még ugyanebben a
hónapban elég világosan adott számot az MSZMP főtitkára,
Kádár János. Országgyűlési beszédében hangsúlyozta,
ellene vannak „az irodalomban vagy a kultúra más területein
a reakciót vagy a politikai maradiságot képviselő
csoportosulásoknak”, s ők, vagyis a párt, „nem irodalmi
stílusirányzatnak, hanem politikai csoportosulásnak, mégpedig
a haladással ilyen vagy olyan formában szemben álló
csoportosulásnak tartják az úgynevezett népies írók
csoportosulást” (lásd N. Pál József: i. m.). Éppen ezért
nemhogy kiegyeznének velük, hanem arra törekednek – miként
ezt tíz évvel korábbi könyvében még Standeisky Éva is így
ítélte meg (Az írók és a hatalom, 1956–1963.
1956-os Intézet, 1996) –, hogy „politikai
csoportosulásukat” el nem ismerve „politikai síkon
differenciáljuk őket, egységüket megbontsuk”. Ebben készek
együttműködni – nem megállapodni! – velük. Ebben, vagyis
abban – egy, a Kultúrpolitikai Munkaközösség számára
készült, ugyancsak 1958 első hónapjából való
előterjesztés szerint –, hogy leküzdjék „helytelen
világnézetüket, elsősorban nacionalizmusukat”.
Módszerek tekintetében – maga a
„kiegyezni”, az együttműködni kész párt hívja fel rá a
figyelmet – az egység megbontása, azaz a „divide et
impera!”, az oszd meg és uralkodj (római) klasszikus elve a
meghatározó. Ellentéteket szítani azok között, akik
fölött uralkodni akarsz – ez az egyik parancs. Ettől
elválaszthatatlan a másik vagy a harmadik: megfigyelni és
megfélemlíteni. A megosztásra a számtalan példa közül csak
kettőt: már magát a népi írói határozatot sem küldeni el
minden érintettnek, hanem válogatni közülük, hadd
irigykedjenek egymásra. Aztán amikor, körülbelül fél év
múlva, 1959 januárjában felmerül a két évvel korábban
felfüggesztett (lényegében: feloszlatott) írószövetség
megalakításának terve, akkor a párt Központi bizottságának
tudományos és kulturális osztálya válogasson ismét, kik
lehetnének az új szövetség tagjai. A politikai szempontból
kifogásolhatóak sorában Erdélyi József, Sinka István és
Kodolányi János mellett ott van az a Féja Géza is (lásd Zárt,
bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra
1956–1963. Szerk. Cseh Gergő Bendegúz, Kalmár Melinda,
Pór Edit. Osiris, 1999), akit pedig előbb kitüntettek azzal,
hogy véleményét kérték, s ő köszönte is ezt, biztosítva
a központi bizottságot: „Soha semmiképpen sem állok a
szocialista fejlődés útjába” (lásd Válasz évkönyv
1989/I.). Sajátos megnyilvánulás ez, különösen annak a
fényében, ahogy esztendővel előbb Németh László
Kossuth-díját fogadta. Az 1957 márciusában másokkal –
például Borsos Miklóssal, Fülep Lajossal, Kodály Zoltánnal,
Medgyessy Ferenccel, Molnár Antallal és Szabó Lőrinccel –
együtt kapott kitüntetést (Fodor András szerint)
„acsarkodva” vette tudomásul. „Olyasmit mondott, hogy most
már csak őt, Illyést meg Tamásit kéne félresöpörni”,
és hogy az elmúlt időkben, azaz a forradalom napjaiban is
„hadilábon állt nemzedéke íróival”. Óvta őket a
fölösleges hősködéstől, és „imponáló butaságnak”
tartotta, hogy „olvasmányaikat akarták megvalósítani,
hatalomnak érezték magukat, pedig inkább a néphez kellett
volna alkalmazkodni, az ő visszahúzódásukat követni”
(lásd Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. II. k.
Magvető, 1986). Féja Géza véleménye és hittevése ellenére
az a különös helyzet áll elő, hogy az MSZMP politikai bizottságához
Orbán László osztályvezető olyan javaslatot küldött el,
amelyben a fenti négy író mint a közgyűlésre meg nem
hívandó szerepelt, ugyanő viszont a politikai bizottság 1959.
április elsejei ülésén – hol másutt lehetett volna
napirendi pont az írószövetség újjászervezése?! –
készségesnek mutatkozott arra, hogy beszéljen „Révai
(József) elvtárs”-sal, „akar-e tagja lenni az
Írószövetségnek” (lásd Zárt, bizalmas, számozott.
I. m.).
Ami Révai elvtárs esetében ajánlat,
hízelkedő felajánlkozás lehetett, az Illyésében aggály, a
tanácstalanság félelme. Mekkora eltérés: az ő
írószövetségi tagsága dolgában nem őt kérdezték, hanem
az MSZMP Központi Vezetőségét: „vajon Illyés Gyula vagy
más, aki a pártirányítást az irodalomban nem fogadja el,
tagja lehet-e az Írószövetségnek?” (Lásd Köpeczi Béla: Néhány
elvi kérdés az Írószövetség megalakításával
kapcsolatban. In Nem menekülhetsz. In memoriam
Illyés Gyula. Szerk. Domokos Mátyás. Nap Kiadó, 2002.)
Mások, sajnos, kevésbé határozatlanok. Az Adósságlevél
hitelesíti, hogy a Gara László elnevezte „szektánskodó
főfunkcionárius”, Marosán György sem: egy diákgyűlésen a
hallgatóság előtt emeli magasba s tépi darabokra Illyés
egyik versét. Párttörténészek mondhatják persze: ez még a
„kiegyezés” előtti történet. Nem az azonban Király
Istváné, aki a „kiegyezés” után két évvel is úgy
javasolja kirostálni az általa „válságverseknek” tartott
költeményeket az Új versek című kötetből, hogy
lektori jelentése végén feladatának tartja emlékeztetni és
figyelmeztetni: „Illyés neve – az okokat, hogy miért, most
ne kutassuk – bizonyos mértékben »botránykővé« lett. Mi
tagadás: egy lapuló polgári ihletésű ellenzékiség a maga
zászlaját titokban még mindig benne reméli, őbenne
látja.” A hatalommal való pár(t)ját ritkító kapcsolatra
fölhozható volna még ugyanebből az időből a Malom a
Séden kálváriája, a kultúrpolitika (el)bánásmódja. De
az együttműködés szorosságának, a bizalom mélységének
dolgában talán mindennél árulkodóbb tény, hogy a belügy
– nyilvánvalóan a párt vezetőinek tudtával – szinte
külön ügynöki hálózatot épített ki a népi írók,
köztük Illyés, valamint Tamási Áron megfigyelésére.
Különösen az utóbbiéra – alább talán érthetővé
válik, miért.
Hogy izgalmasabb legyen, két besúgót is
rájuk állítottak, egy Cyrano, illetve egy Borisz fedőnevűt,
akik aligha tudtak egymás nemes feladatairól, munkájáról.
Mindkettejüket azonosították már a történészek, egyikük
sem tiltakozott nyilvánosan, hogy ne az lett volna, aki.
Cyranóként Szakáts Miklós, a színész működött,
Boriszként pedig Nagy Péter érdemesült – jelentései
alaposabbak és megbízhatóbbak, mint monográfiái – az
akadémikusi rangra. Lehet, egymást is megfigyelték, a
kölcsönösség jegyében. Legalábbis erre enged következtetni
az úgynevezett nagy íróperrel, Déryék és a tanúk
kihallgatásával kapcsolatban Cyranónak az az 1957. november
15-én kelt feljegyzése, amelyre színháztörténeti kutatásai
során Ablonczy László lelt rá, s amelyet így neki
köszönhetően idézek: „Tamási elmondta, hogy Örkény
hazugul vallott, és ő látta is vallomásának egy részét,
melyet még a nyomozás folyamán tett. Ezt szemébe is mondta
Örkénynek Háynénál sokak jelenlétében. Örkény
mentegetőzött, hogy ugye félt, azért hazudott összevissza.
Viszonzásul megtámadta Tamásit, hogy ő beszélte le Kodályt,
Tóth Aladárt arról, hogy Kádár elvtárshoz menjenek a
Déry-ügyben. Tamási zavartan mentegetőzött, hogy azt hitte,
ez már fölösleges, mert jó vágányon van az ügy. Nagy
Péter, Illyés, Havas (?), Tamási, Örkény, Karinthy, Palotai
Boris, Gyárfás, Beér János (?), Illyésné, Bernáth Aurél,
Takács (?), Derecsin (?) vad elkeseredéssel reagáltak az
ügyre, és a fentiek bűntudatot vallanak, hogy akkor ők miért
szabadok? Tamási közölte, eddig se írt le egy új sort se,
eztán pláne nem fog. Illyés elszánta magát a
visszavonulásra, nem ír. Örkényt megvetik, ő meg
bűntudatosan szaladgat a »megbocsátásáért«. Lovas Márton
Új Magyarország-beli cikkét Nagy P. felolvasta, és
»gyalázatosnak« tartják. Azután Illyés, Örkény, Nagy P.
külön-külön kivonult velem beszélgetni.”
Az Örkény vélelmezte félelem szülte
hazugságok, vádaskodások? Hogy mindenek ellenére „hogyan
viselkedik »egy magyar úr« – igaz, neki nem feszült kötél
a nyakán”, ezt a kérdést Tardos Tibor teszi fel (A
tengervíz sós. Ab Ovo, 1994), és válaszol is rá, Tamási
Áronnak a Déryék bírósági tárgyalásán tanúsított
magatartását jelenetezve. Tamási, aki a forradalom napjaiban
sűrűn volt együtt Déryvel, és akit – mint Tardos írja –
nyilván vallomástételre akartak kényszeríteni, már a
tárgyalóterembe „fura módon” hatolt be. Megállt az
ajtóban, mintegy fölmérve a terepet, hogy ne a törvényszék
felé induljon el, hanem annak hátat fordítva a vádlottak
padjánál álljon meg, s ott összetéve két sarkát, mélyen
és hosszan meghajoljon előttük. „Az elnök levegőért
kapkod. – Kérem! A bíróság itt ül! Ezen az oldalon!” –
szólnak az élményfelidéző szavak, egészen annak a
benyomásnak a rögzítéséig, hogy Tamási mint tanú a
válaszaival „kifigurázza” a bírósági elnököt, és hogy
távoztakor megismétli a belépés jelenetét: „Elmegy az
ajtóig, ott sarkon fordul, mélyen meghajolva búcsút vesz
azoktól, akik – nyilván így véli – helyette és még sok
más bűntelen, becsületes ember helyett a vádlottak padjára
kerültek.”
A Tardos emlegette egy „magyar úr”
viselkedésére vall az is, ahogy Lakatos István perében
Illyés Gyula, illetve Tamási tanúként vallott (lásd Lakatos
István: Periratok, 1957/58. Kortárs, 1992/3.). Illyés
azt emelte ki, hogy a Válasz szerkesztőjeként ismerte meg,
verseket vitt oda, amelyek alapján „nagyon tehetséges fiatal
írónak” tartotta. Tamási szinte szó szerint ugyanezt
mondta, azzal a különbséggel, hogy 1956 októbere óta ismeri,
„versei alapján nagyon tehetséges költőnek tartottam, s a
személyes megismerkedésünk után az volt a benyomásom róla,
hogy cselekményeiben tiszta szándék vezérelte”. Ugyanő a
„nagy íróper” vádlottjait is hasonlóképpen próbálta
védelmébe venni a belügyminisztérium II/VIII. osztálya
számára készített feljegyzésében, 1957. július 5-én. „A
letartóztatásban lévő írókat nem tudom olyan módon
jellemezni, hogy értékelésük előttem megnyugtató képet
mutasson – szól a forradalom idején viselt személyes
dolgainak előadása után a többiekről. – Ugyanis nagy
részüket csak kevésbé vagy alig-alig ismerem. Jórészt
kommunista írók lévén, a múlt helytelen gyakorlatánál
fogva elszakadva éltünk egymás mellett. Még legjobban azokat
ismerem, akikkel az elnökségi ülésen gyakran együtt ültem,
s a hivatalos üléseken megnyilatkoztak. Háy Gyula olyan
benyomást tett reám, mint akinek erős gyakorlati érzéke van,
s akinek minden tevékenységét ellenőrzi az értelem. Zelk
Zoltán már akkor rossz idegállapotban volt, fűtött költői
lélek. Déry Tibort kiváló írónak tartom és jellemes
embernek. Harcát, amit a párton belül folytatott, mindig
aggodalommal kísértem. Az a benyomásom volt róla, hogy
sohasem színlel, s jogot formál arra, hogy döntő véleményt
mondjon a szocializmusról, melynek híve” – íme, tisztának
maradni mások besározása nélkül (lásd Zeng a magosság.
Szerk. Tamás Menyhért. Nap K., 1997). Ugyanez emelhető ki a
tárgyaláson tanúsított magatartását fölidézve is –
akár egy belügyes tiszt jelentését, akár a hivatalos
jegyzőkönyvet vesszük alapul (lásd Standeisky Éva: Az
írók és a hatalom, i. m.). Az előbbi a Benjámin
és az Illyés viselkedése után a Tamásiét kifogásolja,
mivelhogy a tanúvallomás végén azt vetette föl: „Az
ország nyugalma érdekében és legfőképpen az irodalmi munka,
az irodalmi élet fellendülése érdekében nagyon üdvös
volna, hogy ha írótársaink minél hamarabb visszatérhetnének
az alkotómunkába, annál is inkább, mert én magam, és ahogy
tudom, a többi író is meg van győződve, hogy ők jó
szándékú, tiszta szívű emberek, és hogyha valamit
vétettek, akkor csak a párt rossz vezetése ellen akartak
küzdeni.” A jegyzőkönyv tömören fogalmaz: Tamási szerint
amit az írótársai tettek, „csak a pártvezetés hibái ellen
tették”.
Mindezek ismeretében érthető, hogy nemcsak a
népi írók, hanem általában az írótársadalom tagjai
közötti kapcsolatok „bomlasztása” is elsőrendű ügynöki
feladat volt. 1958. február 17-én elégedetten jelenthette
Cyrano a H – 15 474.M. jelzetű iratában: „Tamásiné
panaszkodott, hogy Áronra nagyon gyanakodva néznek az írók,
és haragszanak rá, mert (Szabó Lőrinc – áthúzva)
haláláért felelőssé akarják tenni. Azt mondják, hogy
Tamási azzal bírta rá Szabót az ENSZ-hez küldött tiltakozó
ív aláírására, hogy ha ő nem tudja aláíratni, őt is
becsukják, és Szabó az aláírás után öngyilkos akart lenni
még az éjjel, s ebben az izgalomba (!) romlott le az állapota.
Tamási most úgy érzi, hogy árulóként kezelik, s ebbe ő is
belebetegedett. Németh szerint csak Tamási erőszakos
fellépésére írta alá, mivel Tamási úgy állította be a
kérdést, hogy vagy megszerzi az aláírásokat, vagy
lecsukják.”
Mindezzel, egészen pontosan az ENSZ-jelentés
elleni, amúgy sehol sem található tiltakozó ív
aláírásának menetével kapcsolatban Tamási zsebnaptára
1957-ből az alábbiakat rögzítette: kihallgatás május
13-án, hétfőn a Gyorskocsi utcai rendőrségen, ugyanitt
július 3-án és 5-én is kihallgatás. A hónap végére, 31-re
tanúként való idézés, feltehetőleg a „kis íróper”
vádlottjainak, Varga Domokoséknak az ügyében. Aztán
augusztus végén már tényleg az aláírások dolga – a
naptár a Népfronthoz köti, ám valószínű, hogy annak az
akciónak a részéről van szó, amelyet a hónap elején,
egészen pontosan augusztus 9-én tárgyalt meg a párt politikai
bizottsága. Kádár János a „neves emberek, tudósok,
művészek, orvosok, országos hírű emberek fellépését”
tartotta a legfontosabbnak, hozzátéve, hogy el tud „képzelni
pl. egy aláírási kampányt is” (idézi Standeisky Éva: Az
írók és a hatalom, i. m.). A pártközpontban ugyan
az Irodalmi Tanácsot bízták meg – tagjai: Bölöni György
elnök, Sándor Kálmán, Goda Gábor, Illés Béla, Fodor
József, Tolnai Gábor, Földeák János, dr. Köpeczi Béla,
Szauder József és Kárpáti Aurél – a több száz író
aláírásának megszerzésével, ám oszthattak ugyanilyen
feladatot a még ennek az évnek az őszén újjászervezendő
Hazafias Népfrontra is. Ezt a feltételezést erősíti meg
Aczél Györgynek az a szóbeli kiegészítése, amelyet az
irodalom helyzetéről ülésező politikai bizottság
előterjesztéséhez fűzött, három nappal előbb, augusztus
6-án. Miután taglalta, mennyire nehéz helyzetben vannak a
kommunista írókkal kapcsolatban, hogy „ezek most egymással
való gyűlölködéssel és intrikával vannak elfoglalva”,
ráadásul a szektások még „büszkék” is – lám, az
akkori büszkeség! –, hogy „nekik volt igazuk”,
váratlanul egy különös panaszának adott hangot. Vagy inkább
csak fölvetette?: „Nehezíti a differenciálás kérdését a
párt politikájában meglévő bizonytalanság. Pl. mi már
beszéltünk Tamási Áronnal, aki rendkívül hajlékony volt
arra (sic!), hogy a »Gond és Hitvallás«-sal kapcsolatban
nyilatkozzék. Ez kb. 10 nappal ezelőtt volt. Akkor egyszerre az
újságban váratlanul megjelent, hogy Tamási Áront és Féja
Gézát beválasztották anélkül, hogy bárki is tudott volna
róla, anélkül, hogy Kállai elvtárs is tudott volna, a
Hazafias Népfront elnökségébe. Ez negatívan hatott
Tamásira, de a többiekre is. Úgy látják, ezek után nincs
szükség arra, hogy munkájuk előtt önkritikát gyakoroljanak.
A többiek is másként fognak gondolkozni, ha azt látják, hogy
elvi engedménnyel is lehet közeledni és visszahúzódnak az
önkritikától.” (Lásd Zárt, bizalmas, számozott, i.
m.) Hogy az önkritika pártos fegyverét Tamásinak is magasba
kell emelnie, azazhogy elvárják tőle, nyilvánosan is valljon
színt a Gond és hitvallásról – ezt tanúsítják a
zsebnaptár későbbi bejegyzései is. Október 4-én például
két tényt ír be: az egyik, hogy az oroszok kilőtték a
mesterséges holdrakétát, a másik: „Féja: Aczél üzenete:
nyilatkozat kell.” Másnap, szombaton: „12. Szabó
Lőrincnénél. Részvét. Illyés, Farkas Ferenc. Tartózkodók
voltak” – aminek okát a Cyrano fedőnevű ügynök
jelentéséből ismerhetjük. Kedden, 8-án délután van Szabó
Lőrinc temetése, ezután pedig: „1/2 7. »Gond és
Hitvallás« ügyében tárgyalás itthon: Aczél György, Féja,
Sz(abó) Pali.” Egy elnapolt kihallgatás októberben s két
meghallgatás decemberben, az egyik Lakatos István, a másik
pedig Göncz Árpád ügyében – a naptárban ennyi jelzi:
Tamási Áronon rajta tartották a szemüket (s a fülüket) a
hatalom emberei (lásd Tamási Áron: Emberi szavak.
Szerk. Nagy Pál. Palatinus, 2003).
Nincs még egy író a népiek között,
beleértve Illyés Gyulát is, akit olyan hoszszú ideig és oly
erősen a prés között tartottak volna, mint Tamásit. A más
vonatkozásban már idézett Orbán László például két
nappal a Déry-per ítélethirdetése előtt, 1957. november
11-én a párt értelmiségipolitikáját ecsetelve előbb
jelentős fejlődésről beszélt, majd Tamási ünneplésére
tért ki. A változás bizonyítására azt hozta fel, hogy
„decemberben az írók zöme még a Gond és Hitvallást írta
alá, most mind aláírták az ENSZ ötös bizottsága elleni
tiltakozást”. A szerzővel kapcsolatban pedig elég
hosszadalmasan fejtegette, hogy vannak olyan alkotók, akik
„nem egy kérdésben ingadoznak, és komoly bűnöket követtek
el”, és a pártnak az az álláspontja, hogy „ezeknek
valamilyen formában le kell tenni a garast”. „Sokan a garast
letették az ötös bizottság jelentésének aláírásával –
mondta, majd így folytatta. – Az a nézetünk, hogy nem
akadályozzuk meg, hogy pl. Veres Péter vagy Tamási Áron
írjon. Pl. Tamási Áronnak jelent meg cikke a Kortársban,
persze ennek vannak bizonyos korlátai. Tamási főszerkesztője
volt (sic!) a Gond és Hitvallásnak. Nem engedjük, hogy
zászlót csináljanak belőle. Pl. Tamási Áron nemrég volt 60
éves. Ugyanakkor Bölöni elvtárs 70 éves volt. Bölöni
elvtárs megkapta a Munka Vörös Zászlórendet, különböző
helyeken, sajtóban, cikkekben komoly méltatást kapott.
Bölöni elvtárs olyan író, irodalompolitikus, akinek nagy
érdemei vannak. Nagy érdemei voltak a múltban, és
különösen nagy érdemei voltak az ellenforradalom előtti és
alatti időkben. Ő zászló lehet! Rá a párt mindig
számíthat, támaszkodhat. Tamási Áron születésnapjáról
egyetlen lap emlékezett meg, a Hétfői Hírlap – meg kell
mondani, elég disznó módon egy komoly cikket hozott. [Lásd
Nagy Sándor: Vázlatos írói arckép. Hétfői Hírek,
1957. szeptember 20. – M. B.] A többi újság azonban
hallgatott. Megmondtuk neki, hogy nekünk vele rendezetlen
ügyeink vannak. Egy-egy irodalmi műve szerepeljen, de azért
kifejezésre juttatjuk vele kapcsolatban, hogy vannak rendezetlen
ügyeink. Tudni kell, hogy alkalomadtán várjuk, hogy szóljon
valamit arról, ahogyan nyilatkozott és viselkedett” (lásd Zárt,
bizalmas, számozott, i. m.).
A sürgető várakozást igyekezett aztán
kielégíteni a Szellemi tisztesség az Élet és Irodalom
1957. karácsonyi számában, amelyre Bölöni György válaszolt
később ugyanott, Barátságos figyelemmel címmel (1958.
január 10.). Tamási az alkotásról, a kifejezés
küzdelméről értekezni kezdő cikkében kissé váratlanul
képi beszédbe vált át, hogy még váratlanabbul azt
állítsa: „csak a szellemi tisztesség mezején érdemes
élni”. Hogy miért? Mert ez nyújt oltalmat. Hogy ki ellen?
„A lelkiismeret zaklatásai ellen, a lelketlen színváltások
ellen, a riadt tévelygések ellen, s természetesen a világi
hatalom ellen is, mert hiszen a szellemi tisztesség dolgában a
gyakorlat embere és az író gyakran elütő módon
hangsúlyoz.” Aligha a Gond és hitvallás
visszavonása, kiváltképp pedig megtagadása ez. Egy évvel
korábbi szavát – cseppet sem mellesleg: az Írószövetség
közgyűlése által szentesített szavakat – nemhogy nem
tagadja meg, de még állja is. „Tisztesség dolga az is –
folytatódik az érvelése –, hogy ki-ki a maga világképe
szerint cselekedjék és szóljon, s hogy tisztelje a mások
becsületes szellemi képét akkor is, ha az nem mindenben
egyezik az övével. A többit bízza aztán a sorsra, mely
hosszú vagy rövidebb ideig a legváltozatosabb formákban
jelentkezhetik, de végül, talán a besüppedt síron, mégis
felragyog.” Nem marad el aztán a „hitvallás” sem: „csak
egyedül a nép fia lehetek – állítja –, aki a szegénység
örökével és az igazság szavával a szocializmus eszméjét
vallom, ápolom és segítem szétömleni a világon”. A
kapitalizmus levelei le fognak hullani, jövendöli, a
szocializmus intézményei viszont úgy fognak épülni, hogy
„az építés eszközei pedig demokratikusok lesznek”.
Vagyis, értelemszerűen, még nem azok – sugallja, s hogy
megint ne a védekező önfeladás hangját hallassa, a közös
dolgok rendezéséhez kívánatos „nagyobb bizalom és több
őszinte szó” hiányát veti föl. „Ha a kormányzat előtt,
álmomban és fehér angyal gyanánt, egyszer megjelenhetnék –
játszik el a gondolattal –: azt mondanám neki, hogy a
tehetséges elme és az igaz szó akkor is hasznos, ha kritikai
megjegyzéseket is tartalmaz.” Műveket csak tehetséges írók
tudnak létrehozni – lendül már-már ellentámadásba át,
különösen amikor nyomatékul hozzáteszi, hogy „békétlen
légkörben vagy zaklatottságban azok sem”. A támadva
védekezésnek ez a taktikája végül annak beláttatásához
szeretné elvezetni, hogy „még az angyal szárnya is kap néha
foltot”, hiszen a magyar írónak nehéz öröksége:
„politikai gondokat is hordozzon az író”. És hogy – itt
utal a legközvetlenebbül saját „rendezetlen ügyére” –
„tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet
véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között is
józanságra törekedve, de előttem is kétséges, hogy
mindenben jól.”
Hogy helytállóak-e, igazolhatóak-e
Standeisky Évának a Szellemi tisztességgel kapcsolatos
megjegyzései (lásd Az írók és a hatalom, i. m.), azt
könnyű is és nehéz is eldönteni. Könnyű, mert a cikkírót
egyszerre vádolja érzéketlenséggel és nagyzási hóborttal
vagy valami hasonlóval, mondván, hogy egy évvel a forradalom
leverése és egy hónappal Déryék elítélése után
„váteszszerepre vállalkozott”. Ez a szerep szerintünk
láthatatlan, mint ahogy azt se hinnénk bizonyíthatónak, hogy
„elhatárolta magát a forradalomtól, írói énjét
elkülönítette esendő, a különféle politikai hatásoknak
kiszolgáltatott közéleti énjétől”. Azért nehéz, mégis,
mindebben egyértelműen állást foglalni, mert a történész
idézte szöveg egy lényegesen helyen eltér a Szellemi
őrségben (szerk. Nagy Pál, Palatinus, 2001)
közöltektől, amely viszont egyezik a Tamási Ágota és Z.
Szalai Sándor szerkesztette Jégtörő gondolatokban
(Szépirodalmi, 1982) közzétettektől. Az írók és a hatalom
viszonyát vizsgáló könyv az „előttem is kétségtelen,
hogy nem mindenben jól” cselekedtem szöveget fogadja el, az
Élet és Irodalmat jelölve meg forrásul. Hogy aztán ott
írták-e át annak idején Tamási szövegét, vagy utólag maga
a szerző módosított rajta, netán a kötetszerkesztők keze
nyoma látszik – filológiai nyomozás deríthetné ki. Azt
pedig még ez sem, hogy csakugyan azért nem szerepel-e a népi
írói határozatban a Gond és hitvallás említésekor a
szerző, Tamási Áron neve, mert „feltehetőleg” a Szellemi
tisztességet „honorálták vele”. Legyen ez a
történésznő feltevése, amely talán nincs annyira
rosszhiszemű, és nem is kelt akkora gyanakvást a népi
írókkal szemben, mint az az alátámasztani sem sietett
vélekedése, mely szerint a népieknek jóval kedvezőbb lett a
helyzetük, mint a forradalomban részt vevő többi írónak.
Röviden: „Egzisztenciális problémáik nem voltak” (i. m.).
Az effajta magabiztos kijelentések megérdemelnének legalább
annyi kiegészítést, hogy az MSZMP központi bizottságának
titkársága már 1957 végén állást foglalt egyrészt arról,
hogy a letartóztatott írók családtagjainak megélhetéséről
gondoskodni kell, másrészt hogy a kompromittált írók
számára kulturális területen lehetővé kell tenni a
tisztviselői munkakörben való elhelyezkedésüket (lásd Zárt,
bizalmas, számozott, i. m.). Az írók elhelyezésének
január 15-i állásáról szóló feljegyzésben a legvizslább
tekintet se fedezheti fel a népi írók nevét – ebből
látszana az, hogy nem voltak anyagi gondjaik?
Hogy a Szellemi tisztességet miként
és mivel jutalmazták, arra nézve fölösleges találgatásokba
bocsátkozni. Elég felütni két jegyzőkönyvet. Mindkettő az
MSZMP politikai bizottsága üléseiről – az 1959. április
1-jeiről, illetve a június 30-iról – készült. Az egyik az
Írószövetség újjá-, a másik, különös módon, az
átszervezéséről szól (lásd Zárt, bizalmas, számozott,
i. m.). Az előbbiben Orbán László veti fel, hogy a
választmánnyal egy probléma van, s „ez Tamási Áron
személye”. Mielőtt azonban erre rátérne, még beavatja az
elvtársait munkamódszerei titkaiba, s elárulja nekik, hogy
érdeklődtek a „belügyi elvtársaktól is”, mert „elő
szokott fordulni, hogy megkérdezzük az ottani elvtársak
véleményét, írókról lévén szó, akikkel hosszú időn
keresztül a Belügy is foglalkozott”. Hogy a belügyesek
miként vélekedtek, nem tudatja, csak a saját „hosszabb
töprengésükről” ad számot. Végül is javasolják
Tamásit, „bár tudjuk, hogy ezt a mi párttagságunk és
tömegeink felé nem könnyű dolog lesz megmagyarázni, ha a
Politikai Bizottság egyetért vele”. „De még azt se, hogy
minek ez az egész Írószövetség” – szól közbe Kádár
János, ennek az egy mondatnak az erejéig, hogy aztán Marosán
György vegye át a szót, kifejezve egyetértését: „senkinek
nem udvarolunk”. Amit ezután magyarázatul még hozzáfűz,
talán ebben az egy mondatban van a Gond és hitvallás
nyitja. Pontosabban annak, hogy miért nem kapott súlyos
(börtön)büntetést a szerző, Tamási Áron. „Egyszer
kezdtünk udvarolni Münnich elvtárssal együtt, amikor az
Írószövetség utolsó közgyűléséhez hozzájárultunk”
– mondja Marosán, mintegy beismerve: olvasták a Gond és
hitvallás szövegét, s nem emeltek vétót ellene, még
mielőtt az 1956. december 28-i taggyűlés elfogadta volna.
Tamási mindenesetre ott szerepel a
választmányba jelölendők között még az 1959. június 20-i
javaslat szerint is, hiszen előzőleg arra is rábólintottak,
hogy legyen tagja, Illyéssel, Szabó Pállal együtt, az
előkészítő bizottságnak. Június végére azonban fordul a
kocka: a 30-i ülésen Kádár János már kifogásolja Tamási
nevét. Magyarázatba kezd: ő is amellett volt, hogy
tárgyaljanak – „tárgyaljunk” – vele, vállalja vagy
nem. „Most mégis felvetem, szabad-e neki itt lenni? Mégis ez
az ember írta a »Gond és Hitvallás«-t – kezd győzködni,
majd érvelése váratlan fordulatot vesz. – Azokat a csepeli
munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő
maga még ki sem nyögte, hogy megbánta, mégis választmányi
tag lesz? Meg kell mondani, hogy a Politikai Bizottság nem
fogadta el választmányi tagnak. Ha nem bánta meg a »Gond és
Hitvallás«-t, akkor nem kell, hogy támogassa az
Írószövetséget.” A pártfőtitkárnak erre a váratlan
fordulatára még váratlanabb fordulat következik: Aczél
György szólal meg: „A »Gond és Hitvallás«-t négyen
írták – mondja. – Egy szépséghibája van a dolognak.
Tamási már dadogott valamit, viszont Illyés semmit, pedig neki
még rosszabb szerepe van.” Viszontválaszában Kádár újfent
határozott: „Orbán elvtárs beszéljen Tamási Áronnal,
megmondhatja, hogy az osztály és a minisztérium ajánlotta
választmányi tagnak, a Politikai Bizottság azt mondta, nem
lehet. Alapító tag maradhat.” A bizottság végül is mi
mást, mint ezt fogadja el.
A választmányi tagság történetéhez
tartozik, hogy a párt központi bizottsága tudományos és kulturális
osztályának listáján nem szerepelt az Írószövetség
következő, 1962 tavaszán tartott közgyűlésén sem. Ám ott
a felszólalása annyira elnyerte a pártvezetők tetszését,
hogy Köpeczi Béla utólag szükségét érezte felvetni:
„talán Tamási Áront helyes lett volna felvenni a
választmányba”. Szerinte az író a népiek „szóvivője”
volt, és nemcsak hogy csatlakozott a „politikai
állásfoglaláshoz”, hanem a pártonkívüliek közül első
hozzászólóként „ő adta meg a közgyűlésnek a
hangját”. Az összejövetelt politikai és ideológiai
szempontból fontos eseménynek nevezte, mégpedig a „politika
területén azért, mert az 56-os eseményeket a történelem
lapjaira tudjuk már helyezni, megtartva a tanulságot, mely
szerint a nyugat izgalmi ábrándjaival szemben is mi fenntartás
nélkül a magunk reális (és) szocialista politika alapjára
helyezkedünk. S ha adódik vita köztünk, azt mi egymás
között, úton a közös cél felé, magunk elintézzük.”
(Lásd Zárt, bizalmas, számozott, i. m.)
A Gond és hitvallás körül vívott
csata alighanem itt, ezzel ért véget – ekkor kezdődhetett,
„egymás között”, a kiegyezés. Anélkül, hogy Tamási
visszavonta volna a leglényegesebb és a legtöbbet vitatott, a
leginkább kifogásolt tételeit. Csak „a történelem
lapjaira” helyezte. Ott van azóta is az a gondolata, hogy 1945
után tíz esztendeig „idegen formában és zsarnoki módon
akarták” a magyarság „életévé tenni” „korának
eszméit”. Ott van, hogy „a nemzeti függetlenségét
veszendőnek látta”. S ott a jóslattevése, miután
„keserves szívvel” mondotta meg, hogy „a szovjet
kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel
festette meg forrásaink vizét”. A jövendölése pedig, a
szovjetekről, bevált, mára már beteljesült: „eljön az
idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy
az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama
tiprást, melyben Petőfi elveszett”.