Tornai József
Konvenció,
avagy a nevelésről
Érdekes, hogy amikor mi a ’40-es évek
derekán (hulltak a bombák!) úgy döntöttünk Tóth Irénnel,
hogy nem leszünk „konvenciósok”, semmit se tudtunk a
konvencióról. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy
limonádék helyett Flaubert-t, Balzacot, Blake-et, József
Attilát, Baudelaire-t, Móriczot, Dickenst olvasunk, és bár
szerelmesek voltunk, nem csókoljuk meg egymást. Tehenet
őriztünk kint a dunaharaszti határban, de az erdőben sem
tettük meg azt, amit – úgy tudtuk – a „konvenciósok”
elkövetnek.
A lemondás valami büszkeséget adott.
Véget ért a háború, új, sötéten új
világ kezdődött. 1946-ban tizenkilenc évesek voltunk, majdnem
teljesen naivak: nem is sejtettük, mi következik az oroszok, a
kommunisták uralmának jövő idejében.
Néhány év múlva szakítottam Irénnel.
Magyar és világirodalmi élmények foglaltak
le, és filozófiai, teológiai, vallásos művek. Kant, Spinoza,
Spencer, Leibniz mellett Marcus Aurelius elmélkedéseit éppúgy
elolvastam, mint Brandenstein Béla, Prohászka Ottokár, Schütz
Antal, Szent Ágoston vagy Rousseau, Kempis Tamás, Thomas Moore
könyveit. Közben még Baktai Ervin fordításában néhány
brahmanista szerzőt is. Freudtól az Egy illúzió jövőjét.
Vallásos, voltaképpen mégiscsak konvencióba
illeszkedő szemléletemet évről évre erősödő,
racionálisabb gondolatmenetek törték meg. Renan
Jézus-életrajzának olvasása után már biztosra vettem, hogy
megváltónk ember volt. Hosszú évekre panteista lettem,
Spinoza ebben sokat segített, a hivatalos marxista elmélet
viszont semmiféle hatással nem volt rám. A gyakorlat végleg
távol tartott tőle. Amikor első verseskönyvem megjelent
(1959), már a panteizmus is megoldhatatlanul ellentmondásos
lett számomra. Annyiban azonban mindenképpen hasznos volt, hogy
nevelésem, tizenkét éves iskolába járásom emberképétől,
úgy is mondhatom: történelmi féloldalasságaitól
megszabadított.
Hogy elemi, polgári és kereskedelmi iskoláim
négy-négy éve mennyire nem felelt meg azoknak a
fölismeréseknek, melyekre csak a legutóbbi harminc-negyven
esztendő olvasmányai tanítottak meg, csupán ma látom
tökéletes kontrasztossággal. Talán még fontosabb, hogy
tudom: elődeim és nemzedéktársaim is ugyanennek a
hipnózisnak estek áldozatául! Lehet, még az agymosás fogalma
sem volna túlzás a történelmi, politikai és vallási
elveknek a fejembe verésére, melyet akkor az egyetlen, sőt
szent igazságnak hittünk el. Manipulálásunk egészen spontán
volt, és tanítóink, tanáraink is önkéntelenül cselekedtek.
Biztos, hogy ártatlan bűnösök voltak, a kivételekről most
nem beszélek. Emlékszem, mekkora meglepetésben volt részem,
mikor 1943-ban először táboroztam nővéremmel Erdélyben, a
Gyilkos-tónál, és fönt a hegytetőn csak románul beszélő
pásztorokkal találkoztam, hiszen itthon másról se hallottam,
mint a „színtiszta” magyar területek galád trianoni
elrablásáról. Vagy elég volt Bibó tanulmányait megismernem,
hogy megtudjam: nem is olyan biztos, hogy Deák Ferenc „a haza
bölcse” volt a ’67-es kiegyezés megteremtőjeként. Annál
inkább egy hihetetlenül rövidlátó politikai elit vezetője.
Tudom, a kiegyezés máig is viták idegesítő tárgya, mégis
jó lett volna, ha legalább a középiskolában nemcsak a
konvencionálisan elfogadott álláspontot tanítják.
A konvenció azonban mindennél erősebb volt,
még 1945 után is néhány évig. Az ellenkezőjét Veres Péter
magyarázta meg egyszer, vagyis hogy az első világháborúban
nekünk is a már vesztesre álló osztrák-német hadvezetéssel
kellett volna harcba szállnunk, ahogy ezt az olaszok tették.
„Ezzel szemben tudod, mi volt a közszájon forgó mondás
Isonzónál és Doberdónál, miközben a századok
nyolcvan-kilencven százalékos vérveszteséget szenvedtek a
kíméletlen olasz ágyútűzben? Az, hogy megdögleni lehet,
de szar emberré válni nem!” Az ő magyarázatából
értettem meg, micsoda lealacsonyodás volt abba a
Habsburg-ágyba belefeküdni, amelynek császára 1849-ben olyan
kegyetlen bosszút állt rajtunk orosz segítséggel. Alig
tizennyolc év múlt el!
A legnagyobb torzulást mégis az az
egyoldalúság okozta, ahogyan az egész emberiség
történetét, a homo sapiens portréját megfestették! Ebből
aligha lehet kigyógyulni; tizennyolc-húsz esztendős korunk
után, nyugodtan mondhatom, lehetetlen. A „How to make a
great man” című esszémben már megírtam: a tökéletes
géniuszt úgy lehet megteremteni, hogy miközben eltúlozzuk a
pozitív, teljesen elhallgatjuk a negatív tulajdonságait. Ezt a
módszert alkalmazza az oktatás, azt hiszem, az egész világon.
Mintha a hangyák vagy a sáskák önmagukat istenítenék.
Mintha fajunk csupa Mucius Scaevolákból, Hunyadi Jánosokból,
Kőrösi Csoma Sándorokból, Gandhikból, Montaigne-ekből,
Albert Schweitzerekből, Szent Ferencekből, Einsteinekből,
Leonardo da Vincikből, Mozartokból, Buddhákból, Frazerekből
és Szókratészekből állna össze! És nem léteztek volna
Caligulák, Nerók, Himmlerek, Dzsingisz kánok, Robespierre-ek,
Napóleonok, Nagy Péterek, Assur-bán-aplik, VIII. Henrikek,
Hitlerek, Leninek, Rákosik és Sztálinok! Nem léteztek volna a
középkori hívők, akik az eretnekek egész napos kínzását
követelték a hóhéroktól; XIII. Lajosok, akik a hugenották
sok tízezres legyilkolását parancsolták meg, és SS-tisztek,
akik zsidó áldozatokkal szemben művelték ugyanezt! A török
állam ma is tagadja, hogy a század elején nyolc-kilenc millió
örményt mészárolt le a hadsereg; a szerbek sose fogják
megbánni: 1945 után negyvenezer ártatlan magyar parasztot
lőttek halomra. Nagy Sándor, a kivételes tehetségű fiatal
hadvezér mire Indiát eléri, már összeesküvésektől
rettegő, paranoiás őrült, aki csak gyilkoltatni tud. Határ
Győző, halott költőbarátom „folytatásos
mészárszéknek” nevezi a történelmünket. És mennyire
igaza van! Az iskolában elénk tartott tükörben ellenben egy
ragyogó, eszményi lényt látunk magunk előtt. Miért ne
hinnénk el? Kenneth Clark könyvében (Nézeteim a
civilizációról, 1985) azt olvasom: „Leon Battista
Alberti ezzel a szózattal fordult az emberhez: »Minden állatok
közül tenéked adatott a legkecsesebb test, a gyors és
céltudatos mozgás hatalma, néked adattak a legélesebb és
legfinomabb érzékek, tenéked adatott a halhatatlan
istenekéhez hasonló ész, értelem és emlékezet.«” Clark
megjegyzi: „Nyilvánvaló tévedés, hogy kecsesebbek lennénk
a többi állatnál, s mostani helyzetünkben aligha érezzük
hasonlónak magunkat az istenekhez.” A reneszánsz
gondolkodásbeli és képzőművészeti eredményeit mégis
Protagórasz axiómájával magyarázza: „Minden dolgok
mértéke az ember.”
A hangya már az ókorban eszményképnek
tekintette önmagát.
Emlékszem, a dunaharaszti cserkészcsapatban
mindnyájunknak ideált kellett választanunk, valamelyik élő
vagy történelmi alakot. Nem tudom már, ki lett az én
ideálom, de később, felnőtten már csak írókat,
filozófusokat, természettudósokat láttam követendő
példáknak.
Az egész látóhatár – az a félmillió
év, amennyire a modern emberre visszatekinthetünk – eléggé
elborult előttem.
A tanított, hirdetett, világító
eszménykép helyett egy őrülthöz hasonlító, néha azzal
teljesen azonos emberalak állt, nem tudtam benne fölismerni a
bölcset, értelmeset, a homo sapienst. Az evolúció gyilkos
örökösét annál inkább. Ezt nem merték tanítóink
megmutatni? Vagy maguk sem tudták, mi történt a
kiválasztódás ősmúltjában? Nem lehetett vállalni a „vagy
te ölsz meg engem, vagy én téged” fajfönntartási
szükséghelyzetét? Mindnyájan, akik ma élünk, valamelyik, a
vetélytársánál agresszívebb hím utódai vagyunk: mi köze
ehhez a felebaráti szeretet ájtatos dallamának? Erről a
dallamról Ken Wilber azt mondja (A működő szellem rövid
története, 2003): „Általában Platónt tartják »a«
felemelkedő, túlvilági filozófusnak, aki a látható
világot, a Földet és mindent, ami a Földön található, egy
másik, igazi világ fakó árnyképének vagy másolatának
tekintette… Platón tulajdonképpen kétféle mozgást ír le
– amit mi felemelkedésnek és alászállásnak nevezünk –,
és Platón műveiben mindkét irányú mozgás egyaránt
fontos… Whitehead híres megjegyzése – mely szerint a
nyugati hagyomány tulajdonképpen nem más, mint a Platón
műveihez fűzött lábjegyzetek sora – talán igaz, csakhogy a
lábjegyzetek mindig töredékesek… A
prekonvencionális-egocentrikus és a
konvencionális-etnocentrikus erkölcsi gondolkodás szerint a
rabszolgaság tökéletesen elfogadható… posztkonvencionális
szemszögből nézve azonban a rabszolgaság egyszerűen rossz
és tűrhetetlen.”
De hol van a posztkonvencionális történelmi,
antropológiai oktatás az iskolákban? És van-e, aki ezt a
megkülönböztetést kiemeli? Még a francia forradalom
kettősségének értelmezése sem történik meg (mert siker és
szörnyű kudarc volt egyszerre!), ezért, hogy európaiak és
amerikaiak egyre zavarosabban vélekednek a felvilágosodásról.
Az emberkép továbbra is homályban marad, pedig már ideje
volna a következtetések levonásának. De ez iszonyúan
fájdalmas műtét. Jobb, ha csak a beteg elaltatásáig
merészkedünk el. Amiben az emberiség ma él, álomállapot.
Ezt nem is kell erőltetni, ne higgyük, hogy az
informálórendszerek okozzák ezt a kórt. A szándékos
hipnózis a két XX. századi totális diktatúra módszere volt.
Ma szabadon választják a mítoszt, a démonokat, a
varázslatot.
Ez azért döbbent meg, mert – ahogy Max
Weber írta – az újkorral beköszöntött a varázstalanítás.
A vallás, a filozófia mellett megjelentek a
természettudományok. Németh László nagyszabású
esszéjében (Az újkor) biztosra veszi, hogy Kopernikusz,
Kepler, Galilei, Newton, Darwin, Mendel, Linné, Einstein, Planck
és a többiek után nem uralkodhatnak többé a légi szellemek,
démonok, gonosz árnyak. Nem így történt. A mágiákba,
mítoszokba vetett hit szívósan ellenáll a csillagászat, a
régészet, a paleontológia, a genetika, az etnológia, a
pszichológia fölfedezéseinek. Nem mondhatom, hogy győz, de
különösen az utóbbi másfél évtizedben egyre erősödik,
ráadásul főleg Kelet-Közép-Európában és a Közel-Keleten
nacionalista indulatokkal társul a vallásos
lelkület-gondolkodásmód. Az a konvenció, amelyben én is
nevelődtem, és azt hiszem, keveset tehetek a terjedése ellen.
„Diadalmas világnézet” ez, ahogyan Prohászka Ottokár
nevezte a negyvenes évek Magyarországán.
Vagyis nem maga a vallás, nem a teológiai
vagy akár történelmi megfontolások az ellenfeleim.
Az ember megjobbításának minden kísérlete
a konvencióba ütközik bele. A pozitív utópiák ezen a
zátonyon akadtak és akadnak fönn. Nietzsche
„übermensch”-evangéliuma is. Valamikor az ’50-es évek
totális kommunista diktatúrájában gyakran gondoltam úgy:
fönnmaradhatna, sikeres lehetne ez a teoretikusan irányított
rendszer, ha természetessé, magától értetődővé tudna
válni. Nem válhatott soha természetessé, de nem is volt
igazam. Amit én természetesnek neveztem, a konvencionális
volt, a konvencionálisan szabadságra törekvő,
konvencionálisan vallásos vagy sevallású, konvencionálisan
nemzeti érzelmeket tápláló magyar ember.
Aki nem mélyed el szenvedélyesen az ember
dolgaiban.
Fiatal éveiben kap valamilyen általános
vázlatot, képet a világról, a tudományról, az emberről, az
istenről, a hagyományokról – ez egy életre jól szolgál
neki. Aligha tesz hozzá vagy vesz el belőle, hacsak nem
erőszakolják a változásra, vagy nem történik vele
valamilyen megrázkódtató esemény. Ezért értelmetlen
beszélgetni, vitatkozni a negyven-ötven-hatvan éves nőkkel
és férfiakkal. Mind biztos a dolgában. Minél szűkösebb ez a
biztonság, annál inkább.
Az én génjeimben az volt a szerencsés
örökség, hogy tizennégy évesen olvasni kezdtem, s ezen a
„defektes” állapoton azóta sem tudtam túllépni. Így
terjedt ki a figyelmem az irodalmon, költészeten túlra,
pályám érdekében is: a történelemre, a modern fizikára,
biológiára, a legújabb csillagászati és genetikai
fölfedezések világára. Freud, Jung, Adler és mások
mélypszichológiai megállapításai éppúgy érdekeltek, mint
a XIX., XX. századra egyre jobban kiteljesedő néprajz, az
etnológia is. Vagy a modern zene nagy művei, melyekben
például Bartók, Kodály, Sztravinszkij, de Falla, Villa Lobos
egyesítette a népi hagyományt a modern, sőt az avantgárd
eszköztárával: az expresszionista, szürrealista
világképpel, formaképzéssel. Ehhez kapcsolódott aztán, ami
a századfordulón és a XX. században a festészetben,
szobrászatban történt: Van Gogh, Cézanne, Picasso, Chirico,
René Magritte, Brancusi, Medgyessi, Maillol, nálunk Nagy
István, Ferenczy Károly, Csontváry, Kohán, Veress Pál és
mások esetében. Nagy távlatokat nyitottak verseim hasznára is
az expresszionisták: Braque, Javlenszkij, a német Macke, Franz
Marc, Matisse, Munch, Nolde, Egry József, Max Ernst.
Biztos, hogy sokukat kihagytam, ahogy az
évtizedek folyamán tanulmányozott XVII., XIX. és XX. századi
filozófusokat sem akarom itt következetesen fölsorolni. Elég,
ha Hume-ot, Locke-ot, Husserlt, Bergsont, Kierkegard-t, Taylort,
Sartre-t, Jaspert és, mondjuk, Nikolai Hartmannt, Heideggert,
Nietzschét említem.
De mit tanítanak mindebből a
középiskolákban, az egyetemeken?
Németh Lászlónak nagyon igaza volt, amikor
azt javasolta a háború után: az irodalmat együtt kellene
oktatni a történelemmel. De hozzávehette volna ehhez a
tudománytörténetet és a filozófiát is. Netán volnának
ilyen komplex tudású tanáraink, professzoraink? Hiszen az
amerikai hatásra egyre inkább győztes extrém szakosodás
terjed Európában, így Magyarországon is! Gyakran beszélgetek
diplomás, szaktudós emberekkel, akik vagy sose figyeltek oda az
előadásokon, amikor a kettős spirálról, az ember afrikai
kiindulópontjáról, majd ázsiai, ausztráliai, európai
vándorútjáról volt szó, vagy életük viszontagságai
közben rég megfeledkeztek róla. És egyszerűen visszatértek
a mítoszokhoz, a bibliai vagy magyar eredettörténetekhez az
evolúciós, illetve szakmailag érvelő származáselméleteink
helyett. Miért jobb a konvenció útját járni, mint megismerve
azt, letérni róla? Miért jobb kizárólag a keresztény vagy
ógörög hagyományt követni, mint a modern etológiai és
DNS-eredményeket? Talán elegendő magyarázat az, amit Hamvas
mond: „Akkor épül a világ, ha a bensőmet lerombolom”?
Vagyis elfogadom a külső irányítást, a közös
„megegyezést”, az európai konvenciókat?
A reduktív gondolkodásmódnak ez az
ösztönös vonása akkor tűnt szemembe leginkább, amikor
ráébredtem: legalább annyira vagyok ősi, mint modern ember,
és legalább annyira globálisan érdekelt lény, mint csupán
európai. Az elvakult Európa-centrikusságra neszeltem föl
azokban a ’70-es években, mikor a világ törzsi népeinek
civilizáció előtti költészetét, mítoszait (Boldog
látomások, 1977) fordítottam. Tudtam: ezt az
önelégültséget meg kell tagadni. Ez megint olyan kemény
akadálynak bizonyult, mint a modern, azaz második modernség
műveltsége.
Bármilyen meglepő: némely európai
értelmiségiek, irodalomtörténészek, szaktudósok,
valláskutatók, teológusok szinte büszkék arra, hogy a
Távol-Kelet vagy Afrika kultúráját, gondolkodását, vallási
hagyományait nem ismerik. Emlékszem, mennyire nem hittem a
szememnek, mikor az egyik nagynevű teológus, Reinhold Niebuhr
azzal vezeti be kétkötetes könyvét (Az ember természete
és sorsa keresztény szemmel): „Kizárólag a
héber-keresztény hittel foglalkozom.” (Megjegyzem, az is
ritkaságszámba megy, ha nyugati teológus a keleti, az ortodox
kereszténység hitvilágában, történetében elmélyed!) Pedig
hát… Pedig hát a konfucianizmus, brahmanizmus, buddhizmus
egész világ, ahogy a kereszténység, a mohamedanizmus is az.
Angol, német, francia szaktudósok már a XIX. századtól
kezdve, majd a XX.-ban számtalan brahmanista, sintoista,
konfuciánus, taoista fordítással, értelmezéssel
gazdagították az érdeklődő nyugati-amerikai olvasót. Úgy
érzem, Amerikában ennek sokkal nagyobb hatása volt, mint a mi
kontinensünkön. Manapság évről évre több, pontosabb
könyv, kiindulópontul szolgáló írás jelenik meg például a
különféle buddhista irányzatokról. Könyvtár, misszió,
többféle közösség is működik.
Nagy reményekkel töltött el, amikor
évtizedekkel ezelőtt hozzájuthattam a Toynbee–Ikeda
Dialogue című, sok nyelven kiadott könyvhöz (azóta
magyarul is megjelent). A közismert angol történelemfilozófus
a szintén neves zen-buddhista tudóssal veszi sorra a modern
emberiség kényszerűen megvizsgálandó létproblémáit.
Ugyancsak igyekeznek egymást megérteni, vagy legalábbis
közelíteni a keleti és a nyugati szemlélet sarkpontjait vagy
éppen az itt és ott egyaránt más és más válságjeleket.
Végkövetkeztetésük egyszerű (azt hiszem, túlságosan is
egyszerű!) megoldás vagy inkább óhaj: a két kultúra
igyekezzék egymással kicserélni azt, ami sikeresnek bizonyult
benne. Például a szélsőségesen kifelé fordult nyugati
életmódot a sokkal bensőségesebb keletivel, azaz, mondjuk, a
meditációs gyakorlattal. Vagy a nagyon is egy személyre, egy
isteni beavatkozásra építő krisztusi hagyományt a buddhai
éntelenség önmagunkban megvalósított módjával. A két
kitűnő, néha vitatkozó elme Nyugat és Kelet szintézisében
látja elkerülhetőnek a fenyegető emberi, technikai, hadiipari
katasztrófát.
Igencsak lelkes voltam, olvasva, hogy van
megoldás.
De most, azon túl, hogy valóban ilyen
könnyen kimászhatunk a csődből (amit eléggé kétségesnek
érzek!), vajon ki ismeri nálunk és Európában ezt az őszinte
aggódást és kiútkeresést? Tanítanak-e legalább Európa
egyetemein ebből valamit is? Nem a konvenciózus nyugati
fölényérzet kerekedik fölül ezúttal is? Nem tudom. De abban
biztos vagyok: ezeket a más világokat ismernie kell itt
Európában, tehát nálunk is, minden létkeresőnek. Mert
Toynbee és Ikeda nem húzták meg pontosan a határt a Nyugat
és Kelet ontológiai különbsége között.
Mi ez a különbség?
Leegyszerűsítve: mi kívülről
látunk-ítélünk mindent, ők belülről. A keresztény
lélekszerkezetű ember azt várja, hogy megmentsék,
megváltsák a világiság csapdájából, mert hite szerint van
egy nem naturális, tisztán spirituális univerzum. Ezt
tanítói szerint csak alázattal, alávetettséggel, a kreatúra
állapotának szélsőséges elfogadásával lehet, ha
egyáltalán lehet, elérni. A végső menedéket, mely az
eredendő bűnből kiránt, Isten kegyelmének hívják. A
taoizmus, a brahmanizmus, de főként a buddhizmus az elrontott
lét, az alvás, elvarázsoltság állapotát a mindentudat, az
„all mind” fölébredésnek nevezett belső, meditatív
akciójával tanácsolja megszüntetni. Az én, amely
nem-énként képes látni magát, minden tekintély, más lét
beavatkozása nélkül helyezheti el a függő keletkezés
szabadságába lényét. Láthatjuk: az egyik a sok ezer éves
konvenció elfogadása, a másik kemény próbatétel, mert
amennyire evidens, ugyanannyira nem látszik magától
értetődőnek. Ezért is következett be a történések
véletleneiben, hogy még a nem konvencionális ontológiának is
kialakult egy egészen hétköznapi, szokásszerű, szinte
tudatosság nélküli formája, amit nagyon rossz szóval
magyarul vallásosságnak nevezünk; Buddha eredeti tanaiból is
vallás, tehát konvenció lett, ahogy elterjedt Ázsia külféle
országaiban. Európában végre, ha nem is helyeselni (mert ez
évezredes hipnózis föloldását követelné), de legalább
közismertté kellene tenni, tanítani, hogy kettős ontológiai
választási lehetőségünk van: vagy a szubsztanciából
magyarázunk mindent (Nyugat), vagy a
szubsztancianélküliségből (Kelet).
Buddhának azonban nemcsak a
szubsztanciaproblémával kellett küzdenie a korabeli (Kr. e.
VI. század) Indiában. Az újramegtestesülés több évezredes
tanításával is. Ez (mind a mai napig) a brahmanista vallásos
hagyomány alapja: senki sem tagadhatja, kerülheti meg a
tételt, hogy karmája (tettei) következtében halála után
újra meg újra a létrejövés törvényét követi a lelke.
Akár növény, akár állat, rovar vagy ember formájában.
Egészen addig, míg megtisztulva vissza nem tér eredetébe,
Brahmába. Ez az eredete a kasztrendszernek is. Végeredményben
senki sem választhatja szabadon a sorsát, mert hány
újjászületés révén érhetjük el a tökéletességet? Nincs
válasz: olyan ez, mint a Szent Ágoston-i eleve elrendelés.
Csak még ridegebb, mondhatnám: még gépiesebben tartja az
embert a körforgás, a szanszára fogságában.
Buddha nem fogadta el a reinkarnációt,
elutasította tehát a kasztokat is. Csakhogy nem tehette ezt
közvetlenül. Egyik beszédében azt mondja: „Persze hogy van
reinkarnáció, szerzetesek. De mi az, ami újra megtestesül?
Hiszen tudjátok, a lélek a halál után széthull, mert ami
részekből áll össze, részekre bomlik szét. Tehát semmi
sincs, ami újralétesülhetne.” Ebben a fejtegetésben
nyilvánvaló lesz: nincs két létforma, test és lélek ugyanaz
a meg nem maradó tünemény. Érdekes ezt tudva, hogy a mai
katolikus tanítás szerint nem érvényes a platonista
elképzelés, mely a lélek testből való megszabadulását
nevezi a halál pillanatának. Nyíri Tamás könyvéből (Az
ember a világban, 1981) idézem: „A Biblikus Teológiai
Szótár hangsúlyozza, hogy a föltámadás bibliai fogalma
össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével,
mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan,
amikor a halál megszabadítja testi bilincseiből, belép az
isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy –
jelenlegi bukott állapotában – teljességgel a halál
hatalmába kerül: a lélek a seól, az alvilág foglya
lesz, a test pedig elporlad a sírban. Ez azonban átmeneti
állapot csupán. Isten irgalmából újból életre támad az
ember, úgy, ahogyan felkel a földön, ahová lefeküdt, ahogyan
fölébred az álomból, melyben elmerült. Nem kétséges, hogy
ez a felfogás sokkal jobban megfelel a jelenkori antropológiai
személetnek, mint a metafizikai halhatatlanság. A halál utáni
életet igazából csak valamiféle testi formában tudjuk
elgondolni… Egyrészt tehát vannak olyan utalások és
jelzések, melyek a halál ideiglenességét sejtetik, másrészt
a bukott embernek nincs lehetősége arra, hogy úrrá legyen a
pusztuláson, és megvalósítsa rendeltetését. A megoldást a
keresztény remény nyújtja. A feltámadás a mindenható Isten
műve, s ilyenképpen teljességgel a remény tárgya.”
A nyugati gondolkodás tehát semmiképpen sem
képes elszakadni a szubsztanciától és annak
megszemélyesítésétől sem. A test és lélek
elválaszthatatlansága mégis hasonló a keleti monista
gondolkodáshoz. Az pedig, hogy Nyírő a feltámadást pusztán
remélhető túlvilágnak tartja, s mint a továbbiakban
fejtegeti, ennek a teljesülése kizárólag a Megváltó
ígéretén nyugszik, vagyis ha az ember mégsem támad föl,
akkor sem vetheti ezt a teljesen szabadon döntő Teremtő
szemére, ez az „örökélet” már nem áll messze a
vallássá lett sok-sok buddhista irányzat hittételétől.
Japánban kialakult az a kultusz, hogy elegendő a nirvána
eléréséhez Buddha imádata, föltétlen szeretete. A Tiszta
Ország-tanhoz tartozó hívők pedig azt vallják, hogy ott –
mint holmi hellenista elíziumban vagy keresztény, mohamedán
mennyországban – örök boldogságban élvezhetik a lét
teljességét a halál után. Ennek persze nem sok köze van a
filozófiai buddhizmushoz, talán folklorizálódásnak is
nevezhetném. Ahogy az európai kereszténységben is
megtaláljuk az úgynevezett népi vallásosságot. Erdélyi
Zsuzsanna hatalmas gyűjteményben (Hegyet hágék, lőtőt
lépék, 1976) mutatja be a népi imádságok gazdagságát.
A mi kultúránkban mindenesetre azt
mondják-írják: kezdetben volt a szubsztancia (héberek,
ógörögök). De még a hindu Rigvédában is az Egy az
oka mindennek:
Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.
Igaz, jelen van a bizonytalanság metafizikai
homálya is, mintha csak valami modern, kétségektől áthatott
elme tenné föl a kérdéseket:
Megtudtak-e mást is, akik kutattak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
(Szabó Lőrinc
fordítása)
Buddha éppen ezt a kérdésességet vágja el
„fölébredése” világánál: a létben nincsen semmi
örök, semmi maradandó. Az impermanencia tana eleve kizárja
azokat a föloldhatatlan ontológiai csomókat, melyeket az
abszolút, a szubsztancia föltételezése köt meg. Ezért
tartom a legmélyebbre hatoló filozófusnak, akit egyetlen
nyugati bölcselő vagy spekulációs irányzat sem közelít
meg. Az őt követő Nágárdzsuna (Kr. u. II. század)
„vizsgálódásának középpontjában a konvencionális
valóság és az üresség kapcsolata áll. Elsődleges
szándéka, hogy az üresség jelentését tisztázva megértesse
velünk, hogy az üresség ténye nem mond ellent sem Buddha
tanításainak, sem a mindennapi szokványos
tapasztalatainknak.” (Fehér Judit: Nágárdzsuna)
De éppen ez az (szubsztancianélküliség:
üresség), ami a nyugati kultúrát szinte véglegesen elzárja
a keletitől. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy meg se értsük
a fontosságát ember- és létszemléletünk szempontjából. Ki
mondhatná, hogy a homo sapiens mindörökre foglya marad saját
tévedésének? Ha van valami értelme a nevelésnek, vagy annak,
hogy én itt irodalmárként változtatás mellett érvelek, ha a
konvenciót túlhaladhatónak tartom, akkor az éppen a buddhai
fölfedezésre építő optimizmus. Persze nem vagyok buddhista:
éppúgy nem fogadhatom el sommásan sem mint filozófiát, sem
mint vallást, ahogy a keresztény tradíciót is újra meg újra
átvizsgálom. Ez a hagyomány ma már lehetővé teszi, hogy
kérdezzünk, bizonytalankodjunk olyan kérdésekben, amelyek
igencsak fogósak, s alighanem mindig is azok maradnak. Mint
például az emberi szabadságé. Erről mondja Nikolai Hartmann:
„Mivel azonban az ember alapvetően függő lény… szabadságát
mély homály fedi” (kiemelés tőlem – T. J.).
Megrémít a kijelentés!
Itt kísért a fejemben, akár akarom, akár
nem. Mert egyetlen dologban kapaszkodtam én meg eddig írás,
olvasás, beszélgetés, hajdani döntések közben is, és ez a
szabadság biztonsága, századról századra növekvő
elterjedése, ereje volt! Az, ami Petőfi verssorában (A
farkasok dala) olyan különös jelentéssel telik meg:
„Részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk.” Mert a
„nyomor” most nem az eredeti mindennapiságában, hanem
egész létünk természetére vonatkozik. Éppen ezért a
szabadság a legnagyobb antinómiánk? Vagy az
egzisztencializmusnak higgyek, tehát hogy „az ember
szabadságra ítéltetett, és mindig a szabadságot választja,
még ha tévedne is”? A modern csillagászat biztos abban, hogy
ha az egyik galaxis fölrobban, ezer másik áll össze valahol a
kozmoszban. Nincs végleges befejezés. A gondolkodás, a
kutatás is befejezhetetlen, azaz szabad. Azt kérdezem és
felelem, amit Rjókan, XVIII. századi zen-buddhista költő, aki
mintha azt bizonyítaná, amire Heidegger rájött élete
végén: hogy elsősorban a jó költészet lehet autentikus
filozófia (netán szellemi-lelki nevelés):
Mi legyen az én
igazi hagyatékom?
Tavasz virága,
kakukk a domb mögött,
sokszínű őszi levél.
Minden szó, minden kép többet jelent
önmagánál. Azonosak vagyunk a sok-mindenséggel. A kultúrák,
akármilyen létértelmezéshez kötődnek, ezt nem tagadhatják
egészen, és talán a halhatatlannak látszó konvenciók is,
mint az archaikus világ istenei, meghalnak egyszer. Átadhatják
helyüket az emberi egyetemességnek.