Főhajtás XI.
„m. s.”
Az ideológiai mindentudás
megszállottjai – így jellemezte Bibó István a
kommunistákat (Fogalmazvány, 1956. október 27.). Pontos
és tárgyszerű minősítését nem ismerhettem a hatvanas évek
derekán, csak a nyolcvanas évek végén sikerült hozzájutnom
a magyar filozófus és politikus Svájcban megjelent
négykötetes életműkiadásához. De 1956. november 4-e
árnyékában is a hazámban élni akaró ifjú
bölcsészhallgatóként nem csupán a pártunk és
kormányunk által engedélyezett szövegek olvasásával
próbáltam tájékozódni a világban.
Ismerősöktől kaptam kölcsön Márai Sándor
Egy polgár vallomásai című regényes önéletrajzát.
Este kezdtem el olvasni, mire hajnalodott, a végére értem.
Lebilincselt, felzaklatott a mű. Nagyanyám, édesanyám
kamaszkoromban hallott történetei keltek életre bennem.
Próbáltam tájékozódni. A Magyar
Irodalmi Lexikon 1965-ben megjelent második kötetében ezt
olvastam: „M. az új korszak hajnalán is görcsösen
ragaszkodott a történelmileg már lehanyatló polgári élet-
és irodalomszemlélethez, amelynek fiatal korában lázadója
volt, s nem tudott továbbfejlődni haladó irányban.” Hála
istennek! – gondoltam.
Bibó István véleményét a kommunistákról
1965-ben nem ismertem, de arra, amit a kommunisták által
bebörtönzött, megalázott magyar filozófus és politikus már
régóta tudott, engem is megtanított 1956. november 4. Tudtam:
a kommunistákkal nem lehet tárgyalni, de a kommunistákkal
tárgyalni kell. Nagy tekintélyű irodalomprofesszoromat,
Király Istvánt az egyetem folyosóján állítottam meg, és
tudatlanságnak álcázott agresszivitással kérdeztem őt: az
egyetemen miért nem tanulunk Márai Sándorról?
A válasz egyértelmű volt és letaglózó:
„Márai Sándor kihullott a magyar irodalomból. Márai Sándor
nevű magyar író nincs.”
Ma már tudom, hogy Bibó István ítélete –
„a kommunisták az ideológiai mindentudás megszállottjai”
– milyen pontos meghatározása az emberi értékeket
módszeresen és tudatosan pusztító mételynek.
A hatvanas–hetvenes években próbáltam
Márai-köteteket szerezni. Első szerzeményem a Napló
(1943–1944) első kiadása volt. Nem sokkal később, a
hatvanas évek végén Ausztráliába, ott élő lányaihoz
költöző idős rokonomtól (a hölgy még húsz év múlva is,
kilencvenéves korában Arany János-idézetekkel tarkított,
gyöngybetűkkel írott leveleket küldözgetett itthon élő
barátnőinek) kaptam meg a Füveskönyv 1943-as
kiadását.
A hetvenes években – Babits Mihály Amor
Sanctusa mellett – a Füveskönyv volt mindennapi
esti olvasmányom. Néhány oldal, néha csak néhány verssor
– de minden este a múlt illatát szívtam magamba elalvás
előtt.
A Füveskönyv újra és újra
elolvasott Ajánlásából tanultam meg érteni a
világot. „Ezt a könyvet ajánlom Senecának, mert arra
tanított, hogy erkölcs nélkül nincs ember. És
Epiktétosznak, mert megtanított arra, mi van hatalmunkban. És
Marcus Aureliusnak, aki megtanulta Epiktétosztól, mi az, ami
hatalmunkban van – és türelmes volt. És Montaigne-nak, mert
jókedvű volt, és nem törődött vele, mi lesz művével a
halál után.”
1957 őszén vásároltam meg Montaigne
esszékötetét. Tucat évig érintetlenül pihent a
könyvespolcomon. Márai Sándor arra biztatott: vegyem kézbe.
Azóta is szaporodnak a könyvben a ceruzával aláhúzott,
megjelölt gondolatok, mondatok. „Minden pillanatban
elképzelem az utolsó óra ütését… és szünet nélkül
zengetem magamban: »aminek egyszer meg kell esnie, megeshetik ma
is«.” (Lehet, hogy Hamlet Helsingőrben olvasta Montaigne-t?
„Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most
történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen
kell rá lenni: addig van.”)
És ki az az Epiktétosz, akitől Márai
Sándor azt tanulta: mi van hatalmunkban? Antikváriumban került
kezembe a Kézikönyvecske 1942-ben megjelent kiadása.
(Márai Sándor ebben az évben írta a Füveskönyvet!)
Esténként mondatról mondatra haladtam Epiktétosz művében.
És szokásomtól eltérően tintával húztam alá az utolsó
mondatot: „Anytos és Meteios megölhetnek, de ártani
– nem tudnak nekem.” (Évekkel később – ceruzával! –
tanulságul magamnak a lap aljára írtam: „Nektek,
barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a
testet, de azután többé nem árthatnak.” Lukács
evangéliuma 12,4.)
És Marcus Aurelius? Elmélkedései
1974-ben jelentek meg, akkor olvastam, akkor húztam alá a
következő mondatot: „Egyenesnek kell lenni, nem pedig
kiegyengetettnek!”
Márai Sándor egyenes volt. Vállalt
magányát, lelkében őrzött emberi, erkölcsi és politikai
értékrendjét halála pillanatáig nem adta fel. Egyenes volt,
és megfogadta Marcus Aurelius tanácsát: „ne zúgolódva
nézz szembe a halállal…”
Kiegyengetett milliók glóriázzák (vagy
becsmérlik) ma irigyelt egyenességét.
Először 1976-ban olvastam Seneca Erkölcsi
leveleit. Márai Sándor Füveskönyve volt az
iránytűm. „A legtöbben nyomorultul hányódnak a
halálfélelem és az élet gyötrelmei között, élni nem
akarnak, meghalni nem tudnak.”
Hazánkban régi gond; Petőfi Sándor 1848
januárjában kétségbeesetten így harsonázik: „Élni nem
tudunk, és halni nem merünk.” Egyetemi hallgatóimnak 1976
őszén arról beszéltem: Az nem lehet, hogy annyi szív…
És Petőfi versét magyaráztam: az lehetetlen, hogy úgy
tengődjön a nemzet, hogy sem meghalni, sem élni nincs
bátorsága, és ostobán meghunyászkodva tudomásul veszi, hogy
hosszú haldoklásra ítélte a nagyhatalmak összekacsintó,
cinikus galádsága. 1848-ban – mondtam. És a Szentírást
idéztem: „Akinek van füle a hallásra, hallja.”
Márai Sándor az elvei szerint élt.
Becsületesen akart élni, és tudott becsületesen meghalni.
Senecától tanulta: erkölcs nélkül nincs ember. Márai
Sándortól tanultam, hogy ifjú magyaroknak Senecát kell
idézni: „A halandóknak szerintem senki sem tesz rosszabb
szolgálatot, mint aki a filozófiát pénzre váltható
mesterségként tanulta meg, s másként él, mint ahogy élni
tanít.”
1956-ban megtanultam: erkölcstelen
írástudók, talmi filozófusok, gerinctelen politikusok, akik
nem úgy élnek, ahogy másokat élni tanítanak, bármikor
hajlandók megtagadni korábban vallott hitüket, eszméiket,
pillanatnyi érdekeiknek megfelelően cserélgetni álarcaikat,
féregként elárulni hazájukat.
Évtized múlva került kezembe Márai Sándor
1941-ben készült fényképe. Hátoldalán Márai Sándor
kézírása:
Körözés esetén:
Magasság: 183-
Súlya: 81-
Kora: 41-
Különös ismertető
jele: gyanakvó
álneve: m. s.
1942-ben ajándékozta ezt a képet Márai
Sándor Mezei Máriának. Akkor írta a fénykép hátoldalára: Körözés
esetén.
A nácik elől Leányfalura menekült, a
kommunisták elől Itáliába.
Engem valamikor a múlt század hatvanas
éveinek végén tanított meg arra: legyek gyanakvó. De a Füveskönyv
ajánlása alá már három évtizede ceruzával feljegyeztem
Seneca bölcs mondását: „Egyformán hiba mindenkiben bízni
és senkiben sem.”
Magyarországon éltem a 20. század második
felében. A Füveskönyv segített tájékozódni. „A
sztoikusok már nem parancsoltak Rómában, a keresztények még
nem uralkodtak.”
Múlt idő a 20. század, jelen idő a 21. A
sztoikusok már réges-rég nem parancsolnak. A keresztények
még mindig nem uralkodnak.
Este van. Megint este. Kezemben Márai Sándor Füveskönyve.
Magamba temetem, álmaimban fényesítem az elalvás előtt
olvasott mondatot: „Egy életen át, következetesen, nem
beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség,
mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”
Éjszaka felriadok. A hajnali derengésben
olvasgatok: „Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki
a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor
hörögsz a dobogókon és melled vered.”
Márai Sándor 1942-ben írta a Füveskönyvet.
Az ideológiai mindentudás megszállottjai
tévedtek: Márai Sándor nem hullott ki a magyar irodalomból.
Üzen a múltból.
Szigethy Gábor