Prágai Tamás
Rózsássy Barbara: Pater noster,
Dante
Stádium, 2007
Dantét lehetetlen „utolírni”.
Nemcsak azért, mert utolérhetetlen nagyság, az Isteni
színjáték „egy egész élet, sőt egy egész kor szinte
lexikálisan teljes esemény- és tudástömegét foglalja
magában”, ahogy fordítója, Babits megjegyzi, hanem mert
élet- és világismerete döbbenetesen riasztó, maga is
„észak-fok, titok, idegenség”, keze munkája is
borzongásra késztet. Nem, semmiképpen sem vonzó, nem
szórakoztató, nem olvasmányos, ellenkezőleg. Gigászi és
rettentő, és éppen ebben van erőssége; amikor olvasója maga
is az „emberélet útjának felén” jár (vagy legalábbis a
környékén, azt kicsit már meg is haladva), lassacskán kezdi
megérteni mindazt, amit a nagy emigráns az erdő sötétjéről
ír. Az erdő és a világ persze elkoptatott hasonlat, és Dante
bizony bevisz ebbe az erdőbe mélyen; és a mai guelfek és ghibellinek
harcait látva minden több száz éves villanás könnyen
aktualitást nyer – mondjuk szép, patinás kifejezéssel – a
„szellem horizontján”. Nem volt ez másként Babits korában
(„…számunkra, kik ma az európai egység gondolatával
küzdünk, különösen érdekes nyomon követni ennek az
egységgondolatnak fokról fokra való hódítását e nagy
középkori lélekben”, írja Az európai irodalom
történetében, és már maga az egybecsengés is
megrendítő!), és valószínű, nem lesz másként évszázadok
múlva sem, ha lesznek még egyáltalán évszázadok.
Rózsássy Barbara Pater noster,
Dante címmel adott ki újabb verseskötetet, ez bizony
komoly ambíciót jelez. A Miatyánk szavaival ötvözni
Dantét… Mit mondjak, egyfelől logikus, másfelől szerfelett
szemtelen lépés. Rózsássy munkáit régóta figyelem, trenden
kívülinek tartom (nem tudom, ki hogy van vele, ez nálam
pozitív megállapítás), „nemzedékünk figyelemre méltó
alkotója”, írhatnám, ha feltételezném, hogy ma az a szó,
hogy „nemzedék”, bármilyen tartalmat hordoz némi életkori
vonatkozáson túl. Tény, hogy Rózsássy nem azt a –
leginkább Nemes Nagy nyomdokain haladó – lírát műveli,
amelyet újholdasnak szokás nevezni, s amely különböző
felhangokkal bár, de leginkább feltalálható a magukat
valamire tartó költőnők körében. Rózsássy nem tárgyias
és nem kimért; alkotásának két kulcsfogalma az indulat
(sőt, hadd használjam akár a Füst Milánra utaló
kifejezést: az „indulat-hordta látomás” – tudjuk, hogy e
különös esztétika, a Látomás és indulat a művészetben
szerzője szerint „indulataink legfőbb művészeteinknek
létrehozói”,) valamint az alkotást megzabolázó, annak
keretet adó techné, a hangsúlyosan kötött forma. Rózsássy
munkáinak erényeit és gyengeségeit is e két fogalommal
jelzett koordináta-rendszer különböző paraméterekkel
meghatározott pontjain látom.
A kötet első verse térbeli megjelenését
tekintve is mintegy bélyegként jelzi ezt a dilemmát. A Várom
a jöttöd testét kilencven fokkal elforgatta a szerkesztő,
az így a kötet testére mintegy merőlegesen, függőleges
sorokban helyezkedik el, mint jegyzetében írja, azért, mert a
kecses kötet keskenyebb lapoldalain nem fért el a hosszabb
verssor, a hexameter. „Hozd csak az éjszaka-mélybe az álmot
elém, egyedüllét / – vívja a harcát, önmaga szívét
szúrja le késsel”, és ez az evokáció megerősíteni
látszik, amit a látomás súlyáról mondtam. És: „…nincs
iga, honnan vers, te szelíd, szép, nem menekülhetsz” –
így a vers záró sora. E felvetés szerint Rózsássy
törekvése: egyfajta virtus, a vers szabadságát épp a
kötött formán keresztül mutatni meg – és az
irodalomtörténész számára ez a felvetés bizony nem
érdemtelen. Alighanem hamarosan foglalkozni kell majd a
klasszicizálódás jelenségével a legutóbbi magyar
költészetben, hiszen a klasszikus metrum mögött sok minden
megfér a rájátszás és paródia különböző regisztereitől
az elégikus hangig. Rózsássyt nyilván inspirálja a Stádium
Könyvkiadó köre, konkrétan a Kárpáti Kamil-féle
formaalkotó kedv, a száz százalékig komolyan vett forma.
Üres forma viszont nincs. Nem hiszem, hogy értelmezhető az a
szó, hogy „formaművész”. Ha egy alkotó saját költői
nyelvét a kötött forma segítségével tudja megtalálni, és
verslábakon lépegetve jut el a célba, tegyen így; némelyek
számára ez szinte kényszer. Bizonyos alkatú költők (egy
Berzsenyi, egy Csokonai, egy József Attila, hogy csak a
legnagyobb neveket soroljam) a komolyan vett forma nélkül
vélhetően soha nem találták volna meg költői világukat.
Ahogy a nagy alkotó indulata a formát sajátítja át, úgy
változik a forma is az alkotó kezén, válik a nyelv, a
kifejezés hordozójaként egyedivé. Föl kell tennünk a
kérdést: a saját világ nyelvévé lényegül-e a forma? És
ezen a ponton van helye kritikai megjegyzésemnek. Rózsássy
költeményeiben érzem az alkotó indulat izzását, de ez a
formát nem minden esetben hatja át; saját nyelve helyenként a
forma igájába szorul (olvasom fejére a maga alkotta képet),
vagy a magasban szárnyal, a forma lentebb maradt barázdái
fölött.
Bár a kötet mottójául az Isteni
színjáték sorait választja („Ó Múzsa, nagy szellem,
tiéd ez új dal, / ó lélek, aki írod, amit láttam, /
nemességed elválik majd ezúttal”), Rózsássy könyve
inkább az „édes új stílust”, a „dolce stil nuovót”,
a profán és spontán, köznyelven írt költészetet, a szonettíró
Dantét idézi. Nem ténylegesen – bár szonettciklussal indul
a kötet, a szonett nem szorítja ki sem a terzinát, sem az
oldottabb-rímes, sőt kötetlen formát. A kötet legjobb
verseiben a hangvétel oldottsága jellemző. „Mert itt zúg a
folyó, igen közel / – sötét, üres ég tükörképe az. /
Ki lesz hát, ki harangot kondít, / s megbocsátja vétkeimet, /
míg suhogó lombok alatt / szerteszórja csontjaim / a
nincstelen felejtés?” – kérdezi az ürességet
megszólító a Mélyben suttogó záró soraiban; „Ó
felejtő-kút, önmagam felejtem, / s ti kábák, kik üres
szemmel rám néztek, / nem látjátok: széthullik minden
sejtem, / beporzom magammal a koszos várost, / szerte fáim
nőnek utcákon s kertben, / s bor helyett papunk
gyümölcsömmel áldoz” – érnek véget a Felejtő
háromsorosai. E két rövid idézet is jól illusztrálja a
szerző versalkotó technikáját, melyet a határozott, klaszszikus
képek meghökkentően újszerű viszonylatokba rendezése,
illetve egyfajta absztrakcióval való „beoltása” jellemez.
Ez a vers nyitott a rendezettebben központosított metaforika
felé (ahogy példának okáért Baka István alakította ki
költői világát), akár az elvontabb absztrakciókra.
Jegyzetanyagára pillantva fölvillant bennem egy Eliot-párhuzam
is (tudjuk, az Átokföldje saját jegyzeteivel
gazdagítva jelent meg); de lehet, hogy a versszólam további
lazítása, a beszédmódok gyarapítása is rejt még
tartalékokat, és a gazdag klasszikus utalás- és
vonatkozásrendszert még kiaknázhatóbbá teheti.
Könyv, te kerítő az egyik szonett
címe, és nehéz nem leütni a földobott labdát – a Pater
noster, Dante kicsiny, kemény táblás zsebkönyv
formátumával és szellemes módon Dante Gabriel Rossetti
képeivel szintén „kínálja magát”. De hát, mint felveti:
„…könyvbe szeretni kinek tiltott?” Szép a betűtípus és
a tördelés, nekem kicsit túl díszes a lapszámozás.
Szokatlan, hogy könyvéhez az alkotó és a kiadó is utószót
írjon (értem, hogy ez a sorozat koncepciója), én jobban
szeretem, ha a vers „meztelenül” jelenik meg a kötetben.
„Szerelem, fülbe visszacsengő rímszó / fölötted dönteni
nincs földi bíró” – az idézett szonett két sora nemcsak Lancelot
titkos szerelmét idézi, mely Paolót és Francescát is
szenvedélyre késztette – a szerző jegyzetében erre utal
–, hanem Dante általánosabb, reményt adó szavait is, azt a
mondatot, mellyel az Isteni színjáték folyamát
bevégzi: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, / de
folyton-gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a
Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot.” Így e
szerelem a költészetet inspiráló képzelet, vagyis az
említett „indulat-hordta látomás” újabb szinonimája is
– és éppen ez az, amit, ha megmutatkozik, oly nagyra
becsülünk a költészetben.