Oravecz Imre
Kaliforniai
fürj
A magyar vendégmunkásnak az Egyesült
Államokban sanyarú élete volt. Kevés kivételtől eltekintve,
mint amilyen István is volt, parasztból minden átmenet
nélkül ipari munkássá kellett átvedlenie. Az illatos
mezőket, az állatok társaságát, a természetközeli létet a
gyárak, bányák mesterséges, egészségtelen világával
felcserélnie. Minthogy minél rövidebb időn belül minél
több pénzt akart félretenni, bármilyen munkát elvállalt,
csak a legszükségesebbekre költött, még jobban a fogához
verte a garast, mint otthon. Falusi létére arra kényszerült,
hogy városban, olykor nagyvárosban vagy minden településtől
távoli, ideiglenes jellegű, zsúfolt munkáskolónián lakjon,
hasonszőrűek között ugyan, de rendesen magányos farkasként,
nélkülözve a családját, rokonságát, mert a zöm egyedül
érkezett, nem csupán a nőtlen férfi, sokszor a házas is,
hogy kevesebbet kelljen költenie, és csak később, olykor csak
évek múltán hozatta ki maga után a feleségét, gyerekét,
testvérét is. A tágabb, az angolszász környezettől
elszigetelten, magának élt, részint vagy egészen
elutasította annak szokásait, értékrendjét, vagy esetleg
tudomást sem vett róla. Idegen maradt az idegenek között.
Még a nyelvet sem sajátította el, noha erre itt-ott még
ösztönözték is, mert akadtak munkaadók, akik ingyenes angol
nyelvtanfolyamokat szerveztek munkásaiknak. Nem tudott, vagy az
első években legalábbis, nem akart angolul megtanulni. Abból
a megfontolásból kiindulva, hogy nem érdemes arra a rövid
időre, amelyet kint tölt, mert úgy tervezte, hogy csak rövid
ideig tartózkodik kint, összekapar egy kis pénzt, aztán megy
haza. Így gondolkodott, noha ezzel olykor még az életét is
kockáztatta, hiszen a munkahelyén még a veszélyekre
figyelmeztető táblákat sem tudta elolvasni, amelyek
természetesen angol nyelvűek voltak.
Azelőtt soha nem járt külföldön, még
kevésbé érintkezett Európán kívüli kultúrával. Képtelen
volt az új környezethez idomulni, azt elfogadni, vagy legalább
megszokni, hogy ez egy másik ország, ahol ráadásul még
szinte minden másként is van. Ezért a honvágy is mértéken
felül gyötörte. De legjobban mégis attól szenvedett, hogy az
amerikaiak lenézték, valósággal megvetették. Mihelyt
kilépett szűkebb környezetéből, elhagyta a kolóniát, a
magyar negyedet, magyar utcát, hol mi volt, mihelyt közvetlen
érintkezésbe került velük, azonnal tapasztalnia kellett ezt,
utcán, üzletben, kocsmában, utazás közben, olykor még a
munkahelyén is, ha amerikaiakkal dolgozott együtt. Vagy ha azok
palástolták is megvetésüket, és az nem jutott nyíltan
kifejezésre, mindenképpen hátrányos megkülönböztetésben
részesítették. Látta, érezte ezt, és tehetetlenül állt
vele szemben. Nem tudta, hogy e magatartás mögött az a
közhiedelem rejlik, hogy a Kelet-Európából érkezett népek
szedett-vedettek, nem ütik meg az amerikaiak és úgy
általában az angolszászok értelmi és erkölcsi szintjét,
alacsonyabb rendűek. Kivált érvényes ez a magyarokra. Hiba
beengedni őket az országba, de ha már egyszer itt vannak,
ennek megfelelően kell bánni velük, nehogy elbízzák magukat,
mert különben soha többé nem mennek vissza. Az átlagamerikai
így vélekedett, még ha felmenőit nem a Mayflower utasaitól,
a Zarándok atyáktól származtatta is, vagy azok még csak nem
is angolszászok voltak. Még ha ő maga történetesen francia
vagy német volt is, de már legalább másodgenerációs, már
így gondolkodott, szentül meg volt győződve róla, hogy ez
így van, így helyes. És ennek minden lehetséges fórumon
hangot is adtak, még az újságokban is. De nemcsak a
műveletlen, szűk látókörű vagy laikus vallott ilyen
nézetet. A tudomány emberei is ezt hangoztatták, mert azok is
így látták. Sőt, ők még megtoldották azzal, hogy ezek a
nemkívánatos elemek ebből kifolyólag még a létért való
küzdelemre is alkalmatlanok. A Wisconsini Egyetem politikai
gazdaságtan professzora, bizonyos R. C. Commons pedig odáig
ment, hogy egyenesen Duna-parti mongoloknak titulálta a
magyarokat, akik szerinte a földtekét megkerülve most újra
őshazájuk felé tartanak, és Amerikában találkoznak
rokonaikkal, az ugyanolyan igénytelen ázsiai bevándorlókkal.
Az ember azt gondolná, hogy ez nem vonatkozott
az amerikai munkásságra, az másként viszonyult az
osztályabeli magyarhoz, hiszen munkásszolidaritás is van a
világon, nemcsak nemzetközi tőke, nációk fölötti
kizsákmányolás. De vonatkozott, és nem érzett együtt vele,
legalábbis a szervezett munkásság nem. A szervezett amerikai
munkás nem csupán munkát, méltányos bért akart. Neki a
munka minősége is számított. Javában zajlott az ipari
forradalom, amelynek során az Egyesült Államok mezőgazdasági
országból ipari nagyhatalommá lett. Közrendű
véghezvivőinek komoly gondot okozott, hogy a szinte idilli
manufakturális munkavégzésről át kellett állniuk a
lelketlen nagyipari termelésre. Ezért rossz szemmel nézték,
hogy a kelet-európai paraszt minden további nélkül elfogadja,
hogy csupán apró csavar a személytelen nagy gépezetben, mert
nincsen munkásmúltja, a korábbi, emberibb állapotot nem
ismeri, egyből az új, könyörtelen körülmények közé
csöppent. És az sem tetszett amerikai társának, hogy zokszó
nélkül végzi a legnehezebb munkát is, mert a hazájában ezt
szokta meg, és többnyire a kizsákmányolás ellen sem lázad,
azt is ismeri, bár otthon nem passzióból ugyan, de rendesen
maga zsákmányolta ki magát.
Ellenszenvük mélyebb oka azonban nem ez,
hanem a kenyérféltés volt. Az újfajta proletárokat azzal
vádolták, hogy elveszik előlük a munkát, és minthogy nem
bocsátkoznak hosszadalmas bérharcokba, hanem kevesebb pénzért
is hajlandók dolgozni, lenyomják a béreket, mi több,
hagyják, hogy sztrájktörőkként használják őket. Ami a
sztrájktörést illeti, a vád megalapozott volt, bár ritkán
adódott elő, és akkor is úgy, hogy nem tudtak róla,
elhallgatták előlük, vagy félrevezették őket. Az viszont
nem állta meg a helyét, hogy soha nem próbáltak előnyösebb
feltételeket kikényszeríteni. Itt-ott még szakszervezetet is
alapítottak, és az is előfordult, hogy sztrájkoltak, sőt,
szembeszálltak a kirendelt karhatalommal, mint például a
pennsylvaniai Hazeltonban, ahol jó páran az életükkel
fizettek ezért a merészségért. Ennek ellenére az amerikai
szakszervezetek, a Munka Lovagjai, Knights of Labor vagy az
Amerikai Munkásszövetség, American Federation of Labor nemhogy
nem vették fel őket tagjaik közé, vagy legalább
védelmükbe, egyenesen támadták őket, vezetőik pedig
követelték, hogy tiltsák meg a bevándorlásukat.
Az igazsághoz tartozik még, hogy akaratlanul
némiképp a magyarok is hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen
árnyalatlan kép alakult ki róluk a közvéleményben. Eltérő
életmódjukkal, furcsa szokásaikkal, különös öltözetükkel
félrevezették, megtévesztették az amerikaiakat, tápot adtak
az előítéleteknek. Nagyon, de nagyon nem úgy éltek, mint
szerintük kellett volna, vagyis mint ők. Nemhogy nem
válogattak a munkában, még saját tulajdonú, két vagy több
hálószobás, komfortos családi házakban sem laktak, miként
az amerikaiak többsége már akkor, hanem többnyire zsúfolt
tömegszállásokon, burdosházakban, sokan egy szobában, még
ágyrajárókként is. A teljes igénytelenség látszatát
keltették a táplálkozásukkal is. Zsíros, egészségtelen
tésztaételeket és főzelékeket ettek lisztből készült
rántással, mely utóbbira nekik még szavuk sem volt, de
főként húst, disznóhúst és nyers, füstölt szalonnát
sok-sok kenyérrel. Nem jártak sehova, se moziba, se
színházba, nem érdekelte őket a kultúra. A divattal sem
tartottak lépést. Miután elnyűtték magukkal hozott,
többé-kevésbé cifra gönceiket, a munkaruhán kívül csak
egy öltözet ruhát vettek, és mindig abban jártak, míg le
nem kopott róluk. Eszeveszettül spóroltak, csak a
legszükségesebbekre költöttek. Mindent sajnáltak maguktól,
mint a betegesen fösvények. Az italt kivéve. A sörrel,
whiskeyvel nehezen barátkoztak meg. Eleinte mindig bort
követeltek, és gyümölcspálinkát. Gyümölcspálinka nem
volt, a bor pedig aránytalanul drága. De aztán rászoktak az
új italokra, és öntötték magukba, vedelték, munka után, a
burdban, de leginkább a szalónban, a kocsmában. Ott
rendszerint berúgtak, és összeverekedtek más nemzetbeliekkel,
olaszokkal, franciákkal, de főként egymással. Vagy legjobb
esetben kötözködtek, izgágáskodtak, ordibáltak, énekeltek.
És így mentek haza, záróra után, egyenként vagy
összekapaszkodva. A tetejébe még sűrűn vizeltek is. Nem
előtte, a kocsmai vécében, vagy otthon, mikor hazaértek,
hanem közben, az utcán, nyilvánosan, szemérmetlenül, ahogy
Magyarországon megszokták. Az út közepén, a járdán, a
kerítések, falak mellett, fák tövében, ahol éppen rájuk
jött, ha jött valaki, ha nem, ha nő, ha férfi, mindenki szeme
láttára. És hiába tartóztatták le, büntették meg őket
minduntalan közszeméremsértésért, erről nem és nem akartak
leszokni, ezt természet adta joguknak tekintették. Az
amerikaiak a többi furcsaságon is eléggé elszörnyülködtek,
de ezt a nyílt színi barbár vizeletürítést tudták
legkevésbé megemészteni.
A Kárpát-medence zabolázatlan, vad vérei
tehát kedvezőtlen benyomást tettek a korlátlan lehetőségek
hazájának civilizáltabb polgáraira. A magyaroknak rossz
hírük lett, hírhedtek lettek, ha nem is országszerte, de
Keleten, Közép-Nyugaton: Pennsylvania, Indiana, Illinois, New
Jersey és Ohio ipar- és bányavidékein, ahol nagyobb számban
jelentek meg, mindenképpen. Ezekben az államokban alakult ki
velük szemben a legerősebb fenntartás, ellenérzés,
helyenként ellenségesség. De ők maguk is itt tudtak a
leghatékonyabban védekezni az ebből fakadó
méltánytalanságok és igazságtalanságok ellen azzal, hogy
miként Toledóban is, elkülönültek, maguk közt maradtak, a
maguk külön világában. De csak addig, és nem tovább.
Mihelyt kiléptek, kimerészkedtek belőle, máris szabad préda
voltak, kiszolgáltatva a többségi társadalomnak, a
közhangulat önkényének, és talán a lincselést kivéve
minden megtörténhetett velük.
Nem kellett feltétlenül tilalmasat,
különöset művelni, írott vagy íratlan törvényeket
megszegni, véteni a közrend vagy a közfelfogás ellen.
Feltűnően viselkedni, provokálni, lopni, tengelyt akasztani
valakivel, ismeretlen környéken eltévedni, mutogatni,
kézzel-lábbal magyarázni, valahol rossz kiejtéssel
megszólalni, valami felől kérdezősködni, valamit nem tudni,
vagy nem úgy tudni, ahogy mindenki. Elég volt valahol
felbukkanni, megjelenni, máris lefittyedtek az ajkak,
összehúzódtak a szemek, és kiült az arcokra a rosszallás,
súlyosabb esetben az undor. Rejtély, hogyan jöttek rá ilyen
tévedhetetlenül, mi árulta el a magyart ilyen egyértelműen.
Bizonytalan fellépése, szaga, tekintete, járása, testtartása
vagy mindez együtt? De a bennszülött amerikaiak egyből
tudták, kivel, miféle szerzettel van dolguk, és annak
megfelelően bántak vele. És még szerencsésnek mondhatta
magát az áldozat, ha tettlegesen nem bántalmazták, vagy ha
annyira új volt, hogy még egyáltalán nem tudott angolul, és
nem értette a rosszindulatú megjegyzést, szitkot, amellyel
illették.
Istvánnak, mint a legtöbb frissen
érkezettnek, egyelőre sejtelme sem volt arról, hogy nemzete
ilyen előnytelen besorolást kapott. Paja bátyja, öntödei
munkatársai vagy a burdbeliek nem figyelmeztették erre, és ő
maga sem tapasztalt még semmi olyasmit, amiből erre
következtethetett volna, sem a hajó-, sem a vonatút során.
Úgyhogy minden előzmény és előkészítés nélkül,
teljességgel váratlanul kapott ízelítőt annak áldatlan
következményeiből.
Bakancsra volt szüksége, de nem akármilyen
bakancsra, hanem megfelelő, célszerű munkabakancsra, olyan
hosszú szárú, fűzős bőr lábbelire, amelynek belül vasalt
az orra, amely megvédi a lábát, a lábujját, ha véletlenül
ráejt egy bigányt, egy nyersvastömböt vagy valami
más, hasonlóan súlyos tárgyat. Ha nincs benne vas, képes
úgy szétlapítani a lábujját, hogy még el is veszítheti,
mert esetleg le kell vágni. Talált volna ilyen bakancsot
helyben is, mert Birminghamben is lehetett kapni, a Goldner-féle
áruházban, a Consaul Streeten, hiszen volt rá igény, soknak
kellett ilyen a munkahelyén. Csakhogy ott drágállotta, máshol
akarta beszerezni, ahol olcsóbb. Többen Nyugat-Toledót, a
belvárost ajánlották, a Collingwood Boulvard-on túli részt,
ahol nagyobb a választék is. Nincs az olyan messze, mondták,
felül a szuburbánra, átmegy vele a Cherry Street-i
hídon, aztán délnek a Summit Streeten, a Monroe-n átszáll a sztrítkáréra,
és az egyenesen oda viszi. De ő Paja bátyjára hallgatott, aki
azt tanácsolta, maradjon inkább ezen az oldalon, és nézze meg
Dél-Toledóban, a Main Streeten, ahol az üzletek vannak. Van
ott egy kifejezetten munkaruházati bolt, ahol bakancsot is
árulnak, a neve nem jut eszébe, ott próbálja meg. Ő is ott
vette a magáét. Az közelebb van, meg közlekedésre sem kell
költenie, mert oda gyalog is mehet. Azonkívül ott olcsóbb a
bakancs, legalábbis akkor az volt.
Aznap nappalos volt, és délután öttől már
szabad. Műszak után nem ment haza az öntödéből mosakodni,
átöltözni, hanem egyből oda indult, hogy ezzel is időt
takarítson meg. A dinnerpéljét az asztalkendőjébe csavarta,
és a hóna alá csapta, hogy ne lássák. Eső esett, de már
elállt, és a Maumee felől szél fújt. Begombolta az inge
nyakát. Nem szerette így, de nem mert parasztos, hanem mert
szűk volt a gallérja, és szorított. Jobban a fejébe nyomta a
kalapját, és behúzta a nyakát, mint aki fázik. A Front
Streeten a Consaul után megszűntek a házak. Egy darabig a
szántóföldeket figyelte, és a hajókat, az uszályokat a
folyón, bár némelyiknek csak a kéményét látta, mert
eltakarta őket előle a néhol magas part. Aztán nem nagyon
nézett se jobbra, se balra, csak ment, sietett. Járókelőket
nem kellett kerülgetnie, mert erre nem voltak, és a
villanyvonat is ritkán járt. Csak egy-egy társzekér vagy
teherautó jött néha, hol egyik, hol másik irányból.
Olyankor az út szélére húzódott.
Nem ment el egészen a Front Street és a Main
Street kereszteződéséig. Előbb lefordult a Frontról, be a
Platt Streetbe, hogy az immár ismét lakott részen átvágjon a
Main üzleti része felé, és ezzel, miként tanácsolták neki,
valamelyest lerövidítse az utat. A Platt keresztezte a Second
Streetet, a Second pedig a Maint. Már a Secondön baktatott, nem
messze a Maintől, amikor két suhancra lett figyelmes az utca
túloldalán. Egy üres telek előtt álltak zsebre dugott
kézzel, és kiabáltak valamit, amit nem értett. Nem
törődött velük, mert azt hitte, nem neki kiabálnak, hanem
valaki másnak, folytatta útját. De aztán megállapította,
hogy rajta kívül senki nincs hallótávolon belül, se az
utcában, se a közeli házak ajtajában, ablakában, akikhez
szavaikat intézhetnék, és csak megállt.
Azok tovább kiabáltak azzal a
különbséggel, hogy közben kivették a kezüket a zsebükből,
és már mutogattak is, méghozzá feléje, amiből
egyértelművé vált, hogy mégis neki kiabálnak:
– Greenhorn, hey, ya there, ya, greenhorn!1
Feléjük fordult, és kezével maga felé
bökött, így kérdve tőlük, hogy neki szólnak-e.
– Ye, ya, ya, greenhorn2 –
mondták, és tovább mutogattak feléje. – We mean ya.3
István tehetetlenül széttárta a karját,
jelezvén, hogy nem érti, mit mondanak.
– Sure, ya ain’t git it4 –
kiabálták, és gúnyosan nevetve, István mozdulatait utánozva
szintén széttárták a karjukat.
István állt még pár másodpercig habozva,
aztán vállat vont, és továbbment.
– Hey, where is ya goin’? Stop! We a’
talkin’ to ya. That ain’t swell.5
István nem figyelt többé rájuk.
– Hear us, ya? We a’ talkin’ to ya.6
Közben ők is megindultak, ugyanabban az
irányban, kissé oldalazva, vele egy ütemben haladva, de nem
menve közelebb hozzá.
– Ya, harda hearin’? Stop, stop!7
De István nem állt meg újból.
– What d’ ya want in this area? There
ain’t nothin’ for ya herea. Look at yaself! What d’ ya look
like? Ya, monkey! Did ya jist come outa woods?8
István megint megállt, és széttárta a
karját. Kezdett neki terhes lenni ez a kiabálás, ez a
kíséret. Nem értette, mit mondanak, csak sejtette, hogy nem
jót. De aztán meggondolta magát, és úgy tett, mintha nem
érdekelnék, és megint folytatta útját.
Az utcában rajtuk kívül senki más nem
mutatkozott. Kihalt volt, mintha nem laktak volna a nyilvánvaló
jólétről tanúskodó, a birminghamieknél nagyobb, előkelőbb
házakban.
– Stop, stop, ya, bustard! Stop an’ go back
where you come from! We ain’t want ya here. Git outa herea! Git
outa this neighbourhood, this town, this country! Go back to your
own country! If you got any country, ya scum!9 –
kiabálták egyre hangosabban és egyre izgatottabban, de
továbbra is tartva a távolságot maguk és István között.
Így mentek egy darabig, Istvánnal egy
vonalban, kiabálva, hadonászva, szitkozódva, olykor az
öklüket rázva, mígnem egyikük megelégelte, hogy István se
nem engedelmeskedik, se el nem kergeti őket, hanem egyszerűen
nem vesz többé tudomást róluk, úgy viselkedik, mintha ott se
lennének, és felkapott a járda mellől egy kisebbfajta követ,
megcélozta vele, és fejen találta.
Istvánt váratlanul érte a támadás. Egyből
világosan látta, hogy hibát követett el azzal, hogy
alábecsülte és még csak a szeme sarkából sem figyelte őket
közben. Megtántorodott, de nem esett el. Egyik lábával
önkéntelenül kitámasztva előrebukott, és a fejéhez kapott.
Érezte, hogy véres lett a keze. Fel se egyenesedett, hanem
hajlásból, ahogy volt, egy fél fordulatot téve, abban a
pillanatban startolt, mint egy versenyfutó, és máris feléjük
rohant.
Azok a találatot látva azonnal hátraarcot
csináltak, és futásnak eredtek. Inaltak visszafelé, amilyen
gyorsan csak tudtak. István nagy szökellésekkel üldözőbe
vette őket. Egy darabig a járdán szaladtak, de amikor az üres
telekhez értek, bevágtak arra. Onnan jöhettek ki is. István
utánuk. Gyorsabb volt, mint ők, és rohamosan csökkent
köztük a távolság. Pár méterrel odébb talán utol is érte
volna őket, de megbotlott valamiben, valami indában vagy
bontási törmelékben, és elvágódott. Mire feltápászkodott,
támadói már nagy előnyre tettek szert, olyan nagyra, hogy
kárörvendve megálltak, és most már nem egy, hanem több
kődarabot röpítettek feléje, aztán továbbfutottak. Ezek a
kövek nem találtak.
A foghíjon túl egy eli húzódott.
Keresztezték, majd a túlnani kerítésen át beugrottak egy
kertbe. István nem adta fel, követte őket, és ő is
átlendült a kerítés fölött. A kert túlsó végén újabb
kerítés állta a menekülők útját. Azon is átvetették
magukat. István itt lihegve megállt, mert szem elől
veszítette őket. Ez után a kerítés után egy rendes utca
következett lakóházakkal, és mire ő odaért, besurranhattak
valamelyikbe. Káromkodott egyet, és idegesen körülkémlelt,
nem bukkan-e elő valahonnan a kert tulajdonosa, hogy elűzze őt
mint birtokháborítót. Sehol nem mutatkozott senki. Újból a
fejéhez nyúlt, és megtapogatta. Nem tört be, csak felhasadt a
bőr, és jókora púp keletkezett rajta. A kalapja alighanem
mérsékelte a becsapódás erejét. Az ám, hol a kalapja és a
dinnerpélje? – gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy még az
utcán lesodorta a fejéről a kő, hiszen mikor ott odakapott,
már nem volt rajta, a dinnerpélt meg elejthette, de nem
nyugodott meg, mert attól félt, hogy közben megtalálta és
elvitte őket valaki. Elővette a zsebkendőjét,
összehajtogatta, és addig itatgatta vele a vért, míg el nem
állt a vérzés.
A kerten, elin, üres telken át visszament a
támadás színhelyére. Megvolt a kalapja és a dinnerpél is.
Az úttesten hevertek, ott, ahova estek. Nem vitte el őket
senki, és jármű sem gázolt át rajtuk. Odament a kalaphoz,
felvette. Behorpadt azon az oldalon, ahol a kő érte. Leporolta,
és kiütögette a horpadást a tenyere élével. A sebre
helyezte a zsebkendőjét, és úgy tette fel a kalapot. A
dinnerpélt is felszedte. Annak nem lett semmi baja, csak az
asztalkendő csavarodott le róla.
Aztán az óráját se nézve meg elsietett a
Main Street felé. Szembejött egy asszonyság, aztán egy
úrféle, aztán még egy. Ügyet sem vetettek rá. A boltot
könnyen megtalálta. Időben odaért, még nyitva volt, bár
már záráshoz készülődtek. És vásárolt vasalt orrú
bakancsot is, és kevesebbért, mint amennyibe Birminghamben
került volna. Elégedetten állapította meg magában, hogy
érdemes volt eljönnie. A visszautat baj nélkül tette meg,
még sötétedés előtt hazaért. De még napokig kellett
kezelgetni a sebet, mert komolyabbnak bizonyult, mint vélte, és
elöntötte a méreg, valahányszor Anna leültette, és a fején
matatott, pedig még aznap este jól kidühöngte magát, mikor
Paja bátyja felvilágosította a suhancok viselkedésének
lehetséges okát illetően.
Részlet egy készülő
regényből.