![]() |
Mire való a magyar
kultúra?
Az egyik dédapám egy egészen kis
dunántúli faluban élte le a látszólag hétköznapi,
valójában különleges csodákkal kísért, az ősök
történeteit felidéző, fogatlan mesemondók énekeibe illő
életét. Édesanyám ángya sokszor megemlékezett csodás
cselekedeteiről, amikor hideg téli napokon megleptük
libatömés közben a pajtában, ahol szenvtelen arccal tolta le
a maroknyi kukoricaszemeket a védtelen állat torkán. Nagyon
sajnáltuk a szegény párát, de még jobban szerettük a
kövérre hízott, ízletes libamájat, ezért sokszor
végignéztük ezt a barbárnak tűnő aktust.
– Dédapátok ez, bizony, végre csak
rátaláltunk – mondta a vénasszony, s legyintett is egyet
rája, majd még erősebben nyomta le a megrettent madár torkán
a kukoricát: biztosan így akart elégtételt venni a libává
vált dédpapán. Nem értettünk az egészből semmit, mígnem a
történet elmesélésébe kezdett. Hallgattuk és hallgattuk,
aztán kezdtük belátni, ennek a fele sem tréfa, vigyázni kell
ezzel a fránya gágogóval, mert a dédapánkat mégsem
falhatjuk fel.
– Dédapátok nagy művész volt – mondta
az öregasszony –, az egész falu csodálta, ő
helyettesítette a kántort a templomban, maga faragta verset
mondott a szüreti felvonulásokon, sőt, még aggkorában is ő
volt a regösök vezetője, pedig elég furcsán nézett ki a
pelyhedző állú legények között a büdös cigarettáitól
sárgára színeződött ősz bajuszával a nagy kabátjában és
a kopott, még az öregapjától örökölt kucsmájában.
Dédapátoknak volt egy nevezetes szokása: amikor regöléskor a
ház népének jó egészséget, vagyont, szép ökröt, nagy
házat szoktak kívánni, akkor ő mindig csak egy szép libát
kért az Úristentől a vendégszerető gazdának.
Furcsállották egy darabig, aztán megszokták, sőt elterjedt
egy olyan pletyka is, hogy dédapátok valójában egy
varázslatos lény, aki a falu határában levő melegvizű
forrásban szokott mezítelenül fürdeni, s ott néha lúddá
változik, s kering egyet a templomtorony körül. Egyszer
meglesték a fiatal lányok, s azt állították, hogy látták
hátulról a sejhaját, amin egy fél tenyérnyi barna anyajegy
éktelenkedett: a részegeskedő plébános szerint ez volt
dédapátok táltosjegye. Épp olyan, mint a tied – kacsintott
rám a vénasszony –, láttam ám kisebb korodban, amikor
egyszer megszabadítottalak a bűzölgő pelenkádtól.
Nem mertünk megszólalni, csak néztük a
gyorsan és határozottan mozgó kezet, hallgattuk a további
történeteket e híres ősöm nevezetes cselekedeteiről, amikor
észrevettük, hogy a liba hátsó fertályán egy fél
gyerektenyérnyi részen sötétbarnák a tollak. Minden világos
lett, s bizony ennek a libának a húsából nem is ettünk, ha
egyáltalán le merték vágni az öregek.
Sok év múlva egyszer átautóztam ezen a
kis falun, ahol már hosszú évek óta nem jártam. Az öreg
plébános, aki már vagy az ötödik volt a mindig pityókás táltosszakértő
óta, pár hete halt meg, s az utódja, egy fiatalember, akinek
már egyszerre három faluban kell ellátnia a szolgálatot, épp
akkor selejtezte ki az egykori plébánia padlásán talált
régi kacatokat. Megálltam, kiszálltam, néztem a romos
bútorokat, a piszkos befőttes-, tejes- és pálinkásüvegeket,
a szanaszét szórt leveleket, a száz évvel ezelőtti iskolai
anyagokat, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy harcias lúd
egy füzetet csipked, s csak nem akar tágítani mellőle, hiába
próbálták seprűvel elkergetni a papnak segédkező gyerekek.
Odamentem, mert valami furcsa viszkető kíváncsiság vett erőt
rajtam, s a liba rögtön elrepült, otthagyva a kék papirosba
csomagolt zsákmányát. A címkére a Házi dolgozatok
felirat alatt szép cikormányos betűkkel dédapám neve volt
rákanyarítva.
Mire való a magyar kultúra? –
olvastam az éppen középen felnyíló füzetben az egyik
dolgozat címét. Láthatólag nem sok fogalma lehetett a
kérdésről a kis elemis dédapámnak, mert vagy háromszor
nekifoghatott az írásnak, legalábbis így tűnt az
áthúzásokból és a firkálgatásokból. Végül ezt a rövid
fogalmazványt sikerült lejegyeznie:
„Ősi magyar eledel a krumpli, népünk
nevezetes tagjai, varázslói már Amerika felfedezése előtt is
paprikás krumplit ettek, ha nagy bajuk volt, vagy ha
megéheztek. Mert csudálatos növény az a krumpli, kuruzsló
nagyanyám például azzal gyógyítja a falu valamennyi baját.
A múltkor Jóska bátyám gennyes sebét mulasztotta el vele, a
minap meg a Feri sógor szorulására jelentett gyógyírt, mert
a szívalekvár már a tél közepén elfogyott. Egyszer pedig a
plébános epekövét is a főtt krumplihéj levével hajtotta ki
az öreganyám, amiért kétszer kimaradhatott a templom
takarításából. Nagyapámnak meg a szőlőben összeszedett
hólyaggyulladását tette rendbe a káposzta levével elkevert krumplilé.
Nekünk, az erdőben csellengő gyerkőcöknek a
dongócsípéseket szokták krumplipéppel borogatni, hogy
hamarabb elmúljon a duzzanat. Egy szó, mint száz, csodás ősi
növény ez.
A keresztapám, aki nemrégen költözött haza
Amerikából, mesélte, hogy ott van valami furcsa, sárga-fekete
csíkos bogár, amelyik megeszi a krumpli levelét. Nehéz ellene
védekezni, és azt is mondta, hogy csak ide ne cipeljék be
valami ellenőrizetlen hajón, mert felfalja a szegények elől
az ennivalót. Akkor eszembe jutott, amit Sándor atya mondott az
iskolában, hogy a régi vezetőink, táltosaink, szentjeink
tudták, hogy az idegen dolgoktól csak a magyar kultúra védhet
meg bennünket, úgyhogy – mondtam is a keresztapámnak – az
biztosan jó lesz az amerikaiak nevezetes bogara ellen. Mert hát
erre való a magyar kultúra.”
Erre is.
L. Simon László