Elek Tibor
Végeérhetetlen
történetek
Bogdán László:
Bűbájosok; Hutera Béla utolsó utazása
Bogdán László prózájában fontosabb
motívumok, témák, helyszínek, mondatok s hősök évtizedes
távlatokból visszajárnak, vagy e prózavilághoz illő(bb)en
fogalmazva: kísértenek (de érvényes ez a lírájára is,
sőt, egyik műnemből a másikba is át- és visszajárnak). Nem
azt akarom állítani ezzel, hogy Bogdán az önmagát ismétlő
írók közé tartozik, vagy azok közé, akik egész életükben
ugyanazt írják, mert többször bizonyította már, hogy a
folytonos alkotás, teremtés közben képes a megújulásra,
változtatásra, írói világának tágítására is, de mintha
valahogy körkörösen, saját korábbi szövegvilágaiból is
építkezve tenné ezt. Mind írói eszközkészletében,
szövegszervező eljárásaiban, mind témavilágában van
állandóság, és előszeretettel vesz föl, fon tovább
korábban már elejtett szálakat.
Két legutóbbi regénye, a Bűbájosok (2005)
és a Hutera Béla utolsó utazása (2007) egyebek mellett
látványos példatára lehet mindennek. Részben abból is
következően, mert Bogdán nemcsak verseiből szeret ciklusokat
építeni, hanem hosszabb-rövidebb prózáiból, még
regényeiből is. Egyik legutóbbi nyilatkozatában például
elárulja, hogy szándékai szerint a legutóbbi regényei „egy
összefüggő ciklus részét képezik”. Ideértve A szoros
délben (2002) és a Drakula megjelenik (2002) című
regényeket is (de szerintem akár a Hol vagytok ti régi
játszótársak? [2003] című regényes elbeszélésfüzért
is idevehetjük). „…regényeim a személyi autonómiáról
szólnak; az autonóm személyiség megteremtésének vagy
megélhetésének a lehetőségeiről egy olyan korszakban,
amikor a rendszer a diktatórikus ténykedéseknek kedvezett. Egy
olyan korszakban, amely bár zászlajára tűzte a boldog
jövőt, és előre jelezte a személy boldogulásának
lehetőségeit a távoli évekre vonatkozóan is, tulajdonképpen
mindent meggátolt” – vallja az író, mintegy megválaszolva
a Bűbájosok hátsó borítóján olvasható kérdést
is: „létezett-e Erdélyben az elmúlt évtizedekben autonóm,
öntörvényű életvitel?” Az írói válasz tehát: nem, s a
regények éppen arról szólnak, hogy mi maradt az
öntörvényű életvitel lehetőségétől megfosztott ember
számára ebben a világban, és nem is csak Erdélyben, hanem a
Kárpát-medencében vagy a még tágabb régióban,
Kelet-Közép-Európában. Bogdán regényei nem a kisebbségi
sorsot faggatják, hanem a 20. századi történelem viharait
megszenvedő emberi sorsot, de itt, ebben a régióban, amelyben
a diktatórikus rendszerek mellett az emberi létezést
befolyásoló körülmény a többség–kisebbség
feszültségektől nem mentes együttélése is. Nemcsak ezekben
a regényeiben foglalkoztatja azonban a fenti kérdés Bogdánt,
korábbi prózái többségében is jelen van ez a tematika, még
ha nem is ilyen hangsúlyosan, tulajdonképpen az életmű
egészét átszövi. Aminek egyik vezérfonala éppen a Hutera
Bélával kapcsolatos történetekből képződik meg: a második
világháborút a keleti fronton, az amerikai hadifogságot
Nyugat-Európában megjárt, az ötvenes évek
kollektivizálását és törvénytelenségeit, majd Románia
„aranykorát” egy képzeletbeli (Bogdán számos más
művében is szereplő) erdélyi faluban, Felsőtáborban
átélő borbély („ez a valaha életvidám és jobb napokat is
látó vidéki szélhámos, véka alá rejtett mécses,
elfuserált erdélyi Figaro, a női frizurák isten háta
mögötti megújítója” – ahogy az új regény többször is
jellemzi) alakja a hetvenes évek vége óta jár vissza, és
gazdagodik folytonosan újabb vonásokkal Bogdán prózájában.
A Bűbájosok férfi hőse, a
sebészorvos János szintén megjárja a második
világháborút, azt követően azonban Szibériába kerül
hadifogságba, 1948-ban tér haza, de 1956 után a főügyésszé
vált egykori osztálytársa és riválisa, Emil hazug vádjai
következtében immár a román börtönökben, majd a
Duna-deltában találja magát. A regény jelen ideje, János
szabadulása után három-négy évvel, 1968 augusztusának
néhány napja, amikor a testvéri szocialista országok,
Románia és Jugoszlávia kivételével, megszállják
Csehszlovákiát. A világtörténelmi jelentőségű esemény
itt azonban inkább már csak a kontraszt kedvéért van jelen.
János és régi szerelme, Irén ezekben a napokban egy falun
kívüli szőlőhegy présházában, ahová János szabadulása
után költözött, épp arra törekszik, hogy függetlenítse
magát a külvilág eseményeitől, s az egymás iránti
bizalomból és hitből erőt merítve az egymás iránti
szerelemben teljesítse ki életét. (Csak a regény végén
derül ki, egy mintha csak elszólásból, hogy ez a falu, ahol
orvosként működik, szintén Felsőtábor.) A világtól
elzárt idillt azonban (a regény hősei mást se csinálnak,
mint beszélgetnek, boroznak, sétálgatnak s főként
szeretkeznek) nemcsak az aktuálpolitikai események hírei
(rádión keresztül, falubeliekkel találkozva) zavarják meg
(pontosabban ezek kevésbé zavarják meg), hanem (s főként) a
múlt emlékképei, illetve az általuk gerjesztett álmok,
látomások, víziók. Leginkább Jánost nyugtalanítják,
nyilván ezért is kell kibeszélnie, elbeszélnie őket
kedvesének, akit Szibériából való visszatérése óta
szeret, de akivel korábban többnyire csak titokban (Irén első
és második házassága miatt), illetve sajátos látomásaiban
(a börtönévek alatt) lehetett együtt. Van Irénnek is mit
„bevallania”, ugyanis az ötvenes–hatvanas évek az emberek
többsége számára a börtönökön kívül sem volt
aranyélet, ő például azért, hogy megmenthesse szerelmét,
feleségül ment az árulójához, az ügyészhez, akinek igazi
házastársává ugyan soha nem vált, de valamiféle
könyörületből még most is kitart mellette, miután férje
egy baleset következtében lebénult. A beszélgetések során
derül ki, hogy épp akkorára érett meg benne a döntés,
véglegesen szakít ezzel az áldatlan helyzettel, és örökre
szerelme mellett marad.
A regényszövegben kettejük jelenbeli
monológjai, múltat idéző elbeszélései váltakoznak,
érintkeznek, találkoznak és olvadnak egybe időnként, de egy
mindezt kontrolláló és irányító, rajtuk kívül álló
implikált szerzői narráció közvetítésében. Bogdán
régóta kísérletezik már a hagyományos, a (poszt)modern
prózában inkább mellőzött, mindentudó elbeszélői
magatartás és beszédmód egyéni megújításával,
korszerűsítésével, de talán ebben a művében a
legeredményesebben. A személytelen elbeszélői hang, amely
előadja, hogy mit mondanak, gondolnak, éreznek, képzelnek
hősei (nem is csak az említett kettő), szinte el is tűnik,
fel is oldódik az ő tudatukban, lelkükben, testükben,
zsigereikben. De nemcsak az elbeszélő és a szereplők
nézőpontjai, mondatai csúsznak (a gyakori szabad függő
beszéd alkalmazása révén is) egymásba, hanem időnként még
a Jánosé és az Iréné is, s még az is előfordul (furcsa
módon), hogy azt beszélik el egymásnak, amit a másiktól
hallottak korábban. Sőt, gyakorta a másoktól hallottakat
mondják, mintegy idézve őket, vagy tovább is adva a
beszédlehetőséget, így a narrátor által elbeszélt saját
szövegeiken belül újabb és újabb beszédszólamok nyílnak.
A szerző a szólamváltásokkor többnyire mellőz mindenféle
nyelvi elemet ennek jelzésére, s ha ehhez hozzávesszük, hogy
a szólam- és nézőpontváltás gyakorta tér- és
idősíkváltással, illetve -összecsúszásokkal is együtt
jár, akkor nem csodálható, ha az olvasó esetenként zavarban
van, hogy aktuálisan éppen ki, mikor, hol is beszél (s hogy
apró logikátlanság, következetlenség, nyelvi pontatlanság-e
az, amit annak vél). Nyilván tudatosan él ezzel a bonyolult
narratív struktúrával Bogdán, egyrészt azért, mert az
olvasót elbizonytalanítva közelebb segíti ahhoz a
tapasztalathoz, amit főként János él át, hogy gyakorta maga
sem tudja eldönteni: „Ébren van még? Álmodik?”, hogy
Irénnel vagy a szibériai kedvesével, Natasával szeretkezik-e,
hogy „Az újra meggyújtott gyertya pislákoló fényében ott
kergetőznek égett szeme előtt élete elmúlhatatlan
helyszínei: a hómező csata után, a varjak fekete
kérdőjelei, a szögesdrótok, a szibériai láp, a Duna, a
szőlőhegy”, s hogy „mit is jelent pillanatnyi helyzetében
ez a most? Hiszen a pillanat tágult, egyre tágult, nem
akart véget érni, s a »most« kezdte elveszíteni az
értelmét (…) Melyik tehát a valóságos most, az
egyre táguló végtelen pillanat”. Másrészt éppen a múlt
és a jelen, a valóság, az álom, a képzelet határainak
elmosásával, az időtlenség érzetének megteremtésével
sikerülhet a szerzőnek olyan atmoszférát teremtenie, amelyben
a hihetetlen is hihetővé válik, „S amit el lehet képzelni,
az meg is valósulhat” – ahogy Irén mondja Jánosnak. Az
alaptörténetet és a beiktatott, elbeszélt történeteket is
keresztül-kasul szövő, rendkívüli nyelvi gazdagsággal,
láttatóerővel előadott csodás események, mágikus,
bűbájos motívumok, jelenések, a történetek többségének
vaskos realitásával, referenciális kötődéseivel együtt,
egymásra épülve és hatva hozzák létre a regény
varázslatos világát. Amelyben már-már természetesnek tűnik
különböző szellemalakok megjelenése, utólag már az is
elfogadható, többek között, hogy mindjárt a regény
kezdetén, az álombeli harapás, horzsolás az ébrenlétben is
látható, vagy hogy Irén egy indiai guru tanításait követve
rendszeresen képes kilépni a testéből és az adott térből,
és kézzelfoghatóan megjelenni a Duna-delta egyik táborában
raboskodó kedvese számára.
A klasszikus mágikus realista regényekre (a
minden akadály legyőzésére képes „örök szerelem”
motívumával kicsit A Mester és Margaritára is)
emlékeztető világnak, a sodró erejű „történetek
útvesztőjében” a hősökhöz hasonlóan bolyongó olvasó
hajlamos lehet elnézni a (még a fentiek ellenére is)
természetellenesnek tűnő szituációkat, mondatokat. Talán
még azt az alapjaiban kérdéses regényhelyzetet is, hogy
miért épp ez alatt a két-három nap alatt mondják föl
egymásnak a szerelmesek életük egész történetét, olyan
részleteit is, melyeket nyilván volt alkalmuk már többször
megbeszélni. Az egykori rabtársaihoz hasonlóan
„múlt-allergiában” szenvedő, szorongásától,
rémálmaitól, látomásaitól szabadulni nem tudó Jánostól
még csak el is fogadható, hogy a megnyugvás, a régi
önmagához való visszatalálás útja számára a
múltelemzés. Mint ahogy az egyik hosszan, fejezeteken
áthúzódóan elmesélt valóságos útja, a Duna-deltai (már
felszámolt, eltüntetett) tábor helyszínére való
visszatérés is ezt a célt szolgálja. Igaz, kísérőjével,
egykori rabtársával, a lipován Nyekulájjal szemben (aki
háromszor is megjárva az utat „most már úgy érzi, kellően
megtisztult, és kellően el tud távolodni mindattól, ami az ő
elbaszott életükben ez a hely volt”) János itt még nem
talál megnyugvást. Továbbmegy, a tengert akarja látni, s
Irént is odahívatja, hogy tisztázzák végre a helyzetüket,
ezután szerelmük legszebb heteit töltik a hrisztiai romváros
mellett (már ott is úgy érezte, „leválott saját
életéről, és kiesett az időből…”), s azóta egymástól
nem is váltak el. Ezért furcsa, hogy csak később, a
szőlőhegyen futnak neki közös és külön életük
élményei, titkai feltárásának, újraélve és vizionálva
(főként János által) a fentieket és még sok más
történetet, melyek egy része mintha nem is igazán tartozna a
fősodorhoz (például Irén két háború közötti
magyarországi és németországi élményeinek felidézése
inkább csak a mű világának térben és időben való további
kiterjesztésére szolgál). A szerző mintha nehezen tudna
határt szabni mesélőkedvének és történetszövő
hajlamának, vagy mintha az effajta történetek többirányú
nyitottságát, tulajdonképpeni végeérhetetlenségét akarná
érzékeltetni, ahogy az utolsó mondataival is. Ez a regény
ugyanis azzal ér véget, hogy János szerelme ölelő karjaiban
végre nyugalmat talál, és hiszi, hogy az életükkel való
számvetés végére érve „legalább innen nézve érthetőek
lesznek és összeállnak a dolgok rejtélyesnek tűnő
mozaikdarabkái, és kirajzolják a történetüket, magukba
rejtve magyarázatukat, de a folytatás örök lehetőségét
is…”.
Mindazoknak az írói szándékoknak és
törekvéseknek, eljárásoknak és megoldásoknak, melyeknek
szerencsésen összeszövődő együttese – minden általam
vélt problematikussága ellenére – a Bűbájosokat
Bogdán eddigi legjobb regényévé tette, egyes elemei már
megvoltak a korábbi művekben is, és részben tovább élnek az
új regényben, a Hutera Béla utolsó utazásában is.
Gondolok például a kisemberi sors látószögéből való
történelemábrázolásra, a boldogságteremtés
lehetőségeinek keresésére (Hutera Béla első mondata még a
hetvenes évek végéről – „Mi a boldogság?” – a
Bogdán-próza egyik kulcsmondatának is tekinthető azóta is),
a valóság és az emlék-, illetve képzeletvilág elemeinek
ötvözésére, a váratlan nézőpont-, szólam- és
síkváltásokra, az irreális, csodás elemekre, vagy arra, hogy
az új regényben is „megállíthatatlanul futnak egymásra a
képek, feltámad a múlt”, miközben hol megáll az idő, hol
mértéktelenül kitágul. Ennek a regénynek a hőse is úgy
érzi egy adott pillanatban, hogy „végérvényesen eltévedt
az életében”, s „olyan elveszetten imbolyog saját
történetében, mint a süllyedő években”.
Ugyanakkor a továbblépést is példázhatja
ez a regény, hiszen a szerző ezúttal egészen a
rendszerváltoztatás időszakáig eljuttatja Hutera Bélát,
sőt, ennek a regénynek a jelen ideje 1990 márciusának
második fele, amikor a marosvásárhelyi pogrom zajlik. Hősünk
azonban (hogy én is azzal többes szám első személyű
formulával éljek, amivel időnként az egyébként most is
inkább személytelen, auktorális jellegű elbeszélés) nem
Erdélyben, hanem Magyarországon, Budapesten, majd Ausztriában,
Regensburgban, illetve olykor útközben tartózkodik ez idő
tájt. A marosvásárhelyi (vagy a magyarországi) eseményekkel
kapcsolatos hírek, utalások jelenléte a regény világában
így inkább csak korjellemző adalék marad, mint a Bűbájosokban
az 1968-as prágai bevonulásé. Egyetlen alkalommal kap igazi
funkciót, amikor annak apropóján értekezik Hutera a román
pszichéről. Az ő tudatát és lelkivilágát többnyire a
múlt emlékei töltik ki, melyek felidézésére aktuális
élményei, a régi katonatársaival, barátaival, egyik
ifjúkori szeretőjével, a Pesten megismert újabb alakokkal
való találkozások és Pirossal, az egykori felsőtábori,
később Alexandriában meggyilkolt szerelmével való
képzeletbeli együttlétei adnak alkalmat. HáBé egy régi
barát, a harmincas évek közepén Felsőtáborból külföldre
került, majd igen kalandos életpályát befutott, végül
Regensburgban letelepedett Boticselli Tóbiás (a korábbi
Bogdán-művekből már ismert Boticselli család egy újabb
karakteres alakja) meghívására utazik előbb Pestre, hogy
onnan együtt menjenek tovább Ausztriába. Előtte azonban még
felkeresi régi katonatársait, a második világháború és a
hadifogság után Recsket is megjárt egykori parancsnokát,
Sasvári őrnagyot és Málik őrmestert. A velük való újabb
találkozásokat az indokolja, hogy egy újdonsült pesti
ismerősében, az elmondása szerint második világháborút,
orosz hadifogságot, ÁVH-s börtönöket, Recsket, az ’56-os
forradalmat átélt zalai harangozóban III/III-as ügynököt
gyanít, s egykori katonatársai ajánlkoznak segítségül a
leleplezéséhez. Igaz, hogy Hutera gyanújához a harangozó
kicsit erőszakos barátkozásán, bizalmaskodásán kívül csak
a romániai diktatúrákban szerzett élményei szolgáltatnak
alapot. Ugyanezek magyarországi változatának átélése
hatására konstruál azonban egy egész
összeesküvés-elméletet Sasvári őrnagy, amely szerint a
titkosszolgálatok igazi célja az ő megfigyelése és a nyugati
barát szemmel tartása lehet. Mindeközben gyakran megjelenik
Hutera számára Piros, az első napokban vitatkozni képes testi
valójában is, később már csak emlékképekben vagy a
szaporodó rosszullétek, ájulások közben felrémlő
fantáziaképekben, s vele a személyes élettörténet a maga
boldogságos és kegyetlen pillanataival. A barátaival is
megosztott múltidézései közben jön rá Hutera arra, hogy
élete során azzal a Pirossal volt a legboldogabb
(Alexandriában egy hétig, a lány halála előtt), akit az
ötvenes években előbb a román belügyi vezetés elrabolt és
miniszteri szeretővé kényszerített, majd később egy
alexandriai házasságra ösztönzött, feltehetőleg ezért is
jár vissza most hozzá, és hívja őt magához. A Bűbájosok-belihez
hasonló csodás eseményeknek, jeleneteknek, például a harminc
éve halott Piros felbukkanásainak, de még inkább Hutera
ötvenes évekbeli, időn és tereken át Piros utáni
repülésének (egy számára megjelenő tündér
segítségével) e művön belüli epikai hitele kevésbé
kidolgozott. Hiába illeszt be a szerző még egy önálló
történetsorozatot is az idő különböző tartományaiban
létezők esetenkénti hihetetlen találkozásáról, a modern
elméleti fizika által is tárgyalt párhuzamosan létező
világokról (Rejtélyes eltűnések).
Hutera utolsó utazása végül el is vezet a
halál(á)hoz (a szindbádi és odüsszeuszi vonásokkal is
felruházott székely pikaró hazatalál végül: Piroshoz),
élete utolsó napjainak lehetünk tehát tanúi úgy, hogy
közben korábbi utazásaival, egész életútjával
megismerkedünk. Nem igazán világos számomra, hogy a mű
címének termékeny bizonytalanságát feloldva az elbeszélő
miért közli már a mű kezdetén hőse rövidesen bekövetkező
halálát, ugyanis ezzel a regény jelen idejű cselekménye még
inkább érdektelenné és tét nélkülivé válhat az olvasó
számára. Azért még inkább, mert amúgy is feltűnően
szegényes és széteső ez a cselekmény (pedig Bogdán
László, korábbi regényeivel szemben, nem véletlenül
léphetett túl a közelmúlt ábrázolásán), a találkozások,
beszélgetések sorozatába az ügynökgyanú hoz ugyan némi
érdekességet, színt a maga groteszkségével, komikus
jeleneteivel, de annak egésze nem szervesül igazán a mű
többi részével, főként Hutera halálba tartó útjával. A
jelen idejű cselekmény szétesettsége a regény
szerkezetéből is következik, a három nagy rész és a bennük
foglalt, címekkel ellátott hosszabb-rövidebb szövegegységek,
önálló elbeszélések, jelenetek közti átkötések,
kapcsolódási pontok gyakorta hiányoznak, vagy nem egészen
megoldottak. (Az is érdekes, hogy a második részből teljesen
kimarad a vélt ügynöksztori, a harmadikban pedig Hutera
számára újra megjelenik Piros, mintha az elbeszélő
megfeledkezett volna arról, hogy az első rész végén azt
állította: „többé életében már nem látja szerelme
makacsul kísértő szellemalakját”.) Mindennek lehet
magyarázata, hogy az egyes részek megírása között évek
teltek el, de indoka semmiképpen.
A fentiek következtében nagyobb hangsúlyt
kap a múltidézés, a jelen idejű cselekménysor
tulajdonképpen csak keretül szolgál, és alkalmat kínál
múltban lezajlott történetek elbeszéléséhez. Ezekből a
történetekből nem a regény szerkezeti szaggatottsága miatt
nem bontakozhat ki összefüggő történetsor, hanem mert
számtalan egymástól független sorsot, magatartás-változatot
mondanak el, s a közös bennük csupán az, hogy Hutera vagy a
múltban, vagy a jelenben találkozott velük. A mű legnagyobb
érdeme viszont az, hogy HáBé és társai történeteinek
együttese a második világháborútól a rendszerváltozásig
ívelve Kelet-Közép-Európa történelméről, konkrétabban a
romániairól és a magyarországiról, a diktatúrák
természetéről hiteles és átélhető, élményszerű képet
nyújt. Hutera Béla kitüntetett regénybeli pozíciója révén
természetesen az erdélyi magyarság sorsa kerül a
középpontba, s ennek jellemzése végett még néhány
esszéisztikus megformáltságú, publicisztikus hevületű
szövegrészt is elmondat Huterával a szerző. Aki más
tekintetben is merészen érzékelteti jelenlétét és uralmát
műve világa fölött.
Nem szóltam még Bogdán prózájának
intertextuális természetéről, pedig igen karakteresen él a
sajátjai mellett más alkotók, erdélyi írótársak, a magyar
vagy világirodalmi nagyságok műveire való utalás, a velük
való kapcsolatteremtés lehetőségeivel: egyrészt lassan már
hagyományosnak számító módon észrevétlenül dolgozza bele
az ő mondataikat saját szövegébe, másrészt többnyire
verseket jelölten, lábjegyzetelten is idéz. Egyik-másik
kritikusa már a Bűbájosok kapcsán szóvá tette, hogy
nem egészen természetes a regény hőseitől, hogy gyakorta
versekkel példálóznak, támasztják alá mondandójukat, s
még inkább érvényes ez erre a regényre. Hiába próbál
műbeli magyarázatokat, indokoltságokat teremteni a szerző,
kilóg vagy inkább belelóg a regény világába a bogdáni
lóláb. A Bűbájosok kapcsán is említett, kordában
nem tartott mesélőkedv újabb megnyilvánulásának tartom itt
azt a – természetesen ezúttal is élvezetesen előadott, de
nehezen hihető – történetsorozatot (Szépasszonyok a Duna
mentén), amely a minden kikötőben szeretőt tartó dunai
hajós sztereotípiáját beszéli el hosszan és részletesen, a
regényvilágtól jóformán függetlenül. A szerzői önkény
egy másik műbeli példája lehet (függetlenül attól, hogy a
korábbi Bogdán-művekkel is kapcsolatot teremt, vagy épp
ezért is) a regényhez illesztett, de annak
cselekményvilágához nem, esetleg az erdélyi magyar sors
ábrázolásához kapcsolódó epilógus, amely Hutera Béla
előző oldali szép halála után egy újabb, 1968-ban
játszódó jelenettel gazdagítja „hősünk” életét. Amely
jelenet a Bogdán korábbi prózáiból és önéletrajzi
ihletésű verseiből is ismert Sugás-beli törzsasztal tagjai
között említi Huterát, és Sepsiszentgyörgyként leleplezi a
Felsőtábor melletti várost, a szülővárosát. A szerzői
akarat mindenhatósága fogalmazódik meg már a regény második
oldalán is („Átvilágíthatjuk az egész zátonyra futott,
elhibázott életét – mindent megtehetünk vele, csak
éppen nem súghatunk neki. Ő él! Szándékunktól azért nem
függetlenül…” – kiemelés az eredetiben), bár ezt még
az implicit szerzőnek, az elbeszélőnek is tulajdoníthatnánk.
A regény hátsó borítóján azonban már a Bogdán László
aláírású szerző állítja, hogy Hutera „most halálával
eltűnik a képből. De csak látszólag. Mert lehet, hogy fel
fogom támasztani. Mert mindent lehet!…” Talán ezt akarja
bizonyítani már az Epilógussal is, amelyben „Hábé és
Trombitás Frédi szomorúan hajolnak össze – csak idő
kérdése, hogy elkezdjék végtelen történeteiket
arról…”. Ettől függetlenül azt, hogy „mindent lehet”,
a Bűbájosokban jobban elhittem Bogdán Lászlónak, mint
a Hutera Béla utolsó utazásában. (Mentor Kiadó,
2005; 2007)