Deák László
Bertók László: Hangyák
vonulnak
Magvető Kiadó, 2007
Bertók László új és legújabb
verskötetei mindjobban megerősítik, amit régtől tudunk:
életműve a legjelentékenyebb kortársi irodalom rangjára
emelkedett az elmúlt két évtizedben. Mi több, a mindenkor
megbízható, beérett, egyenletesen magas színvonalú
teljesítmények sorába, s ez, erre az átkozottul silány
ízlésű korszakra tekintettel, magában is
kitüntetésértékű. Friss opusa, a Hangyák vonulnak a
mindig választékosan elegáns, bertóki könyvköntösben
jelent meg, semmi hivalkodás, finoman viszi tovább a vonalat,
jó kézbe venni. Amúgy a szerző „régi motoros” a
Magvetőnél, még ha az idők folyamán volt is – de az is
inkább kényszerből jött – kitérője, hűségét nem
érhette vád. Mint ahogy egész emberi alkatának, költői
étoszának is hűség a fundamentuma.
Ha valaki nálunk fővárosi költő, akkor az
egyszerű eset. Ha nem fővárosi, hanem például pécsi, akkor
érthető eset. De ha se nem egyszerű, se nem érthető eset
valaki, mert történetesen Vésén született, mint Bertók
hetvennegyedik éve, akkor az bonyolult eset e hazában, amit
magyarázni kell. Hát még hogy származása szerint nem is
baranyai – ahogy pécsi költőként nyilvántartják –,
hanem somogyi!
Persze maga mondja több helyütt is:
„negyvenkét éve élek Pécsett”, „mit tagadjam, városi
ember lettem”, valahogy egész nemzedékének, hozzá
hasonlóan, jellemzője lett az ilyetén kardinális
életmódváltás. Önkéntesség és szorítás együtt hatottak
e folyamatban. Mindenesetre költő, szerkesztő, irodalmár,
könyvtáros, sőt könyvtárigazgató vált Bertók Lászlóból
az idők folyamán. De még mindezek előtt, felejthetetlenül, a
helyi ÁVO „vendége”, írásáért rabbá tett fiatalember
1955-ben. Csak azért mondom, hogy felejthetetlenül, mert a Hangyák
vonulnak verseiben is ott találom az „élményt”
változatlanul, nemcsak kifejezésben, hangsúlyban,
elmozdulásban akár, a teremtett distanciában, ami a verset és
olvasóját hűvösen elválasztja.
Bevallom, nincs nagy kedvem az új kötet
verseinek tételes elemzéséhez, ezt nálam hivatottabbak,
szerencsére, többen elvégezték máris. Bertóknak e
tekintetben nem lehet oka panaszra, mert mióta a hatalom
megengedte, hogy porondra lépjen, értő és pártfogó
kritikusokra talált, a nyilvános elismerések és irodalmi
díjak sem maradtak el. Méltatóinak „gyümölcsfacsaró
gépe” eredményesen mutatta meg a bertóki líra megannyi
szépségét, értékét, érzelmi és gondolati gazdagságát,
nyelvi és formai pontosságát, kifejezőerejét.
A Hosszúkák (a szerző kifejezése)
tekinthetők a haiku-korszak melléktermékének is, de nem
fűlik hozzá a fogam, mert olyannyira egy- és nagyon
határozott „fazonú” költemények ezek, s tematikailag
egységesen s egyértelműen az öregségérzet, az öregedő
test, öregedő költő versei. Ahogy hajdani atyamestere, Csorba
Győző is egybeszerkesztett a maga öregedésében egy-két
hasonlóan fájdalmas, szívet tépő kötetet, Bertóktól is
várhatunk folytatást. Mindig szisztematikus volt, szériákat
író, emlékezzünk nemrégről a szonettek sorozataira. A
rátalálás egy megfelelőnek tetsző formára az ő esetében
mindig felszabadító, ösztönző, inspiráló indíték volt,
hosszan képes megállapodni benne, és ez is a hűség egy neme
nézetem szerint.
Klasszikus formák is válhatnak személyes
üggyé, nemritkán történik ez meg, ahogy klasszikus költők
műve is legszemélyesebb ügyünkké lehet, miként Bertók
életében Csokonaié és Vörösmartyé az lett. Könyvet írt
mindkettejükről, mondjuk úgy, az ifjúság számára – bár
az egykori megbízás pontos körülményeit nem ismerem –,
remek kismonográfia lett belőlük, amit ma is
gyönyörűséggel és haszonnal forgathat bárki.
Ha Csokonaié nem is, a „vén” Vörösmarty
hangja bízvást kihallatszik az új kötet zsolozsmaszerű
recitativóiból. Az esti hangulat szülte, gondolom, a
költemények zömét, legalábbis ez a lehalkított hang, a
szókészletben tétován érvényest kereső elme és a puha
motyogásra álló száj a vesperás napszakával
asszociálható, és hagyományosan ezek a belenyugvás,
lemondás órái is. A köznapi lét ambivalenciái, az idő
múlására kiélesített idegrendszer és a mindenhez
kapcsolódó bizonytalanság- s hasznavehetetlenségérzet teszi
kínzóvá és félelmetesen ismerőssé ezt a versvilágot, ezt
a szürkülő, sötétedő tájat.
Hirtelen, mintha, lehetett volna, talán –
ezek a kötet legsűrűbben használt, visszatérő szavai,
kifejezései, egy ingataggá vált emberi pozíció kísérői.
De nem a múltról van itt szó elsősorban,
nem. Hanem a legjelenebb jelenről, a jelen pillanatról. Hol
zsémbesen, hol irigyen, kapkodva, rögtönözve, dohogva,
bölcselkedve, tartással, megalázottan, hol így, hol úgy jön
ki a szó, indul gondolat és vers, keresi a magához
visszavezető utat, amelyre eddig behunyt szemmel is rátalált.
„Egész testével hall, döbben rá hirtelen
az / éjszaka kellős közepén, miközben mindkét füle / be
van dugva, s arra ébredt, hogy valamit / húznak az utcán.
Kerekes bőröndöt? Lopott / aknatetőt? Kukát? A folyamatos
zörgés / mintha a bal lába kisujjából, aztán meg a /
medencecsontjából jönne, de ha a jobb / könyökére
koncentrál, akkor is hallja… Először / húsz évvel ezelőtt
érzett, élt át hasonlót, akkor / a ház legtávolabbi
zugából, a fűtőházból / érkező, a fűtőrendszer vizét
kerengető / villanymotor folyamatos búgása őrjítette meg.”
A szituáció és a reakció fölöttébb
ismerős a városi, emeletes házban lakó embernek. Csaknem
mindenki átélt már hasonlót, joggal kérdhetik, hogy lesz
ebből költészet. Nézzük! „odáig jut, / hogy tehát a
csupa fül állatokhoz (nyúlhoz, / szamárhoz) s még inkább a
nagyobb egysejtűekhez / kezd hasonlítani, amelyekből
(akikből?) / hiányoznak még (már?) az érzékszervekké
finomult / elit alkatrészek, s egész valójukban megrezzennek,
/ ha külső inger éri őket… Nem is beszélve a további /
reakciójukról, amely évmilliók (évmilliárdok!) óta /
legfeljebb a menekülés (az összehúzódás, az /
elaraszolás), s fogalmuk sincs (?), hogy / mit tegyenek, ha egy
magasabb rendű mozgással / (akarattal?, szellemmel?, lénnyel?)
találkoznak.”
Úgy tetszik, itt létrejön az a varázskör,
amelyben mindennapos helyzetek, esendő állapotok telnek meg
nyugtalanító energiával egy éjjeli mormolás elmesélésében
– mintha valaki mással esett volna meg mindez –, és
magától értetődően telítődik fel valamiféle metafizikai
tartalommal. Ezt véli, s azt tapasztaljuk, ezt állítja Bertók
az öregedés lényegi tartalmának. A lélek megnyílását nem
a jövő, hanem a transzcendens határtalanjára.
E vershangulatok újszerű fogása a
kifejezések szinonimáinak, tartalmi változatainak,
kiegészítő magyarázatainak, olykor ellentéteinek zárójeles
feltüntetése a szöveg linearitásában, mintegy a vers
alanyának belső elbizonytalanodását érzékeltetendő. De a
verset ténylegesen író is ezzel érzékelteti, hogy nem ura
többé a pontos leírásnak, keresgél a szólehetőségek
között, a jelen megragadásának és átadhatóságának
kulcsát keresi a zavarosban. Bertók nagyon jól tudja, hogy az
öregség, de már az öregedés is nem a múlt, ellenkezőleg, a
jelen elvesztése miatt oly tragikus élményű.
Mivel mindenképpen az idő lett főszereplő,
az első cikluscím, Az órájára néz emblémája lesz
így a kötetnek. Az állandó, szinte mániákus önellenőrzés
– szintén az öregedés sajátja – apróságokban talál
igazolást és menedéket, de gyakorta még kedves
foglalatosságot is. Ez a majdnem rizikómentesnek látszó
szőrszálhasogatás, kákán is csomókeresés, szavakon
lovagolás nem alkalmatlan eszköz az igazság felkutatására
és üstökön ragadására, mint azt általánosan a fiatal
emberek hiszik s véleményezik. Mert az Ördög (vagy az Isten)
a részletekben lakozik.
Ehhez, hogy még komorabb legyen a kép, mert
valóban komor, szentenciaszerű, szentenciózus hangvétel is
társul, bölcs beszéd a ritkább bölcsesség helyett,
rigorózus feddés a kacagás helyett, takarékosság a böjt és
lemondás helyett. „Ne púpozd meg a kosarat, ne töltsd
csordultig / a poharamat borral, csak akkorát mondj, / amekkora
pirulás nélkül meghallgatható. A / következő kört is meg
akarom tenni, szabadon / szeretnék koccintani, s gondolni azokra
is, / akik nem jöttek el, vagy akiknek a jelenléte zavarna
másokat. A gyümölcsöt, a krumplit, / a tűzifát (az
örömöt, a gondot) be kell / hordani, s jobb lesz, ha mind
befér, ami / kint van még (ha örökké kint marad is
valami).”
Ez az óvatosság, előrelátás,
önmérséklet inkább hosszú gyakorlat gyümölcse, semmint
életfilozófia. Nehéz időkben fabrikált védelmi sánc, ami
öntudatlanul tovább épült, de jó lesz, hasznos lesz a
végső napokban is. Bertók, aki a legjobb mesterektől tanult,
és saját kárán is elsajátította, amit mindenki csak így
sajátíthat el, egy hosszú és megszenvedett költői pálya s
a megszerezhető műveltség teljes vértezetében, mindezek
tapasztalatának fedezetével sem tehet másról
tanúbizonyságot, mint csendes szavú felmenői, akik még
egésznek tudták a világot.