![]() |
Czakó Gábor
Menyegző
és mennyegző
A 2008. esztendőt és a Beavatás
11. évfolyamát kezdjük a kánai menyegzővel. Nem véletlen,
hogy Jézus éppen egy lakodalomban lépett a megváltandó nép
elé. A misztikus irodalom az Énekek Énekétől kezdve a
nász képeivel érzékelteti Isten és ember kapcsolatának
mélységét.
Az élet és az Ige összevegyülése talán
sehol sem annyira ízletes, mint ebben a lagziban (Jn 2,1–10).
Az Utolsó Vacsora jut eszünkbe, hisz mindkettő lakoma, az Úr
és az apostolok itt is, ott is együtt vannak, és mindegyiknek
a kereszt a geometriája. Így van ez az egész Evangéliumban:
az új teremtés a keresztben összegzi a létirányok
feszültségét. Az Utolsó Vacsoránál ez nyilvánvaló, hiszen
a Golgota árnyékában eszik a tanítványok a Mesterrel a
bárányt – a Bárányt, hozzá a szőlőtermésből az ő
vérévé nemesült bort isszák! Ott az apostolok kissé
tanácstalan, nagyon is emberi szempontokkal küzdő társasága
alkotja a vízszintest, a Oltáriszentség alapítása mutatja a
fölfelé vezető irányt, de lent van maga az ördög és az
áruló, akinek Jézus megmosta a lábát az Utolsó Vacsorán,
enni adott neki: „A falat után mindjárt belé szállt a
sátán.” (Jn 13,27.)
A kánai történet kereszt volta rejtettebb,
ám ugyanolyan teljes.
*
A jelenet vidéki idillként kezdődik:
Jézus mulat családilag és barátilag a lagziban… Ezt
olvassuk János evangéliumának 2. fejezetében: „Jézus
anyja is részt vett. Jézus is hivatalos volt
tanítványaival együtt a menyegzőre.”
Képzeljük magunkat ebbe a Názáret melletti
faluba, a menyegzőbe! Semmi sem gyümölcsözőbb, mint
szemlélődve olvasni az Írást, előbb képzeletünkkel, majd
lelkünkkel beléhelyezkedve.
Micsoda rím magyarul a menyegző és a
mennyegző! Az ifjú pár a menyegzőjén mennyegzik! E két szó
maga kereszt! A vőlegény és a menyasszony a legmagasabb
létműveletet hajtja végre: egybekel, Eggyé szentelődik! Az
általános ókori és a későbbi zsidó fölfogás szerint a
legnagyobb szám az Egy, Isten száma, és milyen különös, a
nászban egyesült két fél, a férfi és a nő is Egy lesz. „A
női princípium a saját régióját tölti ki, mielőtt a
férfi-erő régiójához kapcsolódnék. – Tehát
önmagában mindegyik csak fél, csonkaság, írja a Zóhár, a
Kabbala könyve. – Amikor a saját régiójából kilépett,
akkor találkozott össze a férfi-princípiummal, szemtől
szembe. S ha így egyesülnek, valóságosan egy testté lesznek.
Ebből következik, hogy a férfi-princípium önmagában csak
fél test… s ugyanígy a női; ha összekapcsolódnak, akkor
lesznek csak egyetleneggyé. S ha eggyé lesznek, örvendeznek
mind a világok, mert a tökéletes test által mindenre áldás
száll.” Az esküvő ezért az emberlét legnagyobb
ünnepe, a menny és a föld egyesítése, ahol rokon és barát
együtt örül az áldásnak.
Ezért a legtermészetesebb helye Jézus első
és roppant jelentős csodájának. Olvassuk végig a
tudósítást: „Mikor fogytán volt a bor, Jézus anyja
megjegyezte: »Nincs már boruk.« Jézus hozzá fordult:
»Asszony, a mi dolgunk ez? Még nem jött el az én órám.«
Anyja akkor figyelmeztette a szolgákat: »Tegyétek, amit
mond.« Állt ott hat nagy korsó, a zsidóknál szokásos
tisztálkodásra. Mindegyik két vagy három mérős volt. Jézus
megparancsolta nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel.«
Színig töltötték. Akkor azt mondta nekik: »Most merítsetek,
és vigyétek oda a násznagynak.« Vittek neki. A násznagy
megízlelte a borrá vált vizet. Nem tudta, honnan való, csak a
szolgák tudták, akik a vizet merítették.”
Hogy miként vesz részt Isten az emberi
örömben, arról csak annyit árul el János, hogy Jézusnak
remek az ízlése: tudja, mi a jó bor, mert a legcsudásabbat
teremti, amibe a násznagy valaha belemártotta a bajuszát.
Olvassuk tovább a Szentírást: „A násznagy hívatta a
vőlegényt, és a szemére vetette: »Minden ember először a
jó bort adja, és csak miután megittasodtak, akkor az
alábbvalót. Te mindeddig tartogattad a jó bort.« Szóval
mérgelődik, amiért nem ezt kapta először, hanem csak most,
amikor ízlelőbimbói már elfásultak a nyakalástól. Ezt
persze a többiekre, a násznépre mondja, de mindenki magából
indul ki, a násznagyok is, hiszen komolyan veszik hivatalukat, s
bizonyára igyekszenek becsiccsentésükben mértéket tartani,
hogy délcegen végezhessék a lakoma és a vendégsereg
kormányzását. Ő ennek a történetnek a buffója, Falstaffja,
Papp Jancsija, okoskodó félreértője, akinek első dolga
dölyfösen maga elé rendelni és kioktatni az ügyben ártatlan
vőlegényt, ahelyett, hogy örülne a mennyei italnak.
Fontoskodásában fényesen és figyelmeztetően csillan „az
Evangélium tündöklő fehér humora” (Hamvas),
ugyanakkor itt a történet keresztjének középpontja, a borban
föld és menny találkozása.
*
A vőlegény dolga a lakodalomban a
mennyegzés. Ételre-italra, zenére, szóval a vízszintes, a
földies körülményekre ügyelni a násznagy – mifelénk a
vőfély – föladata. A bor megfogyatkozását nyilván neki
kellett volna észrevennie, de melyikünk tartja számon, hogy
fogytán van élete, sőt, a világ bora? Helyette a Szűzanya
figyelt föl. Ő a násznagy átellenese. Az örök édesanya,
aki a násznagyhoz hasonló alakokkal, vagyis velünk
ellentétben lankadatlanul észben tartja, hogy legyen étel
vacsorára, és reggelire is jusson. Ahogy az imádság mondja: „Hol
már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg.” Azokra
is ügyel, akik nem a szülöttei. Milyen gyöngéden és
mennyeien, ahogy jelenéseiben mutatkozik. Látja, amit még
senki sem vett észre, és kéretlenül siet segítségünkre;
mindnyájunknak, akik meghívjuk a menyegzőnkre, mert azt
mennyegzővé szeretnénk emelni.
Itt derül ki a legtöbb a fiához való
viszonyáról. Annyira ismeri, amennyire csak ember Istent
ismerhet, miután megszülte, fölnevelte, és harminc
esztendeig egy fedél alatt élt vele. Tudja például, hogy
engedelmes gyermeke, szereti őt, és jó. Ámde nem
parancsolgathat neki, de szólhat hozzá bármikor, bármilyen
ügyben, és a Fiú meghallgatja.
*
Egészen különös, szíve gyökeréig
derűs párbeszédet hallunk: „Jézus anyja megjegyezte:
»Nincs már boruk.«” A Szűzanya nem kér, csak
megjegyez, megemlíti azt, amit bizonyára Jézus is észrevett,
de úgy tett, mintha elhárítaná magától a gondot:
„Asszony, a mi dolgunk ez?” Így mondja, többes
számban, ahogy azok beszélnek, akik nagy, közös titkot
ismernek. Mária erre a kérdésre nem válaszol, mert nyilván
tudja a választ, ám a Gondviselés mindenhatóságáról
szóló teológiai fejtegetés nem humoros, hanem nevetséges
lett volna kettejük között, abban a helyzetben. „Még nem
jött el az én órám.” Jézus ideje – de ki az ura az
időnek? Somolygott-e az Úr a bajusza alatt?
A kérdéssel a násznagy virított volna,
ámde Mária nem tette föl, mert erre is ismerte a választ.
Sőt, azt is tudta, hogy Isten nem vaskalapos hivatalnok, tehát
nem alkatrésze, szolgája, hanem teremtője a törvénynek és
az időnek. „Minden Ő általa lett, És nélküle semmi sem
lett, Ami lett.” (Jn 1,3.) Parasztosan szólva akkora úr,
hogy lehet alkudni vele. Ahogy Ábrahám tette, vagy ahogy
hamarosan a kánaánita asszony fog könyörögni a
kislányáért – lehet, hogy ennek a nőnek Mindnyájunk Anyja
súgott?
Isten kész beilleszteni terveibe az emberit,
vagyis az égibe a földit, mert a keresztben ez mind egybe tart.
Engedékenysége végtelen bölcsességéből és ismét:
jóságából ered. Mária bizalma pedig belőle: „bármit
mond, tegyétek meg.” Nem ő, nem Mária a Mindenható, nem
tudhatja, hogy mit határoz az Úr, Isten útjai számára is
kifürkészhetetlenek, de az ő szavára az egyetlen értelmes
válasz az engedelmesség.
Immár szó sincs holmi bájos, ókori zsidó
életképről!
*
Amikor a Boldogasszony megjegyezte, hogy „elfogyott
a boruk”, akkor bizonyára a szomjoltó italra is gondolt
– ez a kereszt vízszintes szára. Ezen foglal helyet a
lakodalmas ház és a falu is, a násznagy. Isten mindig a
lehető legmélyebben, legalul lép be a történetbe, ám
édesanyja megjegyzésének másik értelménél, amely a
mulandóság határpontját is jelzi, a régi teremtés végét,
amely a halál jegyében áll a bűnbeesés óta. Ádám
világának a bora elfogyott. A kereszt függőleges, alsó
szára nem emelkedhet tovább, rajta hever, a letűnt kor teteme
– ezért „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak
megnyilvánulását várja.” (Róm 8,18.)
Ezen a kis kánai lakodalmas udvaron kezdődik
a Megváltás, az örök élet megnyitásának műve. Sejthette
ezt – a Szűzanyán kívül – bárki a vendégseregben?
*
Az új teremtés párhuzamosan indul az
elsővel. Ott: „Isten lelke lebegett a vizek fölött.”
Itt: „Töltsétek meg a korsókat vízzel.” Mivel
mással? A víz ősanyag. Az élet legfontosabb természetes
anyaga: az élőlények testének zöme víz, általában
nyolcvan-kilencven százalékban. A bor is alkoholból,
zamatokból, de leginkább vízből áll, ha vízszintesen, az
anyag felől nézzük. Ám ott, Kánában a lakodalmasok nem „a
szőlőtő termését” kortyolták, amitől ha megittasodik az
ember, minden alávalót képes lenyelni utána, hanem az új
teremtést ízlelték.
A kánai menyegzőn Jézus lett a Vőlegény, a
világ vőlegénye. „Nem tartogatta tovább a jó bort”: megkínálta
a népet, az emberiséget az örök élet mámorával.
*
Az ő bora mennyegzői bor: a menny
megnyitója. Ne úgy nyakaljuk, ahogy a násznagy.