Bogdán László

Tatjána

Reggeli választások

Hat után riad fel, egy ködkürt tébolyító hangjára. Pillanatokig azt sem tudja, hol van. Rémülten néz körül. A szoba fényben úszik, de ismeretlen. Érzékeli, hogy egy nő fekszik mellette, s ahogy feléje hajol, hirtelen tér vissza az öntudata. Hát persze, ez Tatjána, ezek szerint túlélték az éjszakai kóválygást, a kapitány mégsem tudott végleg elbánni velük. Tatjána az ágy sarkába húzódva, hason fekve alszik, percekig kábultan nézi, de nem ébreszti fel, nem olyan sürgős, hadd pihenjen, lesz még idejük megbeszélni ezt az egészet. Nyögve emelkedik fel, eltámolyog az erkélyajtóig, kinéz a napsütötte tengerre. Látja a közeledő fehér hajót, a ködkürt egyre szól, nem érti, miért, álma képei egymásra csúsznak, zöld és lila hópihék kerengenek egy trópusi strand felett, meztelen, sikoltozó lányokra lövöldöznek fekete álarcos terroristák, s a ködkürt hangját hirtelen nyomja el a kapitány rekedt röhögése. Nem, ezt soha többé nem akarja hallani. Ha nem veszünk tudomást róla, nem létezik – idézi fel Tatjána álombéli tanítását. – Ha nem veszünk tudomást róla, nincs hatalma felettünk. Hiába erőlködik, mi egyszerűen elfordulunk vagy kinevetjük. Ez az, motyogja maga elé, elfordulunk és kinevetjük… Megrázza a fejét, odalép a hűtőszekrényhez, kiveszi az ásványvizet, tölt egy pohárba, iszik. Hirtelen lesz csend, már a lassan távolodó hajó ködkürtje sem szól, és a kapitány sem röhög. Kimegy az erkélyre, leül a hintaszékbe, nézi a part fölött köröző, időnként le-lecsapó sirályokat. Nem ért semmit, álom volt, amit éjszaka látott, hallucináció? Ha felébred Tatjána, s alkalmuk lesz megbeszélni az egészet, és lehetőségük lesz egyeztetni is a benyomásaikat, s kiderülhet minden, ha a szerelme is azt látta s élte át, amit ő, akkor a dolgok mégiscsak zavarosabbak és bonyolultabbak, mint ahogy legrosszabb perceikben is elképzelték, s ideje lesz elgondolkodni azon is, hogy feladják-e. Haladéktalanul – hagyva csapot-papot, pénzt, paripát, fegyvert – lelécelnek-e, egyszerre adva be felmondásukat, s kilépnek-e a Programból, hagyják-e a nyavalyába ezt az egészet, a bizonyára tébolyodott milliárdost, filantróp idiotizmusával együtt, a pszichopata kapitányt, szadista ötleteivel, és eltűznek-e?!? Azt sejti, hogy ez nem lesz egyszerű, ebbe a Programba könnyebb volt belépni, mint kilépni belőle, azt sem tudja, hogy Tatjána anyagilag mennyire van kiszolgáltatva a főnöknek, egyszerűen ura-e még önmagának, kiléphet-e, vagy végleg elkötelezte magát… Maga elé mormolja a feleslegesnek tűnő kérdéseit, amelyeket egyedül amúgy sem tud megválaszolni, elnehezedik a szíve, nézi a sirályokat, a távolban újra feltűnik egy fehér hajó. Visszamegy a szobába, óvatosan keresi elő a távcsövét, s kisettenkedve a balkonra a közeledő hajóra irányítja. Halálcsillag, olvassa az oldalán a hatalmas feliratot, s mintha a kapitány idétlen röhögését is hallani vélné. Ez egyszerűen nem lehet igaz, ragadja fel megint a távcsövet, de most nem látszik a felirat, aztán már nem látszik a hajó sem, a tenger helyén ismét ott a rejtélyes álombeli temető, a sírkövek dülöngélnek a mindent fölzabáló árnyék szorításában… Sajátságos… Ha nem veszünk tudomást róla, nincs is, fordul el, és visszasettenkedik a szobába. Rövidnadrágot húz, trikót, magához veszi új, Diánától kapott, világoskék mobiltelefonját, és lábujjhegyen óvatoskodik ki a szobából. A pultnál most éppen nincs senki, gyorsan halad át a termen, átsiet az úttesten, máris a homokon halad, lazán kezd futni, s igyekszik nem gondolni semmire. A strand üres, elhagyott napernyőt görget a szél, felállítja, beül alája, s figyelve a lomhán feje fölött kerengő sirályokat váratlan ötlete támad: igen, felhívja Rolfot, eddig hazatért a reggeli kocogásból, de ha nem, az se baj, biztosan nála van a telefonja. Három csengetés után hallja meg barátja hangját. „Honnan beszélsz? – érdeklődik Rolf. – Már aggódtunk, mondta Mirkó, hogy elvitt Velencébe, s donna Carla közölte, hogy összecsúsztál valami orosz nővel, s elmentél egy hajókirándulásra.” „Igen – ismeri be ő –, s most itt vagyok Ravennában, holnap estig, akkor hajózunk tovább, hacsak nem döntünk úgy, hogy kiszállunk az egészből.” „És ez mitől függ?” – kérdezi aggódva barátja. „Tőled…” – nevet ő. „Ezt nem értem!” „Figyelj, egy sürgős szívességre szeretnélek kérni, nézz utána két személynek estig, az első Eduardo de Sica.” „A milliárdos?” – képed el Rolf. „S a másik egy Kisseleff nevű hajóskapitány. Megteszed?” „Persze – ígéri barátja. – Majd ha megtudok valami fontosat, visszahívlak.” „Látom, az Eduardo de Sica neve nem ismeretlen előtted.” „Ő egy ismert figura, egy filantróp milliárdos. Majd hívlak. Szia. És fel a fejjel!”

Elgondolkodva vetkőzik, s bemegy a tengerbe, de nincs kedve sokat gyalogolni ahhoz, hogy úszhasson, leül, megnedvesíti az arcát, és figyeli a kölyökmacskaként hancúrozó hullámokat. Nem tudja eldönteni, mit akar: menni vagy maradni? S tudja, amúgy sem tőle függ. Ehhez Tatjánának is lesz néhány szava. Persze ha ő is úgy dönt, hogy tényleg veszélyben vannak, akkor aligha van más lehetőség.

A meleg, noha kora reggel van, máris erősödik. Már-már elindul, hogy öt-hatszáz méter menetelés után végre úszhasson is, amikor megcsörren a parton hagyott maroktelefonja. Kirohan. Tatjána keresi, aggódva kérdezi, hol van, s amikor meghallja, hogy lement futni, s jelenleg a tengerparton ücsörög, nevetni kezd. „Azonnal jövök – suttogja. – Nehogy elkóricálj valahova. Várjál meg. Elmegyünk megnézni Teodorik síremlékét, a világhíres pínialigeteket és Apollinaris templomát. Közben eldöntjük, mit csinálunk, és azt is, hogy hogyan legyen tovább. Mert én is kezdem már unni ezt az egészet… És változatlanul sajnálom, hogy belerángattalak. Az az érzésem, nekünk már nincsen időnk erre az egész agyrémsorozatra. És ráadásul ki szereti, ha kísérleteznek vele? Én nem!…” „Hát megnyugtatlak, én sem” – mondja ő, teljesen feleslegesen, mert Tatjána kilép a vonalból. Az erősödő napfényben felmagasló szálló felé fordulva várja, s próbálja megkeresni erkélyüket, a nyitott ablakaikat, de nem találja, legalábbis nem biztos benne, hogy azok-e, amelyekre gyanakszik. Az egyik erkélyen leskelődik valaki, nem tudja megállapítani, alacsony termetű felnőtt-e, vagy épp ellenkezőleg, egy játékos kedvű kisgyerek. Mindenesetre amikor rájön, hogy figyeli, többé nem bukkan elő. Nem bizonyos benne, az ő erkélyükön bujkál-e, vagy a szomszédos erkélyen. Olyan egyformának tűnik a fényben minden erkély és minden ablak. Piros és kék dresszes lányok futnak el mellette, ránevetnek, kiáltanak is valamit, de nem érti, hogy mit, mert valahol a nyílt tengeren újra megszólal egy közeledő hajó ködkürtje, és elnyomja hangjukat. Aztán feltűnik Tatjána, rövidnadrágban, trikóban, haját borzolja a szél, éneklő léptekkel közeledik.

– Fürödtél már? – kérdezi.

Ő egykedvűen bólint.

– Akkor indulhatunk.

– Hová?

– Reggelizni. Tudok egy jó helyet. Eszünk, aztán sétálgatunk a parton, megnézzük Teodorik síremlékét és a pínialigeteket, melyekről Dante és Byron is énekelt, sőt Boccaccio is rajongva emlegette…

– Mi volt az éjszaka az az eszelős, eszeveszett bolyongás a biliárdgolyók között, a lila és a zöld hópihék a trópusi strandon, az a sok összeférhetetlen kép, a meztelen lányokra lövöldöző álarcos terroristák, az erdélyi temető, az árnyékok közé vesző sírköveivel… Mi volt ez az egész?

– Erről ne beszélj. Ha nem veszünk tudomást róla, nincsen is…

– Döntenünk kell – fordítja ő maga felé az elsápadó nőt, és forró arcához szorítja az arcát. – Nem halogathatjuk tovább a döntést…

– De hát miről? – sóhajt elkínzottan Tatjána. – Miről kellene olyan hirtelen döntenünk?

– Arról, hogy maradunk-e vagy megszökünk.

Tatjána sápadtan néz rá és csapott vállal, fáradtan indul el. – Nem gondolod, hogy már késő… Hogy nincsen hova menekülni? Ezek mindenütt ott vannak…

Egymás mellett mennek, megfogja a nő kezét. – Mindig van megoldás, s most, hogy egy kicsit kiszakadjunk ebből az őrületből, elmesélek valamit. Az életem egyik olyan helyzetét, amikor nem volt mese, nem volt teklimekli, mert sehová sem vezethetett volna a tájainkon megszokott örök halasztás, ami a gyávaság vagy kis túlzással a sodró cselekvésképtelenség másik neve.

Megérkeznek a part menti vendéglőbe, a teraszra ülnek le, Tatjána teát, kávét, sonkás omlettet és pirítóst rendel. – Hallgatlak – suttogja, és szőke haja meglibben, zöld szeme kerekre tágul.

– Valamikor nyolcvannégyben történt, talán december elején? Az bizonyos, hogy tél volt, és sízni mentünk haza, de már nem tudom, miért, úgy döntöttünk, délután, a vonatról leszállva, hogy mégsem indulunk a divatos hegyi üdülőbe, s végre egy estét és egy éjszakát együtt töltünk barátom hegyi nyaralójában, elvégre Kommandón (így hívták a települést) is van hó. Andi – a harmadik feleségem, akit én, amikor kedvesen cukkolni, bosszantani akartam, Adriennek neveztem –, azzal sem törődött, hogy nincs nálunk kaja, majd egymást esszük meg, nevetett rám. A távházasságunknak – hittem akkoriban még botorul, hiszen én a fővárosban éltem, míg ő vidéken – vannak előnyei is, nem unjuk meg egymást. Ez nem sokkal összekerülésünk után volt, az bizonyos, hogy még tartott a szerelem. Kocsiba ültünk tehát, és elindultunk. Egy kisvárosban megálltunk, vettünk kenyeret, szalonnát, konzerveket (akkor már nyomasztóan rossz volt az üzletek ellátása, sok barátom az aranykorszakot az állami soványság korának nevezte!), sört, bort, vodkát, ásványvizet, s elindultunk a hegyre. Egy idő után hullni kezdett a hó, megálltam, felraktam a hóláncot, Andi kinyitott egy üveg sört, s mélán javasolta, talán forduljunk vissza, s menjünk szállodába, ne kísértsük az istent, mi lesz, ha úton maradunk?, de én csak legyintettem, és amire akkora hó lett, hogy az orrom hegyéig se láthattam, s a sűrű havazás, mint egy nagy fehér függöny, takarta el előlünk a világot, váratlanul felértünk. Egyetlen emberrel, egyetlen járművel sem találkoztunk, viszonylag hamar megtaláltam barátom faházát. Leparkoltam, kiszálltam, nagy nehezen kinyitottam a kaput, lapátoltam a havat, aztán visszaültem a volán mellé, s behajtottam. A felvágott fa szerencsére oda volt készítve a tornácra s a konyhában a kályha mellé. Andi begyújtott, s vidáman nézett rám, van abban valami, mondotta, hogy a gyermekeket megbolondítja a hó. Úgy érzem, én is gyermek vagyok, nevetett, s feltéve a kályhára a vízzel teli fazekat a nyakamba ugrott, rám fonta magát, és megcsókolt. De ha te gyerek vagy, morogtam, akkor én pedofil vagyok, mert kívánlak… Mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak – mondotta feleségem, és rám kacsintott. Kinyitottuk az egyik üveg vodkát, ittunk egy kortyot, odament a kályhához, ellenőrizni, megmelegedett-e a víz, majd talányos arccal ült az ölembe, no, Ajtós elvtárs, kérdezte derűsen, készen állunk? Hevesen kezdtem csókolni, s benyúlva pulóvere alá simogattam a mellét. Az ölembe ült, simogatott. Már ezért is érdemes volt megváltoztatni a programot s idejönni, gondoltam. A kályhában megnyugtatóan duruzsolt a tűz, s végre, hittem botorul, nincs semmi egyéb dolgunk, mint örömet szerezni egymásnak. Boldog vagy? – kérdeztem a kipirult Andit. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Megdermedtünk. Ki lehet? Hiszen még a barátom is úgy tudta, csak két nap múlva vesszük igénybe a házát. Óvatosan bontakoztam ki Andi öleléséből, s az ajtóhoz menve kíváncsian tártam ki. Egy hárászkendőbe burkolózó nő állott az ajtó előtt. Nem ismer meg, drága Ajtós úr? – kérdezte, s én félreálltam, hogy bejöhessen. Bocsánatot kért a zavarásért, Andi vodkával kínálta, s ahogy levetve hárászkendőjét kezeit dörzsölgetve, fázósan állott meg a kályha mellett – már kezdett kimelegedni a konyha –, hirtelen döbbentem rá, hogy kicsoda. Andi bemutatkozott, kezébe adta a telitöltött vodkáspoharat. Mi ismerjük egymást, nézett rám a hívatlan vendég, s ivott. Nem lehetett gyakorlott ivó, mert azonnal köhögni kezdett, tüsszögni, meg is fázhatott, gondoltam, amíg ideért, ebben az őrült havazásban. Letette a poharat, kipirosodott az arca. – Bocsássanak meg a zavarásért – kezdte, s váratlanul sírta el magát –, de baj van. Nagy baj. Ezért is törtem magukra. – Nem értem – hebegtem. – Egyáltalán honnan tudta, hogy itt talál? – Nem válaszolt, letette a poharát, leült az asztal mellé, és sebesen kezdett írni valamit egy papírfecnire. Döbbenten olvastuk el Andival. „Itt nem beszélhetünk – írta. – Lehet, itt is van lehallgatókészülék. A barátját rég figyelik. Néhány perc múlva menjünk ki, a ház mögött kezdődik a fenyves, ott nyugodtan beszélhetünk.” Andi kerekre táguló szemmel, ijedten meredt ránk. – Ha nincsen más megoldás, menjetek, sétáljatok egyet, addig én megfőzöm a vacsorát – kezdte határozatlanul, és ijedten elhallgatott. – Köszönöm a megértését – suttogta a nő, és visszament a kályha mellé, melengette a kezét, én pedig ültem a széken, kiittam a vodkámat, s nem értettem semmit.

– De hát ki volt ez a nő? – kérdezi Tatjána döbbenten. – És mit akart?

Az asztalnál megjelenik az idősebb pincér, a reggelivel. Némán esznek, nem is néznek egymásra, kiisszák kávéikat, a teát Tatjána egy termoszba tölti, kér még egy üveg hideg ásványvizet, fizetnek, és megindulnak Nagy Teodorik síremléke felé. Egy idő után Tatjána elbizonytalanodik, nézi a térképet, hümmög. – A vasúti síneken túl van – mondja egy idősebb úr. – Körülbelül egy kilométerre! – teszi még hozzá aggályosan.

– Már amikor bejött az ajtón, és elveszetten pislogott, volt egy olyan határozatlan érzésem, hogy én valahonnan ismerem ezt a nőt – kezdi el ő megint, miközben összeölelkezve andalognak a császár síremléke felé. – Amikor megszólalt, hirtelen esett le a tantusz. A neve még akkor sem jutott eszembe, de az igen, hogy hol és mikor találkoztunk. Egy azóta Svájcba emigráló barátom esküvőjén, néhány esztendeje, mindenesetre a Klaudiától való gyors válásom s az Andival való megismerkedésem előtt, amikor épp facér voltam, de nem is vágytam tartós kapcsolatra, újabb házasságra pláne nem. A menyegzőre a kisváros divatos vendéglőjében került sor, meleg augusztusi este volt, a pincérek kinyitották a nyári kert felé nyíló szárnyas ajtókat, a zenekar argentin tangókat játszott, sokan táncoltak, s már épp én is arra gondoltam, hogy felkérek táncolni egy unatkozó szépasszonyt vagy egy vállalkozó szellemű, kalandvágyó lányt, amikor leült mellém régen látott építész barátom, hogy vagy, Jancsikám? – kérdezte derűsen, bemutatva Klárinak nevezett barátnőjét, ezt a nőt, aki akkor még fiatalnak, derűsnek, sőt kimondottan szépnek látszott a lámpák vetkőztető fényében. A jövendőbelim – csókolta arcon barátom a nőt, aki kíváncsian nézett rám, de nem fűzött megjegyzést a férfi bejelentéséhez. Néhány percig csevegtem velük, mert barátom, észleltem, már be volt csípve, s a nőt ölelve kezdett panaszkodni nekem, hogy építészként aligha tudja megvalósítani elképzeléseit a diktatúrában, hiszen olyan tömbházrémségek, olyan betonkártyavárak tervezésére kényszerítik őket, amelyek egyértelmű építészeti tévedések, s jobb korokban majd csak dinamittal lesznek helyesbíthetőek… Idegesen néztem körül, barátom túl hangosan beszélt, s egyre többen figyeltek fel ránk, s a Klári nevű jövendőbelije is hiába csitította, ő csak fújta a magáét, mint aki elhatározta, hogy régen látott ügyvéd barátját felvilágosítja a szocialista építészet, a diktatúra architektúrájának siralmas helyzetéről. Túl nagy feltűnést keltettünk, bocsánatkérően vigyorogtam rájuk, felemelkedtem, s felkérve egy velem szemben ülő fekete nőt, aki már eddig is érdeklődve fixírozott, elmentem táncolni. Ahogy magamhoz szorítva a szépasszonyt némán andalogtunk a táncparketten, fél szemmel még láttam, hogy Klári hirtelen emelkedik fel, és imbolyogva indul a kijárat felé, míg barátom elveszetten ül a helyén pohár borával a kezében, maga elé meredve, és láthatólag esze ágában sincs utánarohanni és visszahívni, amit akkor meglehetősen furcsának találtam, de nem volt időm sokat töprengeni rajta, mert a nő egész testével hozzám simulva kezdette harapdálni a fülem, s félreérthetetlenül tette fel a kérdést: hozzám megyünk, vagy hozzá?

– És te hogy döntöttél? – kérdezi Tatjána kíváncsian.

– Erre már nem is emlékszem, de azt hiszem, nem is érdekes.

– De igen, ugyanis ettől függ, hogy vállalkozó szellemű férfi vagy-e, aki meri vállalni a kalandot egy idegen nő lakásán, noha azt sem tudja, hogy a hölgy kivel él, s mi vár ott rá, vagy pedig óvatos duhaj, szebben: konzervatív pasasér, aki saját lakására viszi a felhevült szépasszonyt, ahol nyugodtan kiélhetik szenvedélyüket, hiszen valószínűleg nem zavarhatja meg őket senki…

– Nem emlékszem – mosolyog ő szórakozottan. – Az bizonyos, hogy amikor elindultunk a kijárat felé, újra találkoztam barátommal. Siralmas állapotban volt, inge kibomlott, nagy vörösborfoltok virítottak rajta, felületesen vérfoltoknak tűntek, s én, magam sem tudom, miért, megborzongtam. Elment, motyogta, könnyeivel küszködve. De hát miért hagytad, hogy elmenjen? – kérdeztem, de a fekete hölgy türelmetlenül belém karolva húzott tovább. Hagyjad, sziszegte, hát nem látod, hogy részeg? S te hagytad elmenni? – korholtam. – Nagy könnyelműség volt. – Nem szólt semmit, eszelősen fújtatott, kezében reszketett a félig telt pohár. – Menj, keresd meg, nehogy elvesszen – javasoltam, s elindultam a szépasszonnyal a kocsim felé… Igen, ahogy mindez felvillant bennem, és megismertem a nőt, bár egykori szépsége már csak nyomaiban volt fellelhető – ápolatlannak tűnt, fekete szemei karikásak voltak, arca vörös a hidegtől, a sírástól, a vodkától, a rátörő érzelmek rohamától –, rögtön első találkozásunk képei jelentek meg előttem. Ahogy sietősen felöltöztünk, s kiléptünk a meleg konyhából, és arcunkba vágott a hó, meg is kérdeztem, miért rohant el akkor az esküvőről, miért hagyta ott szegény barátomat. Hosszú történet, nézett rám fáradtan, a lényege, hogy épp válás előtt voltam, de csak arról voltam teljesen meggyőződve, hogy a férjemtől el kell válnom, arról, hogy hozzámenjek feleségül Ferihez (mert így hívták a barátomat), már nem. Túl sokat ivott, túl sokat panaszkodott, túl sokat hőbörgött, túl sokat szidta a rendszert, kontrollálhatatlannak látszott, de ugyanakkor sebezhetőnek is. Amikor azzal kezdett zsarolni, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyom, mert nélkülem semmi értelmét nem látja elhibázott, elrontott életének, úgy döntöttem, mégiscsak megmentem. Akkor azt hittem, puszta sajnálatból mondtam igent, minden nőben a szerető és az anya mellett ott bujkál az ápolónő is, de ma már tudom, a dolgok sokkal bonyolultabbak voltak. Azt hittem, ha leszoktatom az alkoholizálásról, boldogok leszünk, de tévedtem. Feri ugyan abbahagyta az ivást, s kizárólag nekem és munkájának élt, de a hőzöngést nem hagyta abba, sőt!… Igaz (s ezért jöttem rá én, aki mellette éltem, az igazságra és a végleg megromló dolgokra viszonylag későn!), megválogatta már, hogy kik előtt és miket beszél, azt viszont halálos komolyan gondolta, hogy diktatúrában nem lehet élni, s a maga módján szervezkedni kezdett, egy rendszerellenes csoport oszlopos tagja lett. Én, ismétlem, vak voltam, egyszer, egy hosszú, kilátástalan éjszakai vita után ugyan javasoltam neki, hogy menjünk külföldre, disszidáljunk, ha nem tud itt élni, Nyugaton, a szabad világban, lobogtattam meg előtte a reményt, építészként is megvalósíthatja önmagát. Szomorúan nézett rám, s szinte sírva mondta: nem futhatok meg, Klárikám, erdélyi magyar ember vagyok, most itten van rám szükség. Nem mi kell elmeneküljünk, hanem a helyzetet kell megváltoztatni. A rendszert. Ez azon az őszön történt, amikor Lengyelországban kiéleződött a helyzet, s színre lépett a Szolidaritás. Megrémültem. Te akarod megváltoztatni a rendszert? – meredtem rá. Megbolondultál, Ferkó… Hiszen a szekusok mindenütt ott vannak, s ha rájönnek, miket tervezel, azonnal lecsapnak rád, szétrúgják a seggedet, szétverik a heréidet, elevenen nyúznak meg, kinyírnak! Ha rájönnek, mondta ő, de nem folytatta, s én, a buta fejemmel, nem is erőltettem. Azt hittem, csak a szokásos hősködés, az öntépő intellektuális duma, úgy véltem, csak szaval, mint a széplelkű értelmiségiek, hogy nem gondolja komolyan, amiket beszél. Sajnos, be kell ismernem, rosszul gondoltam. Feri és csoportja aktivizálódni kezdett, röplapokat terjesztettek, figyelmeztettek arra, hogy a kommunista diktatúra végnapjait éli, hogy harcolni kell a zsarnokság hazugságai ellen. Ráadásul az örök, búsmagyar szövegeket is hangoztatták idióta röplapjaikon, az önálló Erdélyről… Viszonylag későn kapták el a csoport egy tagját, egy diákot, aki imádta Ferit, ő volt a példaképe, s ráadásul a röplapok terjesztésében is segédkezett. Belőle aztán kiverték a pribékek a főkolomposok, így a Feri nevét is, s tegnap éjjel érte jöttek. Éjfél után hosszú csengetésre, dörömbölésre ébredtünk. Itt vannak – mondta, s elsápadt. De kik? – néztem rá, kik vannak itt?! Azt hittem, vendégeket hívott, csak szokása szerint elfeledkezett róla. De ő nem válaszolt, kapkodva, sietősen öltözött, kitárta az ajtót, s berontottak a bőrkabátosok. Öltözzön fel, doamna – szólott rám egy idősebb, ősz hajú férfi, s én döbbenten reszketve pongyolába bújtam. Feri a fal mellett állott, s a bőrkabátosok elkezdték feltúrni a lakást, persze nem találtak semmit, Feri szerencsére nem itthon tartotta a röplapokat… Egy idő után ráüvöltöttek, öltözzön, és elvitték.

De hova? – kérdeztem. Egy fenyőfa mellett álltunk, könnyeztem, a szél állandóan az arcomba vágta a havat. A történet annyira képtelennek hangzott, hogy viszonyulni se tudtam még hozzá. Hát a belügyhöz, szipogott a nő. Azóta van valami híre róla? Nincs. De eljöttek hozzám ma reggel a társai feleségei is. Eljöttünk otthonról, egy cukrászdában beszélgettünk, aztán kocsiba ültem, s kimenekültem ide. A csajok szerint biztosan per lesz. Rendszerellenes összeesküvéssel vádolják majd őket, s nyilvánvalóan, az önálló Erdély eszméjének felmelegítése miatt, hazaárulással is… Azt szeretnénk – nézett rám, s szeme kerekre tágult –, ha maga vállalná a védelmüket, János! Maga mégiscsak a férjem gyerekkori barátja, jól menő bukaresti ügyvéd, talán… Nem folytatta, némán indult vissza a ház felé. Én döbbenten néztem magam elé, s éreztem, kifut a lábamból a vér. Rohanni kezdtem utána, de hogy gondolja, ráztam meg, tudja, hogy ez mivel jár, s én különben is polgári ügyekre specializálódtam, ez politikai per lesz, s ha a felét bizonyítani tudják annak a sok marhaságnak, amit elmondott, akár halálra is ítélhetik őket, de húsz évre biztosan, erre már most mérget is vehet. Mégis, mit gondol, én csodát tudok tenni? Azt hiszi, a szocialista Románia jogállam?! Nem folytattam, lihegve néztem az arcába. Sírni kezdett. Nem hittem, hogy ilyen gyáva, mondta keményen, s elfordulva sírt tovább. Tehetetlenül néztem rá, közben Andi nyugtalanul jelent meg az ajtóban, s közölte, hogy kész a vacsora. Bementünk, a kályha mellé ültünk le, ittam egy pohár vodkát, éreztem, hogy átjár az ital, aztán, talán mert megfázhattam kint, talán az idegességtől, remegni kezdtem, és éreztem, hogy kigyúl az arcom. A nő már nem kért italt, reszketve ült a kályha mellett, majd hirtelen újra firkálni kezdett valamit egy fecnire, s elém tolta. „Ha meggondolta – olvastam remegve –, hívjon ezen a számon”, aztán felállott, felvette kabátját, fejére tekerte a hárászkendőt, s elnézést kérve a zavarásért, jó éjszakát kívánva indult kifelé. De hát nem marad itt vacsorára? – kérdezte döbbenten Andi. Várnak, magyarázta a nő, mennem kell, s összegörnyedve lépett ki az ajtón a hóhullásba. Némán meredtünk egymásra, Andi odajött, megsimogatott. Forró az arcod, suttogta ijedten. Te lázas vagy? Mi történt? Figyelmeztetően emeltem ujjam a számhoz, s ittam még egy kortyot, majd enni kezdtem a babfőzeléket. Feleségem láthatólag semmit sem értett. De ki volt ez a nő? S miért jött? – kérdezte, s ő is leült az asztalhoz. Egy barátom felesége, mondtam, s az otthagyott fecnire sebesen, kusza betűkkel firkantottam rá: „Kimegyünk, és mindent elmondok!”, mire ő döbbenten suttogta, de hát már amúgy is megfáztál, így nem mehetünk sétálni…

– Ezt ismerem – suttogja Tatjána, és szorítja a kezét. – Ezt a páni félelmet. Az örökös gyanakvásokat. A rettegést…

Elérnek a vasúti sínekig, várniuk kell, vonat zakatol el előttük, az ablakokból vidám gyerekek integetnek.

– Ettünk, felöltöztünk, kimentünk. A havazás közben csendesedett, de a tomboló szél az arcunkba vágta a havat. Az iménti fenyőfa mellett álltunk meg, testemmel is próbáltam védeni Andit, miközben röviden, korunk skizofrén távirati stílusában adtam elő neki, hogy mit is akart ez a nő. Elképedt. Ezzel nem lehet játszani, suttogta vacogva. Ez nemcsak a karrieredbe kerülhet, nagyon hamar te is közöttük találod magad. De hát miért? – fortyantam fel. Én végeredményben ügyvéd vagyok, csak a mesterségem gyakorlom. Egy jogállamban, de egy diktatúrában? Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy hol élünk. Te mit tanácsolsz? – kérdeztem, s egymást átölelve indultunk vissza a házba. Hogy utasítsd vissza! – motyogta Andi, s nagyot tüsszentett. Elvégre mi közöd van neked ezekhez az emberekhez s őrült terveikhez? A diktatúrához? Az önálló Erdélyhez? Te divatos ügyvéd vagy, kedvesem, s nem holmi pipogya légvártervező vagy elfuserált összeesküvő!… Már az udvaron voltunk, feléje fordulva kezdtem mondani Illyés hírhedett versét. Az is eszembe jutott, hogy diákkorunkban épp Feri ismertetett meg ezzel a verssel, s egy füzetbe másolva adta át nekem, titokzatosan vigyorogva. Már akkor is olyan volt, mint egy orosz anarchista paródiája.

…hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az is ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

 

– Andi rám meredt, hozzám bujt, már ő is vacogott. Gyere, húzott be magával a konyhába, reszketve vetkőztettük egymást, te szegény, szegény, mondotta, az ölemben vittem be a belső szobába, mindketten sírtunk, s lázasan öleltük egymást, úgy, olyan odaadóan, ahogyan én még addig, Violán kívül, nem szeretkeztem senkivel, de persze arcomba hulló haja sem tudta eltakarni kétségeimet, s pulzáló ölébe se tudtam végleg beleveszni, pedig arra gondoltam, így, csakis így kellene befejezni, ha már nem lenne más megoldás, és mindenáron be kellene fejezni ezt a rohadt életet… Tébolyodottan forogtunk, amikor megint kopogtak. Andi megdermedt, én kibontakoztam öleléséből, s magam köré tekerve a lepedőt kibotorkáltam a konyhába. Bocsássanak meg, mondotta sírva, dideregve a nő. A háziak nem engedtek be, nem volt hova mennem. De igazán nem akarom zavarni magukat, elleszek itt a konyhában is, a kályha melletti priccsen. Andi is megjelent az ajtóban pokrócba burkolózva, az arca égett. Egyen valamit, s igyon is. Nem bírom meginni a vodkát, reszketett a nő. Andi odalépett melléje, lehullott róla a pokróc, de láthatólag nem izgatta, hogy meztelen, magához ölelte Klárit, simogatta, s odaszólt nekem, hogy tegyek fel bort, a forralt bor talán mindhármunknak jót fog tenni. Megzavartam magukat, meredt ránk a nő, mi nevettünk, ugyan, még előttünk az egész élet. Ezt csak hisszük, mondotta a Klári nevű, szomorú asszony, és maga elé meredt. Olyan volt, egészen olyan, mint egy tört szárnyú madár. Hamar felforrt a bor, a közben felöltöző Andi cukrot, fahéjat, szegfűszeget, szegfűborsot tett bele, felkavarta, levette a kályháról, és csuprokba merte. Ittunk, éreztem, hogy átmelegszem, s reménytelenül izzadni kezdek. Visszamentem a szobába, én is felöltöztem, közben egy pillanatra bekukkantott Andi, s hozzám simult, szeretlek, suttogta, s veszedelmesen csillogott a szeme, de mielőtt magamhoz ölelhettem volna, visszament az elhagyott nőhöz, hogy tovább vigasztalja…

Elsuhan a kirándulóvonat, az izgatott, nevetgélő, integető gyerekekkel, átmennek a síneken, s elindulnak a császár síremléke felé. Már látszik a hatalmas kupola.

– Állítólag a földszinten sokszögletű, az emeletén kerek építményt fedő kupolát – bámulja rajongva Tatjána – egyetlen sziklatömbből faragták, tizenegy méter átmérőjű, és súlya háromszáz mázsa. Egyáltalán hogyan bírták 526-ban a helyére tenni az építők?

– Nézd csak – nézi ő is megdermedten, és elszorul a szíve –, a monolit fedőkő egy helyen meg van repedve…

– Semmi sem tökéletes – áll meg mellettük egy fehér ruhás öregúr. – A repedéshez – néz figyelmesen rájuk – egyebekben egy legenda is fűződik. Nagy Teodorik egyetlen dologtól rettegett egész hősi életében, a villámlástól. Öregkorára vérengző zsarnokká vált, igazi fenevaddá. Ariánusként hevesen kezdette el üldözni a más hitű keresztényeket, kivégeztette a pápát, menesztette korábbi tanácsadóit, majd eszelős, idült gyanakvásában őket is kivégeztette. Egyszer, amikor idelátogatott megtekinteni az ő parancsára készülő síremlékét, elromlott az idő, beborult, tombolt a szél, s villámlani kezdett. Teodorik mindezt büntetésként fogva fel (állandóan kereste a természetes és természetfölötti jelenségekben is a fölöttes vagy mégis inkább mögöttes tartalmakat) rémületében a kősisak alatt keresett menedéket, de az Úristen egy hatalmas, őt kereső villáma átrepesztette a követ… Ha akarják – mosolyog rájuk szívélyesen az öregúr –, szívesen lefényképezem magukat a síremlék előtt…

Tatjána közelebb húzódik hozzá, ő átöleli, némán bámulják a fehér ruhás öregembert, aki két fotót is készít róluk, majd kivéve a gépből elbűvölő mosollyal nyújtja át Tatjánának. – Örültem a szerencsének, kisasszony – mondja, s fejével délkeleti irányba int. – Ha akarnak valami gyönyörűt látni, kedvesem, sétáljanak el a pínialigetekig. Arra van a San Apollinare in Classe-templom is, kívülről szürkének, kopottnak, jellegtelennek látszik, de ha betérnek… Ez is csupán azt bizonyítja, kedves hölgyem, tisztelt uram, hogy a látszat néha csal…

Meghajol, és eltűnik a mauzóleumot éppen elszántan megostromló, lelkesen csivitelő japán turisták tömegében.

Na gyere – fogja meg az ő kezét Tatjána, s megindulnak Apollinaris temploma felé. Egyre melegebb van, az ég kék, a nap tombol. – Elég hosszú séta lesz, mesélhetnéd tovább is, mi történt akkor éjszaka, a barátod faházában, meg tudtátok vigasztalni az elkeseredett hölgyet? És az is érdekel, hogy végül is hogyan döntöttél. Visszautasítottad, vagy mégis elvállaltad a barátod és társai teljesen őrültségnek tűnő, kilátástalan védelmét, kockáztatva karrieredet?

– Egy barátom, híres író különben, sokat élt Bukarestben is, egyszer azt írta, hogy csak addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület. Akkor viszont, amikor kimentem hozzájuk a konyhába, s elszántan kortyolgatva a forralt bort még egy passzust elmondottam nekik Illyés hírhedett verséből, még fogalmam sem volt arról, hogyan fogok dönteni.

…ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad…

– Elhallgattam, a két nő döbbenten nézett. Ez mi volt?, kérdezte Klári, és hatalmasat tüsszentett. Egy vers, mondottam én, az Egy mondat a zsarnokságról. Nem ismerem. Hol lehet ezt elolvasni? Megjelent nyomtatásban? Csak Nyugaton, mondottam én fáradtan. Idehaza kéziratban terjed, szamizdatként. Az mi?, kérdezik szinte egyszerre, a szamizdat?

– Én is Budapesten, egyetemi éveim alatt tudtam meg, hogy mi! A sors iróniája, hogy Mandelstam, Ahmatova és Cvetajeva bizonyos verseit s Szolzsenyicint is először magyarul olvastam. Megismerkedtem azzal a jeles magyar költővel is, aki merészen és eltökélten pontosan Mandelstam egyik híres nyolcsorosát fordította le. Ismered ezt a verset?

– Nem – néz ő döbbenten Tatjánára. – Így nem ugrik be…

– A költő abban a híres kávéházban üldögélt állandóan, ahová akkoriban, a nyolcvanas években a magyar írók jártak. Vagy borozgatott, vagy verset írt, noteszébe, gyöngybetűivel, vagy sakkozott. Amikor megtudta, hogy én ki vagyok, s hogy imádom a sakkot, édesapám tanított meg sakkozni, miután végre kiszabadult a lágerből, leültünk, s egy idő után, amikor már ő is belátta, hogy vesztésre áll, talán mert lebecsült engem, a kis orosz egyetemista lányt, lesöpörte a bábukat, s elmondotta a verset, megjegyezve, hogy biztosan nem ismerem. Igaza volt, sajnos. Tényleg nem ismertem. És sokat nyomoztam azon a nyáron Moszkvában, amíg egy barátom végre átadta nekem Oszip Mandelstam verseinek egy sárguló papírlapokra gépelt gyűjteményét. Emlékszem, hangosan olvastam fel a verseket apámnak, aki döbbenten bámult rám, és szeméből megállíthatatlanul szivárogtak a könnyek.

– Hogy van ez a vers? Nem emlékszel? – kérdezi ő elfulladva.

– De igen – mosolyog Tatjána. – Még akkor, ott, a Hungáriában leírtam, s meg is tanultam, mert úgy éreztem, rólam szól, anyámról és apámról, a megalázottakról és a megszomorítottakról, a diktatúra áldozatairól…

A csermely tán Schubert, és Mozart tán madárzaj,
s a kósza ösvényen tán Goethe fütyül,
a tépelődő Hamlet, ki félénken itt lábal,
hitt a tömegben és nem menekült.
De tán hamarább volt a suttogás a szájnál,
erdő, fa nélkül hulltak levelek,
és tán, kiknek létünk tanulságát szánná,
előttünk s nélkülünk kész emberek.

– Most már elhiszed, miért akartam az anyanyelvemen is elolvasni? Mandelstamot egyébként lágerbe hurcolták, a szemétdombon pusztult el, valamikor a harmincas esztendők végén, amikor hazámban elszabadult a terror és a rettegés… A balszerencsés költő szomorú sorsát, iszonyatos halálával példázva, Varlam Salamov, egy másik elítélt örökítette meg, aki túlélte a Gulágot, noha a rettegett Kolimában, a pokol birodalmában tartották fogva, s Szolzsenyicin joggal nevezte elődjének, akinek az jutott esztelen osztályrészéül, hogy elsőnek mutathassa meg az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek ama mélységeit, amelyek felé a lágerlét lehúzott bennünket.

A meleg erősödik. Egy néptelen partszakaszon váratlanul kanyarodnak le a tenger felé. Már szavak nélkül is értik egymást. Vetkőznek.

– Te fürdesz? – bámul a bikinis szerelmére. – Azt hittem, hogy…

– Sőt – nevet Tatjána. – Délután alighanem el is foglak csábítani a szállodai szobában. Jó nagy az ágy, de letehetjük a paplant a padlóra is. Ahogy akarod.

Nevetve rohannak be a vízbe, fröcskölik egymást, mint a gyerekek. Itt viszonylag keveset kell gyalogolni, gyorsan mélyül a tenger, egymás mellett úsznak, ujjuk néha össze-összeér, s ő ilyenkor úgy érzi, mintha áram rázná meg. Boldog vagyok, kiáltja, de a hullámok elnyomják a szavát, s Tatjána nem hallja meg. Szeretlek, kiáltja még erősebben. A nő feléje fordulva suttogja: én is…

A nap tombol.

A nap játékai

A délelőtti úszás kissé felfrissíti őket, s újra elindulnak az Apollinaris-templom és a pínialigetek felé. Közben betérnek egy part menti halászcsárdába, sört isznak, s ő fáradhatatlanul meséli tovább a kipirult Tatjánának a téli éjszaka különös történetét.

– Ami után elmondtam a vers részletét, s Klári megkérdezte, hogy mi ez, honnan van, hogyan lehet hozzájutni, s én felvilágosítottam, hogy hivatalosan nem jelent meg, a költő háromkötetes gyűjteményében sem, Andi értetlenkedni kezdett. Hogyan? Hát nem volt annyi tekintélye, hogy közzétegye?… Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van! – válaszoltam talányosan, s leülve velük szembe, fáradtan kortyolgattam a forralt bort. Remegésem lassan szűnt, kíváncsian néztem Klárit, Andi közben feltette a második üveg bort is, kipirult, s kezdett feldobódni. Tudtam, hogy milyen, de azt azért nem vártam volna, hogy mindazok után, amit neki elmondottam a nőről s férje elhurcolásáról, énekelni kezd, méghozzá vidám, tréfás szatmári népdalokat, hogy aszongya: „Adott isten szekeret, szekerembe kereket, üvegembe feneket, abból iszom eleget”, s kedvencét, a „Kikityenben kukutyinban”-t is, majd egyszer eléneklem neked, de itt, ebben a sörkertben túl élénk feltűnést keltenénk, ha én magyarul kezdenék énekelni… Legnagyobb meglepetésemre az ugyancsak kipirult vendég szomorú arca lassan földerült, és felbátorodva ő is együtt énekelt a feleségemmel. Kellemes alt hangja volt. Egymás mellett, egymást átölelve ültek a priccsen, és énekeltek. Én lefekszem, nagyon fáradt vagyok, kértem elnézést, és visszahúzódtam a belső szobába. A bor kellemesen kimelegített, de el is szédített, a helyiségben már meleg volt, de azért biztos, ami biztos, megraktam a csempekályhát, s lehányva magamról a ruhát, meztelenül siklottam a takaró alá. Mindég így aludtunk Andival, már ha együtt aludtunk. Mert elég sokat voltam távol, s amikor otthon voltam, sem mindig aludtunk együtt. Hamar elszenderedtem, álmomban kinn voltam a hóviharban nyögő fenyőfák között, síszemüvegemmel a szememen csörtettem előre, s egy tisztáson váratlanul megpillantottam egy őzet. Remegő orrlyukakkal, szimatolva bámult felém, majd nagy szökkenésekkel tűnt el a fák között. Hirtelen riadtam fel. Te alszol belül, hallottam a sötétben feleségem hangját, s én kívül, mert biztosan fel kell kelljek még pisilni. Éreztem, hogy egy meztelen nő hengeredik át rajtam, s máris megéreztem a combomon az ugyancsak takaró alá sikló meztelen feleségem simogató kezét. Ébren vagy, hercegem? – kérdezte. Most már igen – válaszoltam. Akkor csatára fel! – simogatott egyre rámenősebben. De hát… – kezdtem, mire mindketten nevettek, s megéreztem a vendég kezét is a mellkasomon. Csak nem vagy prűd, hercegem? – kacagott a feleségem, s kezem forró combjai közé vezette. Másik kezemet már vezetni se kellett, magától megtalálta az utat Klári készségesen hozzám simuló testéhez… Ekkor ért a másik meglepetés: ez a tragikus hangulatban segítségemet kérő, elkeseredett asszony is meztelen, mint aki készül valamire… De nem tudtam tovább töprengeni, mert megkezdődött életem legkülönösebb éjszakája. Hogy Andi hogyan vette rá Klárit erre az egészre, ma sem tudom, egyébként kedves szokásai közé tartozott, hogy időnként feldobta egy-egy barátnőjét, s az is, hogy ha Bukarestben meglátogatott, felszedtünk egy-egy vállalkozó szellemű lányt a Petőfi-házban vagy egy-egy vidám és részeg kurvát az Atlantic bárban. De nem erről akarok beszélni, nem a feleségem perverz szokásairól… Te – mered rá kíváncsian a figyelő Tatjánára – voltál már ilyen helyzetben?

– Igen – bólint kedvetlenül Tatjána, és árnyék suhan át az arcán. – De mindig meg is bántam. Általában részegen mentem bele ilyesmibe, s másnap nem volt elég a másnaposság, társult a csömörrel is.

– Hát ez az, csakhogy amire én felébredtem, Klári már eltűnt, Andi pedig hideg sörrel ébresztett, s az éjszakai fejleményeket tapintatosan nem hozta szóba. Ettünk valamit, s kimentünk sétálni. Gyönyörű téli idő volt, szikrázott a hó. Na, hogy döntöttél? – kérdezte már a fenyők között. Miben? Hát nem emlékszel? – meredt rám –, ez a csaj, ez a Klári, ez a fehérmájú ordas felkért, hogy vállalnád el a férje védelmét, akit elhurcoltak a szekusok. Vállalod? Hümmögtem, s a szemébe nézve kérdeztem meg, hogy vette rá, hogy beszálljon a partiba. Nevetett. Sokat nem kellett győzködni. Az én fajtám. De ettől még szeretheti, s főként sajnálhatja azt a szerencsétlen ürgét, aki a Ceaułescu-diktatúra megbuktatásáért szervezkedett. Elmegy a vizem, nevetett cinikusan Andi. Egyébként, karolt belém, arcomhoz szorítva forró arcát, megkérdeztem, hogy a férjével szoktak-e ilyen hármas partikat szervezni, mire megrökönyödve nézett rám, ugyan, Feri prűd is, és az önbizalma sem a régi. Nem merne ilyesmibe belemenni, rettegne attól, hogy lebőg. De az első férjemmel rászoktam a közös szexuális játékokra, s a szeretőm is fel szokott szedni egy-egy utcalányt, van, amikor én hívom meg valamelyik mindenre kész, elszánt barátnőmet. Én, nézett rám, amikor már levetkőztünk, s a kályha fényében simogattuk egymás tüzelő testét, rajtatok csodálkozom. Én azt hittem, ti szeretitek egymást. És erre te mit mondtál? – kérdeztem rekedten, de Andi nevetett, belelökött a hóba, s birkózni kezdtünk. Már sejtettem, mit akar, s nem is lett volna ellenemre a dolog, de fáztam… Délután visszajön, s itt marad éjszakára, mondotta a feleségem, s türelmetlenül rántott magára, ám én, kedvesen ugyan, de ellöktem. Ne itt, magyaráztam. Még a végén tüdőgyulladást kapunk… Később, amikor visszaértünk a házhoz, s én szó nélkül kezdtem lapátolni s elseperni a havat, és letisztítottam a kocsit is, hozott egy kis pohár vodkát, s újra megkérdezte: na, mi van, döntöttél? Igen, röhögtem, vele fogom kezdeni, te pedig nézni fogod az egészet, s mohón magadhoz nyúlsz… Ne disznólkodj, kacagott ő is. Tudod jól, hogy mit kérdezek. Elvállalod-e annak a szerencsétlen flótásnak a védelmét? Már ha lesz per, s ha egyáltalán lehet védőügyvédje, motyogtam kedvetlenül. De lehet, hivatalból rendelnek ki egy kollégát, s az is lehet, nem lesz per, mert még azelőtt agyonverik, hogy megrendezhetnék a kirakatpert. Igen, néztem az elszomorodó Andira. Ezek nem jótét lelkek, a szeku nem az üdvhadsereg. És nem szívesen lennék a Feri helyébe. Épp most verhetik ki belőle társai nevét, mert természetesen nem fogják elhinni, hogy néhány tébolyodott értelmiségiből és meggárgyult diákból állott az egész csoport, s igyekeznek az egészből egy országos méretű összeesküvést kreálni, kidomborítva természetesen az irredenta jelleget is, mert erről van szó, kedves Adrienn – kezdtem hógolyókkal dobálni a láthatólag elszomorodó feleségem –, Erdélyről. Mindég, minden körülmények között, Trianon óta erről van szó, Erdély a tét, a magyarok pedig állandóan Erdélyt akarják, semmi nem fontosabb nekik Erdély visszavételénél, ami pedig, tudjuk, már azért is galád disznóság, mert Erdély ősi román föld… Vállalod vagy nem, kezdett dobálni Andi is, és ne nevezz Adriennek, tudod, hogy utálom. Nevetve dobáltuk egymást, hirtelen jelent meg a kapuban Klári, és ő is beszállt. Elég sokáig hógolyóztunk. Vállalom, mondottam a végén lakonikusan, hát tehetnék mást? S bementünk a házba. Klári vett valami ismerősétől húst, azt sütögettük, s változatlanul se az éjszakát, se a Feri ügyét nem hoztuk szóba. Miután ettünk, s mohón ittuk a bort, amit szintén Klári hozott, a barátom felesége ránk nézett, és emlékszem, meg is lepődtem kissé a szavaitól, mert azt mondta: kedvellek titeket, de nem részletezte, miért. Vetkőzni kezdett. Láttam, hogy Andi is megbabonázva követi, már pucéran állanak egymással szemben, mintha egymás tükörképei lennének, s forognak, hajlonganak egy csak általuk hallott mesebeli dallamra. Feltettem egy kazettát freejazz-számokkal a magnóra, és némán néztem őket.

– Ne részletezd – szól közbe váratlanul Tatjána –, mert a végén még féltékeny leszek. Próbálj az ügyre koncentrálni. A választásodra. Vagy ez a válasz az én, Diánával való kapcsolatom pikáns részletezésére?

– De hát nem erről van szó – legyint, és elnéz, valamerre a tenger felé. Lenyűgözi a hullámok szabálytalan mozgása, ez a kiszámíthatatlan tánc, ahogyan egymásból nőnek, felmagasodnak, hogy habozva, tajtékozva törjenek össze a móló kövein. – Ha megengednéd, elmesélném. Miután hallgattam egy darabig a végeérhetetlen trombitaszólót, s ők már a szobában, az ágyon hancúroztak, mint két eszement csitri, beszóltam nekik, hogy ez most nem fog menni, lányok. Sajnálom, de gondolkodnom kell. Megyek, járok egyet. Mulassatok jól. S belebújva bundámba, sietve léptem ki az ajtón. Már délután volt, feltűnt a felhők között darab időre a nap is, szikrázott a hó, s károgó varjak hada körözött a nyaralóházak felett. Árnyékuk a fehér hóra vetült.

– És miután visszamentél?

– Közöltem Klárival, amennyiben ez egyáltalán lehetséges (valószínű, hogy Feriéknek hivatalból jelölnek ki ügyvédeket, hiszen az egész per formális lesz!), vállalom az ügyet, ez azonban azt jelenti, hogy az éjszakaihoz hasonló jelenetek többé nem ismétlődhetnek meg, nem kezdhetek ugyanis viszonyt védencem feleségével. Nem, néztem rá a nevető s az állítólagos ügyvédi etikát gúnyosan emlegető Andira, nem erről van szó. Egyszerűen egy elvről, amihez én, mióta ügyvéd vagyok, mereven tartom magam, s amin ezek után sem szeretnék változtatni. Klári felöltözött, s szó nélkül ment el, Andi pedig elképedve nézett. Ajtós, te bediliztél – mondta kedvetlenül. Nem is értem. Én voltam a hülye, hogy… S akkor hirtelen lett világos az egész, ezt a nőt Andi hívta ide, s az esetleges védőügyvédkedés csak ürügy volt… Ha egyáltalán nem ez volt eleve a céljuk, belerántani engem ebbe a karrieremet, jövőmet is fenyegető őrültségbe…

– Nem értem – nézi döbbenten Tatjána. – Akkor mese volt az egész? Kitaláció? Nem is hurcolták el a férjét?…

– De igen. Csakhogy Andi úgy gondolta, én úgyse vállalom el, viszont szeretett volna összehozni egy partit, s ezért hívta ide a nőt.

– Hát ez nekem túlságosan komplikált – mered rá Tatjána. – Érdekes személyiség lehet a harmadik feleséged…

Pénzt hagyva az asztalon újra elindulnak az egyre elviselhetetlenebb napsütésben, s váratlanul tűnik fel a távolban – mintha a napfényben lebegne – a kerek harangtorony. Meggyorsítják lépteiket, s a sugárzó fényben hirtelen látják meg az egyszerűnek, már-már kopottnak tűnő téglaépületet. Az igazi meglepetés – mintha csak az öregúr látnoki szavai igazolódnának – belül éri őket. A templom egész egyszerűen lélegzetelállító. Három hajóját görög márványoszlopok választják el. Az apszis előtti fal mozaikján Jézus látható, hűséges evangélistáival.

– Micsoda meglepetés – hallják meg az ismert hangot. Borzongva fordulnak meg. Hátuk mögött ott áll Eduardo, a művésznővel. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, s elnézésüket kérem az esti incidens miatt. Nem fog többé előfordulni…

– Én magukkal értettem egyet – szól közbe a művésznő. – S nem sokkal a maguk távozása után én is eljöttem. A kapitány úr bizonyára részeg volt, mert nem hiszem, hogy józanul ilyen valótlanságokat állítana, hogy ő részt vett Vitálisnak és fiainak a kivégzésénél, másfél évezrede… Aki ilyeneket állít, az vagy részeg, vagy bolond…

– Vagy halhatatlan – szólal meg ő, sima gúnnyal. – Mint Duncan McLood, a hegylakó és a társai…

A művésznő, bizonyítva, hogy van humorérzéke, nevetni kezd, s megkérdi, merre jártak, s amikor meghallja, hogy megnézték Nagy Teodorik síremlékét, váratlanul fordul Eduardo felé. – Szívem – mondja dallamos hangján –, miről beszélt az a kedves öregúr, aki lefényképezett minket? Milyen híveitől fordult el az öregkorára zsarnokká váló császár?

– Például Boethiustól, aki pedig lelkes híve volt… – mondják Eduardóval, szinte egyszerre.

Hirtelen hallgatnak el, némán néznek egymásra, aztán Tatjána előszedi a fényképeket, s bevallja, hogy az öregúr készítette.

– Kedves ember – karol a művésznő Eduardóba, s kisétálnak a templomból. – Meséljetek valamit erről a Boethiusról.

– Ambitionis unicum votum est, aut regnare, aut regnantibus adhaerere – mondja talányosan Eduardo, és nevet…

A művésznő hitetlenkedve bámulja. – Mi a becsvágy igazi vágya? Nem értem.

– Uralkodni vagy csatlakozni az uralkodóhoz – fordítja Tatjána, s kíváncsian mered Eduardóra. – Elég keveset tudok erről az úrról…

– Római létére Teodorik lelkes híve volt, a műveltséget terjesztette szegény a gótok között, de túlságosan nagy és autonóm szellem volt ahhoz, hogy a hiú császár ne kezdjen féltékenykedni, sőt gyanakodni rá. Azzal vádolta meg, hogy Bizánc titkos híve, sőt ügynöke, bezáratta, majd kivégeztette. A sorsát már-már sztoikus nyugalommal viselő író a börtönben sem csüggedt, sőt azt is leírta, hogy a tapasztalat is bizonyítja, az embernek többet használ a balszerencse, mint a jó sors…

– És azt is – egészíti ki ő mosolyogva –, hogy azok a szerencsétlenebbek, akik elkövetik a sérelmet, és nem azok, akik elszenvedik… De, levonva sorsa szomorú tanulságát, leírta azt is, hogy: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…

– A doktor úr – bókol Eduardo – tényleg mindent tud. Nehogy azt hidd, szívem – fordul a figyelő s izgalmában elpiruló művésznő felé –, hogy a bölcs Boethius különösebben elcsüggedt volna a börtönben. Nem! Azt is leírta, hogy aki engedi, hogy sorsa uralkodjék fölötte, zsarnokságnak veti alá magát… Az én értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy a gondolkodó, hiába volt szeretve utált császára börtönében, valójában, lélekben szabad volt. Mindent elkövethettek vele, de megtörni nem tudták…

– Aztán megölték! – legyint ő egykedvűen. – De művei fennmaradtak. Egy versében éppen erről beszél. Valami olyasmit állít, hogy aki szenvedélyes szívvel csak és kizárólag hírnévre tör, az nézzen fel a nagy égre, s lássa végre be, milyen parányi a földtekénk… És azt is mondja, hogy a hírnév sem nyújtja meg az életet, mert egy napon majd ezt is elragadhatja a második halál. Jó lenne tudni – fordul közvetlenül Eduardóhoz –, hogy miben hitt egyáltalán a jó Boethius. Mindazonáltal őt mégsem érte el a második halál, ma is olvassuk és idézzük…

Tanácstalanul állnak a templom előtt a napon, s hirtelen szólal meg a harang a fejük fölött, s a távoli sötét város harangjai készségesen felelnek rá.

Dél van. Az unalom, a fáradtság, a csömör, a lázak és a fényvakság dele.

– Merre mennek, ha nem vagyok indiszkrét – fordul mosolyogva Tatjána felé Eduardo. – Mert ha belefér a programjukba, meghívnám magukat ebédre…

– A pínialigeteket szeretnénk megnézni, előzőleg szívesen ebédelnénk is magukkal, kedves főnök, de látja, hogy meglehetősen topisak vagyunk…

A művésznő nevet. – Ez nem akadály, drágám. Van itt a közelben egy halászcsárda. Kiváló a konyha. Nagy a választék is… – Belekarol Eduardóba, és megindulnak a sugárzó fényben a tengerpart felé.

Ők tétovázás nélkül követik őket, ugyanoda mennek vissza, ahogyan ő magában kuncogva sejtette, ahol már az előbb is söröztek. A pincérek már-már kedves ismerősként üdvözlik őket, hozzák a korsó söröket s a vaskos étlapokat. Az árnyékban ülnek le egy nagy fa alá, s némán kortyolgatva a hideg söröket szorgalmasan böngészik a kínálatot. Tényleg elképesztő a választék.

– Maguk nem angolok, ugye, drágám? – néz kutakodva a művésznő Tatjánára. – Bár az akcentusukat bárki megirigyelhetné, de a gondolkodásmódjuk, hát az nem kimondottan a szigetországra jellemző…

Nevetnek.

– Én orosz vagyok, a barátom magyar…

– Ó – néz rájuk elképedve a művésznő. – Moszkvában is, Szentpéterváron is, Budapesten is többször koncerteztem már. Gyönyörű városok. Persze nekünk sajnos városnézésre jut a legkevesebb időnk, úgy élünk, mint az elítéltek, utazás, próbák, fellépés, bankett és megint elölről. Olyan ez, higgyék el, kedveseim, mint a mókuskerék. De azt azért megkérdezném, hogyha nem veszik tolakodásnak, végül is maguk turisták itt, kirándulnak, nyaralnak, nászúton vannak? – néz rájuk a kis filigrán szőke baba, és elpirul. – Nászútnak sem utolsó hely Ravenna, de ajánlom, ugorjanak le, ha idejük engedi, Riminibe is… Csodálatos helyek vannak ott…

– Ők nem turisták, kedvesem – magyarázza mosolyogva Eduardo, és kortyol a söréből. – Ők az én munkatársaim. Az más kérdés, talán nem veszik rossz néven, ha elárulom, hogy tényleg nászúton vannak, ezenkívül kirándulnak most, s nyaralnak is, és tényleg nehéz lehet nekik elviselni a mi tolakodóan kíváncsi kérdéseinket…

– Ó – mosolyog rájuk kedvesen a nagy énekesnő. – Egy pillanatig sem szerettem volna megsérteni magukat, miért is tenném? Olyan szép ez a mai nap, s olyan jó, hogy mára nincs semmi előre elkészített programom, néhány órára én is civilnek érezhetem magam, aki annak a férfinak a társaságában lehet, akit már régóta szeret – simogatja meg Eduardo kezét. S már csak ezért sem szeretné, ha azt hinnék, hogy erőszakos és kíváncsi kérdéseivel zavarba akarta volna hozni őket. Nem. Ő már az este rendkívül szimpatikusnak találta ezt a párt, Eduardo is tanúsíthatja, és ezért is szeretett volna minél többet megtudni róluk. Még csak egyetlen kérdése lenne, mit értett azon Eduardo, hogy a munkatársai. A hajón dolgoznak?

– Kedvesem – köhög Eduardo –, már meséltem önnek arról, hogy nekem van egy, nagy általánosságban a nyomort és a szegénységet felszámoló, globális programom. Tatjána szociológus, Jánosz jogász. S ebben a programban a munkatársaim, terveink kivitelezése során hasznosíthatjuk nem mindennapi tapasztalataikat, amit a kedves Tatjána a zűrzavaros átmenet nehézségeivel birkózó Oroszországban, az úr pedig – néz rá mosolyogva, s amikor látja, hogy üres a kriglije, int a pincérnek, hozhatja a halakat, rákokat s a fehérbort, amit az előbb, hosszas tétovázás és a főúrral való alapos eszmecsere után választott ki, de nem árulta el, milyen, legyen meglepetés – a nem kevésbé bonyolult nehézségekkel szembenéző Romániában szerezhette meg, ráadásul magyarként. Az ügyvéd úr ugyanis romániai, pontosabban erdélyi magyar…

– Transsylvania, igen – mosolyog kedvesen a művésznő. – Nekem be kell vallanom, nemcsak a Drakula-filmekből ismerős, nagymamám nagyszebeni szász asszony volt, többször jártam ebben a szép városban, amelynek legalább a középkori jellegét hősiesen őrző központja nem esett a Ceaułescu hírhedett városrendészeti elképzeléseinek áldozatául. Nagymamám jó véleménnyel volt a magyarokról, már csak azért is, mert boldog lánykorában, még a nagy háború előtt, a bálokon volt egy huszártiszt gavallérja, aki remekül táncolt. Annyira remekül, hogy nagymamám még nyolcvanesztendős korában, hatvan év múltán is emlegette.

Közben a pincérek megérkeznek a tálakkal, s a főúr töltögetni kezdi a metszett kristálypoharakba az aranyként csillámló bort.

Most veszi észre, a tálakat figyelve, hogy jellemző módon csupán ő, egyedül ő rendelt hallevest. Kíváncsi volt ugyanis, hasonlít-e valamennyire a magyar halászléhez. Megkeresi a vörös csípős paprikát, szór a levesbe, és megkóstolja. Nagyon finom. Önkéntelenül is a kenyeret keresi, de nem találja. Lehet, hogy Ravennában halételekhez külön kérés nélkül nem szolgálnak fel kenyeret? Felpillant, Tatjána kedves rákjaival birkózik, a művésznő egy fehér húsú, számára ismeretlen hallal, Eduardo pedig a polipjaival van elfoglalva. Mintha megérezné, hogy nézi, felpillant, s elértve szándékát fölemeli a poharát.

– Proszit – mondja, s poharaik csendülve érnek össze. – A tartalmas együttműködésünkre, drága doktor úr.

Isznak.

Az első korty bort – leginkább még a debrői hárslevelűre emlékeztet az íze, de mégis más – megforgatja a szájában, s miután lenyelte, csettint, elismerően pillant a főnökre, és kiissza poharát, gondterhelten kanalazva tovább a hallevest. Közben asztalukat is eléri a szeptember tizedikén is tébolyítóan sütő nap, talán az olasz bor bűvöletének, talán mégis a nap játékainak tudható be, hogy a maga számára is váratlanul kezdi, mintegy kihívásként Eduardo és a – meri remélni – független tanú, a világhírű olasz énekesnő előtt, összefoglalni a Tatjánának is mesélt történetet. Előbb hökkenten, majd növekvő kíváncsisággal, végül feszengve hallgatják, hiszen nem is sejthetik, miért meséli ezt az egészet, hova akar kilyukadni, de jól nevelt emberekhez illően nem szólnak közbe.

– Valamikor 1984 decemberének első napjaiban Andrea nevű, harmadik feleségemmel, akitől épp válófélben vagyok, s nem járok messze az igazságtól, ha leszögezem, az ok, amiért tizenhét év együttlét után a válás mellett döntöttem, szorosan összefügg annak az estének s az azt követő heteknek, hónapoknak a történetével, elhatároztuk, hogy a hosszú hétvégét egyik barátom nyaralójában töltjük, egy hegyi faluban. Annyit el kell mondanom még, a teljesebb megértés kedvéért, hogy úgynevezett távházasságban éltünk. Engem diákkorom, életem, kapcsolataim, ügyvédi munkám a fővároshoz kötött, feleségem nem akart a nyakamra költözni, merészen óvta függetlenségét, s egy kisvárosban élt, és zenetanárnőként dolgozott. Ha tehettük, azért a hétvégeket természetesen együtt töltöttük, vagy én mentem le hozzá, vagy ő jött fel hozzám a fővárosba, vagy, mint ebben az esetben is, együtt mentünk el valahova. Már az indulásnál rossz előjelek voltak, hullni kezdett a hó, s a végén olyan hóviharba kerültünk, hogy a lelkem mélyén – noha sem fatalista, sem gyáva ember nem vagyok – azt is hittem, elakadunk az úton, s megfagyunk, vagy rosszabb esetben ránk találnak a Keleti-Kárpátokban még mindég falkákban kerengő farkasok. Végül – amikor már minden reményről lemondtam, hiszen az orrom hegyéig sem láttam, a szakadó hó mint egy függöny takarta el az utat, s csak abban reménykedhettem, hogy ilyen ítéletidőben senki sem jár erre, mert ha igen, akkor elütöm – felértünk a hegyi faluba. Ezután már ment minden a maga útján, viszonylag hamar megtaláltam barátom házát, előrelátó, gondos házigazda volt, az alpesi stílusú ház tornáca alá is, a konyhába is be volt készítve a fa, begyújtottunk, ittunk is, hogy melegedjünk fel, s már épp szeretni akartuk egymást, kihasználva a közös életünkben viszonylag ritka alkalmakat, amikor kopogtak az ajtón. Egy boldogtalan, láthatólag rossz idegállapotban lévő hölgy érkezett, ahogy megszólalt, megismertem, egy gyermekkori barátom, egy építész felesége volt, és sírva közölte velem, hogy szörnyű tragédia történt, Ferit, így hívták a barátomat, letartóztatták rendszerellenes izgatás s röplapok terjesztése miatt, amely röplapokon ő és elvbarátai felhívták a jóérzésű emberek figyelmét arra, hogy rajtuk, az ő közönyükön is múlik, hogy egy olyan ostoba és erőszakos diktátor vezeti az országot, mint a Kárpátok Géniusza… Tegyenek meg tehát mindent azért, hogy ez a képzetlen, szadista, őrült zsarnok oda kerüljön, ahová való, a történelem dögkútjába. Nálunk – ebből is láthatja a művésznő, de Eduardo de Sica is, még az összeesküvők is mindannyian költők. De ez nem volt elég, barátom és társai még az önálló Erdélyért is síkraszálltak. Mindezt a hölgy a hóviharban, a ház melletti fenyvesben adta elő nekem, mint egy összeesküvő, mivel meg volt győződve arról, hogy a házban lehallgatókészülék van, s nem akarta, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy miért is látogatott meg. Azt akarta, hogy vállaljam el, divatos, népszerű, ismert bukaresti ügyvédként, a barátom és társai védelmét. Bennem meghűlt a vér, a hóviharban amúgy is majdnem megfagytam, s visszamentem a házba. Az udvaron annyit még szárazon megjegyeztem: felesleges óvatoskodnia, ha tényleg lehallgatják ezt a nyaralót, akkor úgyis megtudják, hogy itt járt. Azt mondta, hogy ezzel ne törődjek, lesz alibije. Nem fogtam fel, miről beszél, bementünk. Aggódó feleségem már elkészítette a vacsorát, de a hölgy sírva búcsúzott, s egy fecnin hagyta meg a telefonszámát. Hívjam fel, ha úgy döntenék, hogy mégis vállalom az ügyet. A hidegben ismét kimentünk, ezúttal a feleségemmel, és én neki is elmondtam őszintén az egészet, hisz a következmények engem is s a dolgok logikájából következően őt, a törvényes feleségemet is érinthették volna… Mint később kiderült, teljesen feleslegesen, hiszen tudott róla, sőt ő hívta ide a hölgyet, hogy hátha megsajnálom, és mégis elvállalom hajdani, gyermekkori pajtásom védelmét. Már mindketten vacogtunk, amire visszatértünk a házba, szerencsére volt nálunk bor, felforraltuk, mire megint kopogtak. A hölgy jött vissza, azzal a ma már, a történtek ismeretében átlátszó ürüggyel, hogy a háziak, akiknél megszállt, elmentek valahova (ebben a hóviharban, mikor még a kutyák is vackukba húzódtak!), nem hagytak kulcsot, nem tud bemenni a házba, fogadjuk be erre az éjszakára, elalszik ő akár a konyhai priccsen is… És zokogott keservesen. Feleségem megsajnálta, töltötte bele a bort, sőt, nem is véve tudomást lelkiállapotáról (vagy ha mégis, akkor jobb pszichológus volt nálam, mert fel akarta vidítani!) tréfás népdalokat kezdett énekelni, s legnagyobb meglepetésemre az előbb még könnyekkel síró, elkeseredett hölgy is bekapcsolódott. S ezalatt, gondoltam fanyarul én, az örök vészmadár, barátomat szadista pribékek vallatják a szekuritáte hírhedett kínzókamráiban… Elment a kedvem az egésztől, bementem a szobába, már ott is kellemes meleg volt, megraktam a csempekályhát, s lefeküdtem. Éjszaka, legnagyobb meglepetésemre, sőt döbbenetemre arra ébredtem, hogy két meztelen nő fekszik mellettem, s félreérthetetlenül simogatnak. Azt hittem, álmodom, csak hát ahhoz túl valószerűnek tűntek a felhevült hölgyek. Akkor esett le a tantusz, s hirtelen döbbentem rá, hogy pontosan ez volt a kedves Klári alibije, s a falba szerettem volna verni az oktondi fejem, ha nem lett volna épp a combja közt. Másnap délután, amikor visszajött, közöltem vele, hogy mindent meggondoltam és mindent megfontoltam, vállalom az ügyet, barátom védelmét, már ha egyáltalán lesz per (a lelkem mélyén azzal áltattam magam, mégsem lesz, agyonverik, vagy titokban ítélik el őket), de az, ami az éjszaka történt, nem folytatódhat, én ugyan nem vagyok prűd, sőt az sem az első eset, hogy én és a feleségem egy harmadik nőt is felszedünk, még izgalmasabbá tenni kisded játékainkat, de elvi kérdés, hogy nem folytatok viszonyt védencem feleségével. A hölgy újra szívtépően kezdett zokogni, és sértődötten elhúzott, csalódott feleségem, az a fehérmájú ordas pedig megsértődött. Mindegy, gondoltam, majd csak megbékél. Eltelt a három nap, visszamentem a fővárosba, kiderült, a helyzet még borzalmasabb, mint hittem, s amikor az ügyvédi iroda főnökének, akinél akkoriban dolgoztam – s aki ma is jó barátom, s időnként még rám bíz egy-egy érdekesebb ügyet –, bejelentettem, hogy mire készülök, megrémült, Joni drága, te megbolondultál, mondotta, s kétségbeesetten igyekezett lebeszélni. Néhány hét múlva egy állambiztonsági tiszt keresett, ő már keményebb hangot ütött meg, de hát nemhiába voltam én ügyvéd, beszéltem, beszéltem, beszéltem, hogy én csak a törvények biztosította jogommal élek, amikor vállalom valakiknek a védelmét, de ez nem jelenti azt, hogy osztom is fölforgató, államellenes, irredenta eszméiket, s a helyzet plasztikusabb megvilágítása érdekében kifejtettem, hogy azt sem azonosítják a gyilkosságok elkövetésével, aki mondjuk egy közveszélyes rablógyilkost véd. Szocialista jogrendünk dicső elődjének, a római jognak az alapja éppen az, hogy biztosítja az ártatlanság vélelmét… És így tovább. A férfi hidegen mért végig, az én dolgom, mondta, de arra nem gondolok, hogy a karrierembe is kerülhet?… Nem gondoltam, és végül nem is került abba, az igaz, hogy átmenetileg, néhány évig nem csilloghattam úgy, mint azelőtt, de nyolcvankilenc decembere, a dicsőséges egynapos román tévéforradalom után éppen azok a kollégák fedeztek fel ismét, akik akkor tartózkodóan viselkedtek, sőt tüntetően távolodtak el tőlem. Igen, ismét felfedeztek… És ennek természetesen meg is lettek az itt nem részletezhető következményei. De a perre visszatérve, lelkes közreműködésemmel barátomat s társait húsz évre ítélték (örülhettek, hogy nem halálra vagy életfogytiglanra), nyolcvankilenc decemberének végén természetesen ki is szabadultak! Feri úgy gondolhatta, számára épp elég volt az az öt esztendő, amit a börtönben töltött, és a kurva feleségével együtt azonnal Nyugatra távozott, ma Svédországban él, jól menő építész, végre megvalósíthatja álmait… Mondom, az én életemben ez a döntés, noha volt súlya a választásomnak, nem okozott nagyobb tragédiát, sőt, gondoltam botorul, végre méltó vagyok példaképeimhez, a sztoikusokhoz, s én, aki soha nem politizáltam, noha semmivel sem volt jobb véleményem a rendszerről, mint a diktatúra ellen tiltakozó, röplapokat terjesztő, összeesküvést szervező barátomnak és társainak, végre egyszer vállalom a meggyőződésemet. Arra nem gondoltam, hogy a történetben nem én vagyok a gyengébb láncszem – ha hiszünk annak a jeles magyar költőnek aki az Egy mondat a zsarnokságról című híres versében leírta:

…hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy…

– hanem a szerencsétlen perverz feleségem, aki kitervelte azt az egész téli találkozást, mert izgatta, milyen lehet Klárival hármasban, s akit ugyancsak megkerestek a titkosrendőrség emberei (ráadásul ő vidéken élt, ahol még a nyolcvanas években is mindent megengedhettek maguknak), megfélemlítették, megalázták, lehet, meg is pofozták, bár ezt azért nem hiszem, és megijedt szegényke, s vesztére aláírta a beszervezési nyilatkozatot, ahelyett hogy játszotta volna az unatkozó, idegbeteg szépasszonyt, s azonnal rohant volna hozzám. Így lett feleségemből besúgó, s ő nekem sem merte mindezt, még utólag sem, megvallani, s tulajdonképpen válásunk igazi oka is ebben a mélyen elhallgatott besúgói tevékenységben keresendő. Egy volt kollégája, egy infantilis számtantanár, aki a kilencvenes években politikussá képezte át magát, s érdemei elismeréséül végül Románia szenátora lett, valahogy kiszagolta a dolgot, nincs kizárva, hogy pontosan az egykori szekus tisztek mondták meg neki, s megzsarolta az én lüke feleségemet, vagy a szeretője lesz, vagy nyilvánosságra hozza az egészet. Az más kérdés, hogy én, amikor rájöttem arra, hogy felszarvaznak (s ráadásul feleségem is kapott egy névtelen jóakarómtól fotográfiákat, melyek engem ábrázolnak egy konstancai utcalánnyal, hogy úgy mondjam, „félreérthetetlen” pozícióban, tehát ötletem nem volt tőle kimondottan idegen), azonnal kezdeményeztem a válást, s a botrány elől elszöktem Velencébe. Ahol találkoztam Tatjánával, és az életem más vágányra állott. A történetnek nyilván több tanulsága is van. Elsőnek azt emelném ki, hogy az egész történetből látszik, hogyan szól bele a diktatúra, egy évtizeddel önnön bukása után is, az életünkbe. Hiszen ha a hetvenes évek vége felé nem találkozom a barátommal egy esküvőn, ahol ott volt Klári is, későbbi felesége, akkor soha nem jut eszébe a nőnek, hogy engem kérjen fel ügyvédnek. Ha Andi, szerencsétlen feleségem bevallja nekem, hogy a feltörni vágyó, dilis, vidéki kékszeműek, ahogy akkortájt nálunk nevezték mindközönségesen a szekusokat, mire kényszerítették, sok minden másképp alakulhatott volna az életünkben!… most például nem válnánk, s nekem eszembe sem jutott volna augusztus végén Velencébe utazni, s így nem találkozhattam volna Tatjánával… A tehetségtelen matematikusból lett botcsinálta szenátor pedig a romániai magyarság ügyeivel foglalkozna, s nem a mezítelenül csellózó balfék feleségemet hallgatná az ágyamon fekve, előlegezzük neki a bizalmat, meredő farokkal… Legfeljebb sóvárogna utána, hiszen lehetett Andi bármennyire is perverz, egy ilyen alakkal, ha az nem zsarolja és nem kényszeríti, nem adta volna össze magát soha… És így tovább. Bocsássanak meg, ha untattam önöket ezzel az egészszel, azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy igaza van Boethiusnak, mikor azt mondja, aki engedi, hogy a sors uralkodjék fölötte, zsarnoki uralomnak veti alá magát.

Elhallgat.

Fölemeli poharát és kiissza.

– Hát uram – emeli fel poharát a sápadt énekesnő is –, most kezdem megérteni, miért mások maguk, hogy miken mehettek át, hogy mit is jelent a diktatúra a mindennapokban… Köszönöm, hogy bizalmára méltatott, és elmondta nekem ezt a borzalmas történetet. Többet tanultam belőle, mint egy, a diktatúrák természetét és módszereit elemző kézikönyvből tanulhattam volna. S elgondolkodtam azon is – ezt különben szerepeim elemzése során is rendszeresen megteszem –, hogy én mit tettem volna akkor, ha egy hasonló módszerekkel operáló titkosrendőrség emberei akartak volna együttműködésre kényszeríteni, őszintén mondom, nem tudnám a választ. Mert hősködni könnyű, utólag ezért is van mindig annyi hős… De amikor megfélemlítik, megalázzák, bántalmazzák és zsarolják az embert… S ismerve gyengeségeit, vissza is élnek vele… Hát nem tudom…

– Én is nagyon örülök, hogy elmesélte ezt az első hallásra meglehetősen bizarr és zűrzavaros történetet – emeli fel a poharát elmélázva Eduardo de Sica. – Sok mindent megtudtam önről, olyasmit is, amit eddig még csak nem is sejtettem. De nagyon szeretném, ha mostani döntése – mert érteni vélem, miért mesélte el mindezt, és mire akart célozni vele, a maga rendkívül finom, összetett és mit tagadjuk, ironikus modorában – méltó lenne ehhez a nyolcvanas évekbeli döntéséhez, s ha most nem a kényelmesebb, a könnyebb, a simább, a veszélytelenebbnek tűnő megoldást választaná, hanem a kihívást, amit a program egésze jelenthet önnek, doktor úr…

– Ezt nem is értem – szól közbe kipirulva Tatjána. – Honnan veszi a főnök, hogy…

– Csak önökre kell nézni – gyújt rá zavarában Eduardo –, és máris látja az ember, hogy mit forgatnak a fejükben.

– Én sem értem – hökken meg az énekesnő. – Valami probléma van?

– Nincs – nevet ő, s a főnököt követve ő is rágyújt. – Csakhogy én azt hittem, asszonyom, ebben a programban a szegénységgel és a szegénység, a globális nyomorúság felszámolására irányuló s valóban figyelemre méltó elképzelésekkel fogunk foglalkozni.

– És nem ezzel foglalkoznak?

– Pillanatnyilag mi nem foglalkozunk semmivel, drága asszonyom. Ellenkezőleg, velünk foglalkoznak. Amióta ezen a gyönyörű hajón vagyok, érzem, hogy egy idegen akarat kísérletezik velem, amint ezt már tegnap délelőtt, első találkozásunk során bátorkodtam elmondani önnek – néz ő a főnökre, s ezúttal nem kerüli el a férfi tekintetét, látja a tébolyodottan forgó vörös köröket, de most nem szédül, nem is fél.

– Hogyan? – döbben meg az énekesnő, és elképedve bámul hol Eduardóra, hol Tatjánára, hol rá… – Lehet, hogy ma különösen ostoba vagyok, a nap, a bor, de nem értem. Vagy igaza lenne az engem és életvitelemet mostanság élesen bíráló férjemnek, valóban elszigetelődnék a napi valóságtól, összetévesztve ezt a gügye operamesékkel s az élő, hús-vér embereket az operák bolond hőseivel…

– Nézze, drágám, a doktor úr nem kifejezetten kedveli Kisseleff kapitány, hogy is mondjam, kedves hobbiját…

– A tegnapi viselkedését tekintve azt hiszem, joggal – mondja a kelleténél szigorúbban az énekesnő. – De nem lenne kedve kissé részletesebben kifejteni, hogy én is megérthessem, ha már önhibámon kívül jelen vagyok, és magasröptű társalgásukat hallgathatom, mégis miben áll az ön hajóskapitányának, hogy is mondta, „hobbija”? Tegnapi történeteit tekintve azt hiszem, nem ártana, ha hozzájárulna pihenőszabadsága sürgős letöltéséhez, hiszen látnivalóan felcsigázták az események, kifáradt, s tagadhatatlanul pihenésre szorul. S utána nem ártana, ha mégis ragaszkodik szolgálataihoz, megvizsgáltatni ideggyógyászokkal, pszichiáterekkel is. Hiszen nyilvánvalóan egy kényszerképzet rabja, jelesül azt hiszi, hogy több ezer esztendeje él. Ami már önmagában is jelzi, hogy baj van. Hát hogy lehet egy ilyen emberre rábízni egy hajó irányítását?!

– De kényszerképzetein túlmenően szeret másokkal is játszani. S mivel ért a keleti hipnózishoz, telepátiához, rá tudja kényszeríteni vízióit az emberre… Én már – keresi újra Eduardo tekintetét – mindezt próbáltam kifejteni önnek, láthatólag teljesen sikertelenül. – És a nőre pillantva tömören foglalja össze éjszakai látomásai bizarr s első hallásra hihetetlen történetét.

Az énekesnő elképedve bámulja, aztán megkéri, töltsön egy kortyot, s poharát poharához emelve részvevően mondja: – Azt még az én Eduardóm se hiheti, hogy ezek az őrültségek az önök szegénységet felszámolni akaró programjához tartoznának.

– Ezek – magyarázza kényszeredetten Eduardo de Sica, s ezúttal zavartan kerüli az ő tekintetét – nyilván nem a program részei. Ezek afféle tesztek, melyek során, mondjuk így, teljesebb képet alkothatunk a doktor úrról… A személyiségéről… az elképzeléseiről… a törekvéseiről…

– Hát szívem – suttogja sápadtan az énekesnő –, én magam az ilyen úgynevezett teszteket semmi pénzért nem viselném el. S megismerve a doktor urat, nem hiszem, hogy ő sokáig fogja tűrni, hogy megalázzák, játszadozzanak vele…

A halászcsárda kapujában mintegy végszóra jelenik meg a dülöngélő, ezúttal is hófehér tengerésztiszti díszegyenruhájában feszítő Kisseleff kapitány.

Két fejezet egy készülő regényből.

Nyitólap