Vilcsek Béla
Konstrukció és
rekonstrukció
Gergely Ágnes: Útérintő
2007-ben az Artisjus Irodalmi Nagydíjat,
elsősorban összegyűjtött verseinek előző évi
közreadásáért (értsd: költői életművéért), Gergely
Ágnes kapta. Megérdemelten. A június 25-én a Művészetek
Palotájában tartott ünnepségen a tavalyi nagydíjas, Ferencz
Győző laudációjában a kötet és a költői életmű
jellegzetességeként azt emelte ki, hogy „Gergely Ágnes
korábban is időről időre nekirugaszkodott, hogy
újrafogalmazza költői világát: az elmúlt négy évtizedben
hat – más-más szempont szerint – válogatott kötetet adott
ki. Vagyis versvilágát nemcsak alakította, hanem folyamatosan
átalakította. Kötetei úgy rétegződnek egymásra, ahogy egy
városban a különböző korok épületei. Egyszerre folyik
konstrukció és rekonstrukció.”
Valójában ez esetben sem annyira
összegyűjtött, mint inkább válogatott és több ízben
újrafogalmazott versek gyűjteményéről van tehát szó,
kiegészítve a legfrissebb költeményekből összeállított
válogatással.
Gergely Ágnes egy sajátos (ön)hermeneutikai
pozíciót jelöl ki a maga számára, és hasonlóan sajátos
(ön)hermeneutikai viszonyt létesít korábbi műveivel.
Életművének folyamatos rekonstrukciója során a jelen
horizontjáról állandó párbeszédet alakít ki korábbi
verseivel és kötetkompozíciójával. A művek szerzője a
létet az emberi jelenvalólét (kultúr)története felől
ragadja meg, esetében a pályakezdeti személyességet,
alanyiságot egyre inkább felváltja a személytelenség, a
tárgyias jelleg. A költő vagy költői én pszichológiai
bázisától a hatástörténetileg közvetített értelem
irányába mozdul el. A hatástörténeti tudatú megértő
nyitott arra, hogy a hagyomány tapasztalatként, saját
történetisége tapasztalataként, a múltbeli hagyomány
mondanivalójaként érvényesüljön a számára. A megértő (a
szerző) és a megértendő (a mű) között beszélgetés
jellegű viszony alakul ki. Ezzel szoros összefüggésben a
versekben jellemzővé válik a műfaji és stílusbeli
sokszínűség, megszaporodnak a kultúrtörténeti és irodalmi
utalások, rájátszások, növekszik az absztrahálódás, az
intellektualizálódás szerepe. A megértő (a szerző) és a
megértendő (a mű) közötti folyamatos és soha le nem
záruló párbeszéd a befogadótól (az olvasótól) is egy
különleges hermeneutikai viszony kialakítását követeli meg.
Az lesz az alapvető feladata, hogy a szerzőnek a művével
kialakított, folyamatosan változó és összetett
viszonyrendszerében a mindenkori eredetiséget meglelje,
állandóan újraértelmezze a szerzőt és művét, s tegye
mindezt ráadásul oly módon, hogy közben engedje, hogy a
szerző és a műve is folytonosan újraértelmezhesse őt.
S hogy mivel érhető el e többszörösen
összetett és folyamatosan mozgásban tartott viszonyrendszer
problémátlan kialakítása, a lényegében az egész költői
életművet tartalmazó gyűjteményes vagy válogatott kötet
rendkívüli belső egysége? Érdemes ebből a szempontból
felfigyelni Dérczy Péter fejtegetéseire, amelyek utalnak
Gergely Ágnes költészetének egyik legfontosabb
sajátosságára, annak szinte a kezdetektől fogva egyöntetű
hangnemére, modalitására: e költészetben „valójában
mindig azonos modalitással találkozhatunk, ami az
értékképzés és főleg az értékvédelem morális
attitűdjéhez kapcsolódik. Ezzel a mai magyar költészetben
nincs egyedül, noha a kulturális és morális fenyegetettség
érzetéből eredeztethető költői utóvédharcokat folytató
klasszikus modernség nemzedéke sajnálatosan egyre fogyóban
van.” Gergely Ágnes dacosan és következetesen vállalt
művészet- és irodalomeszménye a XX. század elejének vagy
első felének meghatározó irányzata, a klasszikus vagy
esztéta modernség. Az ezredforduló mindenfajta értékképző
centrum (hit, mítosz, világnézet) megrendítésére és
felszámolására (dekonstruálására) törekvő időszakában
makacsul hisz a klasszikus vagy esztéta modernség elveinek
követhetőségében: az úgynevezett objektív valóság
szerepének háttérbe szorulásában, az én közvetlen
megnyilatkozásának és megnyilvánulásának közvetettebbé
válásában és mindenekelőtt a művészet szerepének
felértékelődésében. (Ha már a világ áttekinthetetlen és
kaotikus, legalább a művészet, az irodalom teremtett rendje
jelentsen és nyújtson megnyugvást és igazodási pontot.)
Köztudomású, hogy Gergely Ágnes
meglehetősen későn kezdte pályáját. Első verseskötete (Ajtófélfámon
jel vagy) harmincéves korában, 1963-ban jelenik meg, s
újabb másfél évtizedet kell várni arra, hogy a kritikai
recepció által egyöntetűen áttörésnek tekinthető Kobaltország
című verses regénye megjelenjék. A késedelmes
pályakezdésben és az önálló hang megtalálásának
elhúzódásában nyilván személyes-egzisztenciális okok is
közrejátszottak (otthonuk kifosztásának, apja
elhurcolásának és elvesztésének traumája, az ugyancsak
politikai okokból történő erőszakos eltávolítása a
Színművészeti Főiskoláról, a mindössze egy esztendeig
tartó házassága a hatvanas évek elején, a tanári pálya
feladásának kényszere stb.), melyekről nyilatkozataiban
rendre őszintén be is számol, de nagy valószínűséggel
ezeknél is fontosabbak lehettek az elvi-alkotói indokok.
Gergely Ágnes pályáján a nagy fordulat akkor következik be,
amikor az életmű folyamatos rekonstrukciójának változásaira
épülő egyéni alakításmódot sikerül összhangba hoznia a
nagy költőelődök, a Nyugat első nemzedéke és még inkább
az Újhold klasszikus vagy esztéta modernségének állandó
művészet- és irodalomeszményével. Onnantól kezdve azonban
folyamatosan és egységesen magasan tartható a „léc”,
magabiztosan vállalható akár a korszellemmel vagy a
kordivattal való szembefordulás is. Nem véletlen, hogy a
mostani, az egész költői életművel számot vető kötet
élén egy olyan, úgynevezett vezérvers áll, amelyik éppen
ezzel az alapvető alkotói dilemmával néz szembe.
Hálaadás-parafrázis
Szememnek Weöres nyitott új mezőt,
Illyés tanított ízére a dalnak,
és Pilinszky, hogy meg sose hajoljak
a korszellem és a kordivat előtt.
Elkésett időm egén ők lobogtak,
mint fároszok, vezérlő tűzjelek.
A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg,
s Vas Pista, hogy a visszhang is vacoghat.
Negyventől tettem magasra a lécet.
A kicsi térben megidéztem Yeatset.
Ők lánggal égnek, én vagyok az emlék.
Oltárom nincs. A század félhomályán
hat nagy halottat burkol gézbe hálám.
Bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék.
Egy évtizeddel korábban adott
nyilatkozatában Gergely Ágnes maga rögzíti a költői
pályája alakulástörténetében bekövetkezett alapvető
változást: „Fiatalkorom Illyés Gyula sugárzásában telt
el. Illyés válaszadó költő. Pilinszky János inkább
kérdez. Kérdései fölfelé, transzcendens irányban
hosszabbodnak. Az évek múlásával egyre inkább közöm lett
ezekhez a kérdőjelekhez, egyre bensőségesebben a magaméinak
éreztem őket. Úgy adtak biztonságot, ahogyan az ősi
imádság, amely megkérdezi, mi az ember. Erre a
kérdésre a válasz a lehelet, az árnyék, a növény felől
közelít. De a kérdésben több van. A kérdés így hangzik: Istenem,
mi az ember, hogy tudomást veszel róla? Ennek a
tudomásulvételnek a nyomvonalán jutottam el később Vas
István, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Tóth Eszter, Weöres
Sándor költészetéhez.” Gergely mindenekelőtt az Újhold
örököse. Számára az írás humánus és morális tett, a
vers klasszikusan zárt, tiszta és természetes költőiség,
versbeszéde – Kenyeres Zoltán találó kifejezésével –
elvont tárgyiasság. „A régtől létező tárgyias
költészet elnevezése arra vonatkozott – szól az
irodalomtörténész pontos meghatározása –, hogy a tárgy
feldolgozásakor a költő igyekezett a versből kiszűrni minden
értékviszonylagosságot teremtő szubjektivitást, az
elvontság pedig arra utalt, hogy a látványszerűen,
empirikusan létező tárgy filozófiai értelemben vett
lényegsíkjait próbálta megragadni, mégpedig a líra
antropomorfizáló, humanizáló természetéhez illő etikai
vonatkozásban.” Válaszadás helyett kérdés tehát,
szubjektivitás helyett objektivitásra törekvés, látvány és
empíria mellett a filozofikus, humanizáló és etikai
vonatkozások, a lehelet, az árnyék és a növény
bizonyossága.
Gergely Ágnes költői portréjának
megrajzolásakor Buda Attila úgy dönt, hogy a magyar
irodalomtörténeti hagyományban megszokott vagy az
elsődlegesen a kronologikus-életrajzi vagy a
tematikus-esztétikai jegyekre figyelő megközelítés helyett a
két megközelítési módot együttesen érvényesíti, s az
életművet kötetkompozíciók szerint tárgyalja. Mint írja,
„ezt a szempontot leginkább azon költők esetében lehet
érvényesíteni, akik tudatosan felépített ciklusokat és
rendszerbe szerkesztett köteteket adtak/adnak közre, s az egyes
verseken túl a kötetegésszel is van üzenetük, mert fontosnak
tartanak egy olyan, több fokozatban megnyilvánuló
értelmi-érzelmi hálózatot, amelyet az általuk létrehozott,
vers fölötti struktúra közvetít. E költői alkat első
modern megtestesítője Charles Baudelaire volt, a XX. század
magyar irodalmából pedig Ady Endre és Babits Mihály nevét
kell itt említeni, s jelesül ilyen alkotó az 1933-ban
született Gergely Ágnes is. Munkásságában nem az időrend,
hanem a pályaív szempontjából centrális szerepe van az
1978-ban megjelent Kobaltország című kötetnek,
amelyhez és amelytől sok szál vezet egy pontba sűrítve
múltat s megelőlegezve a lehetséges jövőt.” S valóban,
Gergely Ágnes mostani kötetében is finoman, alig
észrevehetően, de rendkívüli tudatossággal szerkeszt,
egyúttal további körültekintést és erőfeszítést követel
olvasótól és értelmezőtől egyaránt. Könyvének első
felét egyértelműen a Kobaltország három
tételben közreadott anyaga köré szervezi, eléje és utána
két-két fejezetből álló, egyenként mintegy harmincoldalnyi,
erősen megrostált válogatást ad közre a nagy
pályafordulatot jelentő mű előzményeiből és hátteréből.
A könyv első fele tehát pontosan értelmezhető a
kötetkompozíciós elvnek megfelelően. Ezt követően azonban
az utóbbi két évtized termése már nem a korábbi kötetek
rendje vagy elve szerint jelenik meg, azok nem is őrzik meg a
korábbi kötetcímeket. Egységesen tizenöt-húsz oldalnyi
rövid ciklusok sorakoznak szép egymásutánban (nemritkán
egykor félbehagyott vagy nem eléggé kidolgozottnak vélt
szálakat-motívumokat friss versekkel kiegészítve), melyek
egyszerre követik a kronologikus és/vagy a tematikus rendet. A
kötet összeállítója sok esetben hónapra pontosan megadja a
művek keletkezési dátumát, ezzel is segítséget nyújtva a
pálya belső formálódásának, mozgásirányainak
követésében. Mindenesetre konstrukciónak és
rekonstrukciónak, kronológiának és tematikának ez a
bonyolult együtthatása, egymásra rétegződése a kritikust is
arra bátorítja, hogy a korábban egy kötettel kapcsolatos
megállapításait megpróbálja az egész költői életműre
vonatkoztatni.
A korábbi elemzések talán legfontosabb
tanulsága az volt, hogy Gergely Ágnes költői alapállása,
illetve konstrukciós elve a Kobaltországot követő
negyedszázadban tulajdonképpen három fogalommal írható le.
Ez a három fogalom: a tárgyilagosság, a tárgyiasság és a
tárgyiság. A tárgyilagosság azt a művészi meggyőződést
jelenti, hogy az alkotó elsődlegesen nem saját szubjektív
egyéniségének, személyes mondandójának vagy üzenetének
megfogalmazásában és annak az olvasóhoz való direkt és
azonnali eljuttatásában érdekelt. Személyiségét nem
közvetlenül fejezi ki, hanem tárgyiasított formában, a
szellemi és nyelvi képességek egységét megteremtve,
alakítástechnikai gyakorlatában a Gergely Ágnes számára oly
kedves angolszász (új) kritika által meghonosított,
úgynevezett objektív kölcsönösség (objective correlative)
elvét követve. Az írónak eszerint nem érzelem vagy gondolat
kifejezésére kell törekednie, hanem médiumként, elszemélytelenedve
hagynia kell, hogy az egyénen túli élménytartalmak művében
egységbe rendeződjenek, objektiválódjanak, valamely alkalmas
tárgyra lelve. Miként azt az irányzat vezéralakja, T. S. Eliot
Hagyomány és egyéniség című tanulmányában írja:
„én azt állítom, hogy a költő nem azért költő, hogy
»személyiségét« kifejezze, hanem hogy a költő sajátos
médium (és csakis médium, nem pedig személyiség), amely
médiumban benyomások és élmények sajátos és váratlan
módon kombinálódnak. Benyomások és élmények, melyek
ugyancsak fontosak lehetnek a költő személye számára, nem
szerepelnek költészetében; és mindaz, ami költészete
lényegét teszi ki: elhanyagolható mennyiségek a költő
személyes életében… Egy költő általában nem azért
figyelemre méltó vagy érdekes, mert egyéni élményei vannak,
vagy ilyen-olyan emóciói, melyeket élete eseményei
provokáltak. Egyéni emóciók lehetnek szimplák, keservesek,
laposak… A költő feladata nem »új érzések
felfedezésében« áll – a költőnek közönséges
érzésekkel kell dolgoznia, de ezeket úgy kell költészetté
alakítania, hogy olyan művészi érzéseket ébresszen,
melyeknek semmi közük az élmények átéltségéhez. Így
olyan emóciók, melyeket a valóságban sosem élt át, éppoly
jó szolgálatot fognak tenni művének, mint azok, melyekben
napról napra él… A költő élményeit nem »felidézi« –
ezek az élmények legfeljebb abból a szempontból egyesülnek
»csöndben«, hogy a költő passzívan várja az egyesülés
pillanatát… A költészet nem a szenvedélyek zsilipjeinek
felnyitásából áll, hanem elzárásából; a költészet nem a
személyiség kifejezése, hanem a személyiség elkerülése (escape).
Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben
áll ez az »elkerülés«, akiknek van személyiségük, és van
személyes élményük.” Ez a költői attitűd a világot
egységes érzékelésmóddal, sokoldalú és átfogó
érzékeléssel tételezi, s a versben is érzésnek és
gondolatnak, érzéki tapasztalatnak és intellektuális
reflexiónak egyfajta, még osztatlan egységét,
egybeolvasztását követeli meg. Gondolat és élmény,
intellektuális tartalom és költőiség, kép és jelentés nem
válhat külön egymástól, mert az szükségszerűen az
egységes érzékelésmód széttagolódásához (dissociation of
sensibility) vezetne. Élménynek és érzésnek, gondolatnak és
érzelemnek költőileg objektivált, tárgyiasított módon kell
megjelennie, s ez a követelmény az alkotói folyamat döntő
fontosságú mozzanatává avatja a megfelelő költői tárgy
megválasztását, az egységes érzékelésmód
tárgyiasításának fázisát. Ismét Eliotot idézve: „Az
érzelemnek művészi formában való kifejezése csakis a
»megfelelő tárgy« megtalálása révén lehetséges; vagyis
olyan tárgycsoportra, helyzetre, eseménysorra lelvén, mely
ennek a bizonyos érzelemnek a formulája lesz; mégpedig
úgy, hogy amint a szükségképpen érzéki élményt
eredményező külső tények adottak, közvetlenül fölkeltik
az érzelmet.” A szerző szerepének átértékelését
követően természetesen be kell következnie a műalkotás
átértékelésének is. A XIX. és a XX. század fordulójának
szépségkultusza, érzelgőssége és moralizálása helyett az
objektív kölcsönösség révén egyetlen képbe, egyszerre
érzelmi és gondolati csomópontba kell sűríteni élményt és
benyomást. Ez a középpont a kép (image), amely nem
díszítőeleme a versnek, nem valamely eszme kifejezője, hanem
„csomópont vagy sugárzó agglomerátum”, vagyis egyszerre
értelmi és érzelmi felvillanás, összevillanás egyetlen
lecsupaszított mozzanatban. („Az »image« az, ami ugyanazon
időpillanatban prezentál egy intellektuális és érzelmi
komplexumot.”) Végül a szerzői szerep és a műalkotás
jellegének átértékelése után be kell következnie a
kritikusi vagy az olvasói szerep átértékelésének is. Az
olvasónak vagy kritikusnak ezentúl nem a szerzői szándékot
vagy a saját érzéseit kell kutatnia, hanem szigorúan,
tisztán, objektíven csakis a műre szabad koncentrálnia,
amolyan gyümölcsfacsaró gép módjára, minden csepp értelmet
ki kell facsarnia a szövegből a szoros olvasat/olvasás (close
reading) révén.
Gergely Ágnes kötetének olvasója vagy
kritikusa az image-eknek végtelen sorával találkozhat. Image
lehet nála például akár a különféle foglalkozások vagy
éppen női szerepek képviselőiből összeállított
arcképcsarnok (Cinterem 1–16; A túlsó part 1–3), művészek,
művészeti ágak, stílusirányok megszólítása (Hódolat
Chagallnak; Chaplin kontra Chaplin; Romantika; Szecesszió;
Barokk,; A boldog festő; Sinfonietta; Gershwin; Rondó capriccioso
1–5), egy különleges műfaji keret megválasztása (Johanna
1–15; Kilenc haiku; Halálhaiku; Elégia egy tükörképről;
Kis rondó Salvador Dalí modorában; A lélek négy kerékre
jár 1–4; Credo; Rapszódia éjfélkor; Rapszódia egy
állomáson; Rapszódia a születésnapomra; Magánszonettek;
Rapszódia a szabadságról; Rekviem egy mézmadárért;
Tizennégy triolett; Változat balladára; Balladák Robert
Browning témáira 1–3; Zilált térség: hat limerick; Rekviem
egy évszázadért; Johanna visszagondol 1–15), valamely
kedves költő alakjának, versének, verssorának megidézése (Négy
nekrológ; Három külföldi költő; Babits után; Identitás
1–3; In. memoriam J. A.; William Butler Yeats imádkozik; Az Ágnes
asszony költőjéhez; Visszfények 1–4; József
Attila-motívumok 1–2; Keats/Szabó Lőrinc egy sorára; Keats/Vas
István egy sorára; Íróhalál; A Gare de l’Esten; Egy régi
vers visszhangja; Az ifjú agg; Mit jelent; Dylan emléke),
történelmi alak vagy esemény előhívása (Zrínyi
Miklóshoz; Challoner tizedes Karthágó romjain; Izabella és
Ferdinánd; Trója; Egy kínai császárnéra), egy hazai
vagy külföldi utazáson látott műemlék, tárgy vagy tájkép
(Utazás Eurázsiában; Egy útszéli fogadóra; Temető
Pannóniában; Pápua-Új Guinea; Három gésa egy régi
porcelánon; Tárgyak az elsüllyedt hajóról; Elégia Christopher
Okigbo képeire; A ház; London; Firenze nehéz napjai; Egy
firenzei konyhában; Japán-tenger, sötétedéskor; Itáliai
versek 1–11), és sorolhatnánk valóban a végtelenségig.
Egyetlen konkrét példa arra, hogy a
megfelelő image megválasztása után miként történik annak
Gergely Ágnes műhelyében a verssé formálása. A Bartók-koncert
a pesti Broadwayn című vers egy hajdani zeneakadémiai
koncert emlékét idézi fel. Korábban ez a vers egy kötet
egyszerű betétdarabja volt, most a kilencvenes évek
közepének versterméséről számot adó ciklus címadó
költeményévé lép elő. Az image tartalmát vagy kiváltó
okát a vers felütésében azonnal megjelenő „átok vagy
taps? Nem számít most már”, a „fönn és lenn
átértelmeződik” kettőssége jelenti. A versvilágban nem
fontos immár a szűkebb és tágabb nagyközönség
ellenérzése, a korszak egyik legnagyobb zeneszerzőjét az
ország elhagyására késztető intrika. Mai (költői)
nézőpontból nézve egyetlen dolog a lényeges, hogy a „négy
vonó rajzán fölsziromlik / a csontváz-tiszta gondolat”. S
természetesen az, hogy ennek az idő- és térbeli fönt és lentnek
a megjelenítésével a legszemélyesebb érzés, a leggyötrőbb
gondolat közvetett kifejeződése is lehetségessé válik. (A
verszárlat két strófájába sűrített kettős
időszembesítés, a több mint féltucatnyi kérdésre adott
lakonikus hármas válasz, amelyből kettő birtokjellel
ellátott, a harmadik viszont csak formailag az, vagy a
kérdőjelek utáni kisbetűs folytatás, mely önmagában is a
szeretve tisztelt és követett XX. század elejének
helyesírási szabályát, többek között Babits írásmódját
követi, nos, mindezek a megoldások már a költői bravúr
kategóriájába tartoznak.)
[…] Tizenöt éve, hogy New Yorkban
elfogytál. És akivel itt
hallgattalak, huszonnégy éve
lesz a végső szívrohamig –
s nekem? halálom? cigarettám?
Broadwaym? sikerem? életem?
csontvázam? lefosztott fenyőfám?
Áldásom. Átkom. Betlehem.
„Mindezt rövidebben úgy is lehetne mondani
– ezekkel a szavakkal foglalja össze mondandóját Ferencz
Győző bevezetőben idézett ünnepi laudációjában –, hogy
Gergely Ágnes tárgyias lírát művel. Minden költői eszköz
azt a célt szolgálja nála, hogy felépítse szavakból azt a
világot – országot, várost, házat –, amelyet aztán
megoszthat olvasójával. Ezért ellenőrzi folyamatosan a vers
működését, a nyelv működését, ezért az a sok utalás az
éppen épülő-készülő műre. De az eltávolító műgond,
utalások bonyolult rendszere, a hangok játékos sokfélesége
csak kiemeli lírájának sérülékeny és fájdalmas
személyességét, amely verseinek mélyebb rétegében szólal
meg. Alig van fogható jele, nagyon oda kell figyelni. De az
éles képi váltások, hirtelen elhallgatások, szaggatott
megszólalások, merész ellenpontok mind-mind valami olyasmire
mutatnak, ami – legalábbis szavakkal – nincs megfogalmazva a
versben, de ami épp a vágások és elhallgatások résein át a
versen túlról megjelenik, megmutatja magát, van.” Nyugodtak
lehetünk. Az Artisjus Irodalmi Nagydíja 2007-ben jó kezekbe
került. (Argumentum Kiadó, 2006)