Géczi János
Kutyák
és angyalok
Ágyból telefonálok, nézegetem az
előadásomhoz szükséges forrásokat, órákon át készítem
magamat, mintha olyan fárasztónak mutatkozna, holott nem lesz
az, a mai napra. A YouTube-on dalokat keresek. Mindenekelőtt Grechutától.
Tegnap és előtte és ma is csupán egy klip került a
világhálóra, amely pénz nélkül elérhető. A Krakow-t
kétszer meghallgatom: saját múltam részévé oldódott már.
Aztán a botrányos Almodóvart. Rég fölfedeztem, hogy a
filmzenéi közül némelyik s ifjúkora alternatív zenekarának
is egy-két amatőr felvétele megtalálható a neten,
fölrakták a lelkes Almodóvar-hívők. Ismét belehallgatok a McNamarával
közösen szerzett dalba. A Gran Ganga, majd a Voy
a ser mama keresetlenségével, darabosságával – s hadd
mondjam: műkedvelőségével – elkápráztat. A transzparens
nyelvi-képi egyszerűség ellenére olyanféle szemérmetlen
erő sugárzik a dalokból s az előadásukból, hogy minduntalan
keresem, ugyan miféle módszerrel ér el hatást a daloló. A Monja
Jamon felvételén követhető tán ez legjobban: a két
énekes mögé vetített filmen hol disznóbontást, hol
kézimunkázó és lépcsőn fölfelé igyekvő apácákat
látnak a koncert résztvevői – és a nézők. Egyszerre, a
jól megválasztott kameraállás jóvoltából, három
eseménysornak lehetek a tanúja, s csak tőlem függ,
megcsinálom-e belőlük a sajátomat. Persze igen. Almodóvar
lelógó fülbevalója, a kettévágott disznó, a himbálózó
fehér apácafőkötők együttese perverzitást sejtet, éppen
keresetlen együttlétük miatt.
Hajnalban ébredek, az ágyfejnél kutya
acsarkodik. Éjjelre nyitva hagytam – járja át a váratlanul
jött őszi meleg szél a lakást – a fürdőszoba ablakát. A
fürdőszoba a hálószoba mellett helyezkedik el, úgyhogy
szinte mindent hallhatok, ha fülelek, ami éjjelente a szomszéd
portán történik. Ezért riadtam a házőrző eb felháborodott
s nem lanyhuló ugatására. Végül kikászálódtam az
ágyból, fölkapcsoltam a kert világítását, majd
fölmásztam az emeletre, s kiálltam az erkélyre. A szomszéd
udvar fölött, a berhidai földrengés után leszakadt,
alázúduló s úgy is maradt hegyoldalon valami állat lehetett,
hiszen hallottam, ahogy elszelel. Időnként mindenféle
fenevadak óvatoskodnak be a város szívébe, s éppen a
fölöttünk elterülő erdő nyújtja számukra az utat. A velem
együtt élő két kutya rájuk se hederít, meglehet, mert a
ház elején áll az óljuk, s oda már nem ér az erdő nesze;
meglehet, mivel az utcán járók-kelők szüntelen ingert
jelentenek számukra, amely ráadásul hangosabb és
változatosabb, mint a hátulról érkező. Szelektálnak. A
szomszéd szép jószága azonban ingerlékeny: a hegyoldal
felől érkeznek hozzá a riasztóbb jelek – úgyhogy ilyenkor
én is ébredek. Nyilván a szomszédok, akik az utcafrontra
állított házuk első szobájában élnek, az én kutyáim
panaszló hangjára riadnak.
Tegnap összeszedtem a maradék diót. Most
eszembe jut, hogy a paloznaki kertben is lehullhatott már,
illenék fölszedni, megtisztítani. Anyáméknak viszem majd
haza, én évek óta nem eszem, nagyobb mennyiségben ég tőle a
gyomrom. Talán ma jut majd idő, az óráimra felkészülésen
túl, hogy kimenjek a szőlőbe. Amúgy is érdemes áttekintenem
a szüretre a helyet, most későn fogom leszedni a szőlőt,
november végén, az első fagyok után, hogy jégborom legyen.
Úgyhogy hamarabb víztelenítem, téliesítem a kerti lakot,
mint hogy szüretelnék; ez apróbb kellemetlenségekkel jár, de
a jégborért mindent, dünnyögöm, holott egyszerűen arról
van szó, hogy nincs időm. Tegnap éjjelre jöttem haza
Brüsszelből, ahová úgyszólván Szófián és Fürstenfelden
keresztül érkeztem, csütörtökön előadást tartok az
ötvenes évek tanulóiról készült sajtófotókról, majd
megyek haza anyámékhoz, hogy két hét múlva Krakkóig
átvánszorogjak a szlovák hegyeken. Közben szervizbe viszem a
kocsimat, s jó, ha marad időm a szemem állapotát az
orvosommal kontrolláltatni.
Éjjel, már ágyban veszem föl a telefont.
Benő hív, menjek velük az Adriára vitorlázni. Az idén nem
voltam a tengernél, sajog a szívem utána.
A hétvége a halottaké: anyámat és apámat
viszem szombaton a medgyesegyháziakhoz, vasárnap pedig a monostorpályiakhoz.
Időjárási front szeli ketté a két napot, szabályosan,
miként éles kés a puha körtét. Szomorkás ilyenkor minden, s
anyám többnyire sír, illetve zokog.
Tegnap Gyulánál megállíttatta az autót,
hányingere kélt, azért. De néhány perc után intett,
menjünk, ne vesztegessük az időt. A temetőben a sírok
között botorkált valamennyit, s leginkább szemmel kutatta az
egykor élt kedves rokonokat, nem botozott be a hantokhoz, beton
vagy márvány síremlékek közé. Nem merészkedik veszélyes
terepre, látom, nem hajlandó vagy nem tudja térdben
meghajlítani a lábait, hanem sajátos technikát dolgozott ki
az előbbre haladására. Teljes tömegével a botjára
támaszkodik, s hol a jobbik bal lábát, hol a tehetetlenebb
jobb lábát lendíti oldalra-előre, majd a sarkára helyezi a
súlyt. A lépcsőn pedig a korlátba kapaszkodva húzza föl
magát. Mintha rossz szavak lépcsőfokain haladna fölfelé, s a
betűk hol itt, hol amott omlanának ki cipőtalpa alól. Mintha
legújabb szövegeimet látnám: mióta romlott a szemem,
ugyancsak megsokasodott a mellégépelés, téves betűleütés,
majdhogynem eljutottam a mondataim olvashatatlanságáig.
Gábor telefonál, a veszprémi kórházból.
Kétmillió fölé emelkedett a fehérvérsejtje, naponta
cserélik-szűrik le a vérét, de ambulánsan kezelik továbbra
is. Úgyhogy három hete, hogy nem voltam otthon, sokszor ő
etette, ha elszabadult hol a szegedi, hol a helyi kórházból, a
kutyákat. Éjjelre jár haza, legyen élet a házban. Szomorkás
hangon tudósít, végre felkerült a transzplantációs
várólista élére, kérik, mindenkor legyen összekészített
csomagja, mert ha értesítik, menten utaznia kell, s nem is
tudható, hová. Megjárta már így Milánót, Dubait és
Fokföldet is. S gondolja, ez az utolsó esély – ha most sem
sikerülne a csontvelő-átültetés, az egészségügy nem
foglalkozik többet a sorsával. Az angliai egészségügy már
másfél éve nem teszi ezt – amíg nyár elején nem érkezett
Magyarországra, saját erejéből s vagyona utolsó morzsáiból
építgette magában a reményt.
Mondják, hogy vasárnap reggel értesítik,
mennie kell-e Szegedre. Vérképe olyannyira felborult, hogy a
bőre alá épített chip állandóan kijelzi a zsebében hordott
műszernek: azonnal forduljon kezelőorvosához. Mégis járóbetegként
kezelik, ki tudja, milyen gazdasági megfontolásból. Most –
megnyugtató ez – vigyáznak rá: az a nénike, akit a
pótanyjának nevezett ki, s akihez oly erősen kötődik, mint
hívő a szentanyához. Tőle kapja az erőt.
A napokban a kezelőorvosai felajánlották
neki, hogy vegye igénybe a kórház pszichológusát.
Elkerekedett szemmel perlekedett az orvosokkal, majd pedig velem,
hogy ez lenne az a pillanat, amikor föladja a gyógyulásba
vetett hitét. Tartása van, és vakhite, oly erős mindkettő,
amilyet még senkiben sem érzékeltem. S panaszkodni se
hallottam eddig soha. Beszél a kedves embereiről, ámbár
egyetlen hozzátartozója sincs, se közel, se távol.
Az ősz utolsó napjára a diófán egyetlen
levél sem maradt. Egyedül kotorászom a levelek között, s
annyi diót találok, hogy a félméteres átmérőjű
cseréptálban púposra halmozom. Azt se mondhatom, hogy gondosan
válogatom át az avart, inkább a szememmel keresem a termést,
mint a kezemmel. A magas ágyásokat meg sem nézem, valahogy
nincs kedvem se a lesárgult árnyékliliom-levelek, se az
elhevert, barna gyöngyvirágok levelei, sem pedig az erdei
pajzsikák, illetve a törpe bambuszok között vacakolni.
A diófa ezen a napon vált egyszeriben
fontossá. Éppen a déli eső előtt, amikor ismét
tapasztaltam, mennyire beteg. A levelek között sok elszáradt
és lehullt gally akadt, még a fa koronájában elhaltak, s hogy
aláhulltak, és szinte lebegve, könnyedén a földre értek,
darabjaikra hulltak szét, ujjcsontnyi, már-már súlytalanul
könnyű darabokra. Nyáron a levelek elrejtik a leszáradt
gallyat, ámbár egy-egy bakonyi vihar után a földet beborítja
a lapocskákból álló törmelék, s nemegyszer korhadt, karvastag,
de pillesúlyú ágak is szanaszét hevernek. A törzs kérge
ugyancsak hasadozik, s a rés alján nedves és pudvás a
halódó geszt. Amióta itt lakom, tudom, hogy haldoklik a fa, s
el is terveztem nemegyszer, hogy méltó utódot kezdek számára
nevelni, de kerülöm, mintha az siettetné a fa pusztulását, a
feladatomat. A dió az alsó udvaron áll, s koronájának
csúcsa felér a ház tetejének gerincéig, sőt azon is túl.
Ha megállok a hegyoldalra kapaszkodó kert keskeny, legfelsőbb
teraszán, akkor sem látok el a legmagasabbra tört ága
fölött; mondhatom, az én kertem nem síkban, hanem térben
terpeszkedik, úgy létezik, s éppen ennek a diófának a
jóvoltából.
Gábor mondja, este tízkor, belesírja a
telefonkagylóba, a csontvelő-átültetéseket azért nem
tudják elvégezni, mert nincs Magyarországon donor. S hogy az
orvosa figyelmeztette, a szervezete megkezdte önmaga
leépítését. S ma hárommillió-háromszázezernek mutatkozott
a fehérvérsejtszáma. Szomorú a hangja, a szavába se merek
vágni. Akkor sem, ha hosszan hallgat. A csöndjébe se szólok
bele. Nem vágok a csöndjébe, mondogatom magamnak eszelősen,
és rettegek. A székem, amelyen ülök, átalakult rettegőszékké.
Kihagy a lélegzete, ahogy mondja, dadogja tovább, bele a
telefonba – valahonnan Szeged mellől, ahol éppen albérletet
talált magának, egyórányira a kórháztól, amely százezres
és félmilliós számlákat ad a kezébe hetente, hogy
huszonnégy órán belül egyenlítse ki, mert ha nem, nem
tudják a kezelését tovább folytatni –, hogy reggel hatkor
kelt, s este nyolckor ma is kirakták a kórházból, mert nincs
ágy. S reggel ismét mennie muszáj, mert holnap kapja tovább a
kemoterápiát. Hányingere van, gyenge, és nem reménykedik,
mondja. A klinikán négy ágy van a magafajta betegségre, és
mert nincs ott helye, hordja magával a táskában az összes
cuccát és iratát, a laptopját és a játékmedvéit, mert
bármikor elutazhat a világ azon részébe, ahol donor akad a
számára. A medvék közül itt is van néhány, fenn az
emeleten, az ágyán, ahol korábban aludt, s ott hagyta. Nem
élem az emeleti szobákat, még csak a könyvtáramat sem.
Az asztalomra kikészítem Grechuta CD-jét. A
hét végén megvásároltam – mert elutaztam Krakkóba,
látni, milyen az első hóesés ott – a Rinek kitűnő zenei
boltjában. A Rineken nem történt azóta semmi, hogy
augusztusban ott jártam, most is lónak és lovasának
beöltözött úr lófrál a tér jobb oldalán, a balon pedig a
maga tölcséres szárú csizmájában, pörge kalappal a fején
hegyi zsivány áll a maga posztamensén. A galambok pedig hol
ide, hol oda repülnek-csapódnak a szürke ég alatt. Holnap,
amikor hajnalban megyek le Pécsre – ebben a félévben kedden
tanítok ott, s napokra nem is nagyon maradok, annyira nem köt
magához már az ottani munkám –, legyen majd mit hallgatnom
az éjszakában.
Gábort mégis meglátogattam. Olyan derűs,
hogy szinte el sem tudom hinni, rosszul érzi magát. Szédül,
gyenge, hány és fosik. Sokat fogyott. Nem tudom mondatokkal
megrajzolni, olyan foszlékony, illanékony. Káprázat,
méltóság és csupa rettegés ez a fiatalember. Ha tehetem, és
fogadja a hívásomat, beszélek vele. És nem látszik rajta,
hogy egy hónap alatt tizenhárom kilót vesztett a súlyából.
Pedig kifogyott a bőréből.
Tegnap sokat beszélt és sokat nevetett.
Látogatója volt, a nénike, akit egykor, nem tudom, miként és
miért, anyjának fogadott. Tudom, azért, hogy az egyetlent, aki
szereti, ne ijessze meg, ne riassza, ne rémítse.
Gáborról alig tudok valamit, számomra nincs,
sosem volt megismerhető múltja. Jelene van, tele rettenettel.
Ezt és így – talán mert fekve és
fájdalmától fetrengve – írta, e-mailen:
hat ma csak hanytammeg megy a hasamugy gorcsol
mint meg eletemben soha... es mar semm nem jon csak viz
megyek pihenni
faja felej meg kezem labam...
jajj, tegnap este meg nem volt igazan
semmi ejjel mar arra ebredtem hogy majd meg fulladok es hanytam
orvost hivtam de hala ma nem vette senki
fel a telefont. nem tudom virus vagy egy utohatas a kezelesre
Nyáron, amikor anyámat gondozni három hetet
voltam vele, faluszerte azért érdeklődtem, hogy megtudjam,
van-e eladó páva, vagy legalábbis él-e még páva a faluban.
Gyerekkoromban neveltek, a nagyszüleim rokonságánál is
pátyolgattak egy-két madarat: a gangos porta jelképe volt ez a
termetes baromfi, s persze csak ott, ahol a kutyát nem
tekintették hozzájuk méltónak, finomnak, elegánsnak. A páva
harsány, rikácsoló hangja messzire elhallatszik, a madár
pedig élénk, figyelmes. Hamarabb és hangosabban figyelmezteti
a porta urát, hogy idegen tévedt a birtokra: legyen az szajkó,
kóbor eb, avagy kéregető cigány. Mi több, ha arra nevelik,
nekiront a területére beférkőzőnek, s éles
sarkantyújával, kemény csőrével ahol kárt tud benne okozni,
meg is teszi.
Páva azonban csak Pallagon akadt, darabja
húszezer forint. Akkor arra gondoltam, hogy akár fürj, akár
gyöngytyúk, akár pedig fácán is elég a kertembe, hiszen a
kutyák amúgy is őrködnek, csak a meztelencsigákat kell
összeszedegetni s a vakondok és pockok járatától kiemelkedő
földhányásokat szétkaparni, s minderre e magevők is
megfelelnek. A gyöngytyúk is hangos, emlékeztem tanyai
életemre, nagy tér kell nekik. A fürj pedig kicsi, nem tudja
magát a kutyáimtól megvédeni. Kicsi nevű kutyám tavasz
végén rendszeresen összefogdossa s megölve a küszöb elé
fekteti a röpképtelen feketerigókat, az ablaküvegnek
csapódó s a fűben kótyagosan ébredező seregélyeket, mi
több, a vízhez leszálló galamboknak is neki-nekiugrik,
ámbár azok a többi madárhoz képest ügyesebbek és
figyelmesebbek.
Így aztán a fácánoknál maradok. S a
lehetőség, hogy hozzájuk jussak, hamarosan földereng.
Valóságosan is: a Himalájából származó, aranyfácán nevet
viselő jószágok begye napsárga, s nyaka, farktollának alja
és szárnybelseje kárminpiros. Kollégám, az egyetemen
orchideáiról ismert cserkészvezető, mint kiderül, madarakat
nevel, s a tavasszal sok kisfácánja kelt, s maradt belőlük
több kakas.
Kettőt nekem ajándékoz. Apró lyukú
dróthálóval elkerítem a terasz alatti, mindig száraz
területet, összeszedem, amire évek óta nem akartam
vállalkozni, az ott felhalmozódó szemetet, korhadó fát,
köves törmeléket, s végül öt-hat négyzetméternyi
madárparadicsom alakul ki. Nyáron fedve lesz a terasz és a
vasúti talpfákból lerakott járda közti kis dísznövényes
által, eltakarják majd, s hűvöst tart az árnyliliom, a
sásliliom, az angol rózsa és az időszakonként cserélt
növénytövek. Magvat veszek, keveréket, búza, kukorica és
repce vegyülékét, egyszerre öt kilót, legalább két
hónapra elegendő mennyiséget. S itatót, a madarak
káprázatos színű tollruhájához illő sárgát.
Gábor kérdezi, hogy vannak a kutyák.
Mondom, hiányolják.
A fácánokról nem számolok be.
Azokról magammal is néhány nappal később
vetek számot. Göteborgban.
Vajon miféle városlátogató lehetek, ha a
könyv, amelyet a szálló tulajdonosai a szobámban elhelyeztek
– a Biblia és a televízió távkapcsolója mellé –,
számomra szinte semmi hasznos információval nem szolgál?
Biztos vagyok abban, hogy sem most, öt napon át, sem pedig
későbbi életem során nem lesz haszna tudnom, hogy az Ĺhléns
Citynek nevezett üzletközpontban a svéd dizájnerek által fejleszett
divatcuccok, szépségápolási kellékek, multimediális holmik
mekkora mennyisége hozzáférhető a vásárlóknak; hogy a Frex
Bank miként tud a sok pénzből még több pénzt csinálni; s
hogy az Arkaden divatüzlet, amelynek a kollekcióját egy
honlapon szemlélhetem meg, milyen nyitva tartás szerint
dolgozik. A portán amúgy megvásárolható albumban többnyire
nem városképekre, hanem üzleti reklámra bukkanok. Kulturális
információkra a sokféle prospektus között lelek – de a
bennük emlegetett múzeumokról, kiállítóhelyekről,
műemlékekről vagy táji szépségekről a könyv nem tud.
Olyan, mintha ebben a II. Gusztáv Adolf svéd király által
1621-ben alapított városban nem létezne a gazdaságén kívül
egyéb kultúra.
Tízkor száll le a repülőgép, s délután
háromig, amikor a hotelszoba ajtaját nyitó elektronikus
kártyát átnyújtotta az áldott állapotban lévő portásnő,
volt idő kiadós városnéző sétára: a csupa téglával,
fával s némelykor fémlapokkal burkolt házak és kissé
ápolatlan parkok együtteséből álló, lakóparknak tűnő
belvárosról meggyőződtem, hogy számomra is lakható. Az
egyetem városi épületei vonzóak, az intézetek egytől egyig
önálló házban állnak, saját, többnyire elkerített
kerttel, nagy parkolóval, ahová a tanárok és a diákok
egyként beállhatnak a járművükkel. Nincs nekem semmi
kifogásom a város ellen: protestáns lakói semmivel sem
hivalkodnak. Ápolt minden épület, évszázadosak, mégis
karbantartottak; nagy belmagasságú, hatalmas alapterületű
lakásokban élnek, melyek berendezése funkcionális, s mert az
ablakokban nem lóg függöny, bármelyikbe benézhetek.
Átlátható s akár ellenőrizhető itt minden. A jólét
nyilvánvaló, s az árak kétségbeejtően magasak. Ételé,
italé, népművészeti tárgyé, villamosé egyként. Csak az
utcai toaletté nem: abba, ha szükségem lesz rá, húsz
koronáért betérhetek.
Az albumon kívül nincs rossz benyomásom e
napon, még a repülést is elviselem, annak ellenére, hogy
Budapestről nem közvetlen érkeztem ide, Varsóban leszállt a
gép. Göteborg széllel fogadott, barnáspiros házakkal, olyan
dombokkal, amelyek oldalát csupasz kőzet alkotja, és
néha-néha meginduló, de nyomban meg is szakadó apró,
permetszemű esővel. Az utazási láz csökkentésére – amely
a gépben, ha éppen légörvénybe kerül, vagy ha meredeken
emelkedik, illetve süllyed, könnyen átcsap szorongássá –
egy üveg unikumot vásároltam Ferihegyen, s talán egy decit ha
elfogyasztottam a két és fél óra alatt.
A repülőgép a belföldi gépek repterére
száll le, szittyófoltok és sóvirágszerű, száraz és barna
növénykötegek között fut hosszan a betonpályán. Fekete
foltos tehenek bámulják a monstrumot, s közben kérődznek.
Termetes tisztviselők ellenőrzik az iratokat, a bőrüknek
nincs színe, csak valami sápadt hártya borítja arcukon a
húst. A városi nők bőre azonban szép: barna vagy sötétre
festett. A szeplősök és vörösök is csinálnak valamit az
arcukkal, kissé mulatságosak az élénk képükkel, fekete
kontúros szemmel, kármin rúzsú ajakkal. Némelyiknek olyan az
árnyalata, mint az én egykor volt s kutyáim által
elpusztított fácánjaim szárnytollának.
Igen, a fácánok az elutazásom előtt
néhány nappal elpusztultak. Előbb az egyik, majd két nap
múlva a másik. Kiszabadultak a ketrecükből, s nem kell
találgatnom, hogy melyik, mert biztosan Kicsi volt az, aki
elkapta őket. Az első madarat meghalva, tollától megfosztva,
összerágva, Kicsi pofájából szedem ki: mint egy nagy orsót,
úgy fogja, s boldogan járkál a teraszon fel-alá pompás
zsákmányával. A másodikból csak egy szárnyhegy és egy láb
maradt. Még csak a tollazata sem.
Kicsi nem ad a madaraknak kegyelmet. Eddig
azonban egyet sem falt fel, hanem tetemüket a küszöb elé
fektette, mintegy nekem szánt ajándékként: ha reggel
kilépek, legyen az ajándékától gazdag a napom.
Koromsötétben ébredek, az első pillanatban
nem tudom, hol is vagyok. Kitapogatom a mobiltelefonomat,
megnézem az időt, fél nyolc előtt van, ideje kelni.
Kikandikálok a városra, az utcák takarékosan vannak
megvilágítva, az ég azonban olyan csillagtalan sötét, mint
őszi éjszakákon otthon. Csendben esik az eső, az autók
reflektorától meg-megvilágítva folyadékrétegtől csillognak
a falak, fatörzsek és a járókelők számára
gránitkőkockákkal kirakott járdarészek. Tegnap figyeltem fel
arra, hogy miként az autóutak, a járdák is többnyire
betonból öntöttek, de az útkereszteződésekben, ahol az
autó-, a kerékpár-, a villamos- és a gyalogosutak keresztezik
egymást, az eltérő burkolattal mintegy a helyes irányba
vezetik a tekintetet és az embert. A gránitkőkockák –
talán mert mély vájatokban ülnek, s a víz elfolyik
közülük – a gyalogosokat szolgálják.
Náthás lettem, s a mai nap nem ígér sok
jót. Máris megiszom a nátha tüneteit csökkentő
italkeveréket, de az orrom továbbra is folyik. Szipogok az
ágyban, nem találok a napra megfelelő megoldást. Nincs
vízlepergető kabátom. A sötét se aktivizál. Rádiót nem
hoztam magammal. Televízióra – hiába terpeszkedik a
szobában, az ágyból lehetne nézni – nem vágyom. Otthon van
úgy, hogy hetekre nem nyitom ki, annyira nem jut rá kedv- és
időmből. Vajon mikor virrad itt, s mikor világosodik meg a
város? Tegnap, délután háromkor a félhomály sötét
festékétől sötétedtek tovább az amúgy is sötét –
barna, sárga, veres, többnyire pasztell árnyalatú – házak.
Végtére is olyan lenne, mint amilyenek Rómában? A
különbség csupán annyi, de ez elég ahhoz, hogy ne lehessen a
két várost semmilyen tekintetben összevetni, hogy amíg délen
minden kopott, időálló és avítt, itt csupán ép, sértetlen
és tiszta. Ez a világ káoszmentes. A sötétje ellenére az.
Tegnap prostituáltakkal vacsoráztam együtt a
vasúti restiben. A szomszéd két asztalból összetolt helyhez
egy kismama ült le. Öt talpas poharat hozott magával egy
tálcán. A felszolgáló, aki amúgy csak a pultnál szolgálta
ki a süteményeiből, meleg ételeiből, italaiból a
vendégeket, szénsavas ásványvizet hozott, széttöltötte a
poharakba, harmadáig-feléig, ahogy éppen sikeredett. Hamarosan
újabb négy lány robbant be: vaníliafagylalt-szőkén, dús
keblekkel, s a hideg ellenére oly lengén öltözve, mintha
strandra készülnének. Letelepedtek, begyakorlott mozdulatokkal
elrendezték a melltartót, blúzt, egyéb hacukákat, hajukat
szétteregették, amolyan Botticelli-Venus módra, csupasz
hátukon és vállukon. Nagydarab, szőke, kenyérbélfehér
húsú lányok, kihívóan öltözve, figyelmet követelően
viselkedve. S papírdobozból bort öntött a
legszőkébb-legkeblesebb a poharakba, s szívószállal
szürcsölték az italt. Élénk társalgásuk ellenére árgus
figyelemmel követték a placcon fel-felbukkanó urakat, s nem
törődtek sem a félkarú rablók előtt várakozó
szerencsejátékosokkal, a vacsorázó, harsogó keleti urakkal,
a fel s alá sertepertélő kölykökkel, se velem. Lakkozott
körmű ujjaikkal érzékien birizgálták egymás hátát, s
néha meg-megtapogatták terhes társuk pocakját,
átmasszírozták a nyakát, vállát, görbe csontú, soványka
combját is. Majd párokká állva elmentek, egyedül a
várandós maradt ott a kiürült poharak felett, a borosdobozzal
és egy olajos magvakkal megpúpozott tálkával.
Vacsora végével már kitartóan szitál az
eső. Reggelre szomorú ősz lett. A szálloda előtt
számkivetett cigarettázók dideregnek, nem viselnek se
kabátot, se esőköpenyt, blúzban, ingben, papucsban
álldogálnak az esőfogó alatt, s dideregve slukkolják
tüdőre a cigarettafüstöt. Amíg a porta mellé elhelyezett
számítógépre várok, bámulom a dohányzókat. Mintha
páriák lennének: kitaszítottjai saját szenvedélyüknek. A
szálloda svéd vendégei észre sem veszik őket, de ha
elhaladnak köztük, nem érnek hozzájuk, nincs számukra
egyetlen félmosoly vagy akár közönyös mondat sem.
Arra gondolok, afelől gondolkozom, villamossal
érdemes bejárni a várost: abban nem ázok bőrig. Avagy
vásárolok egy kotonkabátot, amely ugyan nejlonságát nem
tagadva suhog és zörög, ezzel szemben nagy a haszna. Ámbár a
cipőmre nem húzhatok vízhatlan zacskót. Immár megértem,
mint Locke iskolás gyereke a lukas cipő értelmét, hogy miért
oly vastag talpú lábbelikben járnak errefelé. A cipő vagy
csizma varrásán – mert itt mindenki bőr lábbeliben jár,
varrottasban – nem szivároghat át a tócsákba összefolyt,
jéghideg csapadék.
A Picasso-kiállítás olyan, amilyen
Picassótól várható. Bohócok, cirkusz, majmok – köztük
egy szépséges pávián, látni a tekintetén, mily békés
jószág. Nekem képről képre fölidéződött a Picasso
kalandjai dán játékfilm sok-sok jelenete, így aztán
ugyancsak kilógtam az áhítatos tárlatlátogatók közül a
nyerítésekkel-röhögésekkel. A kiállításban az a jó, hogy
a három terembe, ahol a malagai születésű mester olajképei,
pasztelljei, grafikái és nyomatai állíttattak ki, egyszerre
csak kétszáz embert, azaz képenként két-két nézőt
engednek be: a múzeum előcsarnoka, más kiállításai, de ezen
a napon maga Göteborg is, hiszen két hét múlva karácsony,
ugyancsak emberektől zsúfolt. Ámbár a göteborgi emberek nem
képeznek tömeget. Mindenkinek szép, egyéni és figyelemre
méltó arca van.
A Hasselblad Center 2006-os díjazottja David Goldblatt.
Kiállításának alapterülete vetekszik Picassóéval – s
bizony a látogatók száma, tán mert korlátozás nélkül
bemehettek a paravánok közé, magasabb a másik
kiállításénál. Goldblatt most bemutatott munkái közül
sok-sok régi, híres sorozatának nem egy ismert képe is ott
található: az afrikaansok, a dél-afrikai tájképi
struktúrák, a munka után hazavánszorgók az 1979–1980-ban
készült boksburgi képek köteteiből, szaklapokból
ismerősek. Sokak számára azonban csak egyetlen képe által
ismert: az anyaméhben ujjacskáját szopó magzatról
készültet nincs, aki ne látta volna.
A dél-afrikai Goldblatt minden képével arra
emlékeztet, hogy mennyi, de mennyi embernek nincs egyebe, mint a
puszta élete. Az irodájában páváskodó kövér néger
hivatalnok, a pórázba kapaszkodó, talán a lakása előtt
álló középkorú asszony, a kövérkés, alvó gyermek, az
összetett kezű alak, akiből csak a keze látható, mind-mind
egyetlen helyzetbe-mozdulatba-pillanatba fagyott és oly
magányos, mint egy sziklapad résében vegetáló fűszál. És
a goldblatti tájak, lakások és tárgyfotók ugyancsak
ilyesmik: temető, kősivatag, puszta, ágyban fekvő alak,
lakásbelső üresen és tulajdonossal, szobafestők hirdetései
és a szobafestők portréi. A végtelenséget érinti a
látvány mindegyiken, és mindegyik – amúgy tág pillantást
engedő – kép nagyon-nagyon üres.
A botanikuskert felé, a hosszú villamosút
mellett, már a külvárosban, barakkszerű épületek.
Kívülről ijesztő ez a betonból készített puritánság: de
ha benézek az ablakon, a jólétet és az intimitás ezernyi
megnyilvánulását látom. Nem akarom elhinni, hogy ekkora
ellentét létezhet a külvilágnak mutatott s a belső, a
családi életnek tartogatott élet díszletei-kellékei
között. A lakáson kívül élő embernek nincs semmi
kiterjedése, a bent található pedig tökéletesen kitölti a
maga számára fenntartott teret.
A repülést, haza, borral teszem magam
számára szenvedéstelenebbé. Sms-t küldök a beszállás
előtt B.-nek, s három órával később, hogy működőképes
állapotba hozom a mobilomat, Ferihegyen az üzenete fogad.
Azonnal csengetek – szokás szerint –,
igen, ismét a földet járom. Több mint másfél év alatt –
maguktól, vagy másoktól ellesett módszerekkel – kialakultak
kommunikációs szokásaink. Naponta többször telefonálok, és
ő is ezt teszi; de csak csengetéssel jelzünk egymásnak.
Aztán ha estével megtérünk haza, ő Brüsszelbe, én
Veszprémbe, a Skype siet a segítségünkre. A huszonnégy
órás ADSL-vonal révén annyit beszélhetünk, amennyit időnk
és kedvünk engedélyez, azonban én rendszeresen napokig nem
férek a kompjuteremhez, hiszen más-más városokba szólít a
munkám. Göteborgban különösen rossz a kapcsolattartásunk
– utóbb tudom meg, hogy sem az e-mailje, sem az sms-ei nem
érnek utol. Így aztán töredezett és félreértésekben
gazdag egymás mellett élésünknek sajátos szakaszába
érkezünk.
B. Kölnbe utazott két napra, születésnapot
köszönteni.
B. nem csöng vissza. Azt már megszoktam, hogy
munkaidőben némán tartja a készülékét, máskor pedig
elfelejti, állítja, visszakapcsolni. Vagy dolgozik, vagy
zavarná: ennyit sejthetek. Utóbb már találgatni sem akarok,
oly sokszor rosszul vélekedek. Már a Kálvin téri, ködben
álldogáló pálmákat nézegetem a taxiból, amikor csönget
– úgy vélem, a munkája végeztével, valamivel négy előtt.
S mert majd csak fél kilenckor jelentkezik ismét, érzékelem,
minden figyelmét leköti az egyik ismerősével korábban
lezajlott találkozás. Abban a szecessziós kávéházban
voltak, tudom meg utóbb, ahol legutolsó brüsszeli napomon mi
is ültünk. Talán az egyetlen közép-európai hangulatú
kávéház Brüsszelben.
Nem szabadkozik, hogy késik. Én se, amiért
nyolckor sms-t küldök, hogy hazaértem.
Közös időnk alatt először érzem, kétszer
is, hogy némileg ködös választ ad. Végül is nem tudom,
mikor találkozik a ma estére adatott kollégájával, hatkor
vagy hétkor, avagy korábban. Mindazokból, amiket a
szlovákról elmesél, inkább gondolom, hogy hosszan együtt
lehetnek. Másrészt kiderül, hogy noha egyazon munkahelyen
dolgoznak, egy cset-oldalon találkoztak, vélhetőleg egy hete.
Gábor egyetlen rövid e-mailt ír a héten,
majd később kiderül, hogy a lakáson többször keresett
telefonon, én pedig nagyon ritkán tartózkodom ott ezekben a
napokban. A repülés után két napon át fejgörccsel
fetrengek, keservesen készülök arra a konferenciára, ahol
házigazdaként és előadóként is jelen kell lennem. Eszembe
sem juthat, idő hiányában, hogy kitartóan keressem.
Néhányszor rácsengetek, kinyomja a hívást, sejtem, kezelés
alatt állhat, vagy vércsere, vagy valami más.
Este, amikor hívom, a városban vánszorog. Az
ünnepi készülődést szemléli. Gyorsan beszél, sokat
szeretne elmondani kevés idő alatt, talán a telefonálás
árát sokallhatja. Szüntelen financiális problémák veszik
körül, s emiatt érzékeny az ilyesmire. Valóban, ha angol
biztosítója vagy az orvosok azt fogják tapasztalni, hogy nincs
fedezete a számára amúgy általuk javasolt kezelésekre, gond
nélkül olyan gyógyítási módokat fognak majd ajánlani,
amelyeket, míg volt pénze, nem tettek volna; idővel pedig már
majd semmit. Nem tudom, miféle gépezetbe került bele, s minek
a nyersanyaga, de azt igen, hogy ez a mechanizmus addig
működik, amíg Gábort ki nem fosztja.
Tovább fogyott: tizenöt kilót vesztett. A
szervezete a táplálékot nem képes földolgozni.
Joe telefonál – nem sikerül találkoznunk a
konferencia ideje alatt: a pécsi szállásom, a többi
előadóéval együtt, egy középiskolai kollégiumban volt, s
nem hozzá mentem, mint tettem ebben a félévben,
pénztárcakímélés okán, éjszakára. Ikertestvérével
együtt éppen kocsiban ül, s mennek rákbeteg nővérüket
meglátogatni.
B.-nek nem számolok be a legújabb Gáborról.
Hiszen két napig nem beszéltünk, így az ő náthája,
brüsszeli életének eseményei, étkezése, az ünnepre
készületlensége foglal le minket. S hogy kolléganői
egyre-másra szülnek, szülnének, illetve szülni fognak.
A december megérkezett. A lépcső tövében a
csíkos és húsos levelű, zöldes virágzatú varjúháj
elszáradt bokra csupamerő zúzmara. A rózsafa visszahajló,
karmos vesszői is kipirosodtak, jeléül, hogy megkapta a fagy,
s itt a tél. A varjúháj alatt egyhajtású borostyán tekereg,
pettyegetett levelű tüdőfű apró, őszi, szőrös levelei
lapulnak a földre, s csak én tudom, hogy a föld alatt, azon a
környéken már duzzadnak a kora tavaszi krókuszok. A kert
első, földből előbúvó virágai itt, ezen a ponton törnek
mindig elő, az első tavaszi napsugárra. Itt olvad el először
a hó, apró foltban, de ennyi éppen elég ahhoz, hogy a
sáfrány zsákvarrótűszerű levelei átbökjék a talaj
fölszínét, és kiemelkedjenek. Nézem a mediterráneumból
származó növényeimet: a kenderpálma, a féllábnyi ciprus, a
néhány őszi levelet nevelt japáni naspolya mozdulatlanul,
szinte kelletlenül áll. Mintha megfagyott volna bennük a
vázuk. Egyedül a kikeleti bangita érzi jól most is magát:
hatalmas virágrügyei nőttek a fagy előtti napokban, s a
legmagasabbra ágaskodó gally ingó hegyén egy rózsaszín
csokor bomlott ki, ki tudja, miféle szellemujj nyomán, nem
húzom le magamhoz, nincs szükségem még az illatára.
A borostyánt bámulom. Magról kelt, mint a
legtöbbje a kertemben. De ezek is, mint a nemesb ültetettek,
évekig készülnek arra, hogy meglóduljanak, s végre benőjék
a kertfalat vagy a talajt. A szomszéd ház fehér falát tíz
év után se voltak hajlandók megmászni, végül kénytelen
voltam huzalra vezetett komlót futtatni elé. A komlók harmadik
éve élnek itt, terebélyes tövek, idén oly magasra kúsztak,
hogy a háztető felém eső lapjának cserepét is eltakarták, alábúttak.
Most a cigarettapapír-vékonnyá és átlátszóvá szikkadt
levelek peremét csipkéjével körbefehérítette a zúzmara. A
borostyánom megmaradt tömény zöldnek: mintha nem ért volna
hozzá ujjaival a decemberi hideg, amely, meglehet, a falak
tövét még nem fedezte fel a maga számára.
A ház ajtaja s a lépcső másik oldalán a
parázsrózsa utolsót bimbózik. Hatalmas, csontfehér
szuronyhegy: máskor, ha már ekkora, megkapja a napfény, s a
szirmok pereme parázsvörössé színeződik. Olyan halovány
most, mint csillagtalan éjjeleken a párába feloldódó
kontúrú hold, de az illata változatlan. Bódító, édes és
intenzív. A legkisebb szellőre is kicsap a virág sokszirmú
edényéből ez az illat, s hosszú időbe telik, amíg
megtalálom az okát, mitől érzem mégis a megszokottól
eltérőnek. A hideg levegő okozhatja, hogy a buja illat ugyan
érdekfeszítő, de zavart kelt.
A tó befagyott, földre fektetett tükör
még, este látom benne a holdat és a csillagokat. A kutyák
nézik, amit nézek: most képesek megnyalni néhányat, azt,
amit a jég széléről elérnek. Máskor a magasban vannak, s
oly elérhetetlenek számukra ezek a sárga-fehér-zöld,
aprócska fénycsomók.
A tó partján borostyánbokor. Hajtásai
közül néhány lecsüng, azok befagytak a jégbe. Fodros
levelű változat, a petrezselyemhez hasonlító levélkékkel,
bár ősztől az erek vörösesbarnára színeződnek, s markáns
mintázatot rajzolnak fel a levéllemezekre. Kusza, girbegurba
ágak alkotják a bokrot, szélfútta hatást kelt, s tőle,
mivel a víz partján nőddögél közvetlenül, a ráncolatlan
vízfelszínt is széltől borzoltnak látom. Amúgy
fajtestvéreivel ellentétben nagyon tétován nő, mondhatni,
évente egy-két centit.
Akad nálam más lassan növő borostyán is.
Némelyik nyúlánkságához akadálynak tűnik a fehér fal.
Mások maguktól ilyenek: a mogyoróbokor tövében viaszfehér
mintás levelű, szigony alakkal pompázó levelű borostyán
évtizede igyekszik, s nem lett terebélyesebb egy lavórnál. A legfagytűrőbbnek
tartott Goldheart, amelynek a levélközepén sárga folt van,
meg se mozdult: akkora, amekkoraként a cserepéből kiültettem.
A keskeny, csillogó, finom mintázatú, friss hajtásaival
világoszöld, amúgy mélyzöld lombú Mein Herz, a
világoszöld levélmintájú, illetve a tarka levelű, amelynek
levélszegélye sárga, éppúgy jól érzi magát, mint a
fékezhetetlen himalájai borostyán. Azt Granadából hoztam
egykor, gyorsan meggyökeresedett, még abban a vizes
vattakötegben, amelyet rátekertem, hogy kibírja a hazafelé
buszozás terjedelmes idejét. A kertfal és a szomszédos ház
tompaszögű zugába ültettem, a tavat keretező sarokba, ahol a
mindig atkás, ritka lombú hamisciprus árválkodott. A fa
mögötti falat néhány év alatt befutotta a nagy és kissé
mindig alálógó levelű borostyán: idén oly hosszú
hajtásokat nevelt, hogy némelyike átbukott a kertfal tetejét
képező cserepeken, másokat pedig a házfal előtti drótra
vezettem fel. Ezt az egyedet ugyan nem zavarja a vakító, amúgy
a kertem ezen alsó, sötét részét jótékonyan kiderítő,
szórt fénnyel telítő, hatalmas fal.
Borostyán, borostyán, borostyán az egész
kert. A télálló, nagy, itáliai cserepekből szüntelen
alákunkorodik egy hajtás, fölmászik a lábazatra, a diófa
törzsén kapaszkodik, ott van már a Verocchio angyalkájának
lábánál, egészen elfoglalta a bronzszobor posztamensét,
benyúlt a Raffay Béla szobrász faragta halcsontváz-forma
madáritatóba, s hallom, hogy szürcsöli belőle a vizet, s a
hegyoldali terasz középső támfalát, mert megengedtem,
belakta. A birs töve körül ólálkodik, nyilván a példán
felbuzdulva: előbb a kert bal oldalán egy száradó akácfa
törzsét és gallyazatát futotta be egy vadon nőtt tő, s
mára hamis, sötétzöld lombkoronát teremtett a számára,
majd a jobb oldalon erősen megdőlt, öreg fatörzsre futott fel
egy impulzív növény, hogy arrafelé is látható legyen télen
is a zöld. A két borostyántól elfoglalt fa, e hegyoldali
attraktivitás újabban ősszel különös produkciót jelent.
Hirtelen elkezdtek egyenesen növekvő hajtásokat ereszteni,
amelyeken a levelek nem karélyosak, s nincsenek rajtuk
léggyökerek sem. Szeptemberben zöldessárga virágernyők
jelentek meg a merev, elálló hajtásvégeken, a
nyárfalevélhez hasonló, férfitenyérnyi levelek fölött nektárdúsan
virítottak, s az őszi fényben láthattam, mennyi rovar
csapkodott, szárnyalt, cikázott táplálékra lelve
körülöttük.
Az ebéd végével ismét rózsát zabáltam: a
vaníliapudingot rózsapálinkával és gesztenyedarabokkal
készítettem el. Sokkal. S indulok aludni, ebéd utánira, mert
éppen Nagyvázsonyban járok. Kinn pedig szitál valami, még
nem hó, de már nem is dara.
A Kinizsi-vár lakótornyát mutattam B.-nek,
másfél éve volt, turistalátványosság, mondtam neki,
érdemes megnéznie, ha arra járunk. A második emeleten, hisz
oly magas és sok-sok csigalépcsőn kell fölmenni, már
egyedül jártuk a termeket. Az egyik zugban, még csak
félhomály se volt, feltépte a nadrágomat, persze, mivel
megfontolta, a sliccemnél, s bemutatta, mert addig nem
tapasztaltam, s nehogy tudatlanul múljak ki az
árnyékvilágból, mi az a mély torok. Szűköltem az
élvezettől, s jajongtam, hátha valaki ránk bukkan, de rám
szívta magát, s markolta és tekerte egyik kezével a
heréimet, s a másikkal a fenekemet gyűrte-szorította. A
nyelvére élveztem, s lenyelte. Szájon csókoltam, de
ellökött, elkaptam a derekát, hogy az ölébe fúrjam a
fejemet, a nyelvemet, de nevetett, és kisiklott a karjaim
közül, azt kiabálva, hogy még valaki meglátná. A
lakótorony tetején értem utol s kaptam el, ott tepertem le, s
dugtam meg, mint mondta, úgy, mint a nyírségi bunkóknak
szokása, ha ártatlan kislánypinához fértek váratlanul
hozzá. A csókák vijjogtak, zavartuk a költésüket, a
hajamból több csomó bánta. S a középkori romban, ahol az
oltárkőnél több nem maradt a templomból, leettem a fakereszt
alá helyezett vázából a rózsacsokrot.
Szeptember elseje volt, bővében nyíltak a
kertekben az illatos rózsák.
Ma pedig december húsz. Tegnap Pécsett
fölszámoltam az Iskolakultúra szerkesztőségét. Délután,
amikor nehéz töprengés után kiléptem az ajtón, nem voltam
képes elköszönni a legközvetlenebb munkatársaimtól, a
titkárnőtől és a tördelőszerkesztőtől. S tegnap egész
nap nem mertem felhívni Joe-t, holott a szomszédos épületben
dolgozott, mert éreztem, nem, tudtam, bizonyosságom volt
arról, hogy a nővére meghalt.
Reggel, amikor Joe telefonál, s én már
Veszprémben veszem föl a telefont, menten kérdeztem a
testvérnénjéről. Meghalt.
A várba menet kutyaugatást hallok: Dugó az,
mondom, rég kimúlt pulikutyám. A zebrán azzal a magamkorú
férfival tartok, aki rettegett a kutyámtól; de a kutya is, ha
csak tehette, megmorogta. Szegénynek alig van orra, csak orrluka.
S oldalazva sodorja valami láthatatlan, viharos szél. Évek
óta nem látom: megöregedett, s oly csúnyává aszalódott,
hogy ebként rettenek meg magam is tőle. Azzal vigasztalódom,
hogy az engem ismét emberré visszaalakító kutyám ebben az
alakban mégiscsak valami öröklétet kapott: addig biztosan
emlékeznek a füstös-fürtös pulira, amíg ez a figura él.
Láttam a szemén: nem akart felismerni.
A pulimnak, amíg élek, én vagyok az egyik
örökléte.
A várban, ahová vizsgáztatni megyek, köd
gomolyog, s az alján kóvályog magányosan a kutyám.
Délután Gábort hívom, hogy mivel B. nem
lesz még nálam, karácsony előtt meglátogatnám. Szóhoz se
hagy jutni, mondja, olyan helyen van, ahonnan nem tud beszélni.
Beszéljünk később, este. Ráhagyom, de hívjon. Nyolckor.
Hatkor elkezdem nézni Almodóvar filmjét, a Beszélj hozzát.
Nyolckor nem hív. Kilencig bírom. Az üzenetrögzítő szólal
csupán meg, közönyös rádióbemondó-tónussal:
Üdvözlöm. Ön a 30 3743554 számot
hívta. Őszintén sajnálom, a hívását nem tudtam fogadni.
Talán majd később. Addig is egyszerűen: minden jót.
Reggel korán ébredek, a tegnapi nap hetek
óta az első, hogy egy szót sem beszélünk B.-vel.
Ünnepközelség, persze, nyugtatom magamat, nem mintha ő
ilyesmivel foglalkozna: puritán, nagyon nem közép-európai az
ünneplésekben. Első közös születésnapján, ami az övé
volt, egy köteg rózsával köszöntöttem. Hetekig kóválygott
tőle, az örömtől, s attól, hogy sejtette, vagyonnyit
fizettem a virágokért. Puritán? De úgy, mintha
hegyiparaszt-származék lenne: nincs szeme a táj szépségén
túl már semmi másra. Se a kalyibájára, se az ételére, se a
társára. Elég neki a kemény kék ég és a megfoghatatlan,
kéz közelébe sosem kerülő hegyfokok látványa.
Cseppentek, egyet a jobbik, egyet a rosszabb
szemembe. Hasonlatokat keresek a szemem bajára – úgy teszek,
mintha nem az én gondom lenne, hanem a szememé. Hűvös,
szürke orvosi tekintettel figyelem romlékonyságában
megmutatkozó látószervemet, de a torkomban varangyos béka
ül. Saját, új, borsónál se nagyobb lencséje nőtt a
szememnek, a retina rétegei közé több folyadékcsepp gyűlt,
valóban lencsemagnyi, amely a megszokott látványomat a maga
módján újabb látvánnyá alakítja át – de kinek? Én azt
a másodlagos képecskét, amely inzertálódik a normálisan
keletkező képbe, egyelőre nem tudom értelmezni, az agyam is
csak arra és úgy képes, hogy jelzi, homályos és torz mindaz,
amit észlel: a vásznat leöntő, a látványon szétfutó, majd
lefolyó festék.
Ahogy romlok, úgy veszi vissza magát tőlem a
világ.
Gábort hívogatom, mígnem délután
megérkezik a visszahívást kérő üzenete. Tiltakozik az
ellen, hogy meglátogassam, mondja, szombaton nyolcórás
infúziót kap majd, azután pedig csak hányni és, reméli,
aludni lesz képes. A rákövetkező vasárnapi reggelen pedig, a
karácsonyi ünnepek előtt, Kiskunmajsára megy, ahová fogadott
anyja, illetve annak családja hívja. Vinném neki az elmaradt
ruháit, könyveket, az összes magyarul kiadott Bariccót, a
regényesnek csöppet sem mondható Rakovszky Zsuzsa-regényeket,
Henry Millert és Nádast, s vettem neki egy falkányi, a
szőröktől kifehéredett oszlopkaktuszt is. Hevesen ellenkezik,
végül enged, amikor megérti, hogy nem igénylem a
vendéglátást, figyelmet, törődést. Valami olyasmit mond,
és ez alkata huncut kalandorárnyalatát hangsúlyozza
számomra, ámbár félig-meddig magyarázatnak szánja, hogy a
saját életét kell egyenesben tartania. Értem, azt hiszem.
Éjjel viszont nem alszom. Nem tudom megúszni,
vélem: át kell gondolni, s ha helyére rakni nem is, de
értelmezni az Iskolakultúra kimúlását. A veszprémi tanszék
dolgainak szétdúlt kazlát. Íróságom lehetetlenségét.
Hogyan húzódott vissza a lengedező füst zászlajába
kapaszkodó kanócba a láng?
Gáborhoz, bár Szegeden vagyok, nem mehetek
be: pénteken este tízkor vették le a gépről, s a vércsere
magas lázat okozott számára, így megfigyelés alatt
tartották. S másnap reggel is óvták, többek között a
látogatói elől is elzárták. Amikor hívtam, föl tudta venni
a készüléket, és titokban telefonáltunk.
Kristóféknál vagyok. Kristóf, augusztus
után először, immár jól lát: kettős kép helyett egyet.
Olvastatom vele kutyasétáltatás közben az álló autókon és
a mozgó járműveken a rendszámot. Nincs sikere. De hogy
azért, mert a számokat nem látja, avagy mert nem ismeri fel
őket? Nem tudom kideríteni. Arra gondolok, lehet, depressziós,
de nem merem erről faggatni. Az apját annál inkább – süt
róla a tehetetlenség okozta levertség.
Az ünnepek alatt, mint kóbor kutya az erdőn,
rosszul alszom. A húgoméknál, ahol ünnepelni összegyűlt a
család. Nagy a hőség az alagsorban, Szegeden, a
keresztfiaméknál a fürdőszobában felejtettem a pizsamámat,
kénytelen vagyok melegítőben aludni. A szivacshoz se vagyok
szokva, amely szüntelen besüpped alattam.
Ezzel szemben elolvasom a Beatrix királyné
számára szövegezett institutiót. A reneszánsz udvari etikett
szerint a Nápolyban született s nyilván a helyi szokásokat
közvetítő, alig harmincöt lapos, latinra is lefordított
munka értelmében minél alacsonyabb helyet tölt be valaki a
társadalmi hierarchiában, annál több a kötöttsége, azaz
kötelezettsége – lényegében senkinek sem adatott meg se a
saját döntés, se a szabad önmozgás. A fejedelemnek sem,
mivel ő a mennyei rendek földi kiteljesítője. Beatrix
bizonyosan nem követte teljesen e mű intencióit, anyósával,
Szilágyi Erzsébettel sok összezörrenése volt, a magyar
nemesek se érthették azt a fajta udvariasságot, amely a
dél-itáliai származék asszonyra és kísérőire jellemző
volt. Félek, csak a szöveg minden ízületére figyelő utókor
számára oly sérthetetlen e munka, a korabeli olvasó
szabadabban szemelgetett az utasításai között, mint ahogyan
mi véljük.
Anyáméknál, már az ünnepek után. Reggel
sötét van, amikor megterítek, kávét és teát főzök,
összehordom a karácsonyról maradt étkek közül a reggelire
valókat, ha anyámék fölébrednek, ne csak morogjanak rám.
Valóban, este, amikor apámmal beszélek, panaszolja, hogy
anyám ma egyszer sem mosolygott rá. A húgom már tegnap
megjósolta, hogy karácsony után rossz kedve lesz
szülőanyánknak.
B. a Keleti pályaudvarra érkezik. Aztán
rohan az idő, gyorsabban, mint én, hazafelé, a sztrádán. Egy
óra tizenöt perc alatt jutunk el a házig, s kék ég alatt,
mintha diószüret lenne, őszies verőfényben.
S majd Pozsony: hogy újabb nyelve legyen, B.
egy éve, hogy letette a szlovák nyelvvizsgát, csehül tanul.
Rálapoztam a német–cseh szótárára, tiszta piros lapok
találhatók benne. Markerrel festi át azokat a cikkelyeket,
amelyeket már bevésett a memóriájába. Ősszel láttam:
egyetlen olvasással képes megtanulni bármi szót is, s azt
tapasztaltam, hogy utóbb aktívan használni tudja mindet. A Gulagról
szóló vaskos, cseh nyelvű könyvet kívánta magának. Én
pedig bebolyongani egy kiállítást: Pór Bertalan
szarvasmarhákról készült vázlatrajzait, amelyeket a Pálffy-palota
második emeletén lehet megtekinteni. A másfél hónapra
kirakott Pór-anyag önmagában elég, hogy betérjen miattuk az
ember. Rajzok és metszetek, de a rajzok mívesebbek, a
nagyszerű – s minden antropomorfizálástól mentes –
állatrajzok: azokban mindig ott az esetlegességek eredménye.
A Pozsonyi Galéria elegáns kiállításán
kezdetben csupán ketten bolyongunk: a teremőrök előttünk
haladva kapcsolnak villanyt, s mögöttünk oltogatnak. Fény
követi utunkat, s meg-megvilágosodnak egymás után a 14–15.
századi felvidéki oltárképek, a parasztképű, bumfordi
szentfaragványok, a Markó Károly-féle itáliai tájképek, a Mednyánszkyk,
majd jó néhány kitűnő avantgárd munka: a konzervkönyvek, a
hiperrealista festmény s Németh Ilona 1994-es installációja.
Az utca két oldalán ostorok, amelyek végigcsapdossák a
köztük elhaladót. Ami lenyűgözött mindenekelőtt: Martin Krén
műve. Meglehet, miként a bennem ébredő érzés, úgy a műfaj
sem pontos: egy folyosó két oldalát, mintha lapos római
téglákból, egymásra lapjával fektetett könyvekkel fedte el.
S a plafont és a padlót tükörrel borítva végtelenné –
csillogóan kozmikussá – tágította az amúgy sírkamraszerű
teret. S az érzékszervileg az első pillanatokban
megtapasztalhatatlan tükör felett olyan pallókeskeny hídon
lehetett csak áthaladni, amelyről minden pillanatban a
mélységbe zuhanhatsz: a tériszonyos igyekvő alatt szakadék,
fölötte hasadék s kétoldalt a szurdok fala, amely
könyvgerincekből áll, s rajtuk kisilabizálható nevek és
címek. Borges könyvekből előálló univerzuma éledt föl.
Még mindig nagyokat lélegzek az izgalomtól.
S a következő teremben ugyancsak akad egy nagy mű: egy
pozsonyi utca, háttal egy elhaladó férfi, megfestve. Veronika Rónaiova
– a kétesen adatolt katalógus szerint – 1986-ban festette
az olajképet, amely – legjobb indulattal – közepes
festmény. S 2003-ban, amikor megtalálta végső helyét a
palota első emeletén, az érdektelen szobasarokban, közel az
ajtóhoz, villanykapcsolókkal, villanyvezeték-dobozokkal és
közép-európai slendriánsággal mázolt falon, bizony könnyen
érdektelenné silányulhatott volna, ha a képet a festő nem
folytatja tovább a falon. S a keretben álló olajfestmény
átömlött a falra. A néhány vonallal kontúros nő halad a
férfi mellett, alig van teste, kiterjedése. S e mészre
sebtében fölvázolt figura körül a falfelület valós dolgai,
a villanykapcsoló, a mészrücsök, a szög ugyancsak megfestve.
A valóság s a valóság mása, a kép és a kép mása együtt
– s ugyanolyan izgalmas makrokozmosz ez, mint a kréni világ.
Rátalált és helyére állt egy festmény.
Ilyesmivel ritkán találkozik az ember: sokaknak, járjanak bár
szorgosan a kiállításokra, egy egész élet is kevés az
ilyesmi megtapasztalásához. Nekem legutóbb Szabados Árpád
hatvanadik évére elkészült installációja tűnt ilyennek:
akkor a kiállítástermet benépesítő órák álltak meg,
egzaktul kijelölve azt az időt és teret, ahol akkor művész
és nézők együtt voltunk.
B. egész este változatos testtartással
fel-alá sétál: tegnap este fölfedezi mindkét csípője
fölött a gerincénél összefutó duzzanatot: nekem ugyan ez
nem volt új, minden porcikáját ismerem. Úszógumi –
motyogja, mint aki nem felejtett el mégsem magyarul beszélni.
Teste öregedésétől pánikba esik, s most igyekszik
ledolgozni. Mivel Pozsonyban arra is rájön – mintha ehhez
csak mínusz négy fok kellett volna és egy huzatos városkapu
–, hogy kezdi elfeledni a magyar nyelvet (nem értette, mi az,
hogy lomha, s mi a bárgyú, továbbá), tornamutatványai
között Kosztolányit olvas. Néró, a véres költőt. A
szebb párbeszédeket deklamálja, lényegében elejétől végig
felolvassa nekem a regényt. Miközben magam a frissen megjelent,
az antikvitás rózsaszimbólumait taglaló, enyhén pozitivista
tanulmánykötetemet forgatom. S közben – gonoszul –
odaveti: még szerencse, hogy őutána nem maradhat semmi rosszul
megkészített mű. Merthogy a szavak, amelyeket egy fordító
használ, ugyancsak gyorsan illannak el. Gyorsabban, mint azon
esetekben, ahol nem kell jelen lennie fordítónak.
Joe eltemette a nővérét. Egyedül ment,
ahogy az anyja – vagy anyján keresztül a nővére –
megkérte. Mondom neki, fogadja el, hogy számukra nincs – nem
lehet – saját családja.
Gábor – péntek van – elérhetetlen. Mikor
fölveszi a készüléket, csak annyit mond, elfúló
lélegzettel, hogy negyven perc múlva hívjam. Hívom: akkor is
haladékot kér. S harmadjára is. Mikorra fölveszi, túl van a
repülőjegy kifizetésén, s a vámra várnak. Nem tudni,
magával viheti-e a laptopját, a ruháit, azaz mindenét.
Néhány órája kapta a riasztást, harminc órán belül a
Fülöp-szigeteken kell lennie, ahol az éve keresett, sok
százezer tetem közül ráakadtak a számára megfelelő
donorra. A szegedi kórházból ápolónő utaztatja: ő pedig
csövek, folyadékospalackok és drótok hálózata közepén
kuporog, s reménykedik, hogy fölengedik a repülőgépre, s
hogy Párizsban megvárja a szigetekre tartó repülőjárat, s
még a tizennégy órás repülőút után lesz elég ereje
ahhoz, hogy az előkészítő vizsgálatokat megcsinálják
rajta, s kezdhessék a csontvelő-átültetést. Gábor
fatalista. Ami az ő gyógyulását illeti, én is fatalista
vagyok.
Balatonalmádi – a tó. Hideg, szürke,
néma, de a partnál fecsegni kezdő apró hullámok. Olyan itt
minden, mint ez a rettenetes év volt. Úgyhogy Almodóvar-filmet
akarok este majd nézni – mondogatom, hogy végül Kim-ki-duk Tavasz,
nyár, ősz, tél… és megint tavaszánál kössek ki.
Először látom. Ugyanazt érzem, amit Bikácsy Gergely, amikor
Rómában egy egész halványlilán, hússzínnel virágzó
júdásfa-alléval találkozott. Bikácsy – többször
elolvastam könyve zárójelenetét – nem utal arra, hogy
vágóhídi jelenet részese s valójában a mediterráneumból
eredő civilizációnk kivérzésének a tanúja, de az olvasó
mégis ezt érzékeli. Kim-ki-duk hasonlóan tűnékenyen képes
az elmúlást, a végső pusztulást ábrázolni: hősei gyors
ecsetvonásokkal porózus-száraz kőfelületre írnak, s mire a
mondatvégre jutnak, a mondat eleje felszívódott-elpárolgott,
máskor pedig a jég itt havas, ott tükrös felületét karcolja
meg elolvasható szavaival, hogy mikorra a tavasz kibetűzi, s a
mondat értelmét fölfejti, el is olvadjon a jég. Az írásnak
– az öröklétet ígérő egyetlen emberi aktusnak – amúgy
is nagy szerepe van a filmben. Rendeltetése: vezeklés. S a
szöveg(b)en járni is lehet – a tó közepén cölöplábakon
álló szentély remetéje a fapallóra vésett mondatokon
jár-kel, azon éli életét, amiként a középkori keresztény
szerzetesek képesek a szöveg labirintusában bolyongani – és
eltévedni!
Alsópere – eddig kimaradt az életemből. A tési
szélmalmokat keressük B.-vel Zirc felől, s a Bakony belsején
át akarjuk megközelíteni. Alsópere a Nádasdyak vadgazdasága
volt – ma is bekerített vadon, közepén arborétummal és egy
meszsziről vadászháznak látszó, talán egykori erdei lakkal.
A sorompóval elzárt parkolóban hatalmas terepjárók és még
hatalmasabb luxusjárgányok. Amúgy az erdő kihalt – egyetlen
hegyi kerékpárossal futunk össze, s köszönünk egymásnak
illendő módon.
A bükkös rengetege vörhenyes, és zúzmara
olvad le a fák gallyáról. Nagy, kásás cseppek pottyannak
elénk. A völgyben mesterségesen kialakított dagonyázóhelyek,
itatók, a fagyott földben megmaradt a sokféle állat rengeteg
nyoma. A károgás irányába tempózunk, a hasadék végén,
amikor visszafordulunk, jelenik meg fölöttünk a két
nagyhangú, fekete madár. Eddig kétszer láttam hollót, mind a
kettő kitömött volt és poros. A szegedi egyetem Állattani
Tanszékének tárlójában az egyiket, mindenféle állati
eredetű preparátum között. S a másikat Újvidéken, Tolnai
Ottó dolgozószobájának polcán, legfelül.
Hattyúk szálltak az égen, hallható volt,
ahogy szárnyukkal szelik a levegőt.
S visszafelé a fagallyakon, füveken a vízcsöppek
fénnyel telt lyukakat ütöttek. S a meredek hegyoldalban,
deréktájon sötéttel bélelt üregek kucorogtak.
Még karácsony előtt, az enyhe időjárás
jóvoltából, a fal tövében álldogáló parázsrózsa késő
őszről maradt utolsó bimbója elkezdte bontogatni a szirmait.
Ez az a több helyet is megtapasztalt rózsatő, amely
verőfényben, a sugárzástól megpirult külső szirmaival,
érintetlen, belső szirmainak halványságával és
parfümillatával csábítja a kertemet látogatókat. Olyan
sápadt, amilyen csak egy őrzésben kifáradó arkangyal lehet.
Az enyhe télben, még svédországi utazásom előtt nyílt ki
utolsó, kései virága.
Részlet egy készülő
esszéregényből.