|
Acsai Roland
Ostend
Egy idős férfi érkezett a tengerpartra.
A hullámok dörejétől alig hallottad
Meg hangom, amikor felhívtam
Rá a figyelmed. Letette szatyrát, majd
Gondosan felhajtotta nadrágszárát.
Először azt hittem, a februári tengerbe
Gyalogol – lábai fehér halcsontok –,
De ehelyett hegyes térdét a homokba
Fúrva keresztet vetett, majd
Összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett.
Hajad vörös hínárjába gabalyodva
Figyeltem a térdeplő férfit, ahogy
A tenger felé fordulva tovább folytatta imáját –
Hangtalan szavai kagylóhéjak zárójelei között.
Tabula rasa
feleségemnek
Finnország: folyamatos jelen idő.
Nem kezdhető el róla mondat
Úgy, hogy: „Emlékszel?”
Beíratlan, hófehér, tiszta lap,
Amit ha napközben összejárnak
A nyulak vagy a rénszarvasok,
Reggelre újra érintetlenül találsz.
Ismerjük a boldogság fotoszintézisét,
Melyhez nap se kell, a hó fénye is elég,
És az érintésből szerelmet állít elő.
Finnország: örök jelen idő.
Bennünk van az a sötétben is
Világos szoba,
Mint tóban a beledobott kavics,
Melyhez egy fatörzs néma
Tükrének gyűrűzése kell,
Ahol láthatatlan szájunk
Az ablakra párát lehel.
